ÉPÍTŐÁLDOZAT
ÉPÍTŐÁLDOZAT
Új ház építésekor az egész magyarság ismert bizonyos rítusokat, és többfajta hiedelemről is tudunk, amelyeket a folklórszüzsékből ismert emberáldozat (lásd: Kőműves Kelemenné ballada) nyomán építőáldozatnak nevezünk. Az „építőáldozat” hiedelmei és gyakorlata Európa nagy részén a miénkhez hasonlóak: általában áldozat-imitációkról van szó: leggyakoribb a kakas, tyúk és tojás vagy vér, valamint a szentelmények befalazása, mint ez Bartha Elek (1984a: 20–21) összefoglalásából kiviláglik. (A magyarral lényegében egyező szlovák gyakorlatról lásd: Bogatirjov 1986.) Csak a Balkán népeinek – elsősorban bolgár és görög – hiedelmeiben lelhetők fel tudatosan az előbb említett őrzőszellemeknek, háziszellemeknek adott áldozatok nyomai. A jelenkori közép-, délkelet-európai hiedelmek és rítusok hátterében azonban e mitikus lények általában hiányoznak: nincs olyan háziszellem, akinek ezt az áldozatot adják, csak maga a ház. Az alábbi magyar „építőáldozat”-hiedelmek is ezt a másodlagos, „hiányos” szintet képviselik; nincsenek kapcsolatban a magyar néphit egyetlen háziszellemszerű lényével, a házikígyóval.
Országszerte ismert hiedelem volt, hogy az „új ház áldozatot követel” – tehát a beköltöző család valamelyik tagja a közeljövőben meghal. Ezért általános volt, hogy az első éjszakán olyan személy aludt az új házban, akinek a haláláért „nem kár”, így a legöregebb családtag, vagy gyógyíthatatlan beteg, de leginkább kutyát, macskát, tyúkot zártak be a még üres házba. Néhol a beköltözéskor állatot öltek: baromfit nyakaztak le, vagy kutyát ütöttek agyon a küszöbön. Előfordult tyúk, macska vagy valamilyen állati eredetű termék, leginkább tojás befalazása. Hogy ez az elmúlt századokban általánosabb lehetett, régészeti leletek tanúsítják; Bartha Elek (1984a: 9–28) mintegy az embert helyettesítő embercsontok, hajtincsek múltbeli házba falazásáról is beszámol. Erdélyben előfordult az a Balkánról ismert eljárás is, hogy arra haladó emberek árnyékát „kákával” megmérték, majd a kákát építették be. Egy jellemző moldvai adat az árnyék „bemérésére”: „A pincénél – építették a pincét –, az ember bemérte az árnyékát a feleséginek a pincébe. Az asszony, hogy állott, akkor megmérte az árnyékját, s akkor bemérte a pincébe, hogy a pince be ne omoljék. És a felesége meghalt” (Pokolpatak; Bosnyák S. 1980: 49). Az „áldozati” jelleget húzzák alá azok az adatok, amelyek mint valamiféle kötelező szolgálatra utalnak az első halálesetre, így egy sárrétudvari adat: „A mi házunknál meghalt az egyik tapasztócigánynak a gyereke, mondtuk oszt: hogy na kilett a juss.” Ma is gyakorolt szokás a pénz fundamentumba ásása, ezt azonban a mai 563magyarázatok szerint azért teszik, hogy „emléket hagyjanak az utókornak”, vagy szerencsekívánó magyarázatokat fűztek hozzá: „a pénz soha ki ne fogyjon”. A rózsafüzér falba helyezése vagy az alapzat szenteltvízzel való meghintése is inkább csak a „kezdet” ünnepélyességét hangsúlyoza. Országszerte közismert jóslás szerint az hal meg először, aki az új házban először gyújt tüzet, először alszik el, vagy először oltja el a lámpát. A közelmúlt gyakorlata szerint még igyekeztek, hogy a legöregebb, vagy más ok miatt „legfölöslegesebb” családtag végezze el ezeket a műveleteket.
