V. Gyimes és Moldva (Kallós 1970)

Teljes szövegű keresés

V. Gyimes és Moldva (Kallós 1970)
V/1. Gyimes. Közigazgatásilag Csík megyéhez tartozik, de betelepülése szerint felerészben Csíkból, felerészben Moldvából származik, s hagyományainak régiessége szerint inkább Moldvához, mint Csíkhoz tartozik (sőt bizonyos vonásaiban még Moldvánál is régiesebb). A magashegyi völgyekben teljes elszigeteltségben élő gyimesieket tarthatjuk ma a legrégiesebb magyar népzene hordozóinak. Mindenekelőtt négyfokú dalaik sokasága, 90sőt kétféle háromfokú dallamaik (21–22. példa), továbbá a szo–do pentaton dalok nagy száma, másfelől a hangszeres zenében megőrzött régiségek: a hegedűt kísérő ütőgardon aszimmetrikus ritmusai teszik rendkívül archaikussá ezt a zenét. Siratóik teljesen ötfokúak, s bennük egyrészt a közmagyar kvartviszonyokat feltüntető 5, 4, 2, 1 kadenciák élnek tovább szo-ötfokú formába „transzponálva” (81. példa), másrészt négyfokú dalaik is egyes hosszan ismételgetett részletekben. A „keservesek” máig élő funkciója, a szövegsorismétlés továbbélő szívós hagyománya mind archaikus vonás a gyimesi dalokban. S az egykori, gazdag székely díszítésmód ma leginkább a gyimesiek és a moldvaiak énekében él tovább. Az új stílus viszont csak mint ritka kivétel került elő a gyimesiek énekében.


3. Én az éjjel nem aludtam egy órát.
Meg is hallgattam a babám panaszát.
Éjféltájba mégis elszenderedtem.
A rózsámról minden gondom leveszem.
91(Tinódi Egervár viadaláról szóló énekének dallama, énekelve [a] és hegedűn ütőgardon-kísérettel [b]. Gyimesközéplok-Tarkó megálló, Csík m. 5 zenész, 38–60 é. Kallós Z., Martin Gy., Andrásfalvy B. gy. 1962)
V/2. Moldva (Domokos P. P. 1941; Faragó–Jagamas 1954; Kallós 1973). Gyimessel együtt a ma elérhető legrégiesebb magyar népzenei hagyomány területe. Legjellemzőbb sajátsága az alacsony járású ötfokú dalok és a négyfokúak nagy száma, a gazdag díszítés, amit még csoportos előadásban is lehetett hallani és fonográfra venni (lásd az 1. példát). Ugyanakkor egy-egy dallamtípusban itt a legvilágosabb a végső szétoldódás, a közmagyar dallamnak az elszigeteltség következtében történt sajátos fejlődése, szélső variációja. Veress Sándor arról is beszámolt, hogy új stílusú dalt itt még véletlenül sem lehetett hallani. Ez lényegében még ma is így van. Viszont a közmagyar siratónak, a dúr kisformának legszűkebb hangterjedelmű formáját is itt találták meg: a három egymás melletti egészhangból álló, mégis ereszkedő és kétkadenciás siratót (MNT V. 193: kivételesen érinti az 5. fokot is; MNT III. 277: többször már tetrachord, kivételesen érinti az 5. fokot is).
Románok közt, elszórtan, mindig a magyar államhatárokon kívül élve, dallamaikban sok román hatást is találunk. Szövegeikbe néha román sorokat, sőt versszakokat is illesztenek. A köztük található háromsoros formák gyakran román dalok átvételéből vagy azok hatásából származnak.
Az alábbi példák két ritka, ősi típust mutatnak be: a 129. az „alap-ötfokú” skálát la-véggel, a 130. pedig ugyanezt do-véggel.

1. Gyere ki, te gyöngyvirág(a), Mert feljött a hódvilág(a), jaj.
Maj’ kimenek sz ott lakom, Csak a lájbim bongolom, jaj.
(Ploszkucén, Moldva; Faragó–Jagamas 1954: 63/a)

