KISEGYHÁZAK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
KISEGYHÁZAK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
Az 1930-as években kibontakozó szociográfiai irodalom és a falukutatók számos, különleges szektás mozgalomról tudósítanak – a fentieken kívül. Ezekben a mozgalmakban jelentkezett a két világháború közötti szegényparaszti „néma forradalom”.
A szabadegyházi közösségek életében érdekes mozgás figyelhető meg. A baptista egyház – jóllehet számban és minőségben gyarapodott – sok hívőt veszített el azért, mert tagjai csoportosan léptek át a pünkösdi és az adventista gyülekezetekbe. A szabadegyházak közti tagvándorlást néhány adat is illusztrálhatja. Az első magyarországi adventisták egy része korábban nazarénus volt (Békéscsaba). A pünkösdiek első csoportjának nagy része az Élő Isten Gyülekezete nevű, korábban a baptistákból kivált csoportból toborozta híveit, többen a belmissziói mozgalmakból tértek közéjük. Az első pünkösdi misszionáriusok a baptista gyülekezeteken belül próbálták elfogadtatni sajátos tanaikat. Mivel a parasztecclesiolák a két világháború között megszűntek, és az újabb kisegyházak a már hívő rétegeket keresték, ezért az újabb tanok hódításának elsősorban a baptista gyülekezetek estek áldozatul.
A két világháború közötti szektásodás, a protestáns kisegyházak megerősödésének társadalmi okait a népi írók és a szociográfiai irodalom máig érvényesen tárta fel. Kovács Imre szerint „a szekták keletkezése: agrártársadalmunk különös betegsége”, „egy megcsalt és elítélt nép utolsó próbálkozása… néma forradalom…” „Agrártársadalmunk… a szektákba menekül kibírhatatlan nyomorúsága elől” (Kovács J. 1937: 18–19, 188). Hasonló tartalmú Féja Géza megállapítása is: „A szekta tehát lázadás, elvágja az úri paphoz és az urak istenéhez fűződő fonalat. A nép se a politikai, se a társadalmi életben nem juthat szerephez, a modern Magyarország parcellákra tördelte hajdani kollektív életét, papja idegen társadalmi osztály keretébe illeszkedik. A nép keresi a közösséget és a kereső vágya mindenütt visszatör. A szekta a védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen” (Féja 1957: 176).
Az uralkodó osztályok is ellenséget láttak a szektákban. Jellemző példája ennek egy rendőrkapitányi jelentés részlete is. „A szekták a kétségtelenül fennálló társadalmi bajoknak a hitelvek alapján való átértékelésére igen alkalmasak, s így azoknak fokozatos térhódítása aggályos és az állam szempontjából veszedelmes. A krisztusi szeretet fogalmának gyakorlati átértékelése a társadalmi életre üdvös, de a lelki szegénység téves materiális átértékelése a társadalmi életre, s így az államéletre is veszélyes” (Csonka 1952: 48).
1939. december 2-án – a második világháború legelején – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a metodisták és a baptisták kivételével az összes szabadegyházi közösség és szekta működését betiltotta, mivel a rendelet megállapítása szerint „a honvédelem 494érdekeit” veszélyeztették. A kormánypárti sajtó a szekták haláláról beszélt. Ez a várakozás azonban nem teljesedett be, mert például a nazarénusok is csendesen, családonként összejöttek, és a gyülekezési tilalmat hamar megtanulták kijátszani a testvéri összetartozás különböző formáinak ápolásával. A különféle pünkösdi közösségek védelmet kerestek és találtak az evangélikus, baptista és metodista gyülekezetekben. Az adventistáknak új néven – jelentős külföldi segítséggel – sikerült újraszervezkedniök, és a Keresztyén Testvérgyülekezetnek is lehetősége nyílott arra, hogy korlátozott legalitását megőrizze. A tiltó rendelkezések arra késztették a szabadegyházi közösségeket, hogy a vallás szabad gyakorlásának a biztosítására szövetségre lépjenek egymással, és ezek a kísérletek vezettek a Szabadegyházak Szövetsége megalakulásához (Szabad államban – szabad egyházak [Bp.] 1945).
