A HÉTKÖZNAPOK VALLÁSOSSÁGA

Teljes szövegű keresés

474A HÉTKÖZNAPOK VALLÁSOSSÁGA
A reformáció alaptételei között találjuk az „egyetemes papság” elvét, ami legegyszerűbb formájában azt jelenti, hogy lelkészi képzettség nélkül minden felnőtt ember vezethet istentiszteletet. A puritanizmus különösen hangsúlyozta ezt a gondolatot, és szorgalmazta a családi ájtatosságok rendszeres megtartását. Borosnyai Nagy Zsigmond, Hollandiát és Angliát járt nagyenyedi tanár 1736-ban megjelent könyvében a tízparancsolat, az úri imádság (Miatyánk) és az apostoli hitvallás (Hiszekegy) ismeretét tartotta a vallásosság minimumának: „Minden idvezülni kívánó igaz Keresztyén ember tisztibe áll, hogy ez hármat könyv nélkül tudja, és azoknak magyarázattyát jól értse, sőt minden Tselédes Gazdának s Gazda-Asszonynak, mint a maga házában lévő Isten Papjának kötelességibe jár, hogy ezekre nem tsak a maga gyermekeit; hanem minden tselédit, aki az ő számadása alá bizatott, megtanítsa” (Borosnyai Nagy 1736: 265–266).
A Dunántúl és a Kisalföld nagy részén a soproni országgyűlés (1681) és a Türelmi Rendelet kiadása között (1781) erősen korlátozták a protestáns vallásgyakorlatot. A megyénként kijelölt két-két templomos (artikuláris) hely kivételével az evangélikus és református gyülekezetek prédikátorok nélkül éltek („árvaegyházak”). A családi istentiszteletek jelentették számukra a saját vallás gyakorlásának folytonosságát és sokszor egyetlen formáját. Számos helyen ugyanis a keresztelést, esketést és temetést is a római katolikus plébános végezte.
A családi ájtatosság központi része a rendszeres, hangos Biblia-olvasás volt. A teljes Biblia jó ismeretét szintén megtaláljuk a reformáció programjában, ennek nyomán születtek nemzeti nyelveken jelentős fordítások. A vallásos élet központjába helyezett Bibliából mind akkor, mind a későbbi korszakokban a protestáns hívek szívesen idéztek, és mint egyetlen megfellebbezhetetlen tekintélyű írásból merítettek útmutatást fontos döntéseikhez, ösztönzést életelveikhez és igazolást cselekedeteikre. Jól ismert, hogy az ortodox református erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) sokszor végigolvasták és hadi táboraikba is magukkal vitték a Bibliát. Hasonló gyakorlatot követett a puritán neveltetésű Bethlen Miklós: „… az egész bibliát ifjantan minden esztendőben egyszer általolvastam ab anno 1661 usque ad annum 1684, azaz huszonháromszor rendesen, kezdetitől fogva végig, és azt mindenkor születésem napján l-a septembris kezdettem, s akkorra el is végeztem hiba nélkül, sem út, sem vadászat, sem tábor azt el nem bontotta, hanem osztán a német üdőbéli sok deputatio, commisariusság, tanács és egyéb szörnyű gond és elvonattatások; de azután is együtt-másutt való forgatása s olvasása felette kedves volt lelkemnek, azzal élek máig; azt is adom tanácsul gyermekemnek, hogy minden könyvek felett olvassa, szeresse a bibliát, szintén úgy, mint én” (Bethlen 1955: I. 120–121).
Mikolai Hegedüs János puritán prédikátor 1648-ban még azt panaszolta, hogy a nép közt kevesen olvassák, utóbb azonban főúri gyakorlatból általános szokás lett, melynek nagyszámú emlékét ismerjük. Arany János írta önéletrajzi levelében Gyulai Pálnak: „Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak és rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás vonzóbb helye lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott…” (Arany 1982: 555). A rendszeres Biblia-olvasást a racionalizmus kritikai szelleme sem törölte el. A századelőn a kisdiák Németh László protestantizmusának egyik alapélménye 475a dunántúli faluban naponta szorgalmasan „bibliázó” nagyanya, ugyanakkor a társadalom legmélyebb rétegében élő Sinka István juhászbojtár, a későbbi író Biharban tizennégy éves koráig csak egyetlen könyvhöz jutott hozzá, a Bibliához.
Ahogyan Arany írta, a Biblia-olvasással elválaszthatatlanul összeforrt a reformátusoknál a zsoltáréneklés. Idősebb emberek magukban énekelgettek, rendszerint egy kisgyerekkel kezdették el a dallamot. Vasárnap délután a csoportos éneklés is szokásban állt. Evangélikus családokban már szombat délután másnapra készülődtek, ez volt a kisvasárnap, amit a takarítás és tisztálkodás után a következő napra kijelölt bibliai rész fölolvasásával, énekkel, imádsággal töltötték ki. Általános gyakorlat volt az erdélyi falvakban még a két világháború között is, ha vasárnap délelőtt egy családtag nem tudott templomba menni, gyerekkel, ifjúval fölolvastatta az elhangzott bibliai részt és elmondatta a prédikációt. Másutt a szülők, bár együtt voltak istentiszteleten, otthon kikérdezték a gyerekeket, miről hallottak. A családi bibliák féltett tárgyként nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Belső üres lapjaikra jegyezték föl a legfontosabb eseményeket, különösen a születéseket és elhalálozásokat. A 18. századi, debreceni hagyatéki leltárakban szinte kivétel nélkül – szegényebbeknél és gazdagabbaknál egyaránt – szerepelnek bibliák.
A protestáns egyházak épp a szentírás-olvasás kedvéért szorgalmazták az írni-olvasni tudást. A magyarországi viszonyok azonban messze elmaradtak az evangélikus skandináv országoktól, melyekben a 17. századtól a lelkész csak azután adta össze a jegyespárokat, ha meggyőződött írni-olvasni tudásukról. Kevés adatot ismerünk, de az alsó társadalmi rétegekben gyakorinak mondható, hogy családonként akadt egy-egy férfi, aki legalább olvasni tudott. Rendszeres lehetett a szóbeli továbbadás, amint Szentpéteri József, a híres ötvösművész az 1780-as évekre, gyermekkorára visszaemlékezve írta, Rimaszombatban puskaműves apja esténként bibliai történeteket mesélt családjának.
A Biblia-olvasással és énekléssel párhuzamosan folyt más kegyes tartalmú könyvek forgatása. A legnépszerűbb ezek közt a református Szikszay György Keresztyéni tanítások és imádságok c. munkája (Pozsony, 1786), mely az eredeti magyar nyelven írt vallásos tartalmú könyvek közt legtöbbször jelent meg (eddig több mint hetven kiadásban), és ma is közkézen van. Szerzője közel állt a német pietizmus szelleméhez, ami magyarázza, hogy az evangélikusok is kedvelik. Észak- és Nyugat-Európával szemben nálunk a protestánsok nem használtak bibliai történetek kivonatait tartalmazó könyveket.
Jóllehet az egyéni protestáns buzgóságnak szerves része az imádkozás, Mária és a szentek kultuszának hiánya miatt nem keletkezett a katolikus apokrif imákkal párhuzamos hagyomány. A hívek közös, mások előtt való imádkozását a belmissziós mozgalmak helyezték előtérbe, korábban a magányos, csendes imádkozást tartották illendőnek, és a rögtönzött imádságokkal szemben előnyben részesítették a könyvből olvasható, kötött szövegeket. Utaltunk rá, hogy míg az evangélikusoknál a térdeplés szokásos maradt, a reformátusoktól a 19. században merőben idegen volt. Úgyannyira, hogy amidőn a belmisszió hatására fölmerült a lehetősége, Ady Endre szenvedélyesen ellenző cikket írt (1911): „Kálvin hívői térdepelnek.” Pedig a racionalizmus előtt a térdepelve imádkozás a református gyakorlatból sem hiányzott. Például Bethlen Miklós följegyezte, hogy nászéjszakája előtt feleségével térdepelve imádkoztak (1686).
Az imádkozás ideje rendszerint reggel felkeléskor és este lefekvéskor volt, lehetett rövid segítségkérő (a napi tennivalókhoz) és köszönő-hálaadó (a sikeresen befejezett nap után), továbbá önvizsgáló-gyónó jellegű is. Közös étkezés előtt a gazda, esetleg a gazdasszony 476rövid asztali áldást mondott, a családtagok (és a háznép) állva, vagy ülve, gyakran egymás kezét fogva utánamondták. A munkával kapcsolatos jámbor szokások elsősorban a gabonatermesztéssel, a mindennapi kenyér biztosításával függtek össze: szántás, vetés, aratás megkezdésekor rövid ima, halk sóhaj, pár szavas fohász. Bár magyar vonatkozású feljegyzést nem ismerünk, lehetséges párhuzamként említjük, hogy a két világháború között a békéscsabai szlovákok az aratás megkezdése előtt a gabonatábla szélében megállva a gazda vezetésével egyházi énekeket énekeltek. Gyulai Pál írja a magyar népköltészetről értekezve: „Világi dalok helyett olykor a mezőn is zsoltárokat énekelnek” (Gyulai 1948: 326). Kalotaszegről ismerünk házépítő kalákát követő vacsorakor elmondott hosszabb imádságot.
Fentebb szó esett a nagypénteki böjt egyediségéről, a 18. század végéig azonban számos adatot ismerünk közösségek és egyének önként fogadott alkalmi böjtöléseiről is. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadjáratba indulás előtt országos böjtöt hirdetett meditáció, emlékezés, vezeklés okából és az isteni kegyelemért, a harag távol tartásáért. Bethlen Miklós első feleségének halála után hosszabb ideig szigorú böjtöt tartott. A dunántúli református egyházkerület 1749-ben felhívta az egyházközségek lelkészeit, hogy imádkozzanak a beteg Mária Teréziáért, és ez okból minden újhold vasárnap böjtöt hirdessenek, azaz a két istentisztelet bevégeztéig ételtől-italtól tartózkodjanak. A makói reformátusok az 1781-i városi tűzvész emlékére a katasztrófa napján 1817-ig böjtöltek. Az évszám jelzi, hogy a racionalizmus terjedése vetett véget az egyházias böjtölés szokásának, bár azt egyénileg – különösen az evangélikusok – még évtizedekig gyakorolták. Ugyanők tartották sok helyen a legutóbbi időkig az úrvacsoravétel előtti böjtölést, sőt az adventkezdő böjtöt is.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages