KÍSÉRTET

Teljes szövegű keresés

KÍSÉRTET
A magyar néphit kísértete tágabb értelemben meghatározatlan „szellemlény”: a természetfeletti világ képviselője, aki a természetfeletti lények általános vonásaival rendelkezik: alakváltozás, láthatatlanság, repülés, tüzes alakban való megjelenés, hirtelen eltűnés, váratlan felbukkanás képessége, a „rossz” órákban (éjjel, éjfél, dél; „két karácsony köze”) és „rossz” helyeken (keresztút, mezsgye) való megjelenés. A kísértetek mintegy magukba sűrítik, reprezentálják a természetfeletti lények összes közös jellemvonását, az emberi világtól való elkülönülést, az emberekkel való szembenállást megtestesítő legfontosabb tulajdonságokat. Külső megjelenésük az állatalaktól (ló, macska, kutya, disznó, 548tyúk stb.) a tüzes lényekig és a sajátos „hiányokkal” vagy különleges öltözékkel, felszereléssel rendelkező emberalakig bármilyen lehet. Egy karancskeszi (Nógrád m.) kísértet például „rézgombos fekete köpönyeg”-et viselő, fej nélküli, csak állal rendelkező emberként jelent meg egy vele való találkozást elbeszélő élménytörténet szerint.
Ez az általános kísértetalak hiedelemmondákban hagyományozódott, amelyek az ember „megkísértéséről”, a vele való találkozásról, a tőle való megmenekülésről vagy egyszerűen a kísértet ijedtséget okozó megjelenéséről, majd eltűnéséről tudósítanak. Máskor arról, hogy az emberi és természetfeletti „térfél” határát az ember vagy a kísértet átlépi, ezért találkozik a kísértettel, majd megszabadul tőle a másik fél illetékességi területének elhagyásakor. Egy jellegzetes, a közelmúltban Gyimesben feljegyzett kísértettörténet: „Olyant hallottam, hogy ment az úton, s csak ment utána egy fekete macska, s ment utána, s csak nyávogott, s egyszer csak nagyobb lett, s nagyobb lett, s egyszer hát egy nagy ember lett belőle. S a másik esett kétségbe. S majd mikor odaért, hogy egy folyóvízen ő átment, akkor a más a vízen erről maradott. S azt úgy nevezték, hogy kísértet” (Bosnyák S. 1982: 92).
E kísértetnek a természetfeletti világ reprezentálásán kívül semmilyen sajátos funkciója nincsen; éppen ez az általánosság különbözteti meg a néphit bármely egyéb természetfeletti lényétől. A funkciótlanság következtében „eredetéről” nem beszélhetünk; hasonló kísértetalakok egész Európa néphitében ismertek, mindig jelen voltak a hiedelemvilág határozott szerepeket betöltő szellemlényei mellett. Csoportjuk nem mindig választható el élesen a szűkebb értelemben vett kísértet alakjától.
Szűkebb értelemben a kísértet a meghaltak sírjukban nyugodni nem tudó vagy a túlvilágra még el nem jutott lelke. A továbbiakban a kísértet szót ilyen értelemben használjuk. A visszajáró halottal ellentétben családi kapcsolatokkal nem rendelkező, személytelen „közösségi” lény, noha alakja gyakran egybemosódik az individuális visszajárókkal, mint ezt például az Ormánságban ismert kísértetalakokat leíró Zentai Tünde (1974) is megállapította.
A kísértetelképzelések mögött a halállal „felborult egyensúlynak”, az élők–holtak közti „csereviszonynak”, egyensúly-helyreállítási törekvésnek egy olyan vonatkozása van, amely szerint az evilágon bűnt elkövetetteknek haláluk után vezekelniük kell. Nem juthatnak véglegesen a túlvilágra, a holtak közösségébe, míg le nem róják tartozásukat az élők közössége felé, míg valaki az élők közül „meg nem váltja” őket. Mint K. Thomas írja (a reformáció kori Angliáról): ezek „az általános erkölcsi normák szankciói voltak” (1971: 602).
A kísértet – személytelen, közösségi jellegének megfelelően – a közösség ellen életében elkövetett vétségért bűnhődik, vagy nem a közösség normái szerint halt meg (és ezért nem temették el szabályszerűen): öngyilkos lett, vízbe fulladt, gyilkosság áldozata lett („nem a maga halálában halt meg”), átok következtében halt meg, hamisan esküdött (ezért nem veszi be a föld), anyja szándékosan elvetélte, vagy kereszteletlenül halt meg; kirabolta a templomot; mint pap ellopta a templom zászlóját, mint jegyző hamisított, mint mérnök „rosszul mérte” a földet (pl. egy fekete-Körös-völgyi adat: valaki selyemzászlót ígért a templomnak, de azt nem adta meg). Személytelensége ellenére köthette a néphit a kísértet alakját egy meghatározott, múltban élt közéleti személyhez is („mátészalkai pap”). Míg vétkét le nem vezekli, közterületeken bolyong: a határban, temetőben, utcán, téren. Nem nyughat sírjában, a „halottak óráiban” kijön sírjából. A vezeklés gyakran meghatározott időre szól: az öngyilkosé, míg újabb öngyilkos fel nem váltja, az elátkozotté az átok 549idejére (általában hét év), a kereszteletlen gyereké, míg meg nem keresztelik. A kísértet lelkét jócselekedettel vagy imával, például Miatyánk elmondásával is meg lehet váltani. Ennek megtörténtekor végleg távozhat a túlvilágra. Az „életben elkövetett bűn” motívuma révén a kísértet-fogalomnak van egy „nem tiszta – Isten ellen való – ördögi” vonatkozása is, mint erre a rossz lélek elnevezés és a kísértetmondákból ismert vallásos védekező módszerek (fohász, keresztvetés) utalnak.
Megjelenési formái: emberalak (a halott „testi mivoltában”), állatalak (ló, tyúk, disznó, kutya), tüzes alak (tüzes ember vagy lángnyelvek: pl. egy somogyi adat szerint a temetőben egyes síroknál lángnyelvek vannak, amelyek a bűnös szívekből nőnek), emberalakját többé-kevésbé elvesztett homályos lény (pl. imbolygó, fehér lepedős alak: ilyenek jönnek ki egy nagyszalontai adat szerint a sírokból éjjel), valamilyen sajátos ember- vagy állatalak: fejetlen barát, állatlan ló, csontváz, koponya, kocsi (ló és utas nélkül), magától guruló kocsikerék. Jellemző rájuk az alakváltozás képessége, nagyságuk változtatása, a láthatatlanság, hirtelen eltűnés-megjelenés, gyakran a repülés; a földi tér és idő törvényei nem érvényesek rájuk. A néphit szokásos „természetfölötti” időpontjaiban, időszakaiban jelennek meg: éjjel, éjfélkor, ritkábban délben, karácsony éjszakáján, Luca–karácsony közt vagy a karácsonyi tizenkettedben. Például egy nógrádsipeki adat szerint karácsony és vízkereszt közt „a rossz lélek mind szabadon van”. Ezekben az időszakokban megjelenési helyeiket ők birtokolják; az ember számára ezek ilyenkor tilosak. Az állat és ember alakú kísértetre sajátos szín is jellemző lehet: leggyakrabban fehér, ritkábban fekete vagy veres. A láthatatlan kísértet megnyilvánulásai: nagy súly (ránehezedik az emberre, nem tud tőle menni a kocsi), jellegzetes hangok (röfögés, ugatás, kotkodácsolás, dübörgő lópaták, szekérzörgés, edénycsörömpölés, maguktól elmozduló, padlásról ledobált tárgyak). Utóbbi tevékenységhez egy sajátos kísértetfigura kapcsolódik: a „hajingáló kísértet”, akit már Bornemisza is e néven említ, de szórványosan 20. századi feljegyzésekből is ismert, például: „…Kinn a hidasháznál valakik dobálódtak, de nem lehetett látni üket. Mindönkit eltaláltak, aki odament…” (Szava, Baranya m.; Zentai T. 1974: 303). Mindenfajta kísértetre jellemző az emberek ijesztése, tévútra csalogatása, de sohasem okoznak kárt, nem viselkednek az emberrel szemben ellenségesen. Csapatosan vonuló kísértetekről több mondatípus szól: „kísértetek vonulása”, „halottak miséje”; háborúban elesett katonák vonulása, kardokkal „vagdalkozása”. Csapatosan vonulnak az éjjel (karácsony éjjel) körmenetet járó kísértetek is.
A kísértetek gyakran egy-egy konkrét helyhez, nevezetes közterülethez, építményhez kapcsolódnak. Ilyen Szatmárban a csengeri kastélydomb asszonya, vagy Zalában, a novaji erdőben a volt pálosok zárdája helyén megjelenő fejetlen barátok. Az ecsedi vár gonosz szelleme 1607-ben állítólag követ hajigált az emberekre, összecserélte az ételeket stb. Ezek az alakok, mint egy hely „saját” kísértetei, nem választhatók el élesen a helyek szellemeitől.
A kísértet alakja elképzelt, „átélt” találkozásokat elbeszélő szövegekben hagyományozódott: a memoratok és hiedelemmondák az emberi és természetfölötti világ találkozásának, összeütközésének egy eseményét mondják el, leggyakrabban a következő felépítésben: valamilyen jelenséget kísértetként értelmeznek, a kísértettől megijednek, elhárító cselekménnyel elűzik, eltüntetik, követelését teljesítik, szükségletét kielégítik. Ennek következtében meg is szűnhet „kísértet” mivolta – például végleg eltávozik a túlvilágra. Az elűző gesztusokat (pl. bal kézzel megütni, csizmáról kapart sarat tenni a puska töltetébe és úgy lelőni) és szövegeket a tényleges gyakorlatban is alkalmazták. Legáltalánosabb 550a „minden lélek dicséri az Urat” formula használata, amitől a kísértet eltűnik. (A mondai megfogalmazásokban általában így felel: „Én is dicsérném, ha lehetne”, majd elmondja vezeklése okát). A megszólítás a rá kiszabott átok leteltét is jelentheti. Az ördög említésével is el lehetett küldeni, például: „Ördög vigyen vissza, ahonnan jöttél.” Előfordultak általános rontáselhárító gesztusok is.
A kísértethit egyik gyökere – a visszajáró halottakhoz hasonlóan – a rendkívüli természeti jelenségek, félelmet, ijedtséget keltő váratlan, szokatlan élmények vagy „normális” események szokatlan időpontban, helyen való átélésének értelmezésére irányuló törekvés (pl. a hiedelemmondák gyakori, kísértetként magyarázott lénye: éjjel az utcán váratlanul megjelenő disznó vagy kotlóstyúk), alapja pedig – szintén a „visszajárók”-ba vetett hittel egyezően – a lélek halál utáni továbbélésének hite. Mindkét tényező általános emberi, régtől fogva adott. Ezért a kísértet alakja lényegében egyező módon ismert Európa minden népénél – a különböző „helyi” kísértetek inkább csak külsőségekben megnyilvánuló különbségeivel (Róheim 1925: 85–88; Tokarjev 1957: 36–40; Klintberg 1968; Körner 1970). Az egyetlen számottevő különbség a magyar néphit kísértete és európai szomszédaink hasonló lényei között, hogy nálunk csak igen kevéssé ismertek a „halotti időkben” – elsősorban a téli napforduló idején, karácsony és vízkereszt között – csapatosan megjelenő vezeklő lelkek („kereszteletlenek”) hiedelmei. Ezeket a nálunk rosszaknak, karácsonyi rosszaknak nevezett kísérteteket német nyelvű és szláv nyelvszomszédainknál egyaránt eleven hiedelmek övezik a mai napig; annak az archaikus, általános indoeurópai nézetnek megfelelően, hogy az év elején a halottak, ősök lelkei felkeresik az emberek közösségeit.
Az egész magyar nyelvterületen fellelhető kísértet-fogalmon belül sajátos kísértetalakok is ismertek voltak, amelyek megjelenési formájuk vagy sajátos halálnemük, vétkük révén „specializálódtak”.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages