KERESZTELŐI LAKOMA
KERESZTELŐI LAKOMA
A jelenlevőket a szülők mindenütt megvendégelték. Ez lehetett szerény kínálás (bor, pálinka, sütemény), máshol egyszerűbb meleg ételt (pl. rántotta) készítettek. De sor kerülhetett mindjárt a gazdag, többfogásos lakomára is (komabál, komázás, paszita, poszrik, csök, csöröglő, lakoma, radina, nagykeresztelő). Az utóbbi változatnál azonban legtöbbször a keresztanya és a bába kivételével ki-ki hazament a templomból, s csak a déli harangszóra vagy – ahol vacsorát tartottak – estefelé kezdtek gyülekezni a keresztelős háznál. Volt, hogy a bába vagy a gyermek apja közvetlenül a lakoma előtt körbejárta a komákat, rokonokat, külön meghíván őket. Nem volt ritka azonban, hogy az ünnepélyes lakomára nem a keresztelés napján került sor, hanem ha hétköznap volt a szertartás, leggyakrabban a rákövetkező vasárnap. Megvárhatták, amíg teljesen felépül az anya, s egybekapcsolhatták az anyaavatás szertartásával is. Sőt, szüretig, disznóölésig is halaszthatták. A Sárközben akár 2–3 évig vártak vele. Ilyenkor előző napokban történt a hívogatás. A meghívottak körét illetően változatosságról tanúskodnak az adatok. Ahol sok komapár volt, természetszerűleg több az ismerős, barát, katolikusoknál a rokonság dominált. A szülők testvérei s a nagyszülők feltétlenül jelen voltak. Presztízsszempontok motiválták, ha a papot, jegyzőt is meghívták. Egyes lejegyzések szerint Észak-Magyarországon helyenként ez csak az asszonyok mulatsága volt. A lakomához itallal, süteményekkel minden meghívott hozzájárult, egyes, főleg keleti vidékeken az egész vendégség költségeit a keresztszülők állták. Gyakoribb azonban az volt, hogy a főtt ételeket a keresztelős ház állította ki.
A lakoma időpontja befolyásolta, hogy az anya még a felfüggesztett lepedő mögött feküdt, vagy már fel is szolgált. Azonban legtöbbször a háziasszony szerepét ilyenkor nem ő látta el, hanem valamelyik nagyanya, vagy a nővendégek közösen. Arról is tudunk, hogy esetenként külön főzőasszonyt fogadtak. A keresztszülőket mindig fő hely illette meg az asztalnál, s további ülésrendbeli előírásokat is ismerünk. Vidékenként kialakult étrendje volt a keresztelői lakomának, ami összhangban állt az adott időszak ünnepi táplálkozási szokásaival. Általában mindenütt nagy hangsúlyt kaptak a kalácsfélék. Főleg protestánsoknál a főkomának, Szeged vidékén a bábaasszonynak pohárköszöntőt illett mondania a gyermekre.
Az ünnepi asztalnál került sor a komák adakozására (szólás). A kitett tányérba mindig a keresztapa (főkoma) tette a legnagyobb összeget (álompénz, szóláspíz). A pénzt az anya az újszülöttre költötte. A keresztelési ajándék azonban lehetett más is: Erdélyben jószág (borjú, malac, bárány) volt szokás, amit szintén a keresztelői lakomán ígértek be. Módos keresztszülő századunkban már sok helyütt ékszert vásárolt.
A mulatság lelke a bábaasszony volt. Nemegyszer vaskos humorral fűszerezett, többé-kevésbé improvizált tréfákkal szórakoztatta a társaságot, s egyben kihasználta az alkalmat, 29hogy magának némi pénzt gyűjtsön. Ötleteket gyakran a helyi lakodalmi szokásokból merített hozzá. Eldugta a gyermeket, helyette pólyába kötött játékbabát, galambot hozott be, s csak adomány fejében adta végül elő. Arra panaszkodott: annyit talpalt a gyermek körül, hogy elkopott a bocskora (fürdetés közben leforrázta magát stb.), s tányért hordozván körbe, kérte a vendégeket, térítsék meg a kárát (bocskorpíz). Emellett a háziak csomagoltak neki a lakoma süteményeiből. Elsőszülött fiúgyermek keresztelőjén bőkezűbbek voltak: például a Losonc környéki falvakban az apai nagyanyától külön ajándékként egy szegetlen kenyeret, s házivásznat is kaphatott. A nagy keresztelői lakomák gyakran végződtek tánccal. Bortermelő vidékeken estefelé a férfiak kimentek a pincékhez, de olyanról is tudunk, hogy az asszonyok fejezték be a mulatságot a kocsmában.
Bár a 18. századtól sűrűsödően, egyházi és világi forrásokban egyaránt megróják a parasztokat a nagy vendégeskedéssel, mulatozással járó, költséges keresztelőkért, nem lenne helyes ebből általánosítanunk. Elsőszülött gyermek, különösen fiú keresztelőjét ünnepelték meg valószínűleg ilyen, kívülálló számára feltűnő módon. A ma élők emlékezete alapján mindenesetre hagyományosan ez jellemző, s gyakoribb volt a szerény, szűk körben, csendesen megült keresztelő. Később, a vagyoni különbségek növekedésével, az egyébként is korlátozott szaporulatú, módos családokban állandósult a zajos mulatságba torkolló, nagy lakoma formája. Az utóbbi negyedszázadban pedig már mindenki igyekszik „megadni a módját”, s mint mondják, valóságos „kislagzit” tartanak ilyenkor. A háziak a vendégelésben, a meghívottak az ajándékozásban érvényesítik – akár az ésszerűséget meghaladóan is – a presztízsszempontokat.
