NÉZŐ, LÁTÓ
601NÉZŐ, LÁTÓ
A nézőnek és látónak tulajdonított hiedelmek nem választhatók élesen el az alább tárgyalandó általános tudós fogalomtól, emellett ezek majd mindegyike fellelhető részint a gyógyító, részint a halottlátó vagy táltos alakjával kapcsolatban is. Olykor pontosan ugyanazt a tevékenységet űző, azonos jellemvonásokkal rendelkező alakot nevezték tudósnak vagy nézőnek. Ennek ellenére megkülönböztethető egy leginkább néző (ritkábban látó, jós) névvel jelölt, a múltban ténylegesen működő specialista szerepe, a történeti – főleg boszorkányperekből származó – adatok alapján, akinek fő funkciója a tágabb értelemben vett jóslás volt: a közönséges emberek elől elrejtett dolgok „látása”, „nézése”.
A látó szó az újkorban már alig használt, vagy ha igen, elsősorban csak halottlátót jelent (Moldvában ellátó alakban is). A történeti adatok tanúsága szerint azonban a középkorban – szórványosan még a 16–17. században is – a nézővel azonos jelentése is volt. Mint a két szó eredetével, jelentésével foglalkozó Pais Dezső (1975: 250–255) rávilágít, többnyire vallásos szövegkörnyezetben fordul elő, és keresztény látomást látót, vagy jóst jelent. A néző szó Erdély nagy részén gyógyítót is jelöl, különben a jelenkorban is általában tudóst jelent: olyan személyt, aki időben és térben „lát”, továbbá a halottakról tudósít, tehát halottlátó (a szó ilyen értelemben a látó, ellátó, halottlátó szinonimája).
A közelmúltban nézőnek (látónak, jósnak) nevezett személyhez fűződő legáltalánosabb hiedelmek – részben Ferenczi Imre (1959) összefoglaló tanulmánya alapján – a következők voltak:
Tudományát a foggal születés révén vagy „rejtezéssel” szerzi. A neki tulajdonított tevékenység elsősorban a földbe rejtett kincs meglátása, a kincs nyomára vezetés; ezenkívül az elveszett tárgyak, eltűnt személyek meglátása. „Átlát a falon”, „tudja milyen idő lesz”: tehát térben és időben is „lát”. Szórványos adatok szerint rontás esetén a boszorkányt is a néző azonosította (ólomöntéssel, viaszöntéssel, füstöléssel) – ez egyébként általában a gyógyítók feladata volt.
Szemben jelenkori – elsősorban hiedelemmondai – adatainkkal, a boszorkányperek egyértelműen egy, a 16–18. században még működő specialistára utalnak, aki részben a kincset „látja”, például a körméből „nézi” az elásott pénz helyét (Komáromy 1910: 251), csakúgy, mint a hiedelemmondák mai szereplője. E szerep a boszorkányperek „kincslátó” táltosáéval azonos. Nem világos, hogy mennyiben volt a kincs nyomára vezetés tényleges gyakorlat, bár e korban minden bizonnyal űzték a kincskeresés mindennapi és mágikus módszereit egyaránt. Ami a boszorkányperek nézőjének teljes bizonyossággal valóságos szerepe volt, az a jóslás (például: „…aféle néző asszony embereket hozatott magához, és azt nézette velek, ha az fiai élnek-e sokáig”, „lesznek-e gyermeki”; Schram 1982: 218); az elveszett tárgyak, tolvaj fellelése („babvetéssel” keresi az elveszett jószágot; Schram 1970: I. 548); valamint a rontást okozó boszorkány azonosítása, például: „…egy néző török asszonyt hozott ki a fatens, akarván megtudni, ki vesztette meg a feleségét…” (uo. 501); vagy: „Sümeg táján volna oly néző, az ki megtudja, ha embertül vagy Istentül van-é” (uo. 526). Amennyiben a néző boszorkányazonosítási módszereire fény derül, ezek egyeznek a még századunkban is gyakorolt, közismert, vagy gyógyító szakemberek által űzött módszerekkel. Vagy tudakozó eljárás jelöli ki a rontó személyt (viaszöntés, babvetés, rostaforgatás), vagy maga a gyógyító eljárás (füstölés, fürdő) idézi a házhoz a rontó személyt: aki a művelet alatt vagy utána elsőként a házhoz jön, az okozta a bajt. Ezeket az azonosítási módszereket a perek adatai szerint sem 602végezte kizárólag a néző. Az adatok nagyobb százaléka arra vall, hogy a gyógyító végzi, vagy bárki, akár a károsult családja. Sok esetben nem is volt szükség a boszorkány azonosítására, mert mindenfajta közbeiktatott eljárás nélkül is tudták, hogy kire gyanakodjanak. Tehát a néző, mint a gyógyítótól független boszorkányazonosító személy, nem volt szükségszerű része a boszorkányság mint intézmény működésének. (A boszorkányperek idején is nevezik nézőnek a gyógyítót is; Komáromy 1910: 72–74, 135). Még kevésbé világos a néző egyéb, fent jelzett tevékenységeinek mértéke, fontossága a parasztság mindennapi életében; és azt sem tudjuk, hogy a táltos mellett mennyiben jelentett ez önálló, sajátos funkciót, és mennyiben csak egy körülbelül azonos tevékenység kétféle megjelölését. (A boszorkányperek nézőjére vonatkozó további adatok: Komáromy 1907.)
Ami a néző alakjának európai párhuzamait illeti, a jóindulatú varázslók egyik fő szerepe általában a jóslás, illetve a mindennapi ember előtt rejtett tények meglátása, továbbá a „rituális és morális mulasztások” orvoslása; „s avval, hogy ragaszkodik a sérelmek jóvátételéhez és elkerüléséhez, feloldja társait a bűn terhétől és biztonságot nyújt nekik” (Jahoda 1975: 185). Ilyesfajta varázslók, jósok egy bizonyos társadalmi-kulturális szinten minden nép vallási rendszerében működtek; a középkori Európában is megőrződött nyomuk a „kereszténység árnyékában”. Tevékenységüket: jósló és tudakozó eljárásaikat – mintegy másodlagosan – mindenféle természetfeletti hatalmasság, túlvilággal való kapcsolatteremtés, istenítélet közbeiktatása nélkül is végezhették. A középkori és kora újkori Európa varázslói már többé-kevésbé ezt a másodlagos szintet képviselték, ahol a természetfeletti erő közbeiktatását legfeljebb a keresztény vallás hatalmasságaira való hivatkozás képviselte (például angol varázslók: jósolnak, elveszett személyeket, tárgyakat, kincset keresnek, rostaforgatással jósolják meg a leendő gyerek nemét, rávezetnek a rontó személyére; Thomas 1971: 234; Macfarlane 1970; vagy az orosz varázslókról, akik szintén eltűnt dolgok meglátásával, a rontás elhárításával és gyógyításával egyaránt foglalkoznak, lásd Kovács Z. 1977).
A boszorkányüldözés idején az európai paraszttársadalmak gyógyítóinak és varázslóinak fő funkciója a „boszorkányellenes akciók szervezése” volt: a boszorkány azonosítása, elhárítása, a boszorkány okozta károk helyrehozatala (Henningsen 1973; Klaniczay 1983). Bármikor is alakult ki és szilárdult meg a boszorkányság mint intézményrendszer, ezek a szerepek mindenképpen beillettek az előbb említett, általánosabb szereprendszerbe, annak mintegy boszorkányságra specializált változatát alkották.
Nyugat- és Közép-Európában a varázslók boszorkánysággal kapcsolatos szerepe (witch finder, witch doctor, Hexenbanner) sokkal körvonalazottabbnak és határozottabbnak látszik ez időben, mint az a magyarságnál és Kelet-Európában tapasztalható, mindazonáltal a néző működésére utaló nyomok nagyjából megfelelnek ennek a szerepnek. Bármi is volt a néző eredeti konkrét szerepe az általános „jóindulatú” varázsló-funkción belül, a boszorkányság intézménye ezt magába olvasztotta, a „boszorkány ellenfele” szereppé tette nálunk csakúgy, mint Európa más népeinél.
A néző alakja a boszorkányperek adataiból ismert 16–18. században éppúgy elhalványodott, mint a táltosé, ezért nyitva marad az a kérdés is, hogy mennyi köze volt eredetileg a táltoshoz, voltak-e samanisztikus képességei, mediátori tevékenysége. Pais Dezső említett nyelvészeti fejtegetésében (1975) a finnugor kori néző és az uráli látó szóval jelölt személyekként honfoglalás kori varázslót, illetve jóst tételez fel; e tág fogalomba 603azonban a „látás”, jóslás gyakorlásának bármilyen közép-európai, egyáltalán nem csak samanisztikus módszerei is beleférnek.
Mint Makkai László vizsgálatából (1983) kitűnik, a 16. században a táltos és néző (néha ugyanazon személyre vonatkozó) elnevezések, a „jóindulatú” varázsló tevékenységre való hivatkozás még mentséget adott a boszorkányként perbe fogottnak, míg a 17. századtól már egyértelműen „ördögi fraska, ördögi boszorkányság” az ő tevékenységük is, legalábbis az egyház szemében. Ez nemcsak a boszorkánysággal kapcsolatos egyházi nézetek változására utal, hanem e varázslók valóságosan gyakorolt tevékenységének megszűnésére, pusztán hiedelemszereppé válására is. Ezen a szinten már nincs akadálya az eredetileg esetleg különböző funkciók egybemosódásának, a 19–20. században feljegyzett hiedelemmondák tükrözte általános tudós-táltos-néző hiedelemalak kialakulásának.
