SZENTBÚCSÚ

Teljes szövegű keresés

SZENTBÚCSÚ
A kegyhelyek zarándoklattal látogatott és nagy tömegeket mozgató búcsúit a népi gyakorlatnak megfelelően szentbúcsúnak nevezzük, hogy ezáltal is megkülönböztessük a templombúcsútól vagy torkosbúcsútól. Szentbúcsút a templombúcsúval ellentétben nem lehetett minden katolikus faluban tartani. Esetenként azonban falu és templom sem kellett hozzá. Több búcsújáróhelyünk falutól távol eső erdőkben húzódik meg. A szentbúcsúhoz csoda kellett, vagyis olyan rendkívüli esemény, amelyet a nép csodaként értelmezett, és amelyet hosszadalmas vizsgálatok után a hivatalos egyház is csodaként vagy csodás eseményként ismert el.
A magyar búcsújáróhelyek jellegüket és eredetüket tekintve, tulajdonképpen kétfélék: csodás gyógyulásokat okozó forrásokhoz, vagy csodás múlttal megáldott Mária-képekhez és -szobrokhoz kötődnek. A képet kissé színezik azok a helyek, ahol a hagyomány szerint megjelent a Szűz Mária és vizet fakasztott (pl. Csobánkán), illetve azok a helységek, ahol nevezetes történelmi esemény emlékére tartják a búcsút (pl. Csíksomlyón). A forrás és a Mária-kép kultusza gyakran keveredik egymással. Az emberek járnak búcsúra szentkutakra, Mária-képes kegyhelyekre egyaránt. Következésképp meglehetősen összekeverik az egyes búcsúfélékhez kapcsolódó szokásokat, cselekedeteket. Ott, ahol Mária-kép vagy -szobor vonzza a búcsúsokat, előbb-utóbb forrás vagy kút is kerül a környéken, amelyet szentkutas kegyhelyek vizéhez hasonló tisztelettel öveznek a búcsúsok. Még gyakoribb, sőt szinte általános, hogy a csodás múlttal felruházott forrás mellé Mária-kép vagy -szobor is kerül, amelynek tisztelete semmivel sem különbözik a csodatevő Mária-képek tiszteletétől. Az utóbbi esetre jó példaként említhetjük a bácskai Doroszlót, ahol közvetlenül a forrás vize, a szentkút mellé került a Mária-szobor. Az emberek tulajdonképpen azért jönnek a doroszlói búcsúba, hogy a csodás forrás vizében megmossák fájós testüket, és haza is vigyenek a különleges vízből. Ugyanakkor a megérkező körösztök a szabadban álló Mária-szobor előtt köszöntenek be és búcsúznak el. Énekeik a doroszlói Szűzanyához szólnak, imáikkal is tőle várnak segítséget! A szentkút és Mária-kép elemek keveredése a korábbi korok, a kegyhelyek létrejöttének éveire is érvényesek.
A magyarországi búcsújáróhelyek óriási többsége a Mária-kultusszal kapcsolatos. 371Elvétve akad csak néhány búcsújáróhely, amely más szentet vagy titkot ünnepel. Ilyen például a sükösdi határban álló Szent Anna-kápolna búcsúja, vagy a Kalocsán tartott Jézus Szíve-búcsú. Megfigyelhető azonban, hogy e helyekre haladva is nagyrészt Mária-énekeket mondogatnak a hívők, mivel a katolikus magyar parasztság tudatában a szentbúcsúk fogalma teljesen összefonódott a Mária-tisztelettel. A legrégibb, legkedveltebb és legszebb búcsúsénekeink szinte mind Mária-énekek. E helyen említjük meg, hogy Bandinus Márk püspök 1646-ban a moldvai Stanfalva közelében egy olyan csodás gyógyulásokról híres magyar búcsújáróhelyet talált, amelynek fakápolnáját Kozma és Domján tiszteletére szentelték (Domokos 1941: 437–439).
Kegyhelyeink többsége úgy lett búcsújáróhely, hogy a nép azzá tette. Csodás gyógyító erőt tulajdonítottak a völgyben előbuggyanó forrásnak, megjelenni látták a Szűz Máriát, sokak láttára könnyezett a Mária-kép, a Mária-szobor előtt elmondott ima meghallgatásra talált, az imába foglalt kívánság teljesült stb. A csodás események híre futótűzként terjedt, és egyre többen keresték föl a különleges helyet. A hivatalos egyház gyakran kétkedéssel fogadta a csodás események hírét. Bizottságai tanúvallomásokat, vizsgálatokat folytattak. Amikor a hírek igaznak bizonyultak, megadták az engedélyt a búcsúk tartására, illetve felruházták a helyet azokkal a jogokkal, amelyek a meglévő kegyhelyeket illették: nevezetesen teljes búcsút nyerhettek az odazarándoklók. Úgy látszik, a 18. században könnyebben ment az elismertetés, mint később. A legtöbb magyar búcsújáróhely működését a 18. században szentesítették (illetve szentesítették újra) az egyházi hatóságok. A barokk hitbuzgalom nagy föllendülésének korában az egyháznak valószínűleg még szüksége volt olyan helyekre, ahol a népi buzgóság levezetődhetett, szüksége volt olyan fórumokra, ahol a népi vallásosság szabadon megnyilvánulhatott. Ahogy haladunk előre az időben, egyre nehezebb volt új búcsúkat elismertetni. Az egyház valószínűleg telítettnek érezte a magyar búcsújáróhelyek térképét, és nem akarta szaporítani a kultuszhelyek számát. Valamiféle „felvilágosult” szellem sugallatára a 19–20. századi papok és egyházi vezetők babonának, jámbor csalásnak minősítették az újabb és újabb helyek csodás eseményeiről szárnyra kelő híreket. Nemhogy támogatták e helyek búcsújáróhellyé nyilvánítását, hanem tilalmazták, üldözték kultuszukat. Azt mondhatjuk, hogy ugyanazért a csodás eseményért más megítélés járt a barokk vallásosság virágkorában, és más a 19–20. század racionális világában. Az az esemény, amely a 18. században adminisztratív engedélyezési formaságok után könnyen híres kegyhellyé tett egy forrást, képet vagy szobrot, a 19–20. században egyházi körökben is jó esetben nevetség, rosszabb estben tilalom és üldözés áldozata lett. Példaként említhetjük azt a palócföldi esetet, amely Manga János révén hasznosi tömegpszichózis néven került be a magyar néprajzi irodalomba (Manga 1962: 371–374). Az 1940-es évek közepén Csépe Klára hasznosi asszonynak csodás látomásai voltak. Hatására egyre többen zarándokoltak a csodás hírűvé vált hasznosi forráshoz. Az eset azért tanulságos, mert képet alkothatunk belőle régi búcsújáróhelyeink keletkezéséről is, amelyeknek múltja legtöbbször homályba vész. Azzal a különbséggel persze, hogy Csépe Klára látomása a 18. század közepén hatalmas búcsújáróhelyet teremthetett volna egyházi elismeréssel, 1947-ben viszont ugyanez a látomás gúnyt és tiltást hozott. Csak a környékbeli palóc nép hitt Csépe Klárának, a hatóságok és a papok nem. A hivatalos egyház az elutasítás álláspontjára helyezkedett, és a legtöbb pap tilalmazta híveinek a hasznosi búcsújárást.
A népet azonban sok esetben az egyházi tilalom sem tántorította el az általa szentnek tartott helyek rendszeres felkeresésétől. Erre utal az előbb említett hasznosi eset, de 372hivatkozhatnánk az egyik nevezetes dunántúli búcsújáróhely, Csatka példájára is. A csatkai szentbúcsú valószínűleg középkori kultuszban gyökerezik. A 19. században hatalmas méreteket öltött. Az egyház azonban igyekezett visszafogni, de korlátozó kísérletei eredménytelenek maradtak. A népi közösség megkívánta a búcsúhelyet, és meg is teremtette magának – az egyház akarata ellenére is. A 20. század első felében évente tízezrek keresték föl a csatkai csodás szentkút tájékát úgy, hogy a búcsúnak nem volt hivatalos egyházi jóváhagyása. Végül a több száz éves gyakorlat ténye követelte az elismerést. 1962-ben Csatka hivatalosan is kegyhely lett, és az egyházi hatóság engedélyezte a búcsújárást (Vajkai 1940: 51–52; Szenthelyi-Molnár 1971: 37).
A magyar búcsújáróhelyek sorában akadnak olyanok is, amelyek nem spontán népi alakításúak, hanem felsőbb akaratnak köszönhetik létüket. A Heves megyei Hanyi-pusztát a Buttler grófok tették búcsújáróhellyé azáltal, hogy itt, egy legendabeli csodás esemény helyén 1719-ben kápolnát emeltettek Szent Anna tiszteletére, és az uradalom népe a keresztjáró napoktól Szent Anna-napig minden körmenetben idezarándokolt és misét hallgatott. A szokás hamarosan túlhaladta a helyi kultusz kereteit (Bálint S. 1942b: 201). A hagyomány szerint a sükösdi Szent Anna-búcsú is úgy keletkezett, hogy egy úri vadász kápolnát építtetett azon a helyen, ahol tévedésből lelőtte saját lányát.

4. térkép. Hanyi-puszta (Heves m.) – az 1950-es évekbeli kényszerű áthelyezés után Erdőtelek – Szent Anna-búcsúját látogató települések századunk közepén (Barna Gábor nyomán)
Néhány búcsúnak nevezett rendezvény a hivatalos egyház sugalmazására és szorgalmazására is létrejött. Ilyen vallási ünnepségnek tekinthetjük például a kalocsai Jézus Szíve-búcsút, amely a jezsuiták kalocsai letelepedése után, az 1860-as évek közepén bontakozott ki (Nagyfalusy 1939: 6–7). Terjedésében nagy szerepe volt az egyházi hatóság ösztönzésének. Előbb nem véletlenül használtuk a „vallási ünnepség” kifejezést. 373A kalocsai Jézus Szíve-búcsú mindvégig az maradt. Úgy is mondhatnánk, „hivatalos búcsú” volt, amelyben kevés tere nyílt a népi vallásosság megnyilvánulásainak.
A magyarországi búcsújárás szokása valószínűleg egyidős a magyar kereszténységgel. A középkori magyar búcsújárások fontos emlékei a zarándoklatokra vonatkozó adatok. Zarándokutakra, különösen hosszú ideig tartó külföldiekre, többféle okból is elindulhattak az emberek. Ilyen ok volt a zarándoklatra ítélés. Gyakran előfordult a középkori bírósági gyakorlatban. Az elítéltnek különböző nehezítő feltételek közepette hosszú zarándokutat kellett megtenni, hogy levezekelje bűneit. Fontos, zarándoklatra serkentő ok volt a fogadalom, illetve a kívánság teljesülése után érzett hála. Sok zarándok egyszerűen tudásvágyból kelt útra. A zarándoklat jó alkalom volt arra, hogy idegen országokat, idegen népeket ismerjen meg. A középkori adatokból láthatjuk, hogy az újkori búcsúkban néprajzi módszerekkel megfigyelt búcsús szokások jó része középkori eredetűnek tekinthető: így például a mezítlábas zarándoklás, az éhen vagy kenyéren és vízen történő gyaloglás, a kegytemplomi térdencsúszva haladás, a gyógyulás emlékét őrző tárgyak, így a mankók otthagyása a kegyhelyen stb.
Viszonylag sok adat őrzi a középkori magyarság külföldi zarándoklatainak emlékét. Egy részük magános, egyéni zarándoklatot sejtet, más részük azonban az újkori búcsújárásokra emlékeztető csoportos vonulásokról szól. A középkori forrásokban legtöbbször papok, nemesek és városi polgárok külföldi zarándoklatait jegyezték föl.
A középkor magyarjai elsősorban a Szentföldre, Rómába, az itáliai Loretóba, a spanyol Compostelába, az ausztriai Mariazellbe, a lengyelországi Częstochowába, valamint a németországi Kölnbe és Aachenba zarándokoltak el leggyakrabban. A magyarok által látogatott külföldi zarándokhelyek sorából jelentőségénél fogva kiemelkedik Aachen. A középkori magyarság vallásos életében valószínűleg nagyobb szerepe volt, mint Rómának és a többi itáliai zarándokhelynek. Az aacheni zarándoklatok valószínűleg a magyarországi német polgárság hatására váltak kedveltté a magyarság körében. Népszerűségüket növelte Nagy Lajos aacheni zarándoklata, valamint aacheni kápolna- és oltáralapítása. István, Imre és László magyar szentek itteni oltára, ereklyéi és tisztelete révén a magyarok egy kissé magukénak érezték Aachent. A 14–15. századi német, olasz és francia krónikások viszonylag sokszor és részletesen tudósítanak a magyarok aacheni zarándoklatairól. Írásaikból kiviláglik, hogy valamennyi európai nép közül a magyarok vettek részt legnagyobb számban zarándoklatokon, különösen a hétévenként megismételt, nevezetes ereklyehordozó körmeneteken (Pásztor 1940: 125–126).
A gyalogoló magyarok útközben zarándokházakban kaptak szállást és étkezést. Magyar pénzekkel díszített gyertyákat vittek magukkal. Énekszóval vonultak Aachen felé. Aacheni bevonulásuk nagy eseményt jelentett az ottlakók számára. Térdencsúszva haladtak előre a templomban a Szűz Mária oltáráig és ott felajánlották a magyar pénzekkel díszített gyertyákat.
A középkori zarándoklatok fontos kultúraközvetítő alkalmak voltak. Egy-egy híres kegyhelyen az európai keresztény kultúrközösséghez tartozó legkülönfélébb népek képviselői gyűltek össze. Huzamos együttlétük sok személyes ismeretséget és jelentős kulturális egymásra hatást eredményezett. A magyar zarándokok sokat tapasztaltak ezeken az utakon, de bizonyára ők is hatással váltak azokra az idegenekre, akikkel kapcsolatba kerültek.
A magyarországi búcsújárás a barokk időkben élte fénykorát, de nem akkor keletkezett. 374A kegyhelyek tiszteletének, a búcsús zarándoklatoknak jelentős hagyományai voltak a középkorban is.
Az egész középkoron át búcsújáróhelyként látogatták a zarándokok Szent István király székesfehérvári és Szent László király nagyváradi sírját. Azok a templomok, amelyekben Szent István-ereklyét őriztek, mind búcsújáróhelyekké váltak. Így jelentős tömegeket vonzott Szent Jobb, Bozók, Zalavár, Pannon-hegy, Pécs, Csatár és a Zágráb melletti Remete. Utóbbi helyről 15. századi búcsús érem is fönnmaradt, amelyet a búcsúsok szoktak hazavinni a kegyhelyekről. Egyik oldalán Szent István sujtásos magyar dolmányban látható. A Szent István-ereklyék templomainak búcsúnapja legtöbbször augusztus 20-ra esett.
Az átlényegülés dogmájának 12. századi előtérbe kerülésével, illetve az oltáriszentség fokozottabb tisztelésével függött össze a Szent Vér-kegyhelyek kialakulása Európa-szerte. Legendák sokasága keletkezett, amelyekben a kételkedők meggyőzése érdekében csodák híre kelt szárnyra a misebor vérré változásáról és az ostyabeli vérfoltok feltűnéséről. E csodák színhelyei rendre búcsújáróhelyek lettek. A kassai Szent Erzsébet-dóm, ahol a hagyomány szerint Krisztus vérét megtalálták, 1402-ben nyert búcsút a pápától. A 15. században Kassán kívül sorra alakultak a Szent Vér-kegyhelyek: Ludbregben, Pécsen, Vasváron, Bátán, Szegeden, Garamszentbenedeken. E kegyhelyekre ezrével zarándokoltak az emberek. Csodáikról legendák százait mesélték szerte az országban. A magyar Szent Vér-ereklyék és -kegyhelyek közül a bátai volt a leghíresebb, amely egész Magyarország területéről vonzotta a búcsúsokat és magános zarándokokat. Főurak és királyok is megfordultak vendégei sorában. Kétségtelen, hogy Báta a középkori Magyarország egyik legjelentősebb búcsújáróhelye volt. Talán csak Budaszentlőrinc népszerűsége ért fel vele.
A Szent Vérrel és a magyar szentek ereklyéivel kapcsolatos nevezetes kegyhelyeken kívül még sok és sokféle búcsújáróhely létezett a középkori Magyarország területén. A kegyhelyek nagy része már ekkor is a Szűz Mária-tisztelet fórumának számított.
A 14–15. században több búcsújáróhely is volt az ország szívének tekinthető Buda és Pest környékén. Legjelentősebbnek mondható a budaszentlőrinci kegyhely, ahol Remete Szent Pál teste nyugodott, és amely az ország minden tájáról vonzotta a zarándokokat. Kegyhelynek számított az óbudai Szűz Mária-templom (az ún. Fehéregyháza), a budavári Alamizsnás Szent János-kápolna, a pesti Szent Kozma- és Damján-kápolna, valamint a Szent Gellért-templom. A Margit-szigeti dominikánus kolostort, ahol Árpádházi Boldog Margit ereklyéit és a gyermek Jézus köntöskéjének egyik ujját őrizték, még külföldiek is felkeresték.
A kegyhelyek valószínűleg a középkorban is behálózták a Kárpát-medence egészét. A Magyarország különböző tájain létezett középkori búcsújáróhelyek pontos számbavételével még jórészt adós a kutatás. Másrészt az ismert kegyhelyek részletes bemutatása túlfeszítené e tanulmány kereteit. Ezért csak mutatóba említünk néhányat az ismertebbek közül. 1526 előtt búcsújáróhely volt a Pozsony melletti Máriavölgy és Margitta, a sopronbánfalvai Szent Farkas-kápolna, a jászti (jásdi) Szűz Mária-kápolna, a gyulafehérvári Szent Miklós-kápolna, a váradi Szent Péter-templom, a dénesfalvi Szent Magdolna-forrás és a 16. század elejétől a somlyói Szűz Mária-szobor. Nevezetes középkori búcsújáróhely volt a Kalocsa környéki Máriaháza. A bácskai Doroszló a középkorban Bajkút néven vonzotta a zarándokokat.
A török uralom, valamint a reformáció viszontagságai nem kedveztek a kegyhelyek 375virágzásának és a búcsújáró gyakorlat terjedésének. A középkori búcsújáróhelyek jelentős részét elsöpörte a történelem. A megmaradt kegyhelyek forgalma is alábbszállt. A régi búcsújárások emléke azonban még az elpusztult hódoltsági területeken sem tűnt el egészen. Ezzel magyarázható, hogy a török kiűzése után több régi búcsújáróhely újjáéledt és hatalmas virágzásnak indult. Ilyen restaurált búcsújáróhelynek tekinthető például Bodajk, Bakonybél, Doroszló, Vác, Máriagyűd, Szeged-Alsóváros. Ugyanakkor a 18. században nemcsak a régi kegyhelyek éledtek újjá, hanem sok új búcsújáróhely is keletkezett. Alapos kutatásoknak kellene azonban eldönteni, hogy újnak vélt búcsújáróhelyeink valóban teljesen újak-e? Nem lappang-e mögöttük valamiféle középkori helyi kultusz emléke? Néhány esetben a kegyhely úgy keletkezett, hogy idegen telepesek magukkal hozták kedvenc Mária-képüket, -szobrukat, amelynek magyar földön is hamarosan csodás híre támadt, és magához vonzotta a más nemzetiségű búcsújárókat is. Így a Bács környékén letelepült sokácok magukkal hozták a gradovári kolostor ősi kegyképét. Ezáltal új szakrális táj és búcsújáróhely alakult ki, amely csak a jozefinista szellem hatására veszítette el jelentőségét (Evetovics 1903). A hajósi kegyszobrot a svábok hozták magukkal régi hazájukból, de már a 18. században magához vonzotta a Duna–Tisza köze magyar és délszláv búcsújáróit is (Bárth 1980a: 65).
Joggal felmerülhet a kérdés: Hány búcsújáróhely van Magyarországon? Erre a kérdésre nehéz választ adni, mivel ez idáig nem jelent meg tudományos alapossággal készült pontos jegyzék a kegyhelyekről. Vallásos kiadványokra, kegyhelyismertető útmutatókra és az egyes kegyhelyek csodás históriáira van utalva, aki e témában tájékozódni akar. A régebbi vallásos kiadványok, mint Jordánszky Elek (1836), Balogh Augustinus (1872), Schaefer Jakab (1897), Paulovits Sándor (1930), Szenthelyi-Molnár István (1971) könyvei, valamint Bangó Jenő tudományos szempontokat is szem előtt tartó rendszerező műve (1978) egymásnak ellentmondó számadatokat, illetve nem azonos kegyhelylistát tartalmaznak. Ezeknek az eltéréseknek több oka van. Első helyen említhetjük az ország fogalmának és nagyságának változékonyságát. Jordánszky Elek és Schaefer Jakab munkája a történeti Magyarország kegyhelyeit vette számba. Paulovits Sándor, Szenthelyi-Molnár István és Bangó Jenő ezzel szemben csak a trianoni Magyarország kegyhelyeit ismertette, holott az ország jelenlegi határain kívül is vannak igen jelentős magyar búcsújáróhelyek. Eltérésekre adhatott lehetőséget az a körülmény is, hogy a legtöbb szerző a „Boldogságos Szűz Mária” kegyhelyeiről ír. Igaz, Mária-kegyhelyből van a legtöbb, de azért akad másmilyen is. Ezek egyes könyvekből eleve kimaradtak. Előfordult, hogy egy-egy szerző munkájába csak azok a búcsújáróhelyek kerültek bele, amelyről a szerzőnek adatai voltak, illetve amelyeket ismert, fontosnak tartott, a többi kimaradt.
Schram Ferenc számításai szerint a történeti Magyarország területét tekintve mintegy 110-re tehető azoknak a kegyhelyeknek a száma, amelyek az újkorban legalább két emberöltőn át tudtak búcsús tömegeket vonzani (Schram 1968: 99).
A kegyhelyek ritkán jöttek létre városokban, bár Budapest és Szeged esetében erre is volt példa. Inkább kis falvakban, sőt a falvak belterületén kívül eső erdőkben keletkeztek. A falusi vagy a magános kegyhelyek azonban nem mindig maradtak tartósan magánosak. Szerzetesrendek telepedtek és kolostorok épültek melléjük, miként a városiak mellé is. Ettől az időtől kezdve ezek a szerzetesrendek látták el a kegyhely felügyeletét, gondozását. Ők vigyáztak a búcsúk rendjére, és ők végezték az emberek gyóntatását, lelki gondozását. Legtöbbször propagandát is igyekeztek kifejteni kegyhelyüknek, legendagyűjtemények és énekesfüzetek kiadásával. A búcsújáróhelyek és a búcsúk támogatásában, 376felkarolásában különösen a ferences barátok jártak élen. Ők gondozták többek között az andocsi, a gyűdi, a gyöngyösi, a mátraverebélyi és a csíksomlyói kegyhelyet.
