A HÉTKÖZNAPOK VALLÁSOSSÁGA
A HÉTKÖZNAPOK VALLÁSOSSÁGA
A vallásosság legjellemzőbb megnyilvánulása a gyakori és rendszeres imádkozás. A magyar parasztság imádkozási szokásaival és imáival itt részletesen nem foglalkozunk, mivel szó esik róluk a népköltészetet bemutató kötetben. Csupán arra utalunk, hogy a hivatalos egyház imádságai mellett a népi vallásosságban hatalmas teret kaptak a nem hivatalos, tiltott apokrif imádságok (Bálint S. 1937; Erdélyi Zs. 1976). Nem foglalkozunk itt a mágikus célzatú ráimádkozásokkal sem, mivel ezekről a néphit-fejezetben és a népi gyógyászat kérdéskörének bemutatásánál lesz szó.
Az imádkozás és éneklés a hagyománytartó parasztság világában lehetett egyéni, családi és közösségi. Egyéni imádkozásra főleg este és reggel ágyban; a határban járva szobor, kereszt, kálvária-oszlop előtt; esetenként magányos munka közben és egyedül 341gyalogolva kerülhetett sor. Szegeden a gyalogló öregek nem akarván olvasót tartani a kezükben, ujjaik behajlításával számolták a rózsafüzér Üdvözlégyeit.
A családi közös imádkozás hozzátartozott a régi katolikus parasztélet mindennapjaihoz. Reggel, délben, este együtt ült az asztalnál a család, és ilyenkor a gazda vezetésével közösen imádkozták el az asztali áldást. Étkezés után együtt adtak hálát az ételért. Sokfelé szokásban volt, hogy este a család együtt imádkozott a gazda vezetésével. A közös ima alatt szemben álltak vagy térdeltek a szoba szentsarokként emlegetett részével, vagyis azzal a sarokkal, ahol az asztal állt, fölötte pedig a szentképek függtek. A nagy ünnepek vigíliáján, így például karácsony böjtjének estéjén együtt imádkozott és énekelt a család.
A közösségi ájtatosságokról sok szó esik fejezetünk más részeiben, ezért itt nem írunk róluk részletesen. Tulajdonképpen közösségi ájtatosságnak tekinthető a mise és a litánia is, de mi elsősorban nem ezeket a hivatalos istentiszteleti alkalmakat értjük alatta, hanem azokat az imádkozásokat és énekléseket, amelyeket a hívő közösség vagy a közösség egy csoportja pap nélkül végzett. Ilyen alkalmak voltak a búcsújárás egyes ájtatosságai, a Szent Család-járás vagy szálláskeresés és az egyes házaknál összejött asszonycsoportok rózsafüzér-mondásai, jámbor éneklései.
A böjtölés fontos része volt a népi vallásosságnak. A katolikus magyarság a szigorú böjtöket, mint a hamvazószerdát, nagypénteket és a nagyböjti tilalmakat rendre megtartotta. A pénteki böjt általános volt. A böjtölés mértéke, módja sokszor személyenként, illetve családonként változott. A hivatalos egyház előírásai évszázadok alatt fokozatosan enyhültek, akadtak azonban mindig olyanok, akik minden böjtöt a régi szigorúsággal tartottak meg. Sokan az egyház által megköveteltnél is többet vállaltak, így pénteken kívül a hét egy másik meghatározott napján sem ettek húst. Előfordult, hogy fogadalmuk az év egy szakaszára szólt.
A hagyományos parasztközösség elvárta tagjaitól, hogy azok az evangéliumi elvek szerint éljenek: ne káromkodjanak, ne lopjanak, ne paráználkodjanak, ne öljenek, vasárnap ne dolgozzanak és rendszeresen járjanak templomba! Aki e törvényeket megszegte, a hagyománytartó közösség törvényeivel szállt szembe, következésképp a közösség elítélte és megbüntette.
Egy-egy település népének vallásosságát jól tükrözték az alkalmazott üdvözlési és köszönési formák. A katolikus magyar falvakban a 20. század közepéig általános volt a Dicsértessék a Jézus Krisztus köszönés, amelyre a felelet: Mindörökké Ámen. A mindennapi életben néha rövidítették: Dicsértessék és Mindörökké alakban használták. A Dicsértessék a Jézus Krisztus köszönés jellegzetes közép-európai fejlemény. Különösen a magyarok és a lengyelek kedvelték. Hangos Dicsértesséket mondott a család Dél-Magyarországon akkor is, amikor este meggyújtották a mécsest vagy a lámpást.
Kedvelt üdvözlési forma volt, főleg férfiak és idegenek közötti érintkezésében az Adjon Isten, jó napot vagy a Jó napot adjon az Isten. Jellegzetes szómágiás szemlélet húzódik meg kialakulása mögött. Napjainkra ez a köszönés Jó napot kívánok-ká egyszerűsödött, amiben nemcsak rövidülést kell látnunk, hanem szemléletváltozást is. A Jó napot forma a véletlenre, szerencsére bízza a kívánság teljesülését, míg a régi köszönés a nap sikerének, szerencséjének vagy szerencsétlenségének kulcsát Isten kezében látta. A köszönő a kimondott szó erejével mint valami imádsággal igyekezett hatni a nehezen hajló, de mégis kegyes isteni akaratra. Jellemző, hogy a népi szóhasználatban is gyakran megrövidült ez a köszönés, de ilyenkor a tárgy hullott ki és az isteni kegyelem emlegetése maradt meg. 342Ilyen rövidült forma volt a kalapbiccentés közben odavetett Adjon Isten és az Aggyisten köszönés.
A távolról érkezőt a Hozott Isten, Hozta Isten, Isten hozott, Isten hozta köszöntésekkel üdvözölték. Ezekben a formákban megint csak az isteni akarat mindenekfölöttiségének dicséretét láthatjuk.
Gyakran használt búcsúzó, elköszönő formula volt az Isten veled, Isten áldjon meg, Isten áldja meg. Ezek a köszönések a 20. század közepéig elevenen éltek a magyar parasztság körében. Szerepük, jelentésük nyilvánvaló. Kimondóik az elhangzott szó erejében bízva kértek áldást és minden jót ismerősüknek. A régies Isten hozzád alak inkább az irodalomban, az imádságok és vallásos énekek szövegében élt. Dologvégző és elköszönést megelőző búcsúzó formula volt a református hatást sejtető Áldás, békesség.
A katolikus parasztság házain kívül-belül tükröződött a házban élő család vallása. Az épületek oromzatán vagy a kémények tetején keresztek álltak. Kivágott keresztek, kelyhek kerülhettek a deszkahomlokzatokra. Vallási szimbólumokat formálhattak gipszből a barokk díszekkel ékes gazdag parasztházak kűhomlokaira is. Az épületek utcai homlokzatán, kis fülkében sokfelé fa, porcelán vagy cserép Mária-szobor állt.
A szobában az ajtó mellett akasztották föl a cserép vagy porcelán szenteltvíztartót. Este-reggel a család tagjai ujjukat szenteltvízbe mártva vetettek keresztet. A szenteltvíztartóra rendszerint olvasót tekertek, amelynek keresztje a szenteltvíztartó alatt lógott. Legtöbbször a ház végfalán, a mestergerenda és a tükör alatt függött a kereszt. Kerülhetett a sarokpad vagy az ágy fölé is. A sarokpad fölött, az ún. szentsarokban szentképeket akasztottak a falra. Mellettük szentelt gyertyák lógtak. A sarokba sok helyen feldíszített Mária-szobrot állítottak, amely előtt a Mária-ünnepek vigíliáján mécsest gyújtottak. Sok szoba falán ott függött a Házi áldás. A sublót tetején a díszes poharak, Ferenc Jóskás bögrék társaságában búcsús emlékek álltak: üvegburával leborított Mária-szobrok, üveg- és fakeresztek, zenélő kálváriák.
A munka és a kultusz összefonódása minden hagyományőrző paraszttársadalom életének jellemző sajátossága. Nem kivétel ez alól a magyar parasztság sem. A munkával összefonódott kultusz magában foglal vallásos és mágikus elemeket egyaránt. A vallásos rítusok többsége indirekt, vagyis áttételes hatású, a mágikus eljárások viszont a néphit szerint direkt módon, vagyis közvetlenül hatnak. A közvetlenül ható mágikus rítus könnyen keltheti azt a képzetet, hogy maga is a munkafolyamathoz tartozik, míg a keresztény vallásosságba tartozó rítusok hatása az isteni szándékon keresztül jut érvényre, így azok minden esetben fontos, de bizonytalan tényezői maradnak az emberi tevékenységnek (Gunda 1946; Bartha E. 1980: 58; Marót 1933).
A régi parasztemberek felfogása szerint a munka semmit sem ér, ha nincs rajta Isten áldása. Ezért az áldást ki kell érdemelni, meg kell szerezni. Az áldásszerzés legkézenfekvőbb módja az imádkozás.
A 20. század közepére jórészt már csak nyelvi tükröződései maradtak meg az egykori fohászoknak. A parasztember ugyanis a legutóbbi időkig tudatosan vagy anélkül a Jézus segíts kérő kijelentéssel kezdte el a munkáját. A régi szegediek Uram Jézus segíts meg fohásszal kezdtek dolgozni. A tápaiak, amikor hozzáfogtak a karácsonyi abroszból történő búzavetéshez, így fohászkodtak: „Atyának, Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe vetőmag szaporodj!” (Bálint S. 1971: 629). Kezdéskor, elinduláskor járta a Jézus nevében kifejezés is, de ugyanez elhangozhatott megérkezéskor is. Észak-Magyarországon a munka végeztével így adtak hálát: „Jézus híve, neve benne” (Manga 1948: 7).
343A munka megáldásában részt vett az egyház is. Sok helyen aratás előtt misét tartottak az aratóknak. A templom előtt, vagy kint a szántóföldön a pap megáldotta az aratni kezdőket és szerszámaikat. Tulajdonképpen a termés biztosítását célozta a búzaszentelési körmenet, a Szent Orbán-szobornál végzett közös imádkozás is. A jó termésért járó hálaadást szolgálták a terménymegáldó ünnepségek.
A 20. század közepe előtt a legtöbb katolikus tájon a mezei munka megkezdése előtt a parasztember imádkozott szerszámai felett. Szántás, vetés előtt néhol térden állva Isten segítségét kérte, utána pedig hálát adott, hogy a munkát szerencsésen elvégezhette. A tavaszi munkák kezdetekor, mielőtt kocsival, lóval kiment volna az udvarból, az ostornyéllel keresztet rajzolt a földre a lovak elé, a szekér két oldalát, valamint a rajta levő munkaeszközöket és vetőmagot pedig szenteltvízzel hintette meg. A göcseji ember az első szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztotta és imádkozott. Szántásból hazafelé jövet födetlen fővel imádkozott (Manga 1948: 19). Katolikus vidéken országszerte általános volt, hogy a munkát elkezdők vagy útra, munkába indulók keresztet vetettek magukra.
A keresztvetést és a keresztelést bajelhárító célzattal egyébként nagyon gyakran alkalmazták. Késsel keresztet rajzoltak a kenyérre, mielőtt megszegték. A matyók este keresztet vetettek magukra, vánkosukra és a ház négy sarka felé, mielőtt lefeküdtek, hogy éjjel a gonoszok ne háborgassák álmaikat (Istvánffy 1896: 449). A szegediek étkezés előtt keresztet vetettek ételükre. A Tiszában való fürdés előtt keresztet vetettek magukra vízbe mártott kezükkel. Sok helyen ásításkor keresztet kellett vetni a szájra, nehogy a gonosz belemenjen az emberbe (Bálint S. 1938: 80–81).
A kenyeret, mint a Krisztus testével azonosítható legfőbb ételt, a parasztemberek nagyon tisztelték. A leesett morzsát azonnal felvették, nehogy rálépjenek, mert úgy tartották, hogy aki morzsán tapos, Krisztus testén tapos, és előbb-utóbb megüti a szél. A véletlenül leesett kenyeret megcsókolva vették fel. Ha evésnél kenyeret szeltek, a kenyér metszés felől eső oldalát fordították a tál felé, mert Krisztus, amikor megváltotta az embereket, arccal fordult feléjük (Bálint S. 1938: 79). A Bácskában mindig vigyáztak arra, hogy az asztalra tett kés oldalra fordítva feküdjön. Úgy vélték, hogy ha az éle van fölfelé, belelép az arra járó Jézus.
*
Az emberi élet fordulóihoz kötődő szokásokban legtöbbször nehezen választható szét a vallásos és a nem vallásos elem. Ezért az ismétlések elkerülése végett a téma részletes kifejtését a szokásokról szóló fejezetekben találja meg az olvasó.
