KÜLÖNFÉLE ÜGYESSÉGI ÉS ERŐJÁTÉKOK

Teljes szövegű keresés

KÜLÖNFÉLE ÜGYESSÉGI ÉS ERŐJÁTÉKOK
A kisgyerek első játékai azok, melyeket a felnőttek játszanak vele: simogatással, csiklandozással, egyszerű, 1–2 soros mondókákkal mulattatják, csitítják. Az arcsimogató megnyugtatja a kisbabát: sokáig, még óvodás korban is meg lehet „cirókázni” a kicsit. Ölükbe ültetik, és cirógatják az arcát:

Ciróka, maróka, Mit főztél? Kását!
Hova tetted? Pad alá!
Szomszédasszony kiscicája megette!
Csikk-makk-makk-makk!
(Bezi, Győr m.; Borbély J. gy. 1967)
(vö. MNT I. VII. A 2 a.)
578Az ujjasdi gyakran összekapcsolódik a tenyeresdivel. A gyerekek nagyobbacska korukban is szeretik. A kisgyerek ujjait a hüvelykujjtól kezdve kiszámolják, majd a tenyerébe köröket rajzolnak („Kerekecske, gombocska”), s a végén ujjukkal a karján fölfelé szaladva („Erre, erre, erre”) megcsiklandozzák a hónalját. A szöveget vagy dallamos hanglejtéssel (megközelítőleg s-m vagy r-d hangokon), vagy csak „szavalva” mondják:
Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az icike-picike mind megette!
Kerekecske, gombocska,
Hová szalad a nyulacska?
Zöld erdőbe, zöld mezőbe,
Erre, erre, erre,
Ide szalad a nyulacska!
(Gúta, Komárom m.; Harmathné gy. 1971)
Általánosan ismert és elterjedt játék a kézcsipkedő is. Kisebb gyerekek felnőttel játsszák, a nagyobbak egymás között is. Két ujjal megfogják egymás keze fejét úgy, hogy a kezek egymás fölött legyenek, és éneklik:

Csip-csip, csóka,
Vak varjúcska,
Jó volt-e a
Kisfiúcska,
Ha nem jó a
Kisfiúcska,
Csípje meg a
Vak varjúcska!
(Zólyom, Zólyom m.; Kiss L. gy. 1956)
A végén elengedik a fogást és hessegetnek. (vö. MNT I. I B 4 a, VII A 1 b β.)
Nagyobbacska, legalábbis már ülni tudó gyerekkel játsszák a höcögtetőt, de a gyerekek még később is élvezik. A kicsit a felnőtt a térdére ülteti, és lábát föl-le mozgatva lovagoltatja

Hőc, hőc, katona, Ketten ülünk a lóra,
Szénát, zabot a lónak,
Abrakot a csikónak,
Nagyot ugrik Lacónak!
579(Olcsva, Szatmár m.; Halasi L. gy. 1971)
(vö. MNT I. VII B f.)
A hintázás különféle formái a kisgyerekeknek és a nagyobbaknak egyaránt élvezetes szórakozást jelentenek. A kisgyereket karban hintáztatják, s a végén magasra emelik:

Hinta-palinta, kendervágó lapicka,
kukoricagánica
hömpölög a lábosba, Zutty!
(Kővágóörs–Révfülöp, Zala m.; Bereczky J. gy. 1968)
(vö. MNT I. VII B a.)
Az igazi hintázás azonban a hintával kezdődik. Hintát a nagyobb gyerekek is tudnak csinálni; egy ülésre alkalmas deszkát kötéllel, lánccal felakasztanak valahová (pl. fa vízszintes ágára vagy csűr ajtajába), azon hintáznak. Ha többen vannak, egyvalaki felül a hintára, a többiek lökik, s közben mondókával mérik az időt:


Egy barany alma,
Két barany alma,
Három barany alma,
Négy barany alma,
Öt barany alma,
Hat barany alma,
Hét barany alma,
Nyolc barany alma,
Kilenc barany alma,
Tíz barany alma,
Tíz, tíz, tiszta víz, Engem ángyom most firiszt.
Lökd fel, anyám, lökd fel A kakasülőre,
Még annál is magasabbra, A toronytetőre,
A toronytetőre.
580(Tunyog, Szatmár m.; Lajtha L. gy. 1934)
Amikor a mondókának vége, a hintázó leszáll, s átadja helyét a következőnek. Az ún. „mérleghinta”, „libikóka” nemcsak a falusi hagyományban, hanem a városi játszótereken is megtalálható. Az ördögmotollának, szerencsekeréknek nevezett hintát úgy készítik, hogy földbe ásnak egy fatuskót, s erre keresztbe egy rudat szerelnek úgy, hogy forogjon rajta (47. ábra). A két végére ül egy-egy gyerek, erősen megkapaszkodnak, s két másik forgatja őket (vö. MNT I. I B 2 e).

47. ábra. Ördögmotolla
(Hintalan–Lázár 1980: 55)
581A szabadban játszott népszerű téli szórakozás a korcsolyázás. A korcsolya lehet például ló lábszárcsontja vagy egyszerű deszka, mely kb. akkora, mint a cipő. Ezt ráerősítik, s úgy csúszkálnak a jégen (48. ábra). Már az őskor végén ismert lehetett: egyes települések feltárásakor találtak olyan simított állatcsontokat, melyeket az ott lakók valószínűleg korcsolyaként használtak (József 1943: 529–530; Kiss L. 1963: 618; Lips 1958: 242–246).

48. ábra. Fakorcsolyák
(Nagyrábé, Szerep, Bihar m.; N. Bartha 1943: 395)
A gyerekek másik kedves téli játéka a szánkózás. A szán téli szállítóeszközből vált játékszerré. Férfiak vagy nagyobb fiúk készítik: két, az egyik végén fölfelé görbülő, talpnak való fát keresztben lécekkel kötnek össze, s ezeken ferdén kifelé áll a lőcs (49. ábra). Ha szánkázni akarnak rajta, hosszában deszkát tesznek rá, azon ülve vagy hasalva csúsznak le a lejtőn.

49. ábra. Gyalogszán
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 254)
A talicskázás és a sótörés erőpróba. A talicskázást ketten játsszák: vagy egy felnőtt és egy gyerek, vagy két nagyobbacska gyerek. Egyik hasra fekszik a földre, két lábát a másik megfogja és fölemeli. Elkezdi tolni, az pedig a két kezén megy előre. Szintén két, kb. egyforma erős gyerek játéka a sótörés. Háttal állnak egymásnak, karjukat könyökben egymásba fűzik, és egyikük meghajolva hátára emeli a másikat (50. ábra). Ő kérdez, a hátán levő felel:
582– Mit látsz?
– Eget, földet, csillagot,
Pap házánál galambot,
Sós kenyérbe harapok,
Tegyél le, mert meghalok.
(Galgahévíz, Pest m.; Borsai I., Vavrinecz V. gy. 1960)
Akkor az alsó kiegyenesedik, s szerepet cserélnek. Van, ahol a mondóka végén jó nagyot zöttyentve teszi le az alsó a másikat. Előfordul, hogy más játék végén büntetésként szerepel: az ügyetlen, hibázó játékossal „törnek sót” (vö. MNT I. I B 4 c).

50. ábra. Sótörés
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 66 nyomán)
Többen kellenek a kenyeres játékhoz: ezt általában lányok játsszák. Egy vagy kettő a gazdasszony, a többiek szétterpesztett lábbal leülnek a földre, szorosan egymás elé. Ők a kenyerek. A gazdasszony kicsit odébb megy, úgy csinál, mintha kapálna, a kenyerek pedig egymás derekát átkarolva jobbra-balra ringva éneklik:

Sülnek a kenyerek, Elégnek a kenyerek!
(Vitnyéd, Sopron m.; T. Énekes L. gy. 1952 körül)
583A gazdasszony visszajön a mezőről, megnézi a kenyereket: „Még igen nyers!” Ezt megcsinálja kétszer. Harmadszorra már megsültek, ezért az elsőn kezdve kezüknél fogva egyenként felrántja az ülőket. Fonóban is kedvelt játék, gazdasszony nélkül: csak hajladoznak és énekelnek (vö. MNT I. III D 2 b).
A világon mindenütt megtalálható játék az ugróiskola (sántika, ickázás), Magyarországon is általánosan elterjedt, Angliában és Észak-Amerikában „hopscotch”, spanyol nyelvterületen „parma” a neve, Ázsiában is több helyen ismerik. Legrégibb írásos feljegyzése az 1500-as évek közepéről, Rabelais-től származik, aki egyik változatát Pantagruel játékai között sorolja fel. Egyes kutatók szerint a spirális forma az eredeti, mely a halált és az újjáéledést fejezi ki: ezt helyettesítették a keresztény korban az ugyanezt kifejező kereszt jelével, s a játékban gyakran még mennyország–pokol is szerepel.
A játék lényege, hogy a játékosoknak egy földre rajzolt ábra kockáin kell meghatározott sorrendben végigugrálniuk. Az ábrák formája és a kockák sorrendje szerint több száz fajtája alakult ki, de tulajdonképpen valamennyi két fő forma változata.
Az egyszerűbbet dobókő nélkül játsszák. A csigavonal formájú ábrán fél lábon be kell ugrálni a kör közepéig, ott le lehet tenni a másik lábat is, megfordulni, majd ismét fél lábon kiugrálni (51. ábra). A kockákra osztott téglalapban a számok sorrendje szerint ugrálnak, először páros, majd fél lábbal. Aki vonalra ugrik, átadja helyét a következő játékosnak.

51. ábra. Ugróiskola vagy csigaicka
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 172 nyomán)
A másik változatot dobókővel játsszák: ez általában lapos kavics vagy cserépdarab. A játékos a kavicsot bedobja az ábra első kockájába, majd fél lábon végigugrálja az egész ábrát. Visszafelé szintén fél lábon állva lehajol a kőért és fölveszi. Amikor kiért, van egy iskolája. Ezután a következő kockába dob. Ha már mindegyikbe dobott, és mindegyik iskolát kijárta, háttal dob, és amelyik kockába a kő esik, az az ő vára: ott ő mindkét lábát leteheti, a többi játékosnak azonban át kell ugrania. A játszó akkor „bukik meg”, ha vonalra lép vagy dob, belelép másnak a várába, vagy leteszi a másik lábát is, esetleg 584a kavics nem a megfelelő kockába esik. Ilyenkor át kell adnia a helyét a következő játékosnak. Ha legközelebb sorra kerül, ugyanabba a kockába dob, mint amikor elrontotta. Addig játsszák, míg az összes kockát el nem foglalják, s az győz, akinek több vára van. A játékot különféle módon lehet nehezíteni. Játsszák például úgy, hogy a követ nem kell fölvenni, hanem visszafelé kockáról kockára egy lábbal végig kell rugdalni. Ez igen nehéz, mert sem a kőnek, sem a lábnak nem szabad vonalra kerülnie. Van olyan változat is, hogy miután végigjárták az összes iskolát, dobás nélkül különféle módokon ismét végig kell ugrálni az ábrát, s csak utána lehet várat szerezni. A kezes például az, amikor kézfejükre vagy nyitott tenyerükre teszik a követ, a lábasnál lábfejükre, a fejesnél fejük tetejére. A földre rajzolt ábrák sokféleségéből itt csak néhány jellemző formát közlünk. Leggyakoribbak a több kockára osztott négyzetek, illetve téglalapok, a kereszt- vagy emberforma és a kettős kereszt. A kockákat megszámozzák vagy elnevezik (H, K, Sze, Cs, P, Szo, V: a hét napjai, M: mennyország, P: pokol). (52. ábra.) A 3. rajz V, vagyis „vasárnap” kockájában pihenésképpen mindkét lábat le lehet tenni. A 4. rajz 4–5. kockájába és az 5. rajz M–P kockáiba egyszerre, terpeszben kell ugrani, utóbbiban terpeszállásban kell megfordulni is.

52. ábra. Ugróiskola
A fiúk népszerű erő- és ügyességi játéka az ostorcsapó. A játszók libasorban állnak fel, és erősen megfogják egymás kezét, vagy átkarolják egymás derekát. A sor elején általában a legnagyobb, legerősebb gyerek áll. Szaladni kezd, s magával húzza az egész sort. A többiek futnak vele, s amikor már elég gyorsan szaladnak, az első hirtelen kanyarít egyet a soron, mire annak a vége kicsapódik, és egy vagy több gyerek elesik (53. ábra).

53. ábra. Ostorcsapó
585Ezután ismét összefogóznak, és újrakezdik a játékot. Az első azon igyekszik, hogy a sor végén levők elessenek, azok pedig megpróbálnak talpon maradni. Játsszák úgy is, hogy aki elesik, kiáll (vö. MNT I. IV A 6 a α).
Szintén a fiúk erőjátéka a középkori eredetű hosszú bakugrás. Első és leghíresebb ábrázolása Bruegel Gyermekjátékok c. festményén található, de már jóval előtte Kálvin tanítója is említi. Rabelais is leírja a Gargantuában. Két csapat játssza: tartók és ugrók. A tartók közül egyik háttal egy falhoz vagy vastag fához támaszkodik, és kezét összekulcsolja. A következő tartó derékból vízszintesen előrehajol, kezével a földre vagy a térdére támaszkodik, fejével pedig az álló összekulcsolt kezébe. A csapat többi tagja sorban mögé áll, ők is előrehajolnak, fejüket az előttük álló lába közé dugva vállukkal támaszkodnak egymás fenekének: így biztosan tudják tartani majd a hátukra ugrókat (54. ábra). Az ugró csapat első tagja nekifut: amikor a tartókhoz ér, két lábbal dobbant és lovaglóülésben ráugrik a hátukra. Ugrás közben két kezével támaszkodva segíti magát, hogy minél előbbre kerüljön, mert a többieknek is fel kell férniük mögé. Ha sikerül ugrani is, tartani is, és mindenki fölfért, a két csapat szerepet cserél. Szerepcsere van akkor is, ha az ugrók rontanak (ha nem férnek föl mind, illetve valaki úgy ugrik, hogy a lába leér a földre), ha viszont a tartók rontanak (pl. a lábuk megroggyan vagy éppen elesnek), akkor továbbra is ők maradnak a tartók.

54. ábra. Hosszú bakugrás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 68 nyomán)
Széles körben ismertek az Adj, király, katonát! játék változatai. A két legnagyobb, legerősebb gyerek a két király. Mindegyiknek megvan a maga csapata. Két sorban állnak föl egymással szemben, egymástól kb. 15-20 lépésnyire. Az egy sorban állók erősen fogják egymás kezét.
A két király között párbeszéd kezdődik:
586– Adj, király, katonát!
– Nem adok!
– Szakítok!
– Szakíts, ha bírsz!
(Homokmégy, Pest m.; Patay I. gy. 1953)
– Add ki, király, katonát!
– Nem adunk!
– Akkor szakítunk.
– Szakítsd, ha tudsz!
– Kit kívánsz?
– … (pl. Terit)
(Szücsi, Heves m.; Szomori Gy., Halkovics J. gy. 1957)
– Adj, király, katonát,
Ha nem, pedig magad gyere át!
(Bőcs, Borsod m.; Forrai K. gy. 1952)
A párbeszédnek megfelelően vagy a kezdő, vagy a másik király csapatából indul el a küldött vagy kért katona, és nekiszaladva valahol megpróbálja átszakítani a szemben álló sort (55. ábra). Ha ez sikerül, elviszi az egyik játékost onnan, ahol szakított. Ha nem, akkor maga is ott marad a másik csapatnál. Utána a másik király kezdi a beszédet. Addig játszanak, míg az egyik csapat el nem fogy. A király állhat a sor közepén, de az elején is. Az utóbbi esetben úgy is játszhatják, hogy a szakító nemcsak egy gyereket visz 587magával a másik csapatba, hanem a szakítás helyétől a lánc végéig mindenkit. A király is próbálhat szakítani. Van, ahol úgy játsszák, hogyha neki nem sikerül, vége a játéknak, mert vele együtt a többi katonája is fogságba esik (vö. MNT I. III C 5 Lx).

55. ábra. Láncszakító vagy „Adj, király, katonát!”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 69 nyomán)
Az egész magyar nyelvterületen ismert lányjáték a páros szökellő. Két lány egymás mellé áll arccal egy irányba fordulva, s kezüket keresztbe összefogják, jobbal a jobbot, ballal a balt (56. ábra). Szökdelve haladnak előre, közben énekelnek:

Ám-tám, lipitom, Bokros liliom,
Ekkorára, akkorára, Selyem ide, hopsz!
(Konyár, Bihar m.; Bergné gy. 1955)

Babot főztem,
Jól meg sóztam,
Ángyele, bángyele, buks!
(Nova, Zala m.; Vajda J. gy. 1952)

56. ábra. Páros szökellő
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 75 nyomán)
588Az utolsó szótagra egy ugrással helyben megfordulnak anélkül, hogy a kézfogást elengednék. Szoknyájuk ilyenkor szépen pördül egyet (vö. MNT I. I B 4 e). A páros szökellőt csak lányok játszották, hiszen fiúknak – szoknya híján – nem volt érdekes.
Ugyanezt gondolhatnánk a páros forgóról (pórumozás, kocsizás, husizás, szédülés) is, mely eredetileg szintén lányok játéka, mégis elterjedt a viseletet már nem hordó iskolás gyerekek körében; ők csupán a forgás kedvéért játsszák. Ketten szembeállnak egymással, s keresztezett kézfogással magukat hátrafeszítve körbe forognak, minél gyorsabban (57. ábra). A végén általában leguggolnak, akinek szoknyája van, szépen köré terül (vö. MNT I. I B 4 h).

57. ábra. Páros forgó
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 75 nyomán)

Túrót vettem,
Elejtettem,
Azt sem tudom,
Hová tettem,
Szél fújja pántlikámat,
Harmat éri a szoknyámat, csüccs!
(Ököritó, Szatmár m.; Kurucz L. gy. 1953)

Kocsit, kocsit, komámasszony, Lovat, lovat, sógorasszony,
Szél fújja pántlikámat,
Harmat éri a szoknyámat, Hopp!
589(Pákozd, Fejér m.; Szabóné gy. 1953)
Általánosan elterjedt a guggolós körjáték is különböző szöveg- és dallamváltozatokkal. A játszók kézfogással körbe járnak és énekelnek:

Mit játszotok, lányok?
Csicseréket,
Bugyborékot,
Ádám vackort,
Vad barackot,
Tengeri guggot!
(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1966)

Ég a gyertya, ég, El ne aludjék,
Míg a szikra lobbot se vet, Guggoljunk le mind!
(Mocsa, Komárom m.; Sperlné gy. 1971)
A végén leguggolnak (58. ábra). Játszhatják úgy is, hogy nem szabad nevetni, elesni, illetve elkésni a leguggolással. Aki ezt nem tudja betartani, az középre áll, kiáll a játékból vagy zálogot ad (a zálogkiváltást lásd a Függelékben), esetleg csak kinevetik. (vö. MNT I. II A 7 b α–8; III A 3 a α; III Z I c; III Z 2 a; IV B 1 c.)

59058. ábra. Guggolós körjáték
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 70 nyomán)
A guggolóshoz hasonlóan lányok körjátéka a kifordulós is. „Lánc, lánc” játékszöveg először a Magyar Hírmondó I. számában jelent meg 1792-ben. Kezdetét többnyire a német „Ich spiel ein” torzításából származtatják (ispiláng, ostoráng, kis pillants, eszterlánc; vö. Borsai 1984). A játszók kézfogással körbe járnak, közben énekelnek:

Kis kacsa fürdik
Fekete tóba’,
Anyjához készül
Lengyelországba,
Síkos a talpa,
Magas a sarka,
Fordulj ki, fordulj ki, Aranyos Mariska!
591(Hollókő, Nógrád m.; Martin Gy., Pesovár F. gy. 1952)

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna,
Cérna volnék, selyem volnék, mégis kifordulnék.
Pénz volna karika, karika, forduljon ki Marika,
Marikának lánca.
(Milejszeg, Zala m.; Vajda J. gy. 1971)
Akinek a nevét mondják a végén, az kifordul, és arccal kifelé jár tovább (59. ábra). Addig játsszák, míg meg nem unják, vagy mindenkire sor nem kerül. (vö. MNT I. III A 2 a–c; Borsai 1984: 39–41.)
A „páratlan” játék két fő változata eredetében talán különböző, de lényegileg azonos: az egyikben valakinek nem jut pár, a másikban valakinek nem jut hely (bokor, földre rajzolt kör stb.). A Hatan vannak a mi ludaink hasonlít a Réthei Prikkel által közölt régi Farkastánchoz (1924: 128–129). Páratlan számú játékos játssza.

59259. ábra. Kifordulós vagy ispiláng
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 102 nyomán)

60. ábra. „Hatan vannak a mi ludaink”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 62 nyomán)
593Körbe állnak, egy a kör közepén, s énekelnek:

Hatan vannak a mi ludaink,
Heten vannak a mi ludaink,
Három szürke, három fekete,
Gúnár, gúnár, libagúnár, gúnár az eleje,
Akinek nincs párja, válasszon magának.
(Agyagosszergény, Sopron m. Gyűjtőcsoport 1953; Attala, Somogy m. Murányi R. gy. 1953; Decs, Tolna m. Olsvai I. gy. 1954; Pácsony, Vas m. Gyűjtőcsoport 1952; Ráckeve, Pest m. Paulovics G. gy. 1956)
A dal végén a középső párt választ, s a többiek is újat keresnek (60. ábra). Természetesen valakinek nem jut, az megy be a körbe középre, és ismét énekelni kezdenek. A másik változat a Hol az olló?, amelyet a különböző világrészek egymást követő nemzedékei kis változtatásokkal ősidők óta játszanak. Egy játékos kivételével odaállnak egy-egy fához, a földre tett valamilyen tárgy (kalap, zsebkendő) mellé, vagy egy-egy földre rajzolt körbe. Az az egy, akinek nem jutott hely, odamegy valakihez:
– Hol az olló (komámasszony)?
– Ott!
(Szilvásvárad, Borsod m.; Szamák I. gy. 1952)
– Hol árulják a zsemlét?
– …(pl. Mariskánál)
(Rém, Bács-Bodrog m.; Bálint M. gy. 1954)
A kérdező arra szalad, amerre a másik mutatott, ugyanakkor mindenki elhagyja a helyét, és másikat foglal (61. ábra). Akinek nem jut, az lesz a következő kérdező (vö. MNT I. II A 4).
E játékok változatait lakodalomban is játsszák a felnőttek. Ilyen például a seprűtánc, amikor mindenki párosan táncol, egy férfi pedig seprűvel (62. ábra). Amikor a zenekar abbahagyja a muzsikálást, a férfi ledobja a seprűt, és párt választ magának. A többiek is cserélnek, s aki egyedül marad, azé lesz a seprű a következő menetben (vö. MNT III/B 478).

59461. ábra. „Hol az olló?”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 61 nyomán)

62. ábra. Seprűtánc
(Hajdúszoboszló, Hajdú m.; MNT III/B 478)
A versenyfutás (túrós játék) úgy kezdődik, hogy a gyerekek körbe állnak, egy van a körön kívül, ő a vevő. Körbe jár, majd valakinél megáll, és elkezdi az éneket vagy a párbeszédet. A másik felelget:

– Hogy a csibe?
– Három itce!
– Hát a kakas?
– Három garas!
595[Beszélve:]
– Hát a tyúk?
– Az is úgy! Mindjárt, mindjárt adjuk!
(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1966)
– Mit árul kend, komámasszony?
– Túrót!
– Hogy adja?
– Én a túróm nem adom, inkább háromszor körülszaladom!
(Endrőd, Békés m.; Patay I., Csonka K. gy. 1955)
Ekkor ketten ellenkező irányba szaladnak, s aki előbb ér a helyre, az áll be, a másik lesz a körbejáró. Játsszák úgy is, hogy kettős körbe állnak (63. ábra); ilyenkor a belső kör játékosainak vagy nincs semmilyen szerepük, vagy a futás után a győztes belülre áll, s az addigi belső kívülre. (vö. MNT I. II A 2 t.)

63. ábra. Versenyfutás
(MNT I. 720)
596A Tüzet viszek – Ne nézz hátra játék Európa-szerte igen elterjedt. A játékosok körbe állnak, kívül jár valaki egy kendővel. Énekelnek:

Tüzet viszek, Ne lássátok,
Ha látjátok, Ne mondjátok,
Ég a rokolyátok!
(Andornaktálya, Borsod m.; Marosy Gy. gy. 1953)

Ne nézz hátra, jön a farkas, Tüzet hoz a szájában!
(Kapuvár, Sopron m.; Gyüjtőcsoport 1953)

Tüzes taplót hordozok, hordozok,
Jaj de hideg, jaj de meleg, elégeti a kezem!
Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra!
(Jánoshida, Szolnok m.; Czigány T. gy. 1954)
Eközben a körüljáró leejti a kendőt az egyik körben álló mögé, aki fölkapja, és kergetni kezdi őt (64. ábra). A játék befejezése többféle lehet:
1. Az lesz a következő körüljáró, aki a kendőt felkapta, de ha utoléri a másikat, futás közben végig püfölheti a hátát. A ledobó beáll az üres helyre.
2. Ha a felkapó utoléri a ledobót, akkor az „záptojás” lesz a körben, ha nem, akkor csak beáll az üres helyre. Ilyenkor is mindenképpen a felkapó lesz az új körüljáró.
3. Ha a felkapó utoléri a ledobót, visszaadja neki a kendőt, az marad ismét a körüljáró, ő pedig visszaáll a helyére. Ha nem éri utol, az áll be az üres helyre, és a felkapó lesz az új körbejáró. Színesíti a játékot, ha a körüljáró úgy igyekszik ledobni a kendőt, hogy aki mögé dobta, az ne vegye észre. Ha ez sikerül, és a külső visszaér a kendőhöz, akkor az elbámészkodó játékosnak be kell mennie a körbe, „záptojás” lesz. Van olyan változat is, hogy aki a kendőt kapja, az nem a ledobót, hanem a körben mellette állót kergeti.

59764. ábra. „Tüzet viszek”
(MNT I. 717)
Máskor a körüljáró nem ledobja a kendőt, hanem valakinek a kezébe teszi (ebben a változatban mind hátrateszik a kezüket): a játékbefejezések mindkét esetben ugyanazok lehetnek, mint a fentebb leírtak (vö. MNT I. II A 2 a–d).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages