FALU, HÁZ, TŰZHELY

Teljes szövegű keresés

FALU, HÁZ, TŰZHELY
A magyar parasztság világképének – minden nép világképében fellelhető – archaikus vonásait jelentik azok a hiedelmek, amelyek szerint az emberi világ az univerzum közepén helyezkedik el. A „világ közepén” lévő ember számára közössége, faluja, életének és tevékenységének színtere a „világ”. Mint A. J. Gurevics írja a középkori ember világszemléletéről (1974: 52): „A világot egyetlen szűk keresztmetszete, ismert darabkája alapján ítélték meg, a mikrovilágot helyettesítették a makrokozmosz helyére.” A középkori ember szemében a „világ” még kicsi volt: saját faluja. Ez az egyetlen világ, ennek határain túl az ismeretlen, a kaotikus, már nem emberi világ kezdődik (Schmidt, L. 1980). Ennek az archaikus világszemléletnek a maradványait őrzik azok a hiedelmek, amelyek szerint a saját, ismert világot, a mikrokozmoszt – a falut és határát – az idegen, a természetfölötti „periféria”, mintegy a túlvilág, a természetfeletti lények, halottak, kísértetek helye veszi körül. Ez az archaikus univerzum az „evilág–túlvilág”, „élők–holtak”, „bent–kint” oppozíciókkal írható le. Az emberi és az őt körülvevő természetfölötti világ kettősségét fejezik ki a két világ összeütközésére vonatkozó hiedelmek és a kapcsolatteremtő, elhárító rítusok, amelyek szimbolikusan „kijelölik” a határokat: az egész faluközösség számára termékenységet biztosító, a falutól a „gonoszt” elhárító körmenetek, körüljárások, a szomszéd falu táltosával viaskodó táltosról szóló mondák. A különböző természetfeletti lények „behatolási kísérleteiről” is sok hiedelemmonda ismert: így például a kísértetnek nincs már hatalma az útszéli kereszten túl a falu határából bejövő emberen.
Az ember, mint egy közösség tagja, a falu „világát” gyarapító, védő, az egész határ termését, a faluközösség összes asszonyának, állatának termékenységét biztosító közösségi rítusokban vett részt. Mint Grynaeus Tamás írja (1971: 764): „a falu nemcsak történelmi, kulturális, hanem mágikus egység is… láthatatlan védővonal”. A falu vagy más hagyományos közösségi település kultikus egység is volt, ami az újkorban legvilágosabban az egyház egész közösségre kiterjedő rítusaiban, a helyi védőszent kultuszában nyilvánult meg. Archaikus szinten egy-egy közösség településhelye mint „világ” teljes volt; szimbolikusan annak minden funkcióját tartalmazta. Mint Gurevics írja (1974: 49): „a mikrokozmosz nemcsak része, hanem kicsinyített, az egészet reprodukáló mása a világegyetemnek”. Az „evilág–túlvilág” kettősségét a létfenntartó gazdasági tevékenységek profán és a kultusz, a túlvilági kapcsolatteremtés szent helyeinek elkülönülése tükrözi.
A „szent hely” eredeti értelemben olyan hely, ahol a „természetfölötti” az embereknek „megnyilvánul” – ahol az ember kapcsolatot teremt a túlvilággal (Eliade 1951: 333). Az európai parasztság hiedelmeiben e szerepet elsősorban a keresztény vallás e célra létrehozott „szent helye”, a templom tölti be. Az egyházi szertartásokon való részvétel mellett a templomhoz a magyar néphitben is számos kapcsolatteremtő hiedelem fűződött: A templomban lehetett meglátni karácsony éjjelén a boszorkányokat, halottakat a lucaszékről; a halottlátók, „tudósok” túlvilági látomásainak is gyakran volt a színhelye. Hasonló értelemben lehetett szent hely szerepe a keresztútnak is. A keresztúton – 620amelynek a görög mitológiától nyomon követhetően „halotti”, „túlvilágba vezető út” jelentése van – jósolni, a halottakat, kísérteteket meglátni és „tudományba”, „boszorkányságba” beavatást nyerni egyaránt lehetett.
E kitüntetett helyek sorába tartoznak még a magyar néphitben a mezsgye, árok, ösvények, „eresz alja” is. Mindezek halottak, kísértetek, tündérek, boszorkány – a természetfeletti világ követeinek – megjelenési helyei, az emberi világban kijelölt szimbolikus „természetfeletti helyek”. Ez az eredeti jelentésük ma már ritkán követhető nyomon, igen fontosak azonban az újkori néphitben is mint a mágia, jóslás végzésének előírt színhelyei.
Az emberi világ legkisebb és egyúttal az egész világot magában foglaló-tükröző egysége a lakóház, egy család portája volt. Némely hiedelem és mágikus cselekmény mai napig a lakóház „kis univerzum” voltára utal. A különböző rosszindulatú démonok, kísértetek, vagy az éjjeli járókelőt kísérő, az állatalakot öltött boszorkány éjszaka csak a küszöbig jut el, ott már nincs hatalma a házába hazajutó emberen, mint ezt számos hiedelemmonda tanúsítja. A házat mágikus „bekerítéssel”, vagy az ajtóra, ablakokba, kerítésre helyezett rontáselhárító szerekkel védő cselekményekben is a család portája, a háztartás jelenik meg „a világként”. Az ember kis világát a házszentelés – katolikus parasztságunknál szokásos – rítusaival vette szimbolikusan birtokába: az építés befejezése utáni és a minden vízkereszt napján (esetleg karácsonykor, húsvétkor is) ismétlődő, pappal végeztetett szertartással vagy ennek spontán, népi változatával. Ennek során szenteltvízzel hintették be és megáldották az összes helyiséget és melléképületet. (A házszentelésről: Bartha E. 1984a: 88–91). Az új házba költözés szimbolikusan „új életet” kezdő alkalmát bőség-, szerencsevarázsló mágia is kísérte. Legáltalánosabb a kenyér és só bevitele volt. Egy bátyai adat szerint: „Először egész kenyeret. Egyik őrzi az asztalt, másik ráteszi a kenyeret az asztalra, hogy áldja meg az Isten, legyen kenyér a háznál” (Fehér Z. 1975: 35).
A háznak mint univerzumnak kettős szimbolikus tartalma volt: profán hely és „szent hely” egyszerre: a mindennapi élet, a munka, a profán szükségletek kielégítésének, de egyúttal a természetfeletti világgal, a túlvilággal való kapcsolatteremtésnek: áldozatnak, jóslásnak is színtere (Ránk 1949–1951), és az a hely, ahol az egyén és a család végezte a saját háztartását, „házát” gyarapító és óvó mágiát. A magyar lakóház kutatói megkíséreltek e kettősségnek megfelelő kettős térbeosztást kimutatni (Gunda 1961; Csilléry 1981); ezt a nemek elkülönülése és a munkamegosztás szempontjából sikerült többé-kevésbé – a közelmúlt adataiból – kikövetkeztetni. A magyar lakóház a közelmúltban nem különült el „szent” és „profán” térfélre, azonban a ház egyes részei, berendezési tárgyai szentek, „tiszteltek” lehettek: rajtuk, körülöttük, velük kapcsolatban vallásos és mágikus cselekmények zajlottak, vagy gyakran tilalmak vonatkoztak rájuk. Ilyen szerepe volt az asztalnak, „szent saroknak”, de elsősorban a tűzhelynek és a tűznek.
A tűzhelynek különböző rítusokban – leginkább a lakodalom házhoz szoktató, családba avató cselekményeiben – mint a családi, háziélet központjának volt szimbolikus jelentősége (Bartha E. 1984a: 43–53). Európa minden népénél kimutatható a túlvilági kapcsolatteremtés helyeként betöltött szerepe is, a görög–római háziszellemeknek, ősöknek adott áldozatoktól, napjaink tűznek szóló kvázi-áldozati cselekményeiig (Stemplinger 1922: 85; Grambo 1975). Ezek a gesztusok és a tűzhely „tiszteletének” hiedelmei a magyar néphitből is ismertek. A tüzet, mint „tiszta” helyet, tiltások vették körül. Bizonyos profán dolgokat végezni – zagyvarékasi (Szolnok m.) adatok szerint például fésülködni, 621kotlóst ültetni – nem volt szabad a kemencepadkán, mivel a kemencében „az Isten testje sül” (Pócs É. gy.). Sok helyen tiltották a szemét tűzbe dobását, valamint a tűzbe köpést: „… kisebesednék az illető szája, tüzes tányért nyalna a másvilágon.” Nyugat-magyarországi hiedelmek szerint a tűz a szomszédba megy elpanaszolni, hogy leköpték. Sok helyen tiltották a tűz szidását is. Másrészt ide lehetett dobni egyébként eldobhatatlan, „tiszta”, „szent”, halotti tárgyakat: például szentelmények, ünnepi ételek maradványait, húsvéti szentelt tojás héját, sonka csontját, karácsonyi morzsát, utolsó kenethez használt gyertyát. Túlvilágra juttatandó tárgyakat is helyeztek a tűzbe, így a halott „ittfelejtett” és egyéb túlvilágon szükséges dolgait, például kenyeret, ha a halottlátó jelezte, hogy a túlvilágon éhes a halott. Szabolcs, Szatmár, Zemplén némely helyén szokásos volt kenyérsütéskor lepényt dobni a tűzbe, „a szegény lelkeknek”: az egész közösség halottainak. Szórványos adataink arra vonatkozóan is vannak, hogy „a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg” (Borsod m.).
A hiedelmek másik csoportja a tüzet a természetfeletti képességekbe való beavatás, tudománynyerés, a jóslás, túlvilágba való szimbolikus „betekintés” helyeként jelöli meg. Például karácsony éjjelén bűvös körbe állva a kandalló tüzében meg lehet látni a boszorkányokat, tudományt lehet szerezni (a lucaszékkel való tudományszerzéshez hasonlóan).
A tűzre mint a túlvilág felé közvetítő, illetve „avató” helyre vonatkozó adatok szórványosan Európa több pontjáról ismertek, mindenütt kopott, másodlagos formában tükrözik a tűznek e halotti, túlvilági aspektusát. Mindez arra vall, hogy a tűznek, tűzhelynek a halotti áldozat e másodlagos formáiban egy „túlvilág felé közvetítő” szerepe volt.
A tűz „etetése” szórványosan ismert volt az egész magyar nyelvterületen. Legáltalánosabb az a forma, hogy kenyérsütés előtt kis lisztet szórtak a tűzbe, vagy a kenyér kiszakajtásakor egy kis tésztát, esetleg a „vakarék” egy darabját, „hogy a tűz jóllakjék” (és más magyarázatokkal). A főzés közben leeső ételeket – leginkább főtt tésztát – is szokásos volt a tűzbe dobni. A tűz „morgásának” lecsillapítására (ami általános hiedelem szerint veszekedést jósolt a háznál) lisztet, néhol sót szórtak a tűzbe. Leggyakoribb volt ilyen céllal beleköpni, elküldő formulák kíséretében, például: „Eriggy a szomszédba!” Moldvában ez a szöveg kísérte a sóhintést: „A gonosz szájába! A gonosz szájába! A gonosz szájába!” – hogy ne legyen veszekedés (Bosnyák S. 1980: 35).
Hasonló, „tűztiszteletre” valló hiedelmek egész Európából ismertek, melyeket csakúgy, mint a magyar adatokat, a fentiek fényében halotti, vagy a család őseinek, a tűzhelyen, a tűzhely közelében lakó háziszellemeknek adott áldozatként, illetve ilyen áldozatok másodlagos, értelmét vesztett maradványaként kell értékelnünk.
Ünnepek, ünnepi időszakok idején a lakótér egésze „szent” funkciókat töltött be, mint ahogy a közösségi ünnepek révén a közösség tere, a falu és határa „szent hellyé” vált. A profán és szent helyek kettőssége a profán és szent idő dualizmusával összefonódva jelentette az ember mindennapi és kultikus, mágikus tevékenységének kereteit.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages