AZ EMBERI ÉLETFORDULÓK SZOKÁSAI
472AZ EMBERI ÉLETFORDULÓK SZOKÁSAI
A születést hamarosan követő keresztelés, a vele kapcsolatos egyházkelő, a nagykorúsító konfirmáció, az esküvő és a temetés a hagyományos vallásosságban élő emberek és az egyház legközvetlenebb találkozásának alkalmai. (Részletezésüket lásd a népszokásokról szóló fejezetekben.)
A racionalizmus terjedésével, a kereszteletlen gyermek hiedelemkörének visszaszorulásával a protestánsok nem siettek annyira a kereszteléssel, mint korábban, amikor a születés másnapján többnyire végbement a szertartás. Az egyházak sokáig küzdöttek azért, hogy a templomban a főistentiszteletbe illesztve történjék meg, ez azonban csak a 19. század végétől, előbb a városokban következett be. A Dunántúlon helyenként 3–4, sőt ennél is több keresztszülőpárt hívnak meg, míg a katolikusoknál gyakran az a szokás, hogy a testvéreknek azonos házaspár a keresztszülője. Míg a katolikusoknál gyakori a védőszentre vagy a legközelebbi naptári névre keresztelés, a tradicionális protestánsok, különösen a reformátusok és az unitáriusok, a 20. század elejéig kedvelték az ószövetségi neveket. Bizonyos kettősség alakult ki a névnapok megtartásában is, például a Ferenc-napot a római katolikusok december 3-án, a protestánsok október 4-én ünneplik, a Zsuzsanna-napot augusztus 11-én, illetve február 19-én. A protestánsok a téli névnapok igen nagy kultuszát fejlesztették ki a 19. századra, leginkább István (dec. 26.) és János (dec. 27.) esetében, aminek a gyökere feltehetően a középkori szenttisztelethez nyúlik vissza, súlyát azonban az eseménytelen vidéki élet unalmát névnapi mulatsággal elütni akaró köznemesi mentalitás teremtette meg. A téli időszakban ráérő parasztok ezt utánozták. Éles ellentétben áll a nyugat-európai protestánsok általános szokásával, akik az újkori polgári individualizmus termékeként a születésnapot ünneplik.
Az ószövetségi zsidó tisztulási rítus leszármazottját, az egyházkelőt a reformátusok teológiailag elvetették, a Dunántúlon a hívek mégis sok helyen ragaszkodtak hozzá, valószínűleg evangélikus hatásra, mert a lutheri irány megtartotta. A múlt században a barcasági magyaroknál archaikus formája, az oltár megkerülése is élt. A templomot a megtisztult, megáldott fiatalasszony hóna alatt egy kenyérrel hagyta el, amit a vele elsőként találkozó szegényembernek adott oda.
A serdülőkorú fiatalokat teljes jogú egyháztaggá avató konfirmációnak három fontos mozzanata van: az előkészítés, a vizsga és a befogadás. Viszonylag fiatal szokás, Európa-szerte, így Magyarországon is a pietizmus terjesztette el. Erdélyben csak a 19. század elején vált általánossá. Az előkészítés a reformáció óta szokásos katekizációból fejlődött ki, melynek során a prédikátor a fiatal egyháztagokkal elsajátíttatta, továbbá a folytonos kikérdezéssel elevenen tartotta a legfontosabb bibliai és hittani ismereteket. A konfirmáció úgy lett ünnepélyes aktus, hogy a katekizáción tanultakról a növendékeknek nyilvános templomi vizsgán kellett számot adniuk, ami egyúttal jogossá tette őket az úrvacsoravételre. Végül a befogadást a felnőtt egyháztagok sorába fogadalomtétel, a lelkész áldása és a presbiterek kézfogása pecsételte meg a virágokkal és zöld gallyakkal tavaszünnepre emlékeztetően földíszített templomban. Utóbb a katekizáció a reformátusoknál elsorvadt, az evangélikusoknál kisebb falvakban a 20. század elején is gyakorolták. A konfirmációt a közösség nemcsak egyházi, hanem általános értelemben is a felnőtté válás kifejeződésének tekintette. A legények ettől kezdve udvarolhattak, kocsmázhattak, a lányok föltehették a pártát, udvarlót fogadhattak. 1916-ban ezért emelhette és emelte 473a kalotaszegi református egyházmegye tizenhatodik évre a korhatárt, hogy a hagyományos, de túl korai leányszöktetéses házasságoknak elejét vegye.
Feltűnően kevés vallásos vonatkozása van a házasságkötésnek. A leánykérővel kezdődő, lakodalommal végződő, hetekig tartó szokásfüzérnek a templomi kihirdetés és az esküvő fontos, de igen rövid ideig tartó szakasza. Annál változatosabb a temetés szokásköre, mely majdnem minden mozzanatában tartalmaz vallási utalást, és igényli a lelkész jelenlétét.
A háztól temetéssel együtt járt a virrasztás. Hagyományőrző helyeken a 20. század első felében a virrasztóba rövid időre ellátogatott a lelkész és imát mondott. Az alkalom vallásos keretét azonban a paraliturgikus jellegű, lelkész nélküli éneklés adta meg. Jó hangú asszonyok, vagy a funerátor vezeti, diktálja az éneklést, olykor a Bibliából is fölolvas. Az énekek közt sok olyan akad, melyet az újabb kiadású gyűjtemények már nem tartalmaznak, de közkedveltség miatt gyakran kéziratos másolatokban fennmaradtak. A protestáns temetés egész stílusát és tartalmát meghatározza, hogy nincs szentségi jellege. A minden ceremóniát elvető, egyszerűen elhantoló kálvini gyakorlatot nem követték. Az elhunyt sorsát teológiailag is lezártnak tekintik, a katolikus fölfogással szemben nem tartják befolyásolhatónak lelki üdvössége ügyét, ezért bár a lelkész a halottról beszél, az élőkhöz szól. A protestáns temetésnek korábban két fajtája volt, az énekszóval és imádsággal történő egyszerűbb („énekes halott”), illetőleg a prédikációval is kísért ünnepélyesebb forma („prédikációs halott”). Megválasztása vagyoni állapot, társadalmi tekintély és életkor szerint változott. A prédikáció hangneme és tartalma igyekezett érzelmi hatást kifejteni a hallgatóságra, mely ezt várta is, és aszerint értékelte a lelkész közreműködését, hogy mennyire tudta „megríkatni” a gyászolókat. A 18. században, amikor az ellenreformációs cenzúra miatt igen kevés protestáns egyházi mű láthatott nyomdafestéket, leginkább a patrónusokat és családtagjaikat elparentáló halotti beszédek jelenhettek meg, a műfaj fölvirágzott. A puritanizmus és a pietizmus a temetésen kívül is igyekezett a földi élet végességére és a túlvilágra irányítani a figyelmet. A racionalizmus terjedésével viszont a filozófiai eszmefuttatások egyik alkalma lett a temetési beszéd. A prédikációt a jelesebb halottak felett búcsúztató versezet követte, mely a halott kiválóságát méltatta, és egyenként köszönt el hozzátartozóitól. Nevezetes irodalmi emléke Csokonai Vitéz Mihálynak a lélek halhatatlanságáról szóló, Halotti versek c. filozofikus költeménye (1804), mely azonban csak utolsó szakaszában valódi búcsúztató. Az egyház, mint nem kegyes és hitbuzgó szokást, igyekezett ezt a temetésről száműzni. Tessedik Sámuel épp Csokonaival egy időben ellenezte, a hívek mégis igényelték, és falusi kántorok, verselgető parasztemberek jóvoltából sok helyen egészen a 20. század közepéig virágzott. Hosszabb-rövidebb formában minden rendű-rangú halottnak kijárt, esetleg prózában, életirata alapján vagy puszta felsorolás formájában, beépült a prédikációba.
A hagyománytartó közösségekben a lelkész rövidebb időre a torba is ellátogatott. A gyászolók közeli hozzátartozói a temetés utáni első jelentős istentiszteleti alkalommal együttesen megjelentek, akkor is, ha különben nem voltak templomlátogatók, mert a lelkész ilyenkor imádkozott a vigasztalódásukért, és röviden megemlékezett az elhunytról. Valószínű, hogy ez a szokás a katolikus gyászmise távoli párhuzama, bár a genetikus kapcsolat nem bizonyos.
