KIOLVASÓK, KISORSOLÓK
KIOLVASÓK, KISORSOLÓK
A gyakran együtt játszó, összeszokott gyermekcsoportban többnyire jelentkezés, illetve kijelölés révén dől el, hogy ki lesz a játék főszereplője: „Majd leszek én az anya, te meg legyél a kérő!” A játékok egy részében azonban szükség van kiolvasókra is, főleg a csapatjátékok előtt, amikor el kell dönteni, melyik csapat kezdjen, vagy olyankor, ha egy kellemetlen szerepre nincs vállalkozó. Szűkebb értelemben kiolvasóknak csak a mondókával való kiolvasást nevezzük. A játszók körbe állnak, egy középen áll, és ütemesen mondja, illetve énekli a mondókát. Minden negyedre rámutat egy gyerekre, s akire a mondóka utolsó szótagja esik, az lesz a következő játék főszereplője. A hangsúlyozás minden esetben független a szövegtől, a szavak természetes hangsúlyától. Játsszák úgy is, hogy a gyerekek két összeszorított öklüket tartják előre, arra üt a középső, s 645amelyikre az utolsó szótag esik, azt az öklöt hátradugják. Akinek mindkét öklét kiszámolták, félreáll, s aki a végére marad, az lesz a főszereplő. A kiolvasóversek világszerte ismertek, a nemzetközi változatok meglepő párhuzamokat és hasonlóságot mutatnak. Fő jellemzőik közé tartozik az erőteljes ritmus és az értelmetlen szavak gyakori használata. A magyar kiolvasóversekben megtalálhatók a szomszéd népek, illetve a magyarországi nemzetiségek nyelvének nyomai is: német, szlovák, szerb, román szavak torzított, elmagyarosított formában. Az átvételek kölcsönösek: az együtt játszó gyerekek átveszik egymástól a jó hangzású, jó ritmusú mondókákat, s az értelmetlenség a legkevésbé sem zavarja őket. Az „Apa, cuka, funda, luka” kezdetű kiolvasóról például Mailand Oszkár megállapította, hogy az tulajdonképpen egy eltorzult formájú román táncszó; az „Egyedem-begyedem” formulát viszont az erdélyi szászok vették át. Igen sokféle kiolvasó mondókát ismerünk a néhány szavasaktól a hosszú láncversekig. Közülük itt csak két példa szerepel annak bemutatására, hogy az általában versikeként ismert kiolvasók eredetileg dallamosak, illetve dallamos hanglejtésűek.
Ekedem-bekedem, bakkecske,
Háromlábú menyecske,
Fölmászott a toronba,
Megkérdezte, hány óra.
Fél tizenhatra, Te vagy az a mafla!
(Kapuvár, Sopron m.; Pölöskei, Nagy, Borsai gy. 1972)
Ándándénusz,
Szórakáténusz,
Szórakátikitaká,
Ajábajá bambusz.
646(Válaszút, Kolozs m.; Kallós Z. gy. 1953)
(vö. MNT I. III A 1.)
Vannak azonban szöveg nélküli, cselekményes kisorsolók is. A kisorsolókat a gyerekek többnyire csapatjátékok előtt használják, ha azt kell eldönteni, melyik csapatkapitány válasszon először játékost, illetve melyik csapat kezdjen. Sokféle változata közül itt csak néhány példát közlünk.
A dugós önálló játékként is előfordul (lásd a rejtő-kereső játékoknál a sima eldugást), de sorsolásra is használják. Az egyik csapatkapitány fölvesz egy apró kavicsot, és háta mögött a kezébe rejti. Ezután két összeszorított öklét előretartja, s a másik ráüt valamelyikre. Ha sikerül kitalálnia, melyikben van a kavics, az ő csapata kezd, ha nem, akkor a másik.
A gyufaszálhúzáshoz egy hosszabb és egy rövidebb gyufaszál, fűszál vagy botocska szükséges. Egyik kapitány az ujjai közé teszi úgy, hogy ne látsszon, melyik a hosszabb. A másik húz, s ha ő húzza a rövidebb szálat, az ellenfél csapata kezd, ha a másikat, akkor az övé.
Régi sorsolási mód a pénzfeldobás. Az egyik csapatkapitány feldobja a pénzt, a másik elkiáltja magát: „Fej!” vagy: „Írás!”, és figyeli, hogy az érme melyik oldalára esik. Ha az kerül fölülre, amit ő mondott, az ő csapata kezd, ha nem, akkor a másik.
A botfogást olyan sportszerű csapatjátékok előtt végzik, ahol a bot játékeszközként szerepel. Az egyik csapatkapitány odadobja botját a másiknak, s az fél kézzel elkapja. Ezután közvetlenül az ő ökle fölött megfogja a másik, efölött megint ő, és ezt addig csinálják, míg a bot felső végéhez érnek. Aki legfelül meg tudja fogni, annak a csapata kezd.
Szintén botos játékok előtt szokásos kisorsoló a botrúgás. A játszók fölállnak egy vonal mögé, botjaikat lábuk fejére támasztják, majd elrúgják olyan messzire, amennyire csak bírják. Akié a legközelebb esik le, vagyis aki a legügyetlenebb, az kapja a kellemetlen szerepet (pl. a csülközésben ő lesz a csősz).
