„NYOMÓ” LÉNYEK: LIDÉRCNYOMÁS, „NYOMÓ” BOSZORKÁNY, NORA
„NYOMÓ” LÉNYEK: LIDÉRCNYOMÁS, „NYOMÓ” BOSZORKÁNY, NORA
Az egész magyar nyelvterületen ismert volt valamilyen „nyomó” szellemlény, illetve különböző éjszakai rosszullétek (légzési nehézségek, gyomorbántalmak, pollúció, rossz álom) „nyomással” való magyarázata. Jellemző a hiedelmekre, hogy gyakran nem konkretizálódnak semmilyen megnevezett rossz lényben: az élményelbeszélések szerint „nyomják”, „nyomták a rosszak” az embert. E rosszullét gyakori elnevezése volt a lidércnyomás, de ez nem jelenti azt, hogy általában a lidérc bármelyik konkrét hiedelemalakjához kapcsolták volna a tüneteket. Csak szórványos adatok szerint kötötték helyenként a lidérc/ludvérc „ördögszerető” alakjához vagy lidérccsirke éjszakai hálótárs alakjához a nyomást.
Az éjszakai nyomást legáltalánosabban a boszorkánynak tulajdonították. A magyar boszorkány alakjának kutatása tisztázta, hogy ismeretes lehetett a magyarság múltjában egy vagy több természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése éppen ez volt. Ez a lény a boszorkány alakjába olvadva annak alakváltozatává lett. A bolgár-török eredetű boszorkány elnevezés (jelentése ’nyomó’) és a személytelen lidércnyomás-fogalom egyaránt e nyomó lény emlékét őrzi (Szendrey Á. 1955).
A „nyomás” éjszaka történt. Ha ilyenkor érzékeltek valamilyen „lényt”, az láthatatlan volt, vagy állatalakban jelent meg: leginkább macska, ritkábban kutya, disznó, béka, olykor borjú, tyúk alakjában. Utóbbiakat a boszorkány állatalakjaként értelmezték. A nyomó lény az emberre ráül, az nem tud megmozdulni, nem kap levegőt, verejtékezik. A nyomás néha – főleg felföldi, észak-alföldi adatok szerint – „szopással” társult. Ez mindig férfiak nők (női boszorkány) általi megszopása. A „nyomó” lény a zárt ajtón is keresztülhatolt, a kulcslyukon át is bejött, könnyen változtatott alakot, láthatatlanná tudott válni. A nyomásnak tartós hatása is lehetett: másnapi rosszullét, gyengeség. A szopás következménye: megduzzadt, fájó mell. A „nyomásról” szóló élménytörténetek a nyomástól való megszabadulásról vagy a nyomó lény azonosításáról szólnak. Előbbi a mágia általános rontáselhárító eszközeivel történt: gatyamadzag dobása a nyomó alakra, „visszakézből” megütés, lábak keresztbe tétele, ima, fohász, keresztvetés; illetve megelőzésül: ajtó bekötése gatyamadzaggal, szentelt tárgy nyakban viselése, lámpa égve hagyása éjszakára. Az azonosítás azonnal is megtörténhetett, ha az elhárító mágia eredményeképpen az állat alakú lény „visszaváltozott” emberré: a közösség boszorkánynak vélt személyévé. De általánosabb volt, hogy valamilyen boszorkányodaidéző eljárás eredményeképpen jelent meg másnap a boszorkánygyanús személy (pl. „sós kenyérre” vagy „sóra-vasra” hívták).
Hogy a magyar boszorkányhiedelmeknek a „nyomás” valóban mennyire alapvető rétegét képezi, a boszorkányperek „nyomással” való gyanúsításainak rendkívül nagyszámú adata bizonyítja. Hogy a boszorkány e vonása pontosan miben és mennyiben őrzi a valamikori magyar nyomó démon eredeti sajátságait, nehéz eldönteni. Az éjszakai rosszullétek „nyomással”, nyomó démonokkal való „megmagyarázása” általános, mindenütt ismert eleme az európai néphitnek (germán Alp, Trud, Mahr; szláv mora, morina, mura; román moroi), de az is meglehetősen elterjedt, hogy a nyomást boszorkánynak, vagyis élő, felismerhető személynek tulajdonítják. A szláv, német és román démonok a 566magyar „nyomó” lényektől eltérő tulajdonságokkal is rendelkeznek: összetettebb lények. Főleg a szláv alakváltozatokra jellemző, de a német nyelvterület Mahr, Drud alakjával kapcsolatban sem ismeretlen, hogy egyazon néven kétféle nyomó lényt tartanak számon. Az egyik valódi démon, amely többnyire állatalakot öltve fejti ki tevékenységét, a másik pedig élő embernek a testéből ideiglenesen távozó lélek, amely a házakba – méh, légy, pillangó alakjában – a kulcslyukon át is behatol. A mora démonok gyakran az életükben moraként számon tartott emberek holtuk után visszajáró lelkei, másrészt életükben varázslók, boszorkányok, törvénytelen születésűek, kereszteletlenül meghaltak lelkei. Különösen a délszlávok, keleti szlávok nyomó démonai – valószínűleg a vámpírhiedelmek középkori – kora újkori expanziója következtében – sok vámpírvonással rendelkeznek; alakjuk gyakran egybeesik a vámpírral: tehát vérszívó kísértetek, vagy élő emberek, akik éjjelente vámpírként működnek. Mindemellett mindenütt gazdagították a boszorkány alakját is: tulajdonságaik mindegyik említett területen ismertek a boszorkány jellemzőjeként, alakváltozataként is (Ranke 1927; Schneeweiss 1961: 22–23; Zečević 1981: 146–147; Wlislocki 1896a: 60–62).
E sajátosságok a magyar néphitben úgy rendeződnek az „élő” és „holt” démonikus lények kettősségébe, hogy az ember-mora vonásai a boszorkány tulajdonságaként jelennek meg, a démonikus Mahr, mora pedig egy határozatlan kísértetalak, „lidércnyomás”. Annyi bizonyos, hogy a magyar néphitben nem lehet mindez szláv és román nyelvszomszédaink hasonló lényeinek késői átvétele, mert az ott jellemző vámpírvonásai hiányoznak. Egyetlen kivétel a nora alakja – ez a többi „nyomó démon”-hiedelemnél később lehetett a magyar néphit részévé.
A nyelvterület északkeleti részén ismert nora a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lesz; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. Kapcsolatai – mint Barna Gábor (1981b) összefoglalta – a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a keleti és délszláv vámpír felé mutatnak. (A vámpírról: Hock 1900; Moszyński 1967: 656–661). A magyar nora a vámpírnak kissé „szelídített” változata: csak tejjel táplálkozik, vért nem szív (bár néhány alföldi, a lidérc vérszívására vonatkozó adatunk e vámpirisztikus vonás kismértékű ismeretére utal); „csak” kísértet és nem sírjából kikelő „élő holttest”-vámpír. E vámpirisztikus lények hatása lehet a magyar néphitben a nyomó boszorkánynak tulajdonított mellszopás is.
A „nyomó lényekre” vonatkozó hiedelmek – élményelbeszélések formájában – meglehetősen elevenek voltak a magyar néphitben még a legutóbbi évtizedekben is. Ebben az éjszakai rosszullétek objektív tényének a hagyományokat mindig újra felelevenítő tényezőként fontos szerepe volt.
