ÖRDÖGSZERETŐ: LUDVÉRC, LÜDÉRC
ÖRDÖGSZERETŐ: LUDVÉRC, LÜDÉRC
A magyar néphit „tüzes” ördögszeretője néhány közös tulajdonság révén összekapcsolódik a segítőszellem-szerű lidérccsirkével, de attól mégis különválasztható, más szerepet betöltő természetfeletti lény. Két legfontosabb vonása a szexuális kapcsolat az ellenkező nemű emberrel (általában hímneművé változó lény, aki nőkkel tart kapcsolatot, de fordított viszonyra is sok adat utal), valamint a tüzes alakban, fényjelenség formájában való megjelenés.
567Erdélyben, Bukovinában lüdérc, lidérc, néha ördög néven, a Nyugat-Dunántúlon ludvérc, lucfir néven ismerték (utóbbi a Luciferből). Éjjel fényjelenség, tüzes alak: Erdélyben, Moldvában tüzes kendő vagy meghatározatlan tüzes lény, a Dunántúlon tüzes petrencerúd, nyomórúd, ostor, ritkábban tüzes madár alakjában repül, közben tüzet szór. A földre leszállva emberi alakot ölt: általában távol levő vagy meghalt szerető, házastárs képében jön. Emberalakjának dunántúli hiedelmek szerint lólába, erdélyi és moldvai adatok szerint (néha a Dunántúlon is) lúdlába van. Emberalakja tulajdonképpen maga az ördög. A róla szóló hiedelemmondák ördög voltának felismeréséről szólnak: homokban, sárban, hamuban felismerik az állat lábnyomát, vagy a fonóban kilátszik lólába, amikor a leejtett orsó után nyúl. Gyakran jelenik meg mezőn alvó embereknek is. A házba kéményen, kulcslyukon átjut be. Távoztakor tüzet szór, lepiszkítja a ház falát. Sok adat szerint szeretőjét szerencsétlenné, beteggé teszi.
Egy jellegzetes dunántúli ludvérc-monda részlete: „…Öregapám ment hazafelé, öreganyám meg ment érte, mert bement a kocsmába, de nem ment idejében haza. Aztán elindultak, de öregapám ivott egy kicsit, hát azt mondta öreganyámnak: feküdjünk le, feküdjél le te is mellém. Öreganyám meg azt mondta, feküdjön melléd a ludvérc! Abban a szempillantásban ott termett a ludvérc, olyan volt, mint egy nyomórúd, csak úgy potyogott a tűz utána olyan csomókba le… Ha valakihez járt, azt eljárta teljesen, úgy eljárta, hogy utóbb alig volt jártányi ereje…” (Szentkirályszabadja, Veszprém m.; Pócs É. gy.).
Főleg a Dunántúlon ismertek a ludvérc elleni védekezés változatos módjai: például gatyamadzaggal, övcsattal, ujjak összekulcsolásával „kötötték el” az útját. A házra helyezett nyírfaággal, szentelt tömjénnel meg lehetett akadályozni behatolását a házba.
A Kelet-Dunántúl több pontján a lidérccsirke bizonyos ismérveivel is rendelkezik: pénzt hord gazdájának, tojásból költik ki. Alakja sokszor keveredett a tüzes kerék, tüzes szekér alakjában megjelenő kísértettel, lidércfénnyel. Sok helyen azt tartották, hogy ránehezedik a járókelők vállára, nem lehet utolérni; vagy a temetőbe jár, első kakasszóra el kell tűnnie. Lehetett egyúttal kincsjelző láng is (Róheim 1925: 93–98; Domanovszky 1957; Hoppál 1969a; Pócs 1980b).
Az emberekkel együtt háló, ellenkező nemű démonikus alaknak és a tüzes megjelenési formának egyaránt sokfelé ágazó közép- és kelet-európai kapcsolatai vannak: tüzes, repülő, sárkányszerű lények, „tüzes kígyók” nyugati és délszláv, valamint germán területeken és a románságnál egyaránt ismertek voltak. Ilyenek a fent említett közép- és délkelet-európai sárkányok (Drak, zmaj, zmej, zmeu, zmok) szikraesőt szóró változatai. Démonikus hálótárs-vonásokkal és nőnemű alakváltozatokkal azonban főleg a délszláv és román tüzes sárkánykígyók rendelkeznek (Schneeweiss 1961: 12; Marinov 1914: 208–210; Muşlea-Bîrlea 1970: 189–194). A magyar néphit tüzes ludvérce ezekhez áll legközelebb, de kölcsönzött vonásaihoz egyéb démonikus lények is hozzájárultak. Nem véletlen tehát, hogy ezt a démont a középkori és barokk kori egyházi vélekedések egyértelműen ördögnek, ördöginek minősítették, ezért visel a magyar néphitben is ördögi neveket és tulajdonságokat.
