ÉGITESTEK
ÉGITESTEK
A napnak a magyar néphitben elsősorban közvetett szerepe volt: a naptárrendszer egyik alapja, az időbeosztás szabályozója (évbeosztás, napfordulós ünnepek), másrészt a világosság megtestesítője, a nappal–éjszaka kettősségének „létrehozója”; a sötétség ellentéte (ezzel összefüggésben az éjjel „működő” halottak, démonikus lények távoltartója). Ami magára a napra vonatkozó hiedelmeket illeti, ezek hátterét látszólagos mozgása 532jelenti: e mozgás analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal. Egyes munkák végzése például napkeltekor volt ajánlatos; az akkor ültetett palánta vagy az akkor vetett bab „olyan gyorsan nő, ahogy a nap felkel”.
5318. térkép. Holdfoltok magyarázata (Diószegi Vilmos nyomán)
A nap-hiedelmek más része a középkori egyház nap- és fényszimbolikájával kapcsolatos. Számos hiedelem utal a középkori Mária-kultusz nap = Szűz Mária azonosításának mai nyomaira (Bálint S. 1938). A napra vonatkozó profán eredetmagyarázó hagyományok mellett az a hiedelem is közismert volt (katolikus vidékeken), hogy a napban Szűz Mária látható. Göcseji adatok szerint pünkösdkor egy tál vízben figyelték a nap tükörképét; látni vélték benne, amint Mária a fiát ringatja.
Az európai népszokáskutatás nem talált megbízható nyomokat a napkultusz meglétére, csak régi napfordulós ünnepek megkopott, átértelmezett elemeire: az ókori római és az általa közvetített közel-keleti napkultuszoknak a középkori egyház által átvett és átértelmezett hagyományaira; magyar vonatkozásban például a nyári napforduló Szent Iván-i tüzével és a Szent Iván-i énekkel kapcsolatban (Dömötör T. 1964a: 139–151, 1974a: 173–174; Eliade 1958: 124–153). Bár néhány ráolvasás-szövegünk és naphívogató gyermekmondókánk látszólag erre utal, nincs nyoma a nap természetfeletti lényként való tiszteletének. A főleg a nyelvterület keleti részéről származó, „naptiszteletre” utaló adatok (Bosnyák S. 1973a) sem vallanak erre. A ráolvasó gyakorlatban szokásos a gyógyító szituációk, időpontok megszemélyesítése; egész Európából ismertek a napot és a holdat köszöntő ráolvasások, sőt fohásszerű szövegek is, ezek azonban a ráolvasásokra jellemző megszólító, megszemélyesítő törekvésnek köszönhetik létüket, és nem jelentenek „tisztelt” lényeket, „akikhez” szólnak e szövegek: sem „nap-anyát”, sem „földanyát”, sem „hold-istenséget”. Ugyanez vonatkozik bizonyos tisztelő-félő magatartásformákra, például a nap felé köpés tilalmára, amelyre szórványos adataink vannak. Effajta tilalmak minden feltűnő vagy félelmet keltő természeti jelenséggel (hold, szivárvány, villám) kapcsolatban előfordultak, de a közelmúlt európai néphitében csakis viselkedésszabályozó szerepük volt. A kutatás nem talált megbízható választ arra nézve sem, hogy valamikori naptisztelet bizonyítéka-e a temetők sírjainak kelet felé tájolása, a halottak arccal kelet felé fektetése a honfoglalás kori temetőkben.
A hold eredetére vonatkozó hiedelem nem ismert a magyar néphitben, de a szabad szemmel látható holdkráterekhez gazdag hagyomány fűződött. Mondák szólnak arról, hogy az emberalakokként értelmezett holdfoltok (hegedülő Dávid király, táncoló Cicelle, kapcáját szárító pásztor) hogyan kerültek a holdba. (Erről részletesen lásd a Magyar néprajz V. kötetében az Eredetmagyarázó monda c. fejezetet, valamint Diószegi V. 1967b). A hold a magyar néphitben, mint Európa minden népénél, elsősorban az időbeosztás tényezőjeként volt fontos. Ciklikus változása a hiedelmek hold szerinti időszámításának alapja.
A fogyó-növő holddal sokféle történés és cselekvés volt analógiás párhuzamba hozható. Általánosan elterjedt volt bizonyos mezőgazdasági és házimunkák újholdkor végzése, vagy növő holddal való megkezdése (trágyahordás, szántás-vetés, kotlóültetés és főleg zöldség-, virág- és gyümölcsfaültetés, női testápolás), a háttérben azzal az elképzeléssel, hogy ahogy a hold nő, úgy nőjön a növény is, úgy keljenek a csirkék, úgy növekedjék a haj. A teliholdnak és a fogyó holdnak a féregűzésben és a népi gyógyászatban volt szerepe (a bajok úgy csökkenjenek, a patkány, egér úgy tűnjék el a háztól, mint a hold). Néhol az épületfát, bútorfát is teliholdkor kellett kiválasztani, hogy ne essék belé a szú. Mindezeknek megfelelően általában tilos volt teliholdkor vagy fogyó holddal szántani-vetni. 533A betegségek közül elsősorban bőrbetegségek (szemölcs, májfolt, tyúkszem) gyógyítása kapcsolódott általánosan a holdtöltéhez – a hold-analógia elvét megfogalmazó ráolvasás-szövegekkel, például: „Úgy múljon el (a betegség), mint a hold.” Ilyen módon a holdfázisok a mindennapi élet bizonyos tevékenységeiben is szabályozó szerepet játszottak.
A holddal kapcsolatos közismert esőjóslások részben valós tapasztalatokra épültek (mint az esőt jósló „holdudvar”), részint a hold éppen felvett alakjával vannak analógiás kapcsolatban („csurgóra áll – eső lesz”).
E hiedelmek és mágikus gyakorlat csekély különbségekkel Európa-szerte általánosan elterjedtek (pl. Wolf 1929), sőt sok esetben még egyetemesebb, „ősi” hiedelmek, amelyek alapja mindenütt a hold ciklikus változása: a holdat a növekedés okozójának tekintették. Ennek révén került kapcsolatba a hold a Föld sok népénél a születés és halál, a növényi, állati és asszonyi termékenység képzeteivel. E kapcsolatok a Föld több helyén a holdkultusz különböző formáit hozták létre, amelynek nyomai azonban a mai Európában már nem találhatók meg (Eliade 1958: 154–187). A hiedelmek és a holdhoz igazodó mágikus gyakorlat a közelmúltig igen eleven volt (Kálmány 1887; Róheim 1925: 134–143). Ezekhez az elképzelésekhez bizonyára az a – keleti asztrológiában gyökeredző – nézet is hozzájárult, hogy a hold és általában az égitestek hatással vannak a földi jelenségekre. Ilyen nézeteket a kalendáriumok, csíziók, de akár kéziratos egyházi, nemesi receptkönyvek is több évszázadon át folyamatosan közvetítettek a parasztságnak.
A hold köszöntése, kérések, fohászok a holdhoz, a betegség „holdnak küldése” (különböző ráolvasásokban, verses hold-köszöntőkben) az újhold időpontjának számontartására, mintegy az „alkalom” megszemélyesítésére vallanak, nem pedig az e szövegek kapcsán többször feltételezett holdkultuszra. Például az „Újhold, köszöntelek, vidd el az én nyavalyám…” típusú szövegek kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte európai közkincsnek tekinthetők, de tartalmi elemeik csak e ráolvasásokból ismertek, élő hiedelemháttér nélkül.
A hold- és napfogyatkozás okára vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag eredetmagyarázó hagyomány volt ismert. Ezek lényege, hogy az égitestek fogyatkozását valamely „lény” okozza, aki/ami kiharap belőle, vagy egészen megeszi (sárkány, farkas, madár, kutya, kakas, markoláb – területileg változóan; Diószegi Vilmos – 1968a – pl. sajátosan a palóc etnikai csoportra jellemzőnek ítélte a holdat faló markoláb alakját). E lények részint csak fiktív természetmagyarázó lények, mint a markoláb is, amelynek semmi egyéb jellemzője nem ismert azon kívül, hogy a holdat „eszi” (csak hasonló nevű – szintén fiktív – gyermekijesztő lényről tudunk). Más részük kísértetszerű-vámpírszerű lényekkel mutat kapcsolatokat, de nem annyira a magyar néphitben, mint inkább ezen alakok Róheim Géza kimutatta (1925: 143–147) szerb, szlovák, román párhuzamaiban. Ezek a hiedelmek a Balkán werwolf – azaz emberfarkas – alakjának égitestrabló, nap- és holdfaló mivoltával kapcsolatosak; ez az eredeti háttér hiányzik a magyar néphitből.
A csillagok keletkezését vagy elnevezését, látszólagos elrendeződését, a csillagképek „ábrázolta” jelenségeket eredetmagyarázó mondák magyarázzák; az egész nyelvterületen ismertek a Göncölszekér, Fiastyúk, Kaszáscsillag és Tejút mondái. A csillagnevek olykor régi kozmogóniai elképzeléseket is őrizhetnek. A már említett Szitáslyukon kívül finnugor kori a Fiastyúk (Csík megyei). Hetevény elnevezése is (jelentése ’hét csillag’; Erdődi 1970). Ezenkívül a csillagnevek a magyar nyelvtörténet minden korszakát képviselik, a legújabb németjövevényszavakig; azonban a hozzájuk fűződő hiedelmek inkább másodlagos 536névmagyarázó hagyományok, mintsem fordítva, a névből lehetne következtetni a csillagokra vonatkozó hiedelmekre. Róheim Géza (1954: 13–20) a Tejút Hadak útja elnevezésével kapcsolatban a Csaba-monda vogul és osztják párhuzamait vélte megtalálni, e nézetét azonban nem támogatja kellő bizonyító adat.
5349. térkép. A markoláb-képzet elterjedése a Palócföldön és a palóc kirajzásban (Diószegi Vilmos nyomán)
5351 = Őrhalom (Nógrád m.)
2 = Hunyag (Nógrád m.) 3 = Csitár (Nógrád m.) 4 = Becske (Nógrád m.) 5 = Keszeg (Nógrád m.) 6 = Piliny (Nógrád m.) 7 = Karancskeszi (Nógrád m.) 8 = Karancslapujtő (Nógrád m.) 9 = Karancsság (Nógrád m.) 10 = Ságújfalu (Nógrád m.) 11 = Bárna (Nógrád m.) 12 = Kazár (Nógrád m.) 13 = Nagylóc (Nógrád m.) 14 = Mátraverebély (Nógrád m.) 15 = Maconka (Heves m.) 16 = Nagybátony (Nógrád m.) 17 = Ecseg (Nógrád m.) 18 = Szurdokpüspöki (Nógrád m.) 19 = Gyöngyöspata (Heves m.) 20 = Hort (Heves m.) 21 = Galgahévíz (Pest m.) 22 = Jánosi (Gömör m.) 23 = Pálfalva (Gömör m.) 24 = Feled (Gömör m.) 25 = Serke (Gömör m.) 26 = Simonyi (Gömör m.) |
27 = Rimaszécs (Gömör m.)
28 = Susa (Gömör m.) 29 = Bekölce (Heves m.) 30 = Szilvásvárad (Heves m.) 31 = Erdőkövesd (Heves m.) 32 = Tarnalelesz (Heves m.) 33 = Egercsehi (Heves m.) 34 = Mikófalva (Heves m.) 35 = Bélapátfalva (Borsod m.) 36 = Egerbocs (Heves m.) 37 = Mátraballa (Heves m.) 38 = Terpes (Heves m.) 39 = Bodony (Heves m.) 40 = Mátraderecske (Heves m.) 41 = Szajla (Heves m.) 42 = Recsk (Heves m.) 43 = Felsőtárkány (Heves m.) 44 = Felnémet (Heves m.) 45 = Egerszalók (Heves m.) 46 = Verpelét (Heves m.) 47 = Kerecsend (Heves m.) 48 = Visonta (Heves m.) 49 = Karácsond (Heves m.) 50 = Tarnaméra (Heves m.) 51 = Jászfényszaru (Szolnok m.) 52 = Jászdózsa (Szolnok m.) |
53 = Jászjákóhalma (Szolnok m.)
54 = Jászapáti (Szolnok m.) 55 = Besenyőtelek (Heves m.) 56 = Mezőkövesd (Borsod m.) 57 = Polgár (Szabolcs m.) 58 = Tiszanána (Heves m.) 59 = Jászkisér (Szolnok m.) 60 = Tiszasüly (Szolnok m.) 61 = Jászladány (Szolnok m.) 62 = Jászalsószentgyörgy (Szolnok m.) 63 = Farmos (Pest m.) 64 = Úri (Pest m.) 65 = Zagyvarékas (Pest m.) 66 = Kengyel (Szolnok m.) 67 = Gyón (Pest m.) 68 = Törtel (Pest m.) 69 = Lajosmizse (Pest m.) 70 = Kocsér (Pest m.) 71 = Jászkarajenő (Pest m.) 72 = Tiszavárkony (Szolnok m.) 73 = Tiszapüspöki (Szolnok m.) 74 = Fegyvernek (Szolnok m.) 75 = Kenderes (Szolnok m.) 76 = Mesterszállás (Szolnok m.) 77 = Újkécske (Pest m.) 78 = Csépa (Szolnok m.) |
79 = Kunszentmárton (Szolnok m.)
80 = Kiskunfélegyháza (Pest m.) 81 = Szank (Pest m.) 82 = Móricgát (Pest m.) 83 = Kiskunmajsa (Pest m.) 84 = Mindszent (Csongrád m.) 85 = Sándorfalva (Csongrád m.) 86 = Kiskundorozsma (Csongrád m.) 87 = Szeged (Csongrád m.) 88 = Szőreg (Torontál m.) 89 = Makó (Csongrád m.) 90 = Csanádpalota (Csanád m.) 91 = Végegyháza (Csanád m.) 92 = Magyarbánhegyes (Csanád m.) 93 = Nagykamarás (Arad m.) 94 = Magyarpécska (Arad m.) 95 = Martonos (Bács-Bodrog m.) 96 = Bácsborsod (Bács-Bodrog m.) 97 = Csantavér (Bács-Bodrog m.) 98 = Szaján (Torontál m.) 99 = Kishegyes (Bács-Bodrog m.) 100 = Torontáltorda (Torda m.) 101 = Temerin (Bács-Bodrog m.) 102 = Mohol (Bács-Bodrog m.) 103 = Örményháza (Torontál m.) 104 = Székelykeve (Temes m.) |
A csillagokra vonatkozó nézetek nagyrészt a látszólagos égboltra vonatkozó tapasztalati tudást tartalmazzák: a csillagok állásának a parasztság mindennapi életében elsősorban időmérő-beosztó-tájékoztató szerepe volt. A néphitben elsősorban jóslások, előjelek kapcsolódtak hozzájuk. Legelterjedtebb volt a karácsonyesti csillagok „sűrűségéből” a jövő évi jó szénatermésre jósolni. Közismert volt a „lehull egy csillag – valaki meghal” nézet; katolikus területeken a hulló csillagnak „lélek szabadul a tisztítótűzből” jelentését is ismerték. Sok adat van arra a nézetre, hogy minden embernek (Kolozsvár-Hóstát: minden nemzetségnek; K. Kovács 1982: 120) van csillaga. Egy-egy csillag feljöttéhez és nyugtához is fűződtek hiedelem jellegű magyarázatok, például a „jelcsillag” (azonosítatlan) csak Szent György és Szent Mihály napján jön fel (Kálmány 1893a; Barna 1982e).