A búcsújáróhelyek behálózták az egész történelmi Magyarországot. Jutott belőlük minden tájnak, némelyiknek több is. Egy-egy nevezetes és nagy tömegeket vonzó búcsújáróhely köré ún. szentségi táj szerveződött a történelem folyamán. Pásztor Lajos mintaszerű alapossággal mutatta be a máriavölgyi kegyhely szentségi tájának 18. századi kiterjedtségét. Kutatásai szerint ebben az időben a máriavölgyi kegyhelyet elsősorban Pozsony, Trencsén, Nyitra vármegyék és a Csallóköz népe látogatta. Magános zarándokai között azonban akadtak dunántúliak, szlavóniaiak, morvaországiak, ausztriaiak és erdélyiek is. A máriavölgyi szentségi táj osztozni kényszerült a híveken a szomszédos Sasvár szentségi tájával (Pásztor 1943: 32–40).
A szentségi táj fogalmán általában azt a területet értjük, ahonnan egy-egy nevezetes búcsújáróhely látogatói rendszeresen érkeztek, és ahova kisugárzott a kegyhely láthatatlan szellemi ereje. A kegyhelyhez kötődés és a szentségi tájba való tartozás tudatát nagymértékben elősegítették a zarándoklatról hazavitt kegyképek és szobormásolatok. Ezek bekerülve a nép lakáskultúrájába, évtizedeken át árulkodtak eredetükről, és dokumentálták az illető szentségi tájhoz tartozását. Ugyanezt mondhatjuk például a szentelt gyertyákról, amelyeket rendszerint vásárlási helyükről emlegették. A kegyhelyek szellemi kisugárzása megmutatkozott a legendák és mondák ismeretében, a vallásos énekkultúrában, az imakönyvhasználatban.
A szentségi tájak legtöbb esetben érintkeztek, sőt összekapcsolódtak egymással. Viszonyukat egymásba kapcsolódó körökkel tudnánk legjobban érzékeltetni. Területük történelmi koronként változott. A változás kérdése összefügg történelmi eseményekkel, politikai fordulatokkal és a kegyhelyek divatjának hullámzásával.
A politikai események befolyásoló szerepére említjük a Nyitra környéki és általában a csehszlovákiai magyarok megjelenését a gyűdi búcsúkon az 1960-as években. Látszólag nehezen értelmezhető ez a jelenség. A történelmi események azonban magyarázatot adnak. A csehszlovák autóbuszokkal kirándulás formájában érkező felföldi magyarok a gyűdi búcsúk ürügyén találkozhattak azokkal a rokonaikkal, akiket az 1940-es években Baranya és Tolna német falvaiba telepítettek. Ugyanakkor a felföldiek gyűdi zarándoklatai rámutatnak egy másik fejleményre is, a 20. századi turizmus és a búcsújárás kapcsolatára. A gyűdi látogatók ugyanis rendszerint megfürödnek a harkányi vízben is, amely hatalmas területekről vonzza a vendégeket. A harkányi víz és a gyűdi kegyhely turizmus formájában történő együttes meglátogatása a 20. század második felében kétségtelenül a gyűdi búcsúk reneszánszát hozta meg.
A búcsújáróhelyeknek mindig volt divatjuk. Nincs ez másképp ma sem. Időnként új kegyhelyek keletkeznek, mások pedig elhalnak. Minden kegyhely történetében van virágzó és kevésbé népszerű korszak. Ezek váltakozhatnak akár egy évszázadon belül is.
A kegyhelyek legújabb kori divatváltozásának jó példája a mátraverebélyi szentkút egyre növekvő látogatottsága. A mátraverebélyi búcsújáróhely korábban is nagy szentségi táj központja volt. Hatalmas tömegek jelentek meg búcsúin. Elsősorban a palócok jártak ide, valamint a velük szomszédos területek, például a Jászság lakói. Az 1960-as években azonban olyan területeken is hódítani kezdett a mátravérebélyi szentkút kultusza, amely területeken néhány évtizeddel korábban a köznép azt sem tudta, hogy létezik Mátraverebély. Így például a Duna–Tisza köze déli vidékeiről a tsz-ek és az utazási 377irodák autóbuszaival hatalmas tömegek járnak évente Mátraverebélyre, holott ezeknek a búcsújárásoknak nincs hagyományuk. Mindez föltehetőleg azért alakult így, mert Mátraverebély hegyvidéken fekszik, igazi kirándulótájon, ahol várak, múzeumok, kastélyok és szép városok várják a turistát. A búcsú tehát jó alkalom az országjáró turizmusra, a turizmus pedig kiváló alkalom a verebélyi szentkút felkeresésére.
A legtöbb magyarországi nagy búcsújáróhely nemzetiségi szempontból vegyes vonzáskörű volt. A különböző anyanyelvű zarándokok a fő búcsú idején legtöbbször együtt látogatták a kegyhelyet. A körmenetben és a különböző népi ájtatosságokon mindenki a maga nyelvén énekelt, imádkozott. Sok példát ismerünk azonban arra is, hogy az egyes nemzetiségek és falvak más-más időpontban keresnek fel egy búcsújáróhelyet. Ez az időpont általában az illető falvak fogadalmi napja volt. A bácskai Doroszlóra, ahol a hajdani pünkösdi fő búcsút elsősorban magyarok látogatták, pünkösd másnapján jöttek a szontai sokácok. Ezen a napon volt a sokác búcsú. Pünkösd harmadnapján a szentiváni (prigreviczai), valamint a kerényi svábok jöttek ugyanide fogadalomból. A 18. századból ragyogó példákat említ Pásztor Lajos arra, hogy a máriavölgyi szentségi tájon milyen hagyományai alakultak ki az egyes helységek kegyhelylátogatási időpontjainak (Pásztor 1943: 20–25).
A többnemzetiségű búcsújárás általában csak ott nem lett jellemző, ahol a környező más népek nem katolikusok voltak. Egynemzetiségű lett valamely búcsújáróhely akkor is, ha kis vonzáskörzete volt, amelyen csak egyféle nép élt. Néha politikai, történelmi okok befolyásolták, hogy valamely kegyhelyre egy bizonyos időpontban csak magyar vagy más nemzetiségű zarándokok jártak.
Fentebb már írtunk arról, hogy az egyes búcsújáróhelyek népszerűsége különböző okok következtében időről időre változott. Így nagyon nehezen adhatunk feleletet arra a kérdésre, hogy általában melyek voltak a legfontosabb magyarországi búcsújáróhelyek. Néprajzi szempontokat tartva szem előtt, azokat a búcsújáróhelyeket tekintjük fontosnak és jelentősnek, amelyeknek nagy vonzásköre formálódott, és amelyeknek legalább fél évszázadnyi időn át volt néprajzi kisugárzása. Válogatásunk során a 18. század eleje és a 20. század közepe közötti időszakot vettük alapul. E szempontok figyelembevételével a történeti Magyarország alábbi búcsújáróhelyei látszanak olyannak, amelyek a legjelentősebb hatást gyakorolták a magyar népélet és népi kultúra alakulására: Andocs, Besnyő, Bodajk, Boldogasszony, Búcsúszentlászló, Csatka, Csíksomlyó, Doroszló, Gyűd, Hajós, Kis-Cell, Máriavölgy, Osli, Pócs, Radna, Sasvár, Solymár, Sümeg, Szeged, Tekija, Vác, Vasvár, Verebély, Vodica.
A külföldi kegyhelyek közül a lengyel Częstochowát és az ausztriai Mariazellt kereste föl legtöbb magyar az újkori évszázadokban.
A Kárpát-medence területén a búcsújárás a római katolikus, a görög katolikus és a görögkeleti vallású népek szokása. A protestánsoktól idegen a Mária-tisztelet, és ezzel együtt a búcsújárás is. Ennek ellenére a magyar néprajz számon tart olyan adatokat, amelyek szerint néha protestánsok is megjelentek a katolikus kegyhelyeken. A legismertebb példa a gyűdi. Az ormánsági református fiatalok áldozócsütörtök napján Gyűdre sereglettek, ahol leányvásárt tartottak. Ez a szokás még reformáció előtti, középkori hagyományokban gyökerezik (Bálint S. 1944a: 48). Sajnos adatokban bővelkedő leírást nem ismerünk róla. A magyar néprajzi irodalomban különlegességként emlegetik a protestáns „búcsúkat”. Jellemző adatként a debreceni cívisek nagyerdei kálvinista búcsúját és a homoródi unitárius búcsút szokás felsorakoztatni (Szendrey Á. 1940: 87). Valószínű, 378hogy ezeknek a sokadalmaknak csak a neve búcsú. Bár az unitáriusok áhítatos zsoltárokat zengedezve vonultak augusztus 16-án az újsütetű úrvacsora vétele után a homoródi fürdő tájékára, úgy látszik, hogy többnapos összejövetelük a földi örömök és zajos vigasságok jegyében telt el. Még inkább elmondható ez a debreceni Nagyerdő „kálvinista búcsújáról”. Kétségtelen azonban, hogy az unitáriusok homoródi „búcsúja” valamiféle búcsúszerű, középkori katolikus vallási ünnepség emlékét őrzi.
A búcsújárás szokását magukénak érző vallások követői egyes vidékeken más-más kegyhelyre jártak, másutt viszont egy búcsújáróhelyen osztoztak. Zombor határában, egymástól alig egy-két kilométer távolságban két helyi jelentőségű búcsújáróhely alakult ki, meglehetősen elhagyatott, erdős környezetben. Egyikhez a katolikusok, másikhoz az ortodox szerbek jártak búcsúba. Ezzel szemben több olyan nagy búcsújáróhely van a Kárpát-medencében, amelyet két vallás követői is látogattak. Máriapócson például nemcsak görög katolikusok fordultak meg, hanem római katolikusok is. A solymári búcsúkra a katolikusok mellett görögkeleti szerbek is jártak. A Baja melletti Vodicán a szentkút forrásának eleve két kifolyója épült. Egyik fölött katolikus Mária-képet, a másik fölött ikont erősítettek a falba. Egyik kifolyónál a katolikusok mosakodtak és imádkoztak, a másiknál pedig a görögkeleti szerbek. A különböző vallású falvak legtöbbször más-más időpontban keresték föl ugyanazt a búcsújáróhelyet. Ez a nap gyakran egyben fogadalmi napjuk is volt.
A magyarországi búcsújáróhelyeken a társadalom minden rétege képviseltette magát. A 17–19. században több magyar király is ellátogatott a búcsújáróhelyekre. Korábbi évszázadokat nem említünk, mert a középkorban ez szinte természetesnek mondható. Egyéni zarándoklat formájában sok főnemes is felkereste a kegyhelyeket. Előfordult, hogy gyalog baktattak a poros utakon. Többen miséket mondattak, alapítványokat tettek, kápolnákat, oltárokat építettek. A 20. század előtti időkben sok búcsújárót bocsátottak útjukra a városok. A 18. században előfordult, hogy egyes városok iparos-, kereskedő- és proletár népe fogadalomból a bíróval és más vezetőkkel az élen vonult szentbúcsúba. A búcsújáró tömeg nagy része azonban a 18–20. század folyamán mindig a parasztság soraiból került ki. A 20. században a falvak és mezővárosok parasztnépe szinte kizárólagos szerephez jutott a kegyhelyek sokadalmaiban.
Felmerülhet a kérdés: Miért mentek az emberek a szentbúcsúba? A kérdésre többféleképpen felelhetünk, mert az indítóokok is többfélék voltak. Első helyen kell említenünk a vallásos buzgóságot, mint a búcsújárás legfontosabb hajtóerejét.
A búcsújárások indítékainak sorában fontos szerepük volt a fogadalmaknak. Ezek lehettek közösségiek vagy egyéniek. A 17–19. században sok magyar város és falu lakosai tettek együttes fogadalmat járványok, tüzek és más elemi csapások idején arra, hogy meghatározott napon minden évben elzarándokolnak valamelyik búcsújáróhelyre. Ha tehát valaki beleszületett egy ilyen fogadalmat tett közösségbe, már a közösséghez tartozás ténye is kötelezte arra, hogy részt vegyen a közös búcsújárásokon. Emellett egyéni fogadalmak és hálaérzetek sokasága is serkentette az embereket a kegyhelyek felé. Volt, aki betegségének elmúlását remélte, másvalaki jó férjet akart, ismét más a fronton harcoló férjéért, fiáért aggódott. Sokan jó termésért vagy állataik sikeres felneveléséért zarándokoltak. Háborúk lövészárkaiban harcoló férfiak gyakran megfogadták: ha egyszer hazakerülnek, elmennek egy bizonyos kegyhely Szűz Máriájához és hálát adnak életben maradásukért.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a búcsújárásra késztető okok sorában a korai turizmust, 379a világlátás vágyát. Bár 18. századi adatok említenek téli búcsújárást is (Pásztor 1943: 19), az újkori búcsúk általában mind tavasz és ősz közé, nyárra estek. Nyáron pedig a fáradság ellenére is öröm volt útra kelni, hogy idegen tájakat lásson az ember.
A zarándokcsoportok létszáma helységenként és koronként változott. Pásztor Lajos a máriavölgyi kegyhely 18. századi történetéről szólva említ 900 fős csoportokat is (Pásztor 1943: 26). A 18. században arra is volt példa, hogy fogadalomból egész falvak kerekedtek föl, hogy együtt jelenjenek meg a búcsújáróhelyen. A 20. század első felének néprajzi adatai alapján a 100–200–300 fős „körösztök” zarándoklata látszik a leggyakoribbnak. Háborús évek után általában nőtt a búcsúslétszám. Akik a frontokon tettek fogadalmat, ilyenkor rendszerint felkeresték a segítségre kiválasztott Szűz Máriát. Egy-egy helység búcsújáróinak létszámát nagymértékben befolyásolta a búcsúvezető egyénisége, ügyessége, szervezőkészsége, vonzereje.
Minden búcsúscsapatnak, körösztnek, körösztaljának szüksége volt vezetőre, akit legtöbbször előénekesnek hívtak. Afféle szentember volt, a régi licenciátusok utódja. Jó hangú, okos, köztiszteletben álló, jó szervezőképességgel rendelkező embernek kellett lennie. Funkciója felelősséggel járt, mert vállalnia kellett az esetleges viták elsimításának és a rendetlenkedők megdorgálásának népszerűtlen feladatát is. A búcsú előtti hetekben szervezett, buzdított a búcsújárásra. Az elindulástól a visszaérkezésig ő volt a csapat gazdája. Ügyelt a rendre, a közlekedés biztonságára. Megtervezte a helyes időbeosztást. Meghatározta a pihenések és az étkezések idejét. Tudta, hol lehet szállást szerezni, és hol van jó ivóvíz. Gondoskodott megfelelő szálláshelyről. Vigyázott arra, hogy a férfiak és nők külön térjenek nyugovóra. Meghatározta az ájtatos cselekedetek sorrendjét. Gondoskodott a búcsúsok lelki táplálékáról: előénekelt és előimádkozott. Útközben hosszú énekeket mondott el sorokra tagolva kéziratos füzetekből, és nyomtatott lapokról, énekeskönyvekből. A nép a sorokat ismételgetve utánamondta a szöveget. Énekeskönyveit tarisznyában hordta. Az út fontos pontjain, útszéli kereszteknél, valamint induláskor és érkezéskor az oltár előtt az összes búcsús nevében imádkozott. Átszellemült odaadással, sírást serkentő hangon könyörgött a Szűz Mária képe előtt. A jó előénekes beköszöntése és búcsúzása szinte eksztázist tudott teremteni. Átszellemültsége a révület határát súrolta (Bárth 1980a: 67; Volly 1948: 10).
Nyilvánvaló, hogy minden búcsúvezető más jellemet, más egyéniséget, más búcsúvezetői magatartást képviselt. Alapvetően azonban kétféle búcsúvezetői egyéniség körvonalazható a néprajzi adatok alapján. Az egyik a vallási egzaltáltság és fanatizmus jeleit mutató ájtatos szentasszony és szentember típusa, aki csak az imádkozásban és a vallásos rítusokban leli örömét. Az élet köznapi dolgai közömbösek és idegenek számára. A másik típus életrevalóbb és sokkal kedvezőbb tulajdonságokkal megáldott. A mindennapi élet dolgaiban is járatos. Esetenként jó gazda és jó gazdaasszony. Elsősorban okossága és jó vezetőkészsége teszi alkalmassá arra, hogy kilépjen a közösség jeltelenségéből és vezető legyen. Búcsúvezetői munkáját nemcsak alázattal és áhítattal végzi, hanem büszkeséggel és virtussal is.
A jó búcsúvezető – miként az illancsi Rózsa Balázs a 20. század közepén – nemcsak az előénekléshez értett, hanem a tudás és a hagyományos életmód más területein is kitűnt képességeivel. A búcsúvezetőt általában az átlagostól jobban foglalkoztatta a transzcendentális világ. Családja és ismerősei körében köznapi témaként gyakran beszélt és példálózott Istenről, Szűz Máriáról, szentekről és a másvilágról. Követte és számon tartotta a világ végéről fölröppenő álhíreket és dátumokat. Rendszeresen imádkozta a 380Hét mennyei zárat és más hasonló, kézírásban terjesztett különleges alkalmakra való imádságokat. Rózsa Balázs tudott gyógyítani ráolvasással és imádsággal. Értett az állatok mágikus gyógyításához. Fontos számon tartója volt a helyi néphitnek. Sűrűn alkalmazta a régi hiedelmek tanácsait, különösen az időjóslás és a gyógyítás terén. Ismerte és megtartotta az egyházi évhez, valamint az emberi élethez fűződő régi szokásokat. Gyakran mesélt mondákat, bibliai történeteket és tréfás adomákat. Emellett ezermester volt. Házat épített, szerszámokat készített és javított. Futóhomokos birtokán szorgalmasan és jól gazdálkodott. Kiválóan dalolt, táncolt és citerázott. Lakodalomban szeretett büszkén, harsány kedvvel mulatni (Bárth 1980a: 66–71).
A búcsúvezető egész életében igyekezett gyarapítani énektudását és énekismeretét. A jó kéziratos énekeskönyvek búcsúvezetőről búcsúvezetőre hagyományozódtak. Az előénekes énekkészlete szinte minden búcsúban gyarapodott. Régebben nyomtatott éneklapokat, ponyvákat vásároltak, újabban alkalmi énekszerzők géppel írva árusítják műveiket. Gyakran előfordult, hogy a búcsúvezetők egymás énekeit leírták a búcsúban. Ha a búcsúvezető új éneket vett vagy jegyzett le valahol, hamarosan megismertette azt zarándoktársaival. Mondatonként előénekelte a szöveget, és a nép utánamondta. Többször megismételték az éneket, mire a nép jól megtanulta a dallamot. Nem volt ritka az olyan búcsúvezető, aki maga is „szerkesztett” énekeket és imákat. Ilyen előénekes volt például a jászladányi Orosz István, akinek önéletrajzát és néhány énekét Bálint Sándor adta közre (Bálint S. 1942b).
A jeles búcsúvezető egyéniségek hagyományt teremtettek és formáltak abban a közösségben, ahol éltek. Ha hosszú éveken vagy évtizedeken át tevékenykedtek ugyanabban a helységben, alapvetően befolyásolhatták és meghatározhatták a nép énekismeretét, vallásos szokásait, éneklési módját, valamint a búcsújárás rendjét és egész hagyományvilágát. Sajnos a magyar néprajzkutatás nem szentelt elég figyelmet a búcsúvezetők egyéniségének és hagyományformáló szerepének. Csupán a fentebb említett Orosz István jászladányi szentember és Rózsa Balázs illancsi tanyai előénekes működésének van szakirodalmi megörökítése (Bálint S. 1942b: 4; Bárth 1980a: 66–71).
Alábbiakban röviden ismertetjük, miként zajlott le egy búcsújárás a 20. század első felében elindulástól a hazaérkezésig. Nyilvánvaló, hogy összefoglalásunkban nem térhetünk ki a szokások táji, sőt helységenkénti különbözőségére. Az általánost, a tipikust igyekszünk megragadni és bemutatni. Egyszerűsíti munkánkat, hogy a búcsújárás szokásvilágának legfontosabb elemei a magyar nyelvterület egészén hasonlónak, sőt azonosnak mondhatók. A táji eltérések elsősorban a részletek terén nyilvánulnak meg.
Régi szokásuk volt a búcsújáróknak az indulás előtti megkövetés. A búcsúba készülők felkeresték haragosaikat és azokat az ismerőseiket, akikkel nem volt felhőtlen a viszonyuk. Bocsánatukat és jóindulatukat kérték. Ez a hagyomány összefügg a búcsújárásnak azzal a sajátosságával, hogy a kegyhely felkeresése a bűnbánat ünnepélyes kifejezése.
A búcsújárás időtartama elsősorban a kegyhely távolságától függött. A 20. század közepe előtt szinte kizárólag gyalog keresték föl a kegyhelyeket a zarándokok. A kalocsaiak háromnapi gyaloglással értek el kedvenc búcsújáróhelyükre, a Somogy megyei Andocsra. Következésképp hazafelé is három napig tartott az útjuk. A szegediek szeptember 2-án indultak Radnára, ahova négy nap múlva, szeptember 6-án érkeztek meg. Ugyanakkor a jánoshalmiak és az illancsiak, ha reggel elindultak a közeli Hajós felé, délben vagy kora délután már oda is értek. Az út hosszát és a menetidőt ismerve a búcsúvezetők úgy jelölték ki az indulás idejét és útközben is annyi pihenőt biztosítottak, 381hogy a búcsút megelőző nap délutánján megérkezzenek a kegyhelyre. Délután, éjszaka és az ünnep délelőttjén tartózkodtak a kegyhelyen, ahonnan délben vagy kora délután indultak hazafelé.

5. térkép. Az illancsi búcsúsok zarándokútja Kéleshalom és Hajós (Bács-Kiskun m.) között

6. térkép. Buzita és Reste (Abaúj-Torna m.) magyar búcsúsainak gyalogos útvonala a kassai Kálvária szeptemberi búcsújára (Barna Gábor nyomán)

7. térkép. Gyergyócsomafalva (Csík m.) gyalogos búcsúsainak útvonala a csíksomlyói pünkösdi búcsúba (Barna Gábor nyomán)
382A templom mellett gyülekező búcsúsok elindulás előtt misét hallgattak helységük templomában. A mise végén az előénekes elbúcsúzott az oltárnál. A lobogókat háromszor meghajtották az oltár felé, majd körmenetszerűen, az alkalomhoz illő ének harsogásával elindult a búcsúscsapat a kegyhely felé vezető úton. Az otthon maradó hozzátartozók a pap vezetésével egy darabon elkísérték a búcsújárókat. A búcsúzás, az elköszönés hagyományos helye valahol a falu szélén, a temető mellett, vagy egy fontos útkereszteződésnél volt. Innen az otthon maradók zárt menetben visszatértek a templomhoz.
A körösztként vagy körösztaljaként emlegetett búcsúscsapat belső rendje általában így alakult: Elöl egy legény vagy nagyobb fiú vitte a keresztet. Mellette két lány vitte a lobogókat. Utánuk következtek a gyerekek, fiatalok. Ezután haladt az előénekes a férfiakkal. A sort az asszonyok zárták. A menet mögött felvirágozott sátoros kocsik haladtak. Ezek szállították a búcsúsok kosárba vagy nagy tarisznyába rakott élelmét, ruháját. A szállításért fizettek a búcsúsok a kocsisoknak.
A lobogókat vivő lányok nagy büszkeséggel végezték feladatukat. Kitüntetés volt számukra, hogy ők haladtak a menet elején. A lányok legtöbbször versenyeztek ezért a tisztségért. Általános szokás volt, hogy a lobogókat elindulás, illetve az otthoniaktól való elbúcsúzás után leakasztották rúdjukról, és összecsavarva a menetet kísérő kocsira tették. Útközben tehát csak a viszonylag könnyű, felvirágzott, felárvalányhajazott lobogószárakat vitték a kereszt két oldalán.
383Nagy hagyományokkal rendelkező helységek búcsúsai a menet közepén Mária-szobrot is vittek magukkal, ha búcsúba indultak. A Palócföldön Hordozó Máriának nevezik ezt a vállon vihető szobrot. A magyar néprajzi irodalom elsősorban a mátraverebélyi búcsúk világából és általában a palóc tájakról ismeri a Mária-hordozás szokását, mert itt őrződött meg legtovább, illetve itt írták le a néprajzkutatók. Korábban azonban országszerte elterjedt lehetett a Mária-kultusznak ez a látványos megnyilvánulása. Példaként említjük, hogy a 18. század első felében gyakran hordtak Mária-szobrokat a máriavölgyi búcsúkba. Így 1718-ban a győriek, 1733-ban a magyaróváriak (Pásztor 1943: 27). Ugyancsak a magyaróváriakról jegyezték föl, hogy ebben az időben saját zenekarukkal vonultak be a kegyhelyre, ami szintén nem volt egyedülálló a barokk vallásosság fénykorában. Egy évszázaddal később, az 1820-as években a Bácska és a Kalocsai Sárköz találkozásánál fekvő Nádudvar búcsújárói úgy mentek a hajósi búcsúba, hogy a menetben 12 fehérbe öltözött és felkoszorúzott leány vállán vitte a Szűz Mária hordozható szobrát (Mindszenthy 1831: 13). A hajósi hordozható Mária-szobrot még a 20. század második felében is meghordozták a nagy körmeneteken. Ezek a Kárpát-medence három különböző szögletéből származó, különböző korú adatok tanúsítják a Mária-hordás egykor általánosan elterjedt gyakorlatát.
A Hordozó Máriát általában Mária-lányok vitték. Leginkább azonban csak elinduláskor, megérkezéskor, falvakon áthaladva és a kegyhelyen vették vállaikra. Amikor az út lakatlan külterületek között vezetett, a szobrot a lányok udvarlói vitték vagy kocsira tették. A lobogók meghajtásához hasonlóan, a Mária-szoborral is háromszor tisztelegtek az útszéli keresztek előtt. Ha két búcsúscsapat találkozott, összeköszöntették a két szobrot úgy, hogy az egymással szemben felállt szoborvivők háromszor előre, majd hátra léptek három lépést.
A búcsúsok, különösen a fiatalok útközben ünneplő ruhájukat batyujukban, a sátoros kocsin tartották. Csak a kegyhely előtt vették fel, amikor készülve a tisztelgés és beköszöntés nagy pillanataira, rendbe szedték magukat. A poros utakon inkább kevésbé jó ruhákban mentek. A 20. század elején még gyakori volt a vezeklés célzatú és egyben lábbelikímélő mezítlábas zarándoklat. A férfiak levett kalappal haladtak. Sok adat tanúsítja, hogy a búcsús menetben, különösen hazafelé jövet, a lányok kultikus célból kibontott és leeresztett hajjal jártak. Így jöttek hazafelé Radnáról, Csíksomlyóról, Búcsúszentlászlóról és Vasvárról.
A búcsúsok minden útba eső keresztet üdvözöltek. Lobogóikat háromszor meglengették, majd elétérdelve, búcsúvezetőjük irányításával imádkoztak. Mielőtt elérték volna a körösztöt és miután elhagyták, az alkalomhoz illő éneket énekeltek. Ha faluba értek, harangszó fogadta őket. Az emberek eléjük siettek, és csókolták a menet elején vitt keresztet, amelyet a keresztvivő legény jól lehajtott, hogy meg lehessen csókolni. Az útba eső templomoknál megálltak, imádkoztak és a paptól áldást kértek. A szálláshelyük templomában általában misét is hallgattak. Útközben plébániák melléképületeiben, iskolákban vagy ismerős magánházak kamráiban, istállóiban szalmán aludtak. Előfordult, hogy a falu szélén, a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. A búcsúvezető tudta, hogy melyik faluban, hol lehet és érdemes megszállni. Ennek megfelelően diktálta a haladás iramát. Olyan zarándokutakon, ahol évtizedeken átjárt búcsúba egy-egy település népe, hagyományos rendje alakult ki annak, hogy hol álltak meg pihenni, étkezni, aludni. Annak is hagyománya volt, hogy az út mely szakaszán és mit énekeltek, hol imádkoztak és hol tartottak pihenőt, beszélgetős menetet.
384Lakott területen kívül rövid pipázó pihenőre általában ott álltak meg, ahol kút vagy forrás volt a közelben. Ugyanez jellemző az étkezések hagyományos helyére is. Középkori példák után a 18–19. században gyakran előfordult, hogy némely búcsújárók vezeklés céljából vagy fogadalomból éhnyálon, vagyis étel és ital magukhoz vétele nélkül tették meg a zarándokutat (Bálint S. 1971: 634). Még gyakrabban előfordult, hogy a búcsúsok kenyéren és vízen járták végig a nagy utat. A 20. században, amikor már sok helyen feladták ezeket a régiesnek tartott elveket, a főtt tojást tekintették a búcsúsok legjellemzőbb ételének. Búcsúcsúfoló gúnyének is keletkezett a tojáshéjat elszóró zarándokokról (Bárth 1980a: 72). Étkezés előtt és után olyan éneket énekeltek és olyan imádságot imádkoztak, amely az étkezéssel kapcsolatos. Tulajdonképpen hálaadás volt ez a biztosított földi javakért. Étkezés alatt a keresztet és a lobogókat lefektették a fűre. A szegediek a búcsúkeresztet a földbe szúrták, a lobogókat pedig küllőszerűen köréje fektették, és szalagjaikat a földön szépen kisimították. Maguk is a gyöpre ültek és családonként csoportosulva ettek.
A búcsújárók a zarándokút nagy részét végigénekelték és -imádkozták. Néha, amikor már belefáradtak az éneklésbe, a búcsúvezető engedélyt adott arra, hogy pihenésképpen beszélgetve és dohányozva haladjanak egy-két dűlőföldnyi ideig. Ilyen „engedményre” leginkább erdők között, elhagyatott tájakon került sor. Az előénekes kéziratos és nyomtatott énekeskönyveiből mondatonként előremondta az ének szövegét, a nép pedig elismételte. Ezt a jellegzetes búcsús éneklést a Dél-Alföldön rëpëtázós éneklésnek nevezték. Az éneklésbe sok virtuskodás keveredett. A legszebb, legmutatósabb énekeket olyan helyekre tartogatta a búcsúvezető, ahol sokan hallják, vagyis ahol véleményt alkotnak a „körösztről”. Ilyen helynek számítottak az útba eső falvak, majorok. A kevésbé népszerű, vagy a még nem eléggé ismert, gyakorlandó énekek a szántóföldek és erdők között kerültek sorra. Itt nem kellett úgy harsogni az éneknek, mint a falvakban, hiszen itt nem hallotta senki. Erdőkben és lakatlan tájakon járva került sor a rózsafüzér imádkozására is. Egyrészt monoton hangzású imádkozás nem illett a falvak utcáira, hiszen a harsogó éneklés jobban a búcsúsokra terelte a figyelmet, másrészt úgy tartották, hogy látnivalókban nem bővelkedő lakatlan területeken „jobban az istennél van az ember esze”. Tehát ilyenkor imádkozzon, ne pedig a falvakban, ahol úgyis elterelte a figyelmét a sok új látnivaló.
Tanulmányunkban nem foglalkozunk a búcsúk hatalmas és értékes énekkincsével, valamint a búcsújárók imádságaival. Elsősorban azért nem, mert ezen énekek és imádságok bemutatását a népköltészetről szóló kötetben, illetve fejezetben találja meg az olvasó. Csupán arra utalunk, hogy ének szavunk a magyar nép többségének szóhasználatában „szenténeket”, vagyis vallásos éneket jelentett. Az éneklés kifejezéssel a vallásos énekek mondását illették. A világi dalt nótának, ennek éneklését dalolásnak mondták.
A fárasztó gyaloglás ellenére a zarándokút nagy élményt jelentett a résztvevőknek, különösen azoknak, akik először jártak a szent úton. A búcsúra igyekvő ember kilépett otthoni környezetéből. A „köröszttel” más helységek határában járt. Más földrajzi adottságokkal: más talajjal, más csapadékviszonyokkal, másféle növényekkel ismerkedett. A homoki ember vizes, mocsaras tájra került. A vizenyős síkságok népe hegyekbe vagy homokbuckák közé jutott. Volt tehát min csodálkozni, volt mit összevetni a hazai viszonyokkal.
A búcsújárók különös megilletődöttséggel lépték át a kegyhely határát. Az alkalomhoz illő énekkel köszöntötték a megszentelt földet:
385Hajós városának kies határa
Im itt van, mit szivünk óhajtva vára
Köszöntsük hát Szűz Máriát
Megváltónknak édesanyját.
          (Bárth 1980a: 109)
A kegyhely előtti utolsó pihenőnél rendbe szedték magukat. A lányok felvették a magukkal vitt legszebb ruhájukat. A lobogókat felakasztották száraikra. Ha volt velük Mária-szobor, vállukra vették a Mária-lányok. Helyreállították a menet időközben felbomlott belső rendjét, és legszebb énekeiket mondva haladtak a kegyhely utcáin, illetve a szentkúthoz vagy a kegyszoborhoz vezető úton. Amikor feltűntek a láthatáron, a kegytemplom tornyában megszólaltak a harangok. Köszöntötték az érkező „körösztöt”. A búcsúsok a harangszó hallatára örömükben és meghatódottságukban az eddiginél is harsányabb hangon énekeltek. Egyesek sírtak. A szívek kitárulkoztak, Mária-váró áhítatuk a csúcsra hágott. Némely búcsújáróhelyen a kegyhelyet felügyelő szerzetesek elémentek a nagyobb létszámú „körösztnek” (Pásztor 1943: 27). Mátraverebélyen még az 1970-es években is megfigyelhettük, hogy a már jelenlévő Hordozó Máriákat mind elévitték az érkező csapat Hordozó Máriájának. A Máriák sorozatban köszöntötték megérkező testvérüket.
A templom közelében már a beköszöntő éneket énekelte a búcsússereg. A legtöbb búcsúvezető több ilyen éneket ismert. Kiválasztották a helyhez és alkalomhoz legjobban illőt, illetve azt, amelyik az adott közösség életében hagyományosnak számított. Némelyik beköszöntő ének, belekerülvén a kegyhelyek kiadványaiba, valamint nagyon sok kéziratos könyvbe, országosan népszerűvé vált. Ilyen sorsot ért a gyűdi kegyhely egyik köszöntő éneke:
Dicsértessék Jézus neve!
Jöttünk e drága Szent helyre.
Köszönteni jöttünk a szép Szűz Máriát,
Angyaloknak királyné asszonyát.
          (Bárth 1980a: 110)
A búcsúsok a beköszöntő ének versszakaszainak harsogásával balról jobbra megkerülték a kegytemplomot, majd a legvégsőkig fokozott ünnepélyes meghatottsággal bevonultak az oltár elé. A szegediek égő gyertyát tartottak kezükben, miközben mentek a radnai Szüz Mária képe elé. A régi kalocsaiak Andocson még a 20. század elején is térdencsúszva haladtak végig a templomon a bejárati ajtótól a főoltárig. Középkori hangulatot árasztó jámbor buzgóságuk az andocsi Máriának szólt, akinek szobrát a legenda szerint Kalocsáról vitték Andocsra az angyalok.
A búcsússereg megállt az áldoztatórácsnál, majd a lobogós lányok kivételével mindenki letérdelt. A lobogókat háromszor meghajtották a kegykép vagy kegyszobor előtt. Az előénekes meghatott, ünnepélyes arccal bement a szentélybe, és letérdelt az oltár alsó lépcsőjére. Kéziratos füzetéből elmondta a beköszöntő imát, majd újabb köszöntő ének harsogása közepette a köröszt kivonult a templomból.
Lakott településtől távolabb eső kegyhelyeken, ahol elsősorban a szentkút gyógyító 386vize vonzotta a búcsúsokat, előfordult, hogy a megérkező „köröszt” nem templomi oltárnál köszöntött be, hanem a szentkút tájékán álló Mária-szobornál.
A kegytemplomok oltárai általában mind körüljárhatók. A 19. században még általános lehetett az a szokás, hogy a búcsúsok a beköszöntő után az előénekes vezetésével térden körbecsúszták az oltárt, közben csókolgatták annak sarokköveit. A 20. században egyre ritkábbá vált ez a buzgóság. A néprajzi gyűjtések során az emlékezők legtöbbször úgy beszélnek róla, mint a régiekre, illetve a szomszéd falu népére jellemző cselekedetről. Talán szégyellték ezt a megalázkodást? Bálint Sándor szegedi adatközlői váltig bizonygatták, hogy a büszke szegediek sohasem csúsztak térden az oltár körül. A szokást Mátraverebélyen az 1970-es évek közepén, Doroszlón pedig a szentkúti Mária-szobor körül 1979-ben is megfigyelhettük.
A beköszöntéstől az esti gyertyás körmenetig, esetenként a másnap délelőtti ünnepi körmenetig, legtöbbször nem volt kötött rendje a kegyhelyen tartózkodó búcsúsok vallásos cselekedeteinek. A búcsúvezető szabta meg a programot. Ő határozta meg a közös rítusok idejét és sorrendjét. Ő rendelt el szabad időt, amelyet mindenki úgy hasznosított, ahogy akart. Szinte se szeri, se száma a kegyhelyeken végzett sokféle vallásos cselekménynek és szokásnak, amelyeket tájilag eltérő változatok színeztek. Alábbiakban vázlatosan bemutatunk belőlük néhányat.
Minden búcsúscsapat kötelességének érezte, hogy szervezett formában körösztutat járjon a kegyhely kálváriáján. Legtöbbször imákkal, énekekkel köszöntötték meg a kegytemplom közelében álló kereszteket és szobrokat, például Nepomuki Szent János szobrát, vagy a szentkút melletti Mária-szobrot, illetve a 20. században fölöttébb közkedveltté vált lourdes-i oltárokat. Misztikusan izgalmas és érzelmekre ható szokás volt egyes „körösztök” éjszakai gyertyás keresztútjárása a kálvárián.
Jellegzetes népi ájtatosság a körösztbúcsú. Több formája ismeretes. Általában a kegytemplom melletti gyepes térségen járták az esti órákban. Néha több köröszt népe is részt vett benne, máskor viszont csak egy csoport embereinek ájtatoskodását jelentette. Emberek vagy földbe szúrt lobogók keresztet formáltak. A szegedi hagyomány szerint a búcsúvezető beállt a képzeletbeli kereszt közepére. Tőle megfelelő távolságban megállt négy ember, akik a köröszt végeit jelezték. A tápaiak Ferencszálláson a kereszt közepére és négy végére egy-egy lobogót szúrtak a földbe. Az így formált keresztet járták körbe égő gyertyákkal a búcsúsok. Eközben jól kitaposták a füvet. Másnap virradóra a földön feküdt Krisztus kitaposott körösztje. Volt a keresztbúcsúnak olyan formája is, amelynél a képzeletbeli kereszt közepébe a hordozott búcsús keresztet szúrták le. Köréje fektették küllőszerűen, keresztet formálva a lobogókat, majd ezeket járták körül.
Legtöbb magyar kegyhelyen szokás volt a búcsúkeresztelés. Ez egy tipikusan paraliturgikus szokás, amely feltehetően középkori liturgikus hagyományban gyökerezik. Az újkori egyház papjai jórészt babonás cselekedetnek tartották, de azért eltűrték. Ha látták, lenézően megmosolyogták. A hagyomány lényege az, hogy aki először megy valamelyik búcsújáróhelyre, azt ott meg kell keresztelni a szentvízzel. A keresztelést legtöbbször a választott keresztanya vagy keresztapa, ritkábban a búcsúvezető végezte el. A keresztelkedni akarók maguk választották meg keresztszüleiket. Csak az lehetett keresztszülő, akit már megkereszteltek az illető kegyhely búcsúján. A keresztszülő a szentkútnál benedvesítette kezét, és keresztet rajzolt vele keresztfia arcára. Ezután megcsókolta, majd kisebb ajándékot vett neki, leginkább szentképet, olvasót, Vasváron a szokást mosdatásnak, a keresztszülőt mosdatókeresztanyának hívták. A kalocsaiak andocsi 387keresztelkedését bérmálásként emlegették. Utóbbi esetben a bérmálást a búcsúvezető asszony végezte az ún. kúti ének kíséretében, amelyet a félkörben felállt búcsújárók énekeltek a bérmálkozók háta mögött.
A búcsúbeli keresztelkedéssel egy különleges műrokonsági kötelék jött létre. Ettől kezdve a körösztlányom, körösztfiam, illetve a körösztanyám, körösztapám megszólítás járta. A keresztszülő a megkeresztelt személy szüleit komának, illetve komaasszonynak szólította. A keresztanya és keresztlánya tartotta a rokonságot a következő években, például a keresztanyát meghívták lakodalomba, vendégségbe. Ez a rokonság azonban legtöbbször nem jelentett olyan szoros kötődést, mint az, amely a templomi kereszteléssel jött létre. „Körösztfiam, de csak szentkúti” – mondták Tápén. A búcsúkeresztanyát általában úgy különböztették meg az igazi, vagy szegediesen: szentségös körösztanyától, hogy a búcsú helyét használták jelző gyanánt. Így beszéltek andocsi, radnai, besnyei, pócsi, celli stb. körösztanyáról. Járta a búcsúkörösztanya, mosdató körösztanya, szentkúti körösztanya kifejezés is (Bárth 1974: 367–369; Mozsolics 1943; Bálint S. 1944b: 173).
A búcsújárók általában a búcsú előestéjén meggyóntak és másnap délelőtt áldoztak. A legtöbb búcsújáróhelyen ilyenkor egyszerre több pap is gyóntatott. Sokan kifejezetten szerettek búcsúban gyónni, mert itt nem az ismerős otthoni papnak, hanem idegennek sorolhatták el bűneiket. A sok gyónóra való tekintettel a kegyhelyeken nemcsak a templomban, szabadtéri gyóntatószékekben és a templom melletti fedett folyosók gyóntatószékeiben is gyóntattak. Mivel a búcsújáróhelyeken több nemzetiség is összejött, a gyóntatószékeken felirat jelezte, hogy az ott ülő pap milyen nyelven tud.
A lelki megtisztulást, a gyónást és az áldozást legtöbb kegyhelyünkön megelőzte a testi tisztálkodás. Fentebb már utaltunk arra, hogy szinte valamennyi kegyhelyen volt valamiféle kultikus erejű víz. A kegyhely sok esetben eleve a szentkút gyógyító csodái miatt jött létre. Máskor egy Mária-kép csodái indították el a kultuszt, de a szentkutas kegyhelyekhez szokott búcsúsok e „Mária-képes” búcsújáróhelyeken is megtalálták a maguk szent vizét, tó, forrás, kút formájában. Jó példa e másodlagos víztiszteletre az andocsi kegyhely. Szegeden az Alsóvárosi templom közelében terült el hajdanán a Csöpörke-tó, amelyben a legenda szerint majd 80 esztendeig rejtőzködött a Boldogasszony kegyképe. Ezzel a népi áhítat szerint a tó vize is megszentelődött. Amíg a tó medrét fel nem töltötték, a búcsúsok első útja ide vezetett. Megmosakodtak benne, és csak utána mentek be a templomba (Bálint S. 1944b: 172–173). Mivel Radna Aradtól keletre a Maros mellett fekszik, a tápaiak a Marost radnai víz néven is emlegették. Hagyományőrző tápai öregasszonyok, ha nem mehettek el a radnai búcsúra, pünkösd és Kisasszony napjának hajnalán lementek a Maros torkolatához, hogy a radnai vízben megmosakodva megtisztuljanak. A radnai búcsújáróhelyen a jámborabb búcsúsok térden csúszva mentek a Maroshoz, hogy benne megmosakodjanak (Bálint S. 1971: 633). A népi felfogás szerint a szent vizekben végzett kultikus mosakodással teszi magát méltóvá a hívő lélek a lelki megtisztulásra is. Leginkább e kultikus tisztálkodással kapcsolódott egybe a fentebb ismertetett búcsúkeresztelés is. Több kegyhelyen virágzott az a szokás, hogy a búcsúsok, amikor megmosták szemüket vagy megfürödtek, ruhájukból egy szálat odakötöttek egy közeli bokorra. Úgy vélték, hogy ezáltal a betegséget, amely ősi felfogás szerint kívülről tapad az emberhez, jelképesen levetették magukról, és kiszolgáltatták a víz kozmikus hatalmának (Bálint S. 1944b: 172–173). A szentkutak vizének mindenütt konkrét gyógyító erőt tulajdonítottak. Ezért búcsúk idején nagy forgalom volt a kifolyók és a lábmosómedencék tájékán. A búcsúsok igyekeztek a szenteltvízzel érinteni fájós és beteg 388testrészüket. Doroszlón például a szentkút mellett kialakított kismedencében búcsú napján mindig sokan álldogáltak, remélve lábuk gyógyulását. A kör alakú, emelt kúti medencét szintén sokan állták körül. A vizet fejükre, karjukra hintették és szemeiket mosogatták vele. A szentkutak vize népies szentelménynek számított. A búcsúsok rendszerint haza is vittek belőle, hogy betegségükben orvosság gyanánt használják. A 20. század második felében leginkább üvegekben és műanyag edényekben hordják haza a szentvizet. Korábban azonban szinte kizárólag a helyszínen vásárolt cserépkorsókban szállították. Ezért több kegyhelyünkön vagy környékén virágzó korsósipar alakult ki, így például Gyüdön. A gyűdi korsó fogalommá vált a gyűdi kegyhely vonzáskörének távoli vidékein is. Részben a mohácsi feketeedény-készítés is a közeli gyűdi búcsú piacainak köszönhette virágzását.
A legtöbb búcsújáróhelyen hagyománya volt az offerálásnak. A búcsúsok a viaszöntő vagy gyertyás árusoktól viaszbábokat, offereket vásároltak, és azokat rárakták az oltárra, hogy ott fölajánlják. Néha annyi offer gyűlt össze az oltáron, hogy a pap a kehelynek is alig talált helyet. Az offerekkel az emberek vágyaikat, kívánságaikat, illetve hálájukat fogalmazták meg. A magtalan asszony kis pólyásgyerek bábut áldozott. A beteg a fájó testrészét jelképező figurát ajánlott föl: kezet, lábat, fejet, szívet, a néma: nyelvet, a várandós asszony méhanyát. Aki házat épített, kis viaszházacskát áldozott. Aki állataiért aggódott, állatfigurákat ajánlott föl. Sok helyen úgy történt a felajánlás, hogy az emberek a bemutatandó offereket kezükben tartva, imádkozva és énekelve, térden csúszva megkerülték az oltárt és a templomot. Végül az offert az oltárra helyezték. A 18–19. században saját kezűleg faragott fa- és kovács által formált vasoffereket is áldoztak fel, elsősorban Nyugat-Magyarországon. A gazdagok ezüsttárgyakat offeráltak. Arra is volt példa, hogy a viaszofferrel kinyilvánított kérés teljesülése után készítettek hasonló alakú ezüst- vagy aranyoffert. A legtöbb kegyhely szentélyében láthatók ilyen ezüst- és aranyofferek fali vitrinbe helyezve. Mellettük sorakoznak azok a mankók, amelyeket a hajdani csodás gyógyulások emlékére hagytak ott.
Részben az offerálással függnek össze azok a különleges tárgyak, amelyeket a kegyhelyeken feláldoztak vagy emlékül otthagytak. Némelyik ilyen áldozat kereszténység előtti hagyományokra megy vissza. A botok, mankók kegyhelyen hagyásáról már szóltunk. Ez természetes emlékállítás és tanúságtevő hálaadás. Előfordult, hogy asszonyok hajtűt hagytak az oltáron vagy a kegyhely tölgyfájának törzsén, hogy fejük ne fájjon. Az ilyen tűt Mária hajtűjének nevezték. A gyüdi kegyoltár mögött egy mélyedésbe a fejfájós asszonyok néhány hajszálat tettek. Kismartonban a lányok zöld viaszkoronát ajánlottak fel Kisasszonykor a Máriának. Cikón a szemfájósok valaha fehér tyúkot áldoztak, amelyet az oltárnál egyszerűen eleresztettek, és többé nem törődtek vele (Bálint S. 1944b: 169). Előfordult fogadalmi képek hátrahagyása. Ezeket esetenként erdei fákra akasztották a szentkút környékén. Ugyancsak fákra akasztották azokat a rongyokat, amelyekkel a szentkútnál a beteg testrészeket megmosták. A második világháború után jött divatba, hogy a kegytemplomok falába és a kegyhely szobrainak talapzatába tenyérnyi nagyságú márványlapokat erősítenek hálából, köszönöm, segítettél stb. feliratokkal. A hátrahagyott fogadalmi képek általában árusoknál vásárolható, nyomdai úton sokszorosított, keretezett szentképek voltak. A magyarországi búcsújárások hagyományvilágában kevés nyoma akad a naiv festészet körébe tartozó ausztriai és német Votivbildeknek. A Vajkai Aurél által ismertetett néhány példány a Dunántúlon töltötte be feladatát (Vajkai 1942: 137). Előfordultak bánsági németek által készített votívképek Radnán is (Barna 1986b).
389Az offerálással függ össze a kegyhelyeken történő gyertyaégetés. Eredendően bizonyára a kegyszobor vagy a kegykép tövében égették vagy szerették volna égetni az emberek a felajánlott gyertyákat, de ezt az egyház tűzbiztonsági okokból nem tartotta kívánatosnak. A gyűdi kegyhely 1939. évi szabályzatában is olvashatjuk: „Gyertyát égetni az oltáron, oltárlépcsőn, padokon vagy a kegyhely területén lévő szobrok és kápolnák előtt tűzveszélyes és éppen ezért szigorúan tilos! A gyertyát az ősi keresztény felfogás szerint az istentiszteletek céljaira ajánljuk fel. Gyertya adományainkat adjuk át a sekrestyében vagy pedig helyezzük az oltárra!” Valószínű azonban, hogy a gyűdi barátok eme gyertyagyűjtő igyekezete eredménytelen maradt. A templomból kitilthatták ugyan a nép gyertyaégetését, a kegyhely területén szabadtéren álló Mária-szobrok előtt azonban nem akadályozhatták meg. Az 1970-es évek búcsúi alkalmával sokezres gyertyaerdők égtek az egyik szabadban álló Mária-szobornál. A gyertyák között viaszofferek is égtek. A tűzbiztonságra egy erélyes hölgy, föltehetően egykori apáca vigyázott. Időnként lapáttal igyekezett kordában tartani a hatalmas gyertyatüzet. Viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy nehezen megtűrt szokásról van szó, amelyben már különös teret kaptak a misztikus varázsszövegeket mormoló cigányok is. Hasonlóan nagy tömegű felajánlott gyertya égetését figyelhettük meg 1977-ben a bácskai Doroszlón, 1987-ben pedig Vodicán.
A szentbúcsúk jeles alkalmai voltak a párválasztásnak és a házassági kapcsolat megszentelésének. Hajdan a szegedi fiatalság addig nem léphetett házasságra, amíg meg nem járta a radnai búcsút. Sajnos a sokat emlegetett egykori leányvásárokról korszerű néprajzi leírás nem készült, de a szórványadatokból gyanítható, hogy az ilyen párválasztó törekvések nem voltak idegenek a kegyhelyek búcsúitól. Volt olyan búcsújáróhely, ahova a lányok egész hozományukat, kelengyéjüket magukkal vitték. Szépen kiöltözve, hajukban virággal kellették magukat. Ha a fiatalok megtetszettek egymásnak, azonnal házaságot köthettek a klastrom szerzeteseinél (Bálint S. 1944b: 177–178). A 20. század elején rögzített néprajzi adatok elsősorban a magyarsággal együtt élő görögkeletiek és görög katolikusok leányvásárairól tudósítanak, de a párválasztásnak ez a módja valószínűleg korábban nem volt idegen a katolikus magyarságtól sem. Talán ezzel a régi szokással függ össze, hogy még a 20. században is különös előszeretettel kötöttek házasságot a fiatalok kegyhelyeken. Messzi helységekből is fölkeresték a kegyhely templomát fiatal párok a búcsú délutánján, hogy ott házasságot kössenek. Az 1970-es évek közepén Mátraverebélyen még megfigyelhettünk ilyen házasságkötést. Sok menyasszony, valószínűleg házasságának boldogsága érdekében, koszorúját, csokrát vagy menyasszonyi ruháját ajánlotta fel Szűz Máriának. Az ilyen felajánlott menyasszonyi ruhákból oltárterítőket, miseruhákat, illetve a kegyszobornak ruhát készítettek.
Legtöbb búcsújáróhelyen a kegyszobornak külön ruhatára van, amely a hívek adakozása jóvoltából folyamatosan szaporodik. A 20. században közkedveltté váltak a népművészeti ruhák. Az andocsi Szűz Máriának például több öltözet kalocsai ruhája van, amelyeket a buzgó kalocsai hívek hímeztek és adományoztak. Ugyancsak 20. századi jelenség, hogy a ruhatárakat egyes kegyhelyeken, például Andocson, múzeumként mutogatják. A búcsúk délutánjának egyik jellegzetes népi vallásos megnyilvánulása a kegyszobrok öltöztetése, illetve a szentkutak melletti Mária-szobrok koronázása, palásttal díszítése.
Minden búcsújáróhelyen kedvelték az esti, éjszakai vonulásokat, körmeneteket. Ezeket végezhette egy kereszt, de a keresztek összessége is. Utóbbit nevezték gyertyás 390körmenetnek. Hangulata, varázsa meghatározó élményt jelentett a búcsúsoknak. A gyertyás körmenet után a papok általában visszavonultak, és a templom is a népi ájtatosságok fóruma lett. A legtöbb búcsújáróhely templomában, de néhol erdős helyeken a fák alatt, szabadban is egész éjszaka közösen imádkoztak a búcsúsok. Időnként szunyókáltak. Ájtatosságukat szentségimádásnak nevezték. Legtöbbször különböző olvasókat mondtak és időközönként énekeltek. Ilyenkor előkerültek az egyház által jóvá nem hagyott és a magánájtatosságok sorába osztott kéziratos olvasószövegek, mint például a szentségolvasó. Az éjszakát beosztották a búcsúscsapatok. Óránként más-más csapat vezette a szentségimádást. Ilyenkor a szereplő csapat előrement a főoltárra, majd szereplésének végeztével visszahúzódott. Az elöl imádkozó búcsúscsapattal együtt imádkozott a templom egész vendégserege. A csoportonkénti imádkozásvezetés módot adott egyfajta virtuskodásra: ájtatosságban, szép éneklésben, kéziratos ima- és énekkülönlegességek előadásában. Mindenki igyekezett túltenni a másik falu népén. Az éjszakai olvasó-imádkozások idején az emberek feloldódtak a templomokban, mint a jó vendégségben. Leültek, sőt lefeküdtek az oltárok lépcsőire, a szőnyegekre. Ilyen bátorságra otthon, a saját templomukban, vagy a kegytemplomban nappal, a papok által vezetett hivatalos rítusok idején, soha nem vetemedtek volna. Elvesztették jelentőségüket a vallás szigorú rendű, emberi magatartásformákban is nyomot hagyó, előírt kultuszformái. Az imádkozással és az áhítatos énekléssel töltött éjszakai órák átmenetileg az ősi, laikus, spontán és önellátó népi vallásosság diadalát jelentették a kanonizált kultuszok barokk díszekkel ékes hajlékában (Bárth 1980a: 94).