1. Ződ az erdő, ződ a peterzselyem.
Benned, rózsám, megkőtt a szerelem.
92(Lészped, Moldva; Faragó–Jagamas 1954: 60)
Végigtekintve népzenénk „nyelvjárásain”, hátravan, hogy megtárgyaljuk azokat a problémákat is, amelyek elkülönülésükből, illetve a többiekkel való kapcsolatukból adódnak. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy itt valóban nyelvjárásról van szó egy közös nyelven belül. A „jellemző” dallamok is többnyire csak az illető területen túlnyomó számban élő dalok, amelyek máshol is előfordulnak szórványosan; ha pedig valóban csak egy szűk területen élnek, akkor is vannak típusban hasonló rokonaik másutt is. Ritka az olyan eset, amit egy sor dél-dunántúli típusnál látunk, hogy a területen kívül, palócoknál feltünedező szórványos példányait újkori érintkezéssel, summások dunántúli alkalmi munkájából magyarázhatjuk. Minden más esetben az egy archaikus terület nagyszámú adatai mellett a nyelvterületen elszórtan található adatok az egykori közmagyar elterjedést bizonyítják. Általában mondhatjuk, minden stílus képviselve van az összes dialektus területén. Ez még olyan, valóban területhez kötött stílusra is vonatkozik, mint a do–re–mi daloké, amelyek általában csak Erdélyben és Moldvában találhatók; mert stílusrokonuk – altípusuk – a Zobor-vidéken mint jellemző típus él, másrészt az újabb gyűjtésből előkerültek szórványos darabjai az Alföldről és a Dunántúlról is. Ez igazolja, hogy valamikor ezek is „közmagyar” típusok lehettek. Vagyis „táji típussá” válásuk éppúgy a kihalásnak, illetve egy-egy területen való makacs fennmaradásnak tulajdonítható. Egyedül az olyan jellegzetességeket kell külső hatásnak tulajdonítani, mint a moldvaiaknál tapasztalható román dalok és sajátságok. Mindebből az következik, hogy a magyar népzene a táji különbségek ellenére is egységes. Mindaz, ami ma valahol megvan, valamikor az egész magyarság közös sajátja lehetett.
Felmerül azonban a kérdés: nem lehetnek-e mégis olyan különbségek, amelyek a nagyon régi múltban etnikus különbségek voltak. Mivel a magyar őstörténet különböző eredetű népcsoportok csatlakozásáról, illetve összeolvadásáról tudósít, és az összehasonlító népzenekutatás is két külön kultúrából származtatja a két legnagyobb stílust, a sirató rokonságát és az ötfokú régi stílust, nem lehet-e a dialektuskülönbségek egyikében-másikában egyes népcsoportjaink különböző származásának emlékét fölfedezni?
Azonnal le kell szögeznünk, hogy nagy népzenei stílusaink – és ami ezzel nagyjából egyenlő: a magyar népzene történeti rétegei – általában egyenletesen vannak elterjedve az egész nyelvterületen, akár az ugor kori siratóra és annak rokonságára, akár a pentatónia ereszkedő és kvintváltó változataira gondolunk, akár a középkori típusokat vagy a későbbi időben a néphez eljutó műzenei hatásokat vesszük tekintetbe, amelyek a legelzártabb Moldvában is megtalálhatók. Egyedül az archaikus török stílusról, a mély járású, alap-ötfokú, illetve négy- és háromfokú dalokról nem lehet ezt állítani, amelyek 93Erdély és Moldva régies népcsoportjai között szétszórva találhatók. Csábító volna a sirató teljes hiányát a Kis- és Nagykunságban annak tulajdonítani, hogy a késő középkorban beolvadó török származású kunoknál hiányzik az ugor eredetű sirató. Az azonban hiányzik a nem kun Háromvárosban is (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös), valamint más alföldi mezővárosokban is. Ez a hiány ugyanis a polgárosultság eredménye; az Alföldön mindenütt csak a kis parasztfalvakban élt már a siratás szokása. Ugyanakkor a siratóból kifejlődött fejlettebb, strofikus dalok már ezeken a területeken is éppúgy élnek, mint más nem kun vidékeken.
Hasonlóan csábító volna egyes, csak Erdélyből ismert dallamok (és balladák) Zobor-vidéki változatainak láttán valamiféle közös székely hagyományt keresni az egyezésben. Nyitra megyében ugyanis éltek székelyek a középkorban. Ám egy-két közös dallam felbukkanása előfordul olyan egymástól távoli peremvidékeken is, amelyek közt ilyen genetikus kapcsolat nem áll fenn, mint például a Szerémség és Bukovina. Ilyen következtetésre csak az egész stílus következetes egyezése és más területeken való hiánya adna lehetőséget. Talán ilyennek látszik a mély járású, szűk terjedelmű és hiányos ötfokú stílus – ha ez csak a székelységre volna jellemző Erdélyben. De minthogy a közép-erdélyi magyarság és a moldvai magyarok körében is éppúgy el van terjedve, amelyek „nem székelyek”, s a gyimesieknél nem tudhatjuk, mennyire csíki vagy moldvai eredetű ez az archaizmus, itt sem állapíthatunk meg valami múltbeli „közös székely” hagyományt.
Bonyolultabb a kérdés a románok felé kitekintve. Bartóktól (1934) tudjuk, hogy Romániában is vannak ilyen alsó járású ötfokú dalok, a román formai ízlésnek megfelelően többnyire háromsorosak; főleg Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában fordulnak elő, szórványosan azonban másfelé is. Mint Bartók írja (1934: 36): „legtöbbjükről a román gyűjtők azt hiszik, hogy csak nemrég szivárogtak be Erdélyből, de erre a feltevésre bizonyítékot nem mutattak”. (Valószínűleg Brăiloiu véleményét idézte.) Moldva, Bukovina és Besszarábia együtt egy közös „kun” hagyomány lerakata lehet, hiszen Besszarábiát ők alapították. Ebben az esetben ott is török eredetű volna; de lehet esetleg éppen a moldvai magyarságtól való kölcsönzés; és fordítva is lehetne gondolni a kölcsönzést, ha a mezőségi és főleg a Zobor-vidéki magyarságnál nem fordulnának elő ilyen dallamok. Különben három- és négyfokú – egyszersmind alacsony járású és szűk ambitusú – dallamok mint igen ritka archaizmusok felbukkannak a Balkán különböző népeinél is, köztük az óbolgár származású bolgárok két peremvidékén. Így hát egyelőre nehéz a különböző népek ilyen dalainak származásáról biztosat vagy akár valószínűt is mondani. Egyedül az látszik valószínűnek, hogy a magyarságnál ez a stílus honfoglalás előtti örökség, és területi elkülönülése inkább a kihalásnak vagy a nagyobb hagyományőrzésnek tulajdonítható, semmint külön etnikus hagyománynak.
A középkori hagyományok továbbélése is bizonyos táji elkülönülést mutat: legnagyobb tömegben a Zobor-vidéken, kisebb mértékben egyes palóc szigeteken (Őrhalom, Ipolyvarbó), végül Erdélyben kerülnek szemünk elé. Vagyis az egykori Magyarország töröktől megkímélt „félholdjának” hagyományőrző pontjain, ahol tehát a magyar társadalom és kultúra továbbélt, hatása a néphagyományra zavartalanul folyt tovább, illetve ahol a nép saját középkori hagyományai megszakítatlanul élhettek tovább – például a lakodalmi szokásokban.
A szlavóniai nyelvszigeten fennmaradt sok 16–17. századi magyar műzenei elem viszont arra mutat, hogy az ott lakó, a török időket átvészelt magyarság mennyire ragaszkodott egykori kultúrájához – nyilván leginkább a vallási élettel összefüggő dolgokban: 94könyvek révén is fenntartotta, és tovább ápolta elszigeteltségében is a magyar énekkincset. A 17. századból kimutatott dalok is meglehettek már a 16. században; bár tudjuk a történelemből, hogy a török hódoltság határa nem volt akadály a református papságnak ide-oda költözésében sem. Itt az elszigeteltség inkább fokozta a ragaszkodást a korábbi hagyományokhoz, akárcsak a bukovinai székelyeknél az elszakadás a többi székelységtől.
Voltak olyan elképzelések is (Vikár Béla, Sebestyén Gyula), amelyek a regölés nyugat-dunántúli továbbélését és egy falura szorítkozó székely hagyományát is közös székely hagyományból magyarázták, minthogy a középkorban a nyugat-dunántúli határszéleken tudunk határőrző székelyekről. Itt csak az a nagy ellentmondás, hogy a székelység nagy tömegeinél – az egyetlen udvarhelyi falun kívül – nem él, s az is egy sajátos változata, míg az egykori eltűnt székelység területénél jóval nagyobb kiterjedésben él a Dunántúlon, méghozzá igen nagy és archaikus változatsorban. Azt is tudjuk, hogy valaha az ország egész területén emlegették a „regölő hétfő” szokását, s a legújabb gyűjtések ki is mutatták szórványos nyomait az Alföld közepén (Barna G. 1979). Egyáltalán a dalok elterjedésének ismeretében kimondhatjuk, hogy általában véletlen, mi marad fenn valahol és mi hiányzik. Egyetlen, ami törvényszerű, hogy a régies peremterületeken több marad fenn – s az régiesebb –, mint polgárosultabb vidékeken.
Végül még egy törvényszerűséget lehet megállapítani: az újítások a nyelvterület közepén alakulnak ki, s onnan terjednek a szélek felé. Világosan látszik ez az új stílus terjedéséből, hiányából és „archaizált” formáiból, a betyárdalok terjedéséből és az újabb műzenei hatások – így a népies műdal – terjedéséből, ami például Moldvában szinte ismeretlen. Sőt, az is megállapítható, hogy bármennyire is az Alföld őrzi a legkevesebb régiséget, amit őriz, abból kivehető ugyanez a központi helyzete, vagyis hogy a legáltalánosabb, legtipikusabb sajátságokat őrzi.
Végső tanulságként leszögezhetjük, hogy a népzenében elkülönülő táji sajátságok a nyelvterület táji tagoltságából vagy egyes néprészek történelmi sorsából, elszigetelődéséből származnak, nem pedig etnikai csoportok különböző, örökölt hagyományaiból.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages