ISTENTISZTELETI REND

Teljes szövegű keresés

ISTENTISZTELETI REND
Az istentiszteleten való részvétel a vallási összetartozás egyik aktív fenntartója. A liturgia érzékenyen kifejezi a dogmatikai irányultságot és a felekezeti különbségeket. A reformációt követő évtizedekben a protestánsok igen sokat foglalkoztak liturgiai kérdésekkel és számos ágendát alkottak (istentiszteleti-szertartási rendet magába foglaló könyv), melyek használata teológiai irányok elfogadását jelentette. Az istentiszteleti rendtartás tehát nagyon erős lelkészi befolyás alatt állott, ugyanakkor rendszeresen formálta a hívek közösségének ízlése és igénye is.
Luther nem szakított teljesen a katolikus misével, de a meghagyott részek az ő liturgiájában más hangsúlyt kaptak, a miseáldozat elhagyása és helyette a prédikáció (igehirdetés) középpontba állítása volt a leglényegesebb változtatás. Azonban a mai protestáns liturgiák meglehetősen hosszú folyamat eredményei. Az evangélikusok minden korban sokkal több figyelmet fordítottak a liturgikus kegyességre és a külsőségekre, mint a másik két egyház. Az unitáriusokhoz és a reformátusokhoz képest a leginkább szembetűnő különbség a „szószéki szolgálat” (prédikáció) mellett megmaradt „oltári szolgálat”, az oltárnál imádkozás, esketés, keresztelés, úrvacsoraosztás. A reformátusok a 17. század elejétől különösen élesen igyekeztek elhatárolódni a katolikusnak minősülő elemektől. Ebben a viszonylatban a Dunántúlon, ahol a két egyház sokáig összefonódott, az evangélikusokkal is szembekerültek. 1612-től kezdték szorgalmazni a kenyérosztást az evangélikusnak és katolikusnak minősített ostya helyett, de a hívek sokáig 467ragaszkodtak az utóbbihoz. Még 1636-ban is a közvetítő beállítottságú Samarjai János felsődunamelléki református püspök megtűrte az oltárt: „A mi régi eleinkről elmaradott oltárokról is mutogatjuk, azokat el nem rontjuk, hanem csak a botránkoztató képeket vesszük el a kösségnek szeme elől” (idézi Tóth E. 1934: 133), amiből következik, hogy az oltár előtti úrvacsoraosztást és az ostyát is helyesnek tartja, akár a kenyeret és az úrasztalát. Ajánlja, hogy a kelyhet egymásnak adják a hívek, és megengedhetőnek nevezi, hogy a „szent jegyek”-et akár állva vagy térden, akár kézzel vagy szájjal vehessék. Helyesli az általános protestáns formává lett közgyónást, de szerinte a lelkésznek a magángyónást is meg kell hallgatnia. A magángyónást később a puritanizmus és a pietizmus a reformátusoknál teljesen eltörölte annak a teológiai gondolatnak a jegyében, hogy az embernek közvetítő nélkül kell a bűneivel Istennek „elszámolnia”. Másképp alakult az ugyancsak vitákra alkalmat adó nyilvános térdepelés dolga. Az evangélikusoknál általános szertartásközbeni forma maradt, a reformátusoknál skót és svájci példák ellenére csak a felszentelendő lelkész és püspök térdelnek, a hívek sosem. Hasonló különbséget fejez ki, hogy az evangélikusok mozgó erszénybe teszik adományaikat, akár a nyugat-európai protestánsok, a magyar reformátusoknak viszont ez a forma idegen, kijáratnál fölállított perselyeket használnak.
A reformációkat követő évtizedekben sűrűn volt úrvacsoraosztás. Az első református presbitériumot alapító Kanizsai Pálfi János még minden harmadik vasárnapra, a három főünnepre, vízkeresztre, nagypéntekre, áldozócsütörtökre előírta. A 19–20. században a reformátusok a három fő ünnep mellett már csak újkenyérkor és újborkor, valamint a böjt első vasárnapján és helyenként nagypénteken, a tradicionális evangélikusok és unitáriusok még kevesebbszer osztottak úrvacsorát. Mindkét nagy egyházban a belmiszsziós mozgalmak nyomán, főleg városokban szaporodott ismét ezeknek az alkalmaknak a száma. A falusi evangélikus hívek helyenként a 20. század elején népviseletük színösszeállításában igazodtak az egyházi liturgikus színekhez. A reformátusoknál ennek nyoma az úrvacsorához való sötét ünneplő vagy a Dél-Dunántúlon a fehérgyász felöltése (gyónóruha). Az úrvacsoraosztást a bűnbánati vagy penitenciális hét előzi meg, melyen mulatságtól, lakodalomtól tartózkodtak. A mozgó és álló úrvacsoraosztás különféle helyi szokások kialakulására adott alkalmat: hierarchikus sorrend, vonulás, a férfi családtag úrvacsorájakor a nők fölállása. A református és unitárius gyülekezeti tagok eleven hagyománya a kenyér és a bor adományozása. A Kiskunságban az úrvacsorai kenyér sütésének külön receptjét ismerték, a bort is külön kezelték. A maradékot a lelkész és a „belhivatalnokok” (tanító, kántor, gondnok) osztották el egymás közt, dunántúli szóval agapéztak.
A 17. század elejéig a protestáns graduálokban megtalálhatók a később – különösen a reformátusok és unitáriusok szemében – katolikusnak számító darabok, például himnuszok, litániák, lamentációk, prózák stb. A reformátusok a 17. század közepén hagyták el az énekes-párbeszédes liturgiát. A forma utolsó tekintélyes képviselőjének, Geleji Katona István erdélyi református püspöknek Öreg graduálja (1636) már nem tudott népszerűvé válni a prédikációból és közös éneklésből álló puritán istentisztelettel szemben. Maga Geleji különben panaszkodott, hogy a kántorok lustasága, a kar betanításának elhanyagolása mennyire lejáratta ezt a formát. A változás azonban szegényítően hatott az egész liturgiára, amit az ellenreformáció korszakának rendezetlen viszonyai még tovább csonkítottak és halványítottak, de az ünnepi evangélikus istentiszteleten, főleg nagyobb helyeken, az énekkar mindmáig megtartotta funkcióját, bár inkább 468dekoratív és adoratív jelleggel. Annak a nagy egyházzenei életnek, mely német területeken évszázadokon át virágzott, Magyarországon nem találjuk nyomát.
A közös gyülekezeti éneklés azonban a kezdetektől elengedhetetlen része maradt az istentiszteleteknek mindhárom protestáns egyházban. Az evangélikus éneklésnek egész Európában, így Magyarországon is a Luther által nagyon kedvelt német korál és a hozzá kapcsolódó irányzatok adják a fő színt. A reformátusoknál hasonló szerepe van a genfi zsoltároknak. Kálvin szorgalmazta az énekelt bibliai szöveg, a zsoltárok kultuszát, így számos költői zsoltárfordítás született a 16–18. században. A legszínvonalasabb magyar zsoltároskönyv, Szenci Molnár Albert munkája (1606) csak a 17. század végén terjedt el és vált népszerűvé. Központi szerepe páratlan módon azóta is tart, bár az erdélyiek a racionalizmus hatása alatt egy részét kihagyták énekeskönyvükből. A magyarországi szlovákoknak a legutóbbi időkig nagybecsű énekeskönyve volt az első kiadása (1636) óta egyre bővülő Tranoscius (Tranovszky György liptószentmiklósi lelkész, író-kiadó nevéről), a magyar nyelvű evangélikusoknak hasonlóan tartós népszerűségnek örvendő gyűjteménye nem akadt. Az énekeskönyvek a családban nemzedékről nemzedékre öröklődő értékek voltak. A nyugat-magyarországi evangélikusok templomi helyükön padba épített, zárható fiókban tartották őket.
Magának a templomi éneklésnek a szokása nem sok változatosságot mutat. Nem találkozunk a liturgiához hivatalosan nem tartozó, a mise előtt énekelt katolikus népénekek protestáns megfelelőivel. Egyházközségenként változott, hogy a hívek mely éneket szerették, amihez a lelkész rendszerint alkalmazkodott. Időközben az újabb énekgyűjtemények különböző eredetű darabokkal gyarapodtak (lelki énekek, dicséretek), melyeket azonban a gyülekezetek sokszor idegenkedve fogadtak. A 19. század második felétől a protestantizmus nemzeti szerepének hangoztatásával párhuzamosan kezdték énekelni a templomban a Himnuszt, de gyakran az áldás, az istentisztelet befejezése után, tehát világi aktusként fölfogva. A felekezeti öntudat erősítését szolgálta néhány ének sűrűn visszatérő éneklése, például az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű (Luther kedves éneke), a 68. zsoltár átköltése (Gusztáv Adolf svéd király harci éneke), vagy a nagyváradi református egyházkerületben a 90. genfi zsoltár. A reformátusok és az unitáriusok a 18. század végétől kezdtek ismét orgonákat építtetni templomaikban, de a hangszer sosem nyert liturgikus szerepet, csupán vezeti vagy kíséri a közös éneket. Ahol nem volt, ott a kántor vagy az énekvezér (rendszerint egy jó hangú parasztember) vezette az éneklést, sok helyen diktálással, soronkénti előénekléssel.
Mindegyik egyház folytonosan foglalkozott a liturgia sokféle helyi változatának egységesítésével. Melotai Nyilas István, a hosszú ideig legnépszerűbb református ágenda szerzője 1622-ben ezt írta: „… valamennyi gyülekezetben bémégy, majd mindannyi formát látsz a megjedzett szolgálatnak rendibe” (idézi Tóth E. 1934: 127). A liturgiai partikularizmus valószínűleg középkori örökség volt, mert Pázmány Péternek és utódainak is sok fáradságába került az 1629-ben kidolgozott esztergomi rituálé elfogadtatása a római katolikus egyházban, holott az egységesítést már a tridenti zsinat előírta. A Türelmi Rendelet kapcsán végzett állami és egyházi felmérések is arról tanúskodtak, hogy a protestánsok körében számos helyi liturgikus szokás virul, melyekhez a hívek akkor is állhatatosan ragaszkodnak, ha azokat a felsőbb egyházi vezetés dogmatikailag helyteleníti. Az egyházak meg-megújuló, a 20. században különösen szorgalmazott 469liturgiai reformtörekvései és liturgikus mozgalmai ellenére a kérdés mindmáig nem jutott nyugvópontra, és a protestáns istentiszteleti rend helyenként, vidékenként eltérő, néprajzilag is értékelhető szokásokat mutat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages