REJTŐ-KERESŐ JÁTÉKOK
641REJTŐ-KERESŐ JÁTÉKOK
Ezeknek is sok típusa van: játszhatják őket ketten is, többen is, a kereső lehet egyvalaki vagy két csapat közül az egyik. Ketten játsszák a sima eldugást, mely kisorsolási módként is szerepel (lásd a Függelékben), de egyszerű szórakozási forma is lehet. Az egyik gyerek fölvesz egy kavicsot (vagy más apró tárgyat), háta mögött valamelyik kezébe rejti, majd összeszorított ökleit előremutatja. A másiknak ki kell találnia, hogy melyik kezében van a kavics (vagy más tárgy). Ha sikerül, ő dughat, ha nem, ismét az első játékos dug (vö. MNT I. I B 3 a). A tűz-víz játék úgy érdekesebb, ha többen játsszák. Egyvalakit kiküldenek, majd eldugnak egy tárgyat, amit a bejövőnek meg kell keresnie. A többiek szóval segítik. Ha közeledik hozzá, azt mondják: „Tűz, tűz!”, vagy „Meleg, meleg, forró, éget!”, ha távolodik tőle: „Víz, víz!”, vagy „Hideg, hideg, megfagy!” Ha megtalálja, másvalaki megy ki (vö. MNT I. II C 1 a α). Előfordul, hogy ha nehezen találja meg valaki az eldugott tárgyat, a többiek elkezdik csúfolni
Kisujjam is látja, Csak a vak nem látja!
(Csesznek, Veszprém m.; Békefi A. gy. 1959)
Kizárólag lányok játéka a csúszda; elsősorban fonóban játszották, tőlük került a kisebbekhez. Szorosan körbe ülnek, hogy a szoknyájuk összeérjen, térdüket felhúzzák.
94. ábra. Csúszda
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 196 nyomán)
642Egy középen van, ő a kereső. A körben ülők egy összecsomózott kendőt, esetleg labdát adogatnak a térdük, szoknyájuk alatt kézről kézre: ez a csúszda. Közben énekelnek is:
Itt a csúszda, jár a csúszda, hun a csúszda?
(Gádoros, Békés m.; Gábor J. gy. 1957)
A kezét mindenki mozgatja, mintha nála lenne a kendő, hogy így becsapják a keresőt. Annak ki kell találnia, hogy a csúszda kinek a kezében van éppen. Ha eltalálja, cserél azzal, akinél megtalálta. Ha sokáig ügyetlenkedik, a kendővel jó nagyokat ütnek a hátára, majd gyorsan visszarejtik a térdük alá, és mire odafordul, már tovább is adják (94. ábra). Van olyan változat is, mely szerint nem elég meglátni a kendőt, hanem meg is kell fogni: ilyenkor a középső a körben ülök térde alatt keresgél (vö. MNT I. II A 6 b γ).
Az egész magyar nyelvterületen ismert és elterjedt játék a gyűrűsdi. A játszók körbe állnak, egy középen marad, nála van a gyűrű vagy más apró tárgy. A körön kívül is áll valaki. Énekelnek:
Cincin, kalangyűrű, Kiná’ van az aranygyűrű,
Itt csörög, itt pörög, itt adják elő!
(Milejszeg, Zala m.; Vajda J. gy. 1971)
Kullán, kullán gyűrű, Nálad, nálad aranygyűrű,
Kérdi, kérdi kis fiát, Aranybélű szomszédját,
Itt csörög, ott csörög, Csakugyan is itt van,
Megfőtt a kása, Begyühet a pápa.
643(Borsai I. gy.)
Közben az osztó, akinél a gyűrű van, körbe jár, és mindenkinél úgy tesz, mintha a kezébe csúsztatná a gyűrűt (95. ábra). Az ének végén a körön kívül álló bejön a körbe és megpróbálja kitalálni, kinek a kezébe rejtette az osztó a gyűrűt. Akire rámutat, az szétnyitja a tenyerét, mutatja, hogy üres vagy nem. Ha nincs ott a gyűrű, a kereső újra kimegy, ha igen, ő lesz az osztó, akinél megtalálta, az megy ki, a volt osztó pedig beáll a többiek közé. Játsszák úgy is, hogy nincs osztó, hanem zsinegre fűzik a gyűrűt. A zsineget mindenki összeszorított öklébe fogja úgy, hogy az öklök összeérnek. A gyűrűt ide-oda mozgatják, s a keresőnek meg kell találnia. Akinél megtalálja, azzal cserél (vö. MNT I. II A 6 a–b).
95. ábra. Gyűrűsdi
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 207 nyomán)
A bújócska különböző fajtáit ősidők óta játssza a világ valamennyi népe. Egy 1649-ből való konstantinápolyi török könyv idéz egy, főrangúak közt szokásos bújós játékot; Hollandiában szertartás eredetű. A sima bújócskában a hunyó (humó, kumó) egy kijelölt helyre áll, és megállapodás szerint számol (pl. tízesével százig). Közben a többiek elbújnak csűrbe, padlásra, ház mögé stb. Amikor a hunyó a számolást befejezte, rendszerint elkiált egy figyelmeztető mondókát, például:
Aki bújt, bújt, aki nem, nem, (de én) megyek!
(Gúta, Komárom m.; Harmathné gy. 1971)
644Ezután elindul megkeresni az elbújtakat: akit először megtalál, az lesz az új hunyó, a többiek előjönnek, és a következő játékban új búvóhelyet keresnek (vö. MNT I. II A 7 c a).
Az Ipi-apacs csaknem egyezik a sima bújócskával, s változatai szintén általánosan ismertek. A különbség annyi, hogy ha a hunyó meglát valakit, az előre kijelölt „apacsfához” vagy falhoz szalad, ráüt és elkiáltja magát:
Apacs a … (pl. Kis Pista), apacs, apacs, apacs!
(Kiskomárom, Zala m.; Péczely A. gy. 1912)
Egy, kettő, három, ipi-apacs, … (pl. Nagy János)!
(Telkibánya, Abaúj-Torna m.; Bodgál F. gy. 1954)
Óvatosan kell azonban keresnie a többieket, mert ha nem vigyáz, őt is leapacsolhatják, s akkor ismét neki kell hunyni (vö. MNT I. II A 7 c β; III D 4 c).
Két csapatban játszott bújócska a katonázás. Az egyik csapat tagjai hunynak, a többiek elbújnak. Ha a keresők meglátnak valakit, „lelövik”, azaz elkiáltják a nevét, s az kiesik a játékból. Minden elbújt játékost meg kell keresni, s ha mindenkit megtaláltak, cserél a két csapat. Megtörténik, hogy megtévesztésül a bújó csapat tagjai kicserélik a ruháikat. Ha ezzel sikerül a keresőket beugratni, s azok rossz nevet kiáltanak, ismét nekik kell hunyni (vö. MNT I. III D 4 b).
A rabló-pandúr játék elnevezésében és játékmódjában egyaránt a betyárvilágot, a szegénylegényeket és az őket üldöző pandúrokat idézi. A játszók két csapatra oszlanak, egyikben vannak a pandúrok (csendőrök), a másikban a rablók. Általában kijelölik a börtön helyét és azt a játékteret is, ahol a rablók elbújhatnak. A pandúrok keresik a rablókat, s ha egyet megfognak, beviszik a börtönbe, ahol egy vagy több pandúr őrzi őket. A fogságba cipeléshez erő kell, az őrzéshez csak éberség. Ha az elfogott rablónak sikerül elterelnie az őr figyelmét, megszökhet a börtönből. Addig játszanak, míg valamennyi rablót meg nem fogják.
