TERMÉSZETFELETTI KÉPESSÉGŰ EMBEREK – TUDÓSOK ÉS KÖZVETÍTŐK

Teljes szövegű keresés

TERMÉSZETFELETTI KÉPESSÉGŰ EMBEREK – TUDÓSOK ÉS KÖZVETÍTŐK
A mágia, a jóslás, a természetfeletti lényekkel, túlvilággal, halottakkal való kapcsolatteremtés bizonyos módszereit a paraszti közösségek minden tagja gyakorolta. E mágikus és kapcsolatteremtő tevékenységnek azonban voltak olyan területei, amelyek specialistát igényeltek; minden paraszti közösségben éltek ilyen szakemberek. E varázslóknak, gyógyítóknak általában valamilyen „emberfeletti” többlettudást tulajdonítottak, amely a természetfeletti világból származik. Beavató és tanító szellemeik lehetnek, akiknek segítségével az emberi világ „feletti” tudás birtokába jutnak, vagy egyenesen a túlvilágon szerzik tudományukat mint az emberek és a természetfeletti világ közt közvetítő mediátorok. Általában a „születés általi kiválasztottság” jegyei is megkülönböztetik őket a mindennapi emberektől.
A mindennapi mágia és a „szakemberek” működésének kettőssége a mágikus gyakorlat szokásos kettősségének felel meg: az ókori keleti kultúrákban, a klasszikus ókorban, 580csakúgy, mint a közelmúlt európai gyakorlatában, sőt a természeti népek mágikus gyakorlatában is mindig megvolt (Webster 1948; Nilsson 1950; Kriss–Kriss–Heinrich 1962).
A specialisták működésének rendszere a maga teljességében a 19–20. századi néphitadatokból már csak kikövetkeztethető. A parasztság életmódjában a jobbágyfelszabadítást követően beállt változások következtében nyomai is csak a hagyományos paraszti életformát és értékrendet őrző területeken lelhetők fel.
Egy-egy hagyományőrző közösségben meglehetősen nagyszámú „tudós” ténykedését sikerült még regisztrálni. Grynaeus Tamás Tápéról (Csongrád m.) közölt „leltárának” részlete: „A ma élő tápaiak két, legfeljebb három emberöltőre visszanyúló emlékezete feltűnően sok »tudományos« nevét és emlékét őrizte meg. Börcsök Mihály tudós, Balázs Pista pásztor-ember tudós, Tápai (»Fütyü«) Pista táltos, gyógyító, halottlátó, ráimádkozó, füvesember, búcsúvezető, énekes-, szentember volt. …Légycsapó (Biacsi) Sándor bácsi is »tudott valamit«, Sánta Kószó Ágnes ráimádkozó, ólomöntő, »szentölt füvekkel gyógyító«, látó (ellopott holmi), Sakter Panna ólomöntő, ráimádkozó, (állat)-rontást gyógyító, rontó (»ötetö«) volt. »Imádsága után gyógyított«, »imával dolgozott« még Nagy Panna, Török Teréz, az öreg Szücsné, Palika Örzse és Vincze Istvánné, aki emellett még halottmosó asszony is volt. Sokoldalú gyógyító volt Tari Annus néne (Tari Ferencné, Lele Annus), Kónyáné, Kószó Anna, s menye a ma is élő Molnár Péterné. Az öreg Mikuláné, Szarkáné főleg szemverést, ijedést gyógyítottak.” Rándulást, ficamot helyretevők és foghúzók felsorolása után: „Féregűzéshez értett az öreg Dávid Imréné, Bakter Pali az ördögűzésnek »volt mestöre«. Módráné, Biacsi Annus és Karai Hideg Józsefné, Kece Annus munkásságáról közelebbit nem tudunk” (Grynaeus 1971: 761).
Mint e felsorolásból kitetszik, egy-egy személy több szerepet is betölthetett. Mind a funkciók, mind a „mindennapi” és „hivatásos” mágia elválasztása viszonylagos; határai térben, időben változtak. A szerelmi varázsláshoz, gyógyításhoz valamelyest mindenki értett, egyes módszereit lényegében mindenki gyakorolta vagy legalábbis ismerte. A gyógyítók tudása sokszor csak mennyiségében volt nagyobb. Noha e helyeken működött még századunkban a szakemberek egy része, sőt néhol a mai napig működik (gyógyító, halottlátó, vagy a „szerelmi rontás” szakembere), maga a rendszer sehol sem teljes már. Megszűnt a boldogulás mágikus úton történő, ehhez értő varázsló segítségével való biztosításának szükségessége, vagy annak az igénye, hogy a közösség jólétének alapját, a gabonatermést, állathasznot vagy a kedvező időjárást mágikus úton befolyásolják.
A népi gyógyítás szerepét a hivatásos orvoslás lényegében már a 19. század végére, a 20. század elejére átvette, csak egy-egy valamilyen szempontból kiemelkedő gyógyító egyéniség tartotta fenn magát, vagy bukkan fel olykor a mai napig. A századforduló táján még az orvossal, egészségügyi intézményekkel való ellátottság bizonyos területi hiányosságainak is szerepe volt fennmaradásukban. A közelmúltban inkább a hivatásos orvoslás intézményeiben meg nem talált lelki-érzelmi, közvetlen emberi kapcsolatok iránti szükségletek kielégítőjeként működtek a paraszti gyógyítók, mintsem tapasztalati tudást és mágikus eszközöket ötvöző hagyományos gyógyító módszereik miatt. A még a közelmúltban is működő gyógyítók nem is meghatározott gazdasági-szociális helyzetű rétegeket, hanem bizonyos pszichikai alkatú egyéneket vonzottak praxisuk körébe. A gyógyítók szórványos működése mellett feltűnő a túlvilággal kapcsolatot teremtő halottlátó napjainkban is működő alakja: ez az a szerep, amit a mai napig a szükséglet tart fenn, és nyilvánvalóan a szükséglet élteti a magánélet egyéb „bizonytalan”, racionálisan 581megoldhatatlan területein működő jósokat, a „szerelmi rontás” mindig újra felbukkanó szakembereit is. A jósok jelenlegi működése azonban nem kötődik sem a falusi életformához, sem a hagyományos közösségek egyes vonásait még őrző volt paraszti rétegekhez. Nem a hagyományos paraszti mágia módszereinek őrzői, hanem a középkor „tudós mágiájából” származó városi-kispolgári közvetítésű okkult hagyományok hordozói.
Az újkor természettudományos világképe a mágia hatásosságába vetett hit elhalványulását hozta magával, de a gazdasági, társadalmi fejlődés, az életforma-változások több fontos funkciót már a legújabb kor, a parasztság hagyományos kultúrájának felbomlása előtt is megszüntettek. Egy bizonyos gazdasági formációval szorosan összefüggő szerepek megszűntek a gazdasági formáció átalakulásával: az ezt a szerepet betöltő „funkcionáriusok” törvényszerűen váltak a mágiát ténylegesen gyakorlókból hiedelemmondai alakká. Nyilvánvaló, hogy a vadászat fontosságának megszűntével a vadászmágia létfontosságú szerepe is megszűnt, a magyarság letelepedett életformájával, földművelésre való végleges áttérésével előtérbe került a földművelés eredményeinek és feltételeinek, a jó termésnek, az esőnek agrármágiával való biztosítása.
A mágia specialistáinak működésében – a belátható múltban – a legnagyobb változást a keresztény vallás felvétele hozta, amely részben a varázslók pogány módszereinek kiirtását, működésük tiltását, részben feleslegessé tételét jelentette: a középkor századaiban a hivatásos varázslók szerepét nagymértékben az egyház, a papság töltötte be. A középkorban a hivatalos egyházi rítus részeként működő benedikció-gyakorlat minden társadalmi rétegnek a magán- és közélet bármely szférájába tartozó szükségleteire kiterjedt. Az egyén életének minden jelentős állomását végigkísérte: úgy mint a ház, a szántóföld, az állatok megáldása, a házieszközök hathatósabbá tétele, „rossztól” való megtisztítása, a rossz idő vagy élősködők elűzése, az ember megáldása az élet fordulópontjain, a betegek gyógyítása, és ördögűzés megszállottságának tulajdonított bajok esetén (Franz 1909; Bálint S. 1944b). Az egyház ezzel a hívek lelki gondozása mellett földi, anyagi jólétüket is biztosítani igyekezett, és minden felmerülő baj esetén segítségükre volt. Eszközeit, módszereit tekintve a benedikció-gyakorlat lényegében mágia volt. Az egyház és a „nép” szemében egyaránt elsősorban csak a gyakorlók személye különböztette meg a „profán” mágiától: az a tény, hogy a papság és szerzetesek e tevékenysége a hivatalos egyházi rítus része volt (Thomas 1971; Makkai L. 1983; Pócs 1984).
Az egyház szemszögéből a „világi” mágia, mint például egy falusi gyógyító mágikus tevékenysége, vagy egy hivatásos orvos antik, „pogány” hagyományokat őrző gyakorlata, üldözendő varázslás lehetett, hasonló mágikus módszerek egy előírt vagy megengedett egyházi rítuson belül vallásos cselekedetnek minősülhettek. Ezen a téren sok változás ment végbe az idők folyamán; a középkor története bővelkedik „tisztogatási akciókban”, a mágia határainak ide-oda tologatásában (Franz 1909: I. 434–435; Thomas 1971: 23–50).
A keresztény vallás tehát nemcsak a természetfeletti lények feltételezett ősvallási rendszerét alakította át, hanem a mágia és a kapcsolatteremtés specialistáinak szerepét is részben megszüntette, részben perifériára szorította. Esetleg az egyházi tilalmak ellenére, titokban működtek tovább, ha olyan szükségletet elégítettek ki, amelyek más úton, az egyházi rítusok révén nem elégültek ki. Az egyház részéről változott – és váltakozott – a varázslók működésének hatásosságába vetett hit és kétely (pl. az idővarázslók működésére vonatkozóan: van-e idővarázslás, vagy a Sátán okozza a rossz időt, jégesőt; 582Franz 1909: II. 30–31), de a benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, a mágia laikus specialistáit, és mintegy hatalmi harcot vívott ellenük, a mágia hasonló eszközeit alkalmazva. Mint K. Thomas írja (1971: 277): „A középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak helyét.”
Kérdés, hogy melyek voltak a „laikus” mágia többé-kevésbé fennmaradt, működő, „világi” szakemberek által betöltött szerepei. Újkori adalékaink sok – a mágia és a kapcsolatteremtés specialistáira vonatkozó –, olykor igen archaikus hiedelemre utalnak, de kevéssé világítanak rá arra, hogy melyik specialista milyen mértékben működött a valóságban, és működésének milyen és mekkora tere volt a közösség életében. Az bizonyos, hogy elsősorban olyan területekre terjedt ki, amelyet az egyház nem vagy nem egészen elégített ki. A boszorkányperekből és egyéb, a 16–17. században megszaporodó forrásanyagból paraszti gyógyítók, látók, nézők, jósok és táltosok, valamint a halottlátó tevékenységére következtethetünk. Szakterületük a gyógyítás, jóslás, elveszett, ellopott tárgyak, tolvaj kézre kerítése, a boszorkány azonosítása, a boszorkány okozta károk helyrehozatala, a kincs „meglátása”, továbbá a család halottaival való kapcsolatteremtés volt; tehát szükséghelyzetekben alkalmazott „egyéni” szolgáltatásaik voltak. Nem foglalkoztak a parasztság létalapjának, a földművelésnek, állattenyésztésnek mágikus módszerű befolyásolásával. Nincs nyoma annak, hogy működtek volna az agrármágiának az egész közösség jóléte érdekében űzött közösségi rítusait végző specialisták; kérdéses, hogy korábban, a magyar középkor századaiban működtek-e ilyenek.
A rontó szándékú „fekete mágia” szakembereire lényegében nincs adatunk: a rontás a kora újkori forrásanyagban és újkori adatainkban is elsősorban a boszorkánynak tulajdonított tevékenység; ha olykor ténylegesen elvégeztek ilyen műveleteket, az mindig egyéni, és nem közösségi szakemberhez kötődő mágia volt.
A mágia specialistáit vizsgálva meg kell különböztetnünk a ténylegesen létező-létezett szerepeket és ezek betöltőinek tényleges gyakorlatát, valamint a hiedelemrendszer megszabta hiedelemszerepeket. Minden közösség hiedelemrendszerének részei voltak a mágia specialistáira, a rontó, gyógyító varázslók, mediátorok képességeire, működésére vonatkozó hagyományos hiedelmek, amelyek a közösség elvárásainak alapját képezték gyógyító tudomány nyerésére, a „beavatásra”, a halottlátó kapcsolatteremtési módszereire vonatkozóan. A róluk szóló közlésekben és hiedelemmondákban a varázslóknak, tudósoknak a hiedelemszerepeknek megfelelően eszményített, a mindennapi gyakorlattól elszakított, általánosított alakja tükröződött. Ilyen módon a mondaszövegek tudósai és boszorkányai sokkal több rokon vonással – bizonyos általános „tudós” attribútumokkal – rendelkeznek, mint a valóságban működő varázslók sokszor nagyon is egyéni tevékenysége. A hiedelemmondák csak esetlegesen tükrözik gyakorlatuk egyes vonásait, valóságos tevékenységükre csak a szájhagyományozás törvényszerűségeit figyelembe véve következtethetünk ezekből az elsősorban esztétikai funkciót betöltő szövegekből.
A jelenkor paraszti mágiájának szakemberei közül a gyógyító és a halottlátó – olykor a szerelmi varázslók – szerepét még tényleges gyakorlatukat is megfigyelve regisztrálta a néprajztudomány. A többi specialista tevékenysége megszűnvén, elsősorban csak valamikori hiedelemszerepük rekonstruálható a róluk szóló szövegekből. Vannak olyan fiktív tudós, varázsló alakok, akik feltehetően mindig is csak mondák szereplői voltak, noha nekik tulajdonított hiedelemként „valóságos” varázslók jellemvonásait is örökölték (ilyen pl. a garabonciás vagy a tudós molnár).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages