SPORTSZERŰ NÉPI JÁTÉKOK
SPORTSZERŰ NÉPI JÁTÉKOK
A teniszhez, illetve tollaslabdához hasonló népi játék a karikázás, amelyről ugyan kevés adatunk van, de az ország egész területén ismerik. Tömör fakarikával és buzogány formájú botokkal játsszák. Az egyik csapat első játékosa elüti a karikát. A másik csapat igyekszik azt bottal megállítani: ahol sikerül, onnan ütik vissza. Így előre-hátra haladnak aszerint, hogy milyen hosszút tudnak ütni. A cél az, hogy az ellenfelet a falu végéig kiszorítsák. Amelyik csapatnak ez sikerül, az győz. Játsszák úgy is, hogy nem a kiszorítás az érdekes, hanem az, hogy vissza tudják-e ütni a karikát anélkül, hogy az leesne. Ha leesik, az egy pontot jelent az ellenfélnek. Az a csapat győz, amelyiknek a játék végére több pontja gyűlik össze (Hajdu 1971: 159–160).
A fecskézést ketten vagy többen játszhatják. Mindenkinek van egy botja. Ha ketten játsszák, egyikük feldobja a botot, a másik pedig megpróbálja azt a sajátjával eltalálni (37. ábra). Utána a másik dobja fel, és így folytatják. Ha többen játsszák, a feldobott botot mindenki igyekszik eltalálni, s legközelebb az dob, akinek először sikerült. Ha nincs találat, ismét az előző játékos dob.
37. ábra. Fecskézés
Elsősorban Észak-Magyarországon elterjedt játék a mancsozás. Két csapatban játsszák: egyik az ütő, a másik a kapó csapat. Mindenkinek van egy ütőfája, és a játékhoz faragnak egy kb. ökölnyi nagyságú fagolyót is: ez a mancs. Húznak egy ütővonalat, emögött sorakoznak fel az ütő csapat tagjai. A kapó csapat tagjai szétszórtan a másik 570oldalon helyezkednek el (38. ábra). Játszhatják adogatóval, de úgy is, hogy minden ütő maga dobja föl a fagolyót a levegőbe. A repülő golyót azután megdobja az ütőfával. Az a jó ütés, ha a golyó messzire elrepül, az ütőfa viszont közel esik le. Sikeres ütés után az ütő játékos már szalad is a botjáért, hogy visszaszerezze. Közben a kapók igyekeznek elfogni a golyót és visszagurítani az ütővonalon túlra. Ha az ütő játékosnak előbb sikerül visszaérnie a vonal mögé, mint ahogy a kapók a golyót odagurítják, visszaszerezte botját; ha azonban később, akkor a botot kint kell hagynia a játéktéren. Valamelyik következő játékos sikeres ütése után ismét kiszaladhat érte, és megpróbálhatja visszahozni. Van, ahol úgy játsszák, hogy ha a kapók a levegőből elfogják a fagolyót, rögtön cserél a két csapat. Ha az ütők mind sorra kerültek, és egyik sem tudta visszaszerezni a botját, akkor mindig csapatcsere van. Az a dicsőség, ha egy csapat sokáig marad ütő (Hajdu 1971: 161–162; Dorner 1912).
38. ábra. Mancsozás
(Haider–Borsai–Kovács 1977: 144 nyomán)
Egy ütő és egy kapó csapat játssza a tekézést is. Az ütők egy vonal mögött akkora lyukakat ásnak, melyekbe a játékhoz használt fagolyó (teke) belefér. Mindegyikük 571egy-egy gödör mögé áll, és botja végét beledugja. A másik csapat tagjai szétszórtan helyezkednek el. Közülük egy a gurító (39. ábra). A gurító a vonal előtt elgurítja a tekét, az ütő csapat tagjai pedig botjukkal megpróbálják eltalálni úgy, hogy minél messzebbre menjen. Ha valakinek sikerül, kiszaladnak az elhajított botokért, és igyekeznek vissza a lyukakhoz. Eközben a másik csapat tagjai megpróbálják gyorsan elfogni a tekét, és visszadobják a gurítónak, hogy tegye be egy üresen hagyott gödörbe. Ha ez sikerül, cserél a két csapat és kezdik elölről. Játsszák úgy is, hogy a gurító nem a vonallal párhuzamosan, hanem arra merőlegesen gurít. Ilyenkor csak egy tekelyuk van, mégpedig a vonal előtt (40. ábra). A játékmód a fentitől abban különbözik, hogy akik még nem értek vissza a vonal mögé, mikor a teke a tekelyukba került, azok botjaikat kint hagyják a játéktéren. A következő találat esetén futhatnak ismét érte. Csapatcsere akkor van, ha minden ütő 572botja kint maradt. Ez a játéktípus elsősorban Észak-Magyarországon, illetve az Alföldön ismert (Hajdu 1971: 162–165).
39. ábra. Tekézés
(Borsai–Hajdu–Igaz 1980: 113 nyomán)
40. ábra. Tekézés
Pásztori eredetű, lényegében országszerte ismert népi játék a csülközés. A pásztornak meg kellett védenie állatait a farkasoktól; ugyanígy őrzi a játékban a csősz a felállított „csülköt” és az eldobott botokat. A „csülök” általában egy fahasáb vagy vékonyabb tuskó. Ettől bizonyos távolságra húznak egy vonalat, amely mögé állnak a játékosok. Mindenkinek van egy kb. egy méter hosszú botja. A csőszt gyakran botrúgással sorsolják ki (lásd a Függelékben a kisorsolók között). Ő odaáll nem messze a csülöktől (41. ábra). A többiek a vonal mögül egymás után eldobják botjaikat. A cél az, hogy a csülköt feldöntsék. Akinek nem sikerül, félreáll, és figyeli a többiek dobásait. Amikor valamelyik játszó eltalálja a csülköt, mindenki, aki már eldobta a botját, szalad érte. A csősz igyekszik az eldőlt fát minél gyorsabban felállítani, majd a futó játékosok közül valakit megérinteni a botjával, mielőtt az visszaérne a vonal mögé. Ha sikerül valakit elérnie, cserél vele, ha nem, ő marad a csősz. Akkor sem cserélhet, ha a felállított csülök ismét eldől. A soron következő játékos kezdi megint a botdobálást. Előfordul, hogy senki nem találja el a csülköt; ekkor is kifutnak, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell vesződnie a csülökállítással. A játékban mindenki arra törekszik, hogy a csőszséget elkerülje, illetve minél hamarabb megszabaduljon tőle (Bakos 1953: 244; Hajdu 1971: 141–146).
41. ábra. Csülközés
(Hajdu 1986: 8 nyomán)
A görcölést általában hatan vagy nyolcan játsszák, mégpedig úgy, hogy ketten-ketten tartoznak össze. Téglalap alakú játékteret jelölnek ki, melynek négy sarkába egy-egy akkora lyukat ásnak, hogy a labda beleférjen. Ezekhez állnak négyen egy-egy bottal, ketten pedig a téglalap rövidebb oldalai mögött egymással szemben helyezkednek el. Ők az adogatók. A két „kutya” a téglalap hosszabb oldalaihoz áll (42. ábra). A labda az adogatóknál van, ők dobálják egymásnak. A botosok megpróbálják elütni. Ha valamelyiküknek sikerül, a hosszanti oldalon lévő botosok összefutnak, botjaikat (egyszer vagy 573többször) összeütik, majd szaladnak vissza a helyükre, s a botokat visszadugják a lyukba. A kutyák ezalatt az elütött labdát igyekeznek gyorsan megszerezni, az adogatóknak dobják, és azok beleteszik valamelyik üresen hagyott lyukba. Ha ez sikerül, cserélnek a botos párral. Ha a botos melléver, akkor is össze kell ütniük a botokat. Az adogatónak ilyenkor könnyebb a dolga, mert gyorsabban tudja megszerezni a labdát és elfoglalni a lyukat. E játéktípus különböző variánsait Észak- és Kelet-Magyarországról ismerjük (Hajdu 1971: 152–155).
42. ábra. Görcölés
(Hajdu 1971: 154 nyomán)
A kanászos országosan elterjedt, s mint nevéből is kiderül, szintén pásztori eredetű játék: egyik eszközét, a labdát gyakran „disznó”-nak nevezik. A játszók egy 10-12 lépés átmérőjű kör területén kis lyukakat ásnak, mégpedig eggyel kevesebbet, mint ahányan vannak. A kör közepén egy nagyobb gödör van, abba teszik a labdát. Mindenkinek van egy kb. 1 m hosszú botja, melyet a középső gödörbe dug (43. ábra).
43. ábra. Kanászos
574Körbejárva háromig, illetve ötig számolnak, vagy ezt mondják
Csira pata pálinka, pálinka,
Tüske ment a lábomba, lábomba,
Vegyétek ki!
(Szany, Sopron m.; Borvendég E. gy. 1952)
Krumplit főzünk a disznóknak,
Kását meg a malacoknak,
Hű, trüccs kanász!
(Dávod, Bács-Bodrog m.; Kiss L. gy. 1961)
A végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a másik játékos lesz a kanász. Ha be tudja hajtani a disznót a középső gödörbe, elölről kezdik az egész játékot. Játsszák úgy is, hogy nincs középső gödör, a kanásznak valamelyik játékos gödrébe kell hajtania a disznót, s ha sikerül, cserélnek. Ilyenkor mindenki 575 a maga gödrét védi, próbálja onnan elütni a labdát (Bakos 1953: 245; Hajdu 1971: 155–159; Hajnal 1906: 61; Nagy J. 1900: 363).
44. ábra. Kanászos
Nagy múltra visszatekintő játék a bigézés, amely szinte az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Népszerűségére vall, hogy sokféle néven ismerik: bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pincike, dólé. A Kresznerics-szótárban (1831) „bicz”, „biczeg”, „binczkézés”, „binczkét játszik” címszavakat találunk. A játékhoz szükséges egy kb. 15 cm hosszú, két végén kihegyezett fácska (bige) és egy 70-80 cm hosszú ütőfa. A kezdőhelyen kétujjnyi mély lyukat ásnak. Kisorsolják az első játékost, aki a lyukra keresztbe fekteti a bigét (45. ábra), és az ütőfával aládugva azzal kilódítja, minél messzebb a lyuktól. A többiek lesik, s igyekeznek a bigét a levegőből elkapni. Ha sikerül valakinek, ő megy játszani, az előbbi pedig kiáll. Ha senki nem tudja a bigét elkapni, akkor az a játékos, aki kilökte, ütőfáját keresztbe fekteti a lyukon, s azt valaki megpróbálja megdobni a bigével. Ha talál, helyet cserélnek, ha nem, ismét a lökő játékos következik. Ütőfájával ráüt a bige egyik végére, mire az felpördül a levegőbe. Ekkor elüti, minél messzebbre. Ezt háromszor ismétli, s ahova a bige harmadszor esik, onnan lépésekkel leméri a távolságot a lyukig. Ahány lépésnyire sikerült elütnie, annyi pontot szerez, és újra ő kezd. Előre meghatározzák, hogy hány pontig játsszák (pl. ezer), s aki azt először eléri, az a győztes (Bakos 1953: 242–243; Hajdu 1971: 137–140).
45. ábra. Bigézés
(Borsai–Hajdu–Igaz 1980: 101 nyomán)
A métázás görög-római eredetű játék; hazánkban általánosan ismert. Különböző formáit ma is játsszák mind az öt kontinensen. Nálunk legvirágzóbb kora Mátyás és II. Lajos uralkodása idejére esett, a 15–16. századra, amikor a királyok és főurak is űzték. Faluhelyen a kollégiumi diákok révén terjedt el, akik sokféle változatban játszották, s akiktől felnőttek és gyerekek egyaránt megtanulták, megőrizték és tovább alakították. Mai formájában a várháborúk emlékét őrzi. A futómétát két csapatban játsszák. 576Húznak két vonalat, az egyik mögött áll fel az ütők csapata, a kapók pedig szétszóródnak a két vonal között. Közülük egy az adogató, ő az ütők mellett áll (46. ábra). Az adogató feldobja a labdát, az első ütő játékos pedig a kezében lévő ütőfával olyan messzire üti, amennyire csak bírja. De már dobja is le az ütőfát, és szalad át a játéktéren, a másik vonalon túlra. A másik csapat igyekszik elkapni vagy minél hamarabb megszerezni a labdát, s ha a játékost futás közben meg tudják dobni, mielőtt a másik vonal mögé ér, a két csapat szerepet cserél. (Labdával a kézben futni nem szabad, csak egymásnak dobni lehet!) Ha nem sikerül eltalálni, akkor az ütő csapat második játékosa következik. Ütés után ő is szalad, s az előbbi játékos is visszafuthat a csapatához, így ő ismét 577megszerzi az ütés jogát. Ha bármelyik ütő játékos úgy látja, hogy ütése nem sikerült, nem kell szaladnia, megvárhatja a következő játékos ütését. Ilyenformán egy-egy ütés után oda- és visszafutók egyszerre öten-hatan is lehetnek a játéktéren. A csapatok nemcsak akkor cserélnek, ha valamelyik futó játékost sikerül megdobni, hanem akkor is, ha az ütő játékosok mind a túlsó vonal mögött rekednek. Játszhatják pontozásra is, akkor az ütők egy oda-vissza szaladással, a kapók pedig a labdának levegőből való elkapásával szerezhetnek pontot. A csapatok mindenképpen igyekeznek ütők lenni, illetve maradni, mert az az érdekesebb.
46. ábra. Métázás
(Hajdu 1971: 148 nyomán)
