VILÁGIAK ÉS AZ EGYHÁZI KÖZSÉG
VILÁGIAK ÉS AZ EGYHÁZI KÖZSÉG
Az újkori magyar katolikus falvak többségének életéből látszólag hiányzott a református egyházak presbitériumához hasonló önigazgató testület. A kutatás még nem tisztázta kellőképpen, hogy mi volt helyette. A napjainkban megszokottnak tűnő katolikus egyházközségi szervezet és az élén álló egyházközségi elnök új jelenség a magyar egyháztörténetben. Az első egyházközségi szervezetek a 20. század elején jöttek létre, többségük pedig az 1920-as években alakult. Hagyományőrző református helységekben a politikai község esküdtjeinek tanácsa és az egyház presbitériuma általában ugyanazokból a módos gazdákból került ki. Az érdekeltek egyik alkalommal esküdtként, másik alkalommal presbiterként üléseztek. Úgy látszik, hogy a legtöbb 18–19. századi katolikus faluban megelőzték ezt a kettősséget és hivatali átfedést. Ha egyvallású volt a település, a politikai község tanácsa határozott sok egyházi vonatkozású kérdésben is. A község és az egyház nem váltak el egymástól. Az esküdtek voltak a politikai község legbefolyásosabb emberei, így nyilvánvalóan ők voltak azé az egyházé is, amelyhez a község népével együtt tartoztak. 1848 előtt a falusi egyházak kiadásait általában a politikai községek fedezték. Ha 18–19. századi tanácsi jegyzőkönyveket lapozgatunk, láthatjuk, hogy az egyházinak nevezett gondok megoldásában mennyire részt vett a politikai község vezető testülete. Az esküdtek határozták meg a plébános és a mester járandóságát. Harangozót, templomszolgát, toronyóra-felvigyázót fogadtak. Ha az egyháznak szüksége volt valamire, például javítani kellett a templom tetejét, vagy közmunkával mélyíteni kellett a temető árkát, akkor a plébános előterjesztette a kérést a falusi bírónak, aki az esküdtekkel döntött az ügyben. A község tanácsa rendszeresen ítélkezett a faluban előforduló kisebb vétségek ügyében. E vétségek jelentős része olyan volt, amely az egyház törvényeit, előírásait sértette, például káromkodás, paráználkodás stb.
Néhány elszórt adat sejteti, hogy a mai hivatalos egyházközségi szervezet megszületése előtt is voltak a katolikus falvakban olyan szervezetek és személyek, akik a nép és a pap között álltak. Feleltek a vallásos élet rendjéért, az egyházközség, illetve a pap és a 357templom jövedelmeinek biztosításáért, hű kezeléséért. Ezek a személyek bölcsességük, módosságuk miatt a nép választott közösségi vezetőinek számítottak, ugyanakkor élvezték a pap bizalmát is. Sajnos a magyar történeti és néprajzi kutatás adós a vallási önigazgatás községi tisztségeinek és szervezeteinek feltárásával, bemutatásával. Jól mutatja ezt az egykori tisztségek nevének tartalmi meghatározatlansága és sokféle jelentése. Jellemző példa az egyházfi kifejezés. Petőfi A helység kalapácsának fondor lelkületű egyházfia révén az egyházfi foglalkozásnév a magyarság többségének tudatában egyet jelent a templomszolgával, sekrestyéssel, esetleg a harangozóval. Holott 17–18. századi adatokból gyanítható, hogy egyes helyeken köztiszteletben álló községi vezető volt, aki a jobbágyi szolgáltatások alól is mentesült. Módos gazdaemberek is viselték ezt a nehezen meghatározható feladatkörű tisztséget. Miként alább látni fogjuk, a Székelyföldön az egyházfi a régi egyházközség köztiszteletben álló vezető személyisége volt. Ugyanezt írhatjuk a szindikus tisztségnévről is. Néhol ez a kifejezés is templomszolga értelmű, másutt tisztes gazdaemberre vonatkozik, aki a község vallásos életének felügyelőjeként, a nép és a pap közötti közvetítőként tűnik fel a homályos és elszórt adatokban. Keveset tudunk a régies csengésű templomatya és templombíró kifejezések jelentéséről. További kutatásoknak kell tisztázni e fogalmak tartalmát. Művelődéstörténeti és néprajzi szempontból különösen fontos a templombíró kifejezés, mivel a vele jelzett tisztség jól beilleszkedik a paraszti önigazgatás malombírótól a borbíróig terjedő sokféle bírójának sorába.
A 16–17. században a Székelyföld katolikus falvaiban a híveknek volt autonóm, önigazgatású szervezete, amelyet megyének neveztek. Előzményei visszanyúlnak a 15. századba. Ma még nem tudjuk, hogy e szervezet belső fejlődésű székely sajátosság-e, vagy pedig a magyar nyelvterület más tájairól erre az időre már visszaszorult, illetve a tudomány által még fel nem tárt reliktum jelenség. A megyeként emlegetett székely egyházközségek néha egy, máskor több szomszédos politikai község népét foglalták magukba. Vezető testületüket, a megyeszéket, a megyebírák és az egyházfiak, vagy más néven szentegyházfiai alkották. A megyeszék elnöke a főmegyebíró volt. Tagjait a megyeülés választotta meghatározott időre. A megyebírák feladata volt az egyházközség vagyoni ügyeinek intézése, a hívek erkölcsi felügyelete, fegyelmezése, alkalmanként büntető ítéletek meghozatala. A megyeszék határozatait a szentegyház fiai hajtották végre. A megyeszéknek a pap felett nem volt fegyelmi hatalma. A megyebírák és az egyházfiak gondoskodtak a pap és a deák bérének beszedéséről, átadásáról, az egyházi oktatási épületek felépítéséről, karbantartásáról, az alapítványok és az egyházi javadalmi vagyonok kezeléséről, a plébánia földjeinek műveltetéséről. A megyék szervezeti felépítését, jogait és belső rendjét számos 17. századi székely statútum és falutörvény megörökítette (Veszely 1860: 20; Endes 1935: 244–246; Imreh I. 1983).