A búcsúsok egy része a szálláshelyen aludt éjszaka, vagy legalábbis az éjszaka második felében. Ha faluban vagy városban állt a kegytemplom, akkor a legtöbb búcsúscsapat magánháznál szerzett magának szállást. Legtöbbször évtizedekig ugyanoda tértek vissza. A ház kamrájában, istállójában aludtak földre terített szalmán. A sátoros kocsik az udvaron álltak. A gazda legtöbbször anyagi ellenszolgáltatást nem kért a szállásért, csak lelkükre kötötte vendégeinek, hogy imádkozzanak érte. A búcsúsok általában a szálláshelyként használt ház tornácán, udvarán ettek pokrócokon ülve. Olyan búcsújáróhelyeken, ahol a közelben nem volt lakott település, a búcsúsok az éjszakát leginkább a szabad ég alatt, vagy nagy színekben töltötték. A színeket általában a kegyhelyet gondozó szerzetesek állították fel. Voltak azonban olyan búcsújáróhelyek is, például Mátraverebély, ahol a törzsvendégnek számító helységek építettek hálószíneket maguknak (Zadravecz 1934). Egyébként is kegyhelyeken békés, pihentető alvásról alig lehetett szó. Szokatlan volt a környezet, másrészt az éjszakát virrasztással töltő csoportok éneklése, le-föl járkálása zavarta a paraszti lélek ünneplő elragadtatása miatt tökéletesnek amúgy sem mondható nyugalmat. Sokan eleve lemondtak arról, hogy szálláshelyen hajtsák álomra fejüket. Inkább az éjszakai szentségimádás hangulatát árasztó templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán vagy kint a templom tövében és kertjében pihentek le. A praktikus okokon kívül a templomalvás eme régi szokásának kultikus gyökerei is sejthetők. A búcsúsok úgy hitték, hogy ha a kegykép közelében alszanak, hamarabb megtörténik testi és lelki bajaik gyógyulása.
Az előénekes általában még a kegyhelyre érkezés előtt, az utolsó pihenőnél gyűjtést rendezett csapata tagjai körében azért, hogy a kegyhelyen misét mondathasson. Az egyes búcsúscsoportok miséjére az ünnep délelőttjén került sor az előénekesek és a papok által egyeztetett időpontokban. A mise előtti vagy utáni szabad időben a fiatalok járkáltak 391a mutatványosok és árusok sátrai között, beszélgettek, ismerkedtek. Legtöbben ekkor vettek búcsúfiát és megszentelni való emléktárgyat.
Gyakori búcsúfia volt a szentkép, a kegykép másolata, hátlapján imádsággal, könyörgéssel. Másutt a kisebb-nagyobb szobrocskákat, köztük a kegyszobormásolatokat kedvelték. Utóbbiak üveg mögött, képkeretben is forgalomba kerültek, hogy azután részesei legyenek a paraszti lakáskultúrának. A jeles búcsújáróhelyek hajdan érmeket bocsátottak ki a kegytemplom, illetve a kegyszobor képével. Már a 15. századból maradtak fenn kegyérmek. A búcsúsok megvásárolták ezeket az érmeket, mivel bajelhárító szerepet tulajdonítottak nekik. Gyakori búcsúfia volt az olvasó, valamint a színes gyertya. A díszes gyertyákat legtöbbször az élet végéig megőrizték, és Gyertyaszentelő Boldogasszony napján újra és újra megszenteltették.
A szentképet, a szobrocskát, az olvasót, az érmet, a gyertyát, tehát a vallásos vonatkozású búcsúfiát megszentelve vitték haza. Az ünnep délelőttjén a kegytemplom sekrestyéjében egy ügyeletes pap végezte a szentelést. Újabban gyakori, hogy a nagymise alatt a szószékről kihirdetik: a mostani közös szenteléssel mindazok a vallásos vonatkozású tárgyak megszentelődnek, amelyeket a búcsúsok a kezükben tartanak. Sokkal régiesebb a kegyképhez érintés szokása. Amennyiben a kegykép vagy kegyszobor elérhető volt, a búcsúsok a megvásárolt képet, érmet igyekeztek hozzáérinteni. Úgy gondolták, hogy ezáltal a kegykép csodatevő hatásából, segítő erejéből valami a búcsúfiába is átsugárzik. Ha a képet nem érték el, valakit felemeltek, aki az érintést többek helyett elvégezte.
Gyerekek számára legtöbbször mézeskalács búcsúfiát vettek. Különösen kedvelték a mézeskalács olvasót, amelyet nyakba akasztva vittek haza. A 20. században megszokott huszár- és babaformák mellett korábban a mézeskalácsosok készítettek olyan alakokat is, amelyek a Szűz Máriát, a Szentháromságot, a kis Jézust, a pelikánt ábrázolták. Feltételezhető, hogy valamikor a mézeskalács kultikus eledel, vagyis szentelmény volt. Az emberek úgy gondolták, megszentelődnek a szent alakok magukhoz vételével (Bálint S. 1944b: 179).
A búcsúsok azonban nemcsak kegytárgyakat, emléktárgyakat, búcsúfiát vásároltak a kegyhelyeken. Legtöbben, otthoni szükségletüknek megfelelően, fontos használati tárgyakat, például ruhaféléket, zsákokat, edényeket is vettek a kirakodó iparosoktól, kereskedőktől és kézműveskedő parasztoktól.
A szentbúcsúban töltött idő szabadon felhasznált szakaszai adtak alkalmat a különleges szentelmények és áldások megszerzésére. Általános volt az a szokás, hogy a búcsúsok zsebkendőjükkel megsimogatták a kegyképet vagy legalább a kegyoltárt, utána pedig arcukat, fájós tagjaikat törölték meg vele. Sasváron a 18. században a kegyszobor előtt égő olajmécses olajából igyekeztek szerezni, mert szentelménynek számított. A II. József előtti szerzetes papság gazdag áldáskészletéből sok átkerült a későbbi laikus népszokásokba. Valószínűleg középkori liturgikus hagyományra nyúlik vissza Búcsúszentlászlón a Szent Vince-áldás és Máriaremetén a gyermekáldás. A mátraverebélyi búcsúról felvirágzott színes botokat vittek haza azoknak, akik még nem voltak a verebélyi búcsún. Ez a teljesen laikussá vált, látszólag értelmét vesztett szokás a középkori liturgiában gyökerezik, amikor a zarándokbotokat az egyház megáldotta a kegyhelyen. Az ünnep délelőttjén a búcsúsok, különösen az asszonyok, igyekeztek zöld ágakat törni vagy venni. A legtöbb kegyhelyről ugyanis ősrégi képzet alapján zöld ágat vittek haza a búcsúsok. Különösen Radnáról, Somlyóról, Gyűdről, Vasvárról, Doroszlóról. A zöld ág azt jelképezte, hogy lelkük a búcsújárás nyomán megújult, szinte kivirágzott a malasztban.
392A szegediek Radnán a templom környékén egy különös növényt gyűjtöttek, amelyet Mária búzájának neveztek, és mágikus erőt tulajdonítottak neki. A bácskai búcsúsok is egy különleges növényt gyűjtenek a doroszlai szentkút környékén, amely véleményük szerint csak itt terem. Úgy gondolják, hogy a növény zöld levelein látható piros foltok Szűz Mária menstruációjának nyomai.
Mariazellből a magyar búcsúsok vörösfenyőt hoztak haza, és ha a családban valaki meghalt, a koporsójába tették. A horvátországi Biszricéből hazatérő magyar búcsúsok szelíd gesztenyéből fűztek a nyakukba koszorút. A gölnicbányaiak Lőcséről jövet bükkágakból kötöttek koszorút, amelyet a lányok vittek a menet elején (Bálint S. 1944b: 178).
A szentbúcsú napjának leglátványosabb rítusa az ünnepi nagymise és az ehhez kapcsolódó körmenet. Mindkét esemény a hivatalos búcsú és a hivatalos egyház rendezvénye, tehát papok szervezik, papok irányítják. Következésképp alig érvényesül bennük a népi vallásosság. Leginkább a körmenetek belső rendje és sokféle helyi hagyománya érdemel figyelmet. Ez azonban szinte kegyhelyenként változó, és áttekintése, összefoglalása fölöttébb nehéz. Nagy általánosságban elmondható, hogy a legrangosabb helyen a legnépesebb vagy a kegyhelyhez valamilyen kultikus szállal legjobban kötődő körösztök haladnak. A helységek helye hagyományos, de az idő és az értékrend változásával átalakulhat. Az általánosítást nehezíti, hogy a legrangosabb hely fogalma sem egyértelmű. Néhol a menet elején haladó köröszt számít igazán megbecsültnek, másutt az, amelyik a baldachin után következik. Valószínűleg az utóbbi a gyakoribb. Különbözik a körmenetek nagysága, hossza, útiránya is. Az ünnepi körmeneten általában minden búcsús részt vesz, következésképp hatalmas, esetenként több tízezres tömeg felvonulását jelenti. Ha csak a templomot kerülnék meg, a menet vége még bent volna, mire az eleje már visszaérne. Ezért a nagyobb búcsújáróhelyeken hosszabb utakat választanak a templom környéki területen.
Különösen hosszú és sok vonatkozásában rendhagyó körmenetet jártak a csíksomlyai búcsúsok. Menetüknek hagyományos belső rendje volt, amely egy történelmi eseményig nyúlik vissza. 1559-ben a katolikus székelyek így sorakoztak fel János Zsigmond unitárius seregei ellen. E nevezetes csata emlékére a Kissomlyó nyugati oldalán lévő Szent Antal-kápolnához tartó menet belső rendje az alábbi módon alakult 1940 táján: I. Gyergyó, II. Felcsík, III. Alcsík, IV. Udvarhely, V. Marosszék, Mikháza, VI. Háromszék, VII. Csángóság (Székely L. 1943: 22–23). Az egyes székeken és csoportokon belül hagyományos helye volt a falvaknak is.
A búcsúnap délutánján, legtöbbször már közvetlenül a nagymise után minden búcsúskereszt hazafelé indult. Mielőtt útra keltek, elbúcsúztak a Szűz Máriától. Az oltár előtt térdelő előénekes szívet facsaró, fájdalmas búcsúimát mondott. Amikor befejezte, felállt, és bánatosan árnyalt hangon énekelni kezdte a búcsúsok valamelyik kedvelt búcsúzó énekét, például:
Isten hozzád, Szent Szűz, nékünk el kell menni,
Ütött már az óra, útra kell indulni,
Kesereg a szívünk, mert búcsút kell venni,
Drága szent képedtől, jaj már meg kell válni.
          (Bárth 1980a: 113)
A lobogókat háromszor meglengették a kegykép felé, majd a búcsúscsapat fájdalmas sírások közepette a búcsúzó ének versszakait mondogatva elindult hazafelé.
393Saját határukba érve a búcsúsokat az otthon maradt hozzátartozók csapata fogadta, akik a pap vezetésével menetben, lobogókkal vonultak a búcsúban jártak elé. Hajdan a Radnáról érkező szegedieket a hozzátartozók „Isten hozott!” üdvözléssel fogadták. A búcsúban járt családtag megcsókolta hozzátartozóit, és az üdvözlést így viszonozta: „Imádságunkban, búcsújárásunkban részesüljön az is, aki oda nem volt.” Zöld ágát az otthoniak virágkoszorúval, csokorral ékesítették föl. A búcsúból hazatérő leányt Szegeden, mint Krisztus jegyesét, menyasszonyi ruhába öltöztették. Fejére mirtuszkoszorút tettek, kezébe virágcsokrot adtak (Bálint S. 1944b: 180).
A búcsújárás otthon a templomi hálaadással ért véget.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages