A FÖLD ÉS AZ ÉG
A FÖLD ÉS AZ ÉG
A Föld népeinek világról alkotott elképzeléseiben alapvető szerepe van a föld–ég kettősségének; ez a „mitológiák egyik univerzális vezérmotívuma” – ahogy Mircea Eliade (1958: 240) kifejezi. A (káoszból, tengerből, „világtojásból”) keletkezés, teremtés eredménye e kettősség, amely a magyar paraszti világképben is fellelhető. A bibliai teremtésmítosz „kezdete”: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”, egybevág ezzel. Ez a tény nyilvánvalóan erősítette a keresztény népek e hagyományainak fennmaradását.
A lapos, korong alakú Föld és a rá buraszerűen boruló égbolt elképzelése szintén egyetemes sajátsága – bizonyos szinten – különböző népek világképének. Az európai, például görög, germán népek egykori kozmogóniájánák, de az urál-altaji mitológiáknak is része volt. A magyar parasztság e nézete általános volt, még ha ismerték is mellette 528a világ szerkezetének másféle magyarázatait is. Szintén egyöntetű, a magyar nyelvterület egészén elterjedt hiedelem szerint a Földet állatok tartják a hátukon. Változatosak voltak az elképzelések az állatok mibenlétét illetően: nagy hal, cethal, bivaly, ökör, medve, illetve két vagy négy bivaly vagy ökör. Ha négyen vannak, esetleg a „Föld négy sarkát” – vagyis négy oszlopként a földkorongot – tartják. A halak vízben vannak; a földkorong e nézet szerint a vízen fekszik. A Földet tartó állatokkal függ össze a földrengés eredetének magyarázata: a cethal egyik oldaláról a másikra fordul vagy megmozdul a vízben; az ökörre, bivalyra légy vagy dongó száll, ezért farkával odacsap. Ez hét- vagy kilencévenként ismétlődhet. „A Föld vízen áll” nézet ettől függetlenül is ismert volt. Nyilvánvalóan igen régi elképzelésekről van szó: Földet tartó állatokra vonatkozóan urál-altaji és kaukázusi hagyományok éppúgy ismertek, mint a Biblia Leviathánra vonatkozó utalásai (Apokalipszis, Ézsaiás könyve). Vargyas Lajos (1978: 23) a Fekete-tenger vidéki és kaukázusi hagyományok fontosságára utal, és iszlám hatást is feltételez a képzetek elő- és közép-ázsiai elterjedésében.
A buraszerű égbolt elképzelésére mesei sztereotípiákon kívül („a világ végén”, „ahol a fecske is térdenállva issza a vizet”, mert nem fér el a lehajló ég alatt) élő hiedelmek is vonatkoznak még a 20. században is: „A világ végén lehajlik az ég, de az nagyon messze van” (Nagybajcs, Győr m.) Az égbura szilárd kéreg, amely – országszerte ismert nézet szerint – villámláskor meghasad; akkor látszik is mögötte a fényes, „igazi ég”. Több adat vonatkozik arra is, hogy a csillagok tulajdonképpen az „igazi égnek”, az ég „mögötti” fényességnek az átszűrődései az égbolt kis nyílásain. Ezzel az elképzeléssel vág egybe a Mándoki László (1968) és Erdődi József (1970) által vizsgált Fiastyúk (Pleiades) csillagkép Szitáslyuk elnevezése, amely mind finnugor, mind török nyelvekben megvan, ez a nézet tehát valószínűleg a magyar néphit keleti eredetű eleme.
