AZ EMBER
625AZ EMBER
Az univerzum legkisebb része, tükörképe és középpontja az ember. Archaikus nézetek szerint a világ közepén helyezkedik el: „A világ közepe ott van, ahol én állok” (Bukovina; Bosnyák S. 1977: 26). Mint Gurevics írja (1974: 49) a középkori ember világképét elemezve, az „ember analógiát, rokonságot érez a külvilág és önmaga struktúrája közt”. Ezt sok, ebben a világszemléletben gyökerező metaforikus kifejezés bizonyítja, amely a testrészek elnevezésével látja el a természeti környezetet: fej, hát, könyök, köldök, láb.
Az ember mint az univerzum legkisebb egysége annak fent leírt kettősségébe illeszkedik. Az „evilág–túlvilág”, „emberi világ–természetfölötti világ”, „profán–szent” oppozícióknak az emberi élet teljességét kifejező „élet–halál” és „test–lélek” dualizmus felel meg. Az élő ember az emberi közösségek tagja, a halott lelke a „túlvilág” lakója; az ember életében testétől ideiglenesen elszakadó lelke „túlvilági lélekutazásokon” a túlvilágra juthat.
A „test–lélek” és „élet–halál” kettőssége az emberi és természetfeletti világ egymással szemben álló ismérveivel rendelkezik: a test, az élő ember a „normális” hétköznapi emberi funkciók hordozója, míg a halottra és a lélekre a természetfeletti lények ismérvei: a láthatatlanság, tüzes alak, állatalak, repülés – és általában az emberi időn-téren kívüliség jellemző.
Az élő, evilági embernek is lehetnek olyan ismérvei, amelyek mintegy a természetfölötti világba tartozásjegyei, az egyén „nem emberi”, „nem evilági” voltára utalnak. Ilyen lehet a halotti, szent időben születés, vagy az emberi világ törvényein kívül, státus nélkülinek lenni: törvénytelenként születni, vagy kereszteletlenül maradni. Ide tartozik az állati jegyekkel születés is, amelyet az „átmeneti lények”, illetőleg az emberfarkas kapcsán tárgyaltunk. A rendkívüli születés e jegyeit a néphit a természetfeletti erejű személyeknek, tudósoknak, mediátoroknak tulajdonítja: a hiedelmek szerint éppen ezen ismérveik révén „bejáratosak” a természetfeletti világba, mint például a karácsonykor született táltos, a sas apától született délszláv varázslók, vagy a törvénytelenül születettekből, kereszteletlenekből váló keleti szláv vagy román vámpírok.
Vannak a rendkívüli születésnek olyan jegyei is, amelyek révén az ember olyan értelemben „nem normális”, hogy az átlagember hétköznapi tevékenységén túl a nem mindennapi, azaz természetfölötti tudást igénylő tevékenységre vagy a természetfölötti világgal való kapcsolatteremtésre alkalmas. Ilyen születési jegy a magyar néphitben a fölösleges csont vagy egyéb fölösleges testrész (születéskor, tehát idő előtt meglévő fog, vagy hatodik ujj), valamint a burok, mint ezt a táltoshiedelmek kapcsán már említettük. Szórványadatok hermafroditák és egyéb, testileg valóban „nem normálisak” – süketek, némák, holdkórosok – ilyen szerepére is utalnak: a hiedelmek szerint táltos, garabonciás, tudós lehet belőlük.
Az emberi–természetfeletti = normális–nem normális dualizmusával maga a „normális” egyén is rendelkezik; a hétköznapi ember is kettős szimbolikus tartalmak hordozója. Ezt az újkori európai hiedelemrendszerekben elsősorban a jobb és bal oldal megkülönböztetése képviseli, de ide tartozik a magyar néphitben például a gyakorlatban legkevésbé ügyes „neveletlen ujj” (a gyűrűsujj) használata mágikus eljárásokban. Mindenfajta mágikus cselekmény gyakori előírása volt a bal kézzel vagy visszakézből (kéz hátával, tehát a mindennapi gyakorlatban használt tenyérrel ellentétes oldalt használva) végzett cselekvés. A páros testrészek jobb–bal megkülönböztetésének a fentieken kívül elsősorban 626a jóslásban volt szerepe: Az ellentétes jelentések (rossz hír–jó hír, nevetni fog–sírni fog, pénzt kap–pénzt veszít) közül a „jó” jelentést mindig a jobb oldali szem, tenyér, fül hordozta. (A jobb–bal megkülönböztetés tágabb összefüggéseit lásd: Veres 1975).
A hiedelmekben az ember a szorosan hozzá tartozó tárgyakkal: ruhadarabjaival, kihullott hajával, levágott körmével, lábnyomával, árnyékával egy egységet képezett. Az érintkezéses mágia elvei alapján a tartozékaival az egész egyén befolyásolható volt, azok megszerzésével például annak tulajdonosa is megrontható, megölhető: elhagyott hajszállal, valahol otthagyott ruhadarabbal egyaránt beteggé lehetett tenni tulajdonosát.
Az emberi test egyes részei mágikus tárggyá válhattak. Ilyen szerepe elsősorban a koponyának, fognak, hajnak és körömnek volt. A valamikori temetőkben talált egész koponya elsősorban mint részegséget gyógyító-megelőző italok „pohara” kapott szerepet; porrá törve pedig a hideglelés és – az egész Alföldön – a kisgyerek „ijedtségének” gyógyszere volt. Az ürülék gyakran része volt a küszöb alá, keresztútra elhelyezett – különböző, ártónak vélt szerekből összeállított – „rontás”-nak, amely a rajta átlépőre vagy a ház népére bajt hozott. A vizeletnek szépségvarázsló és gyógyító hatást tulajdonítottak. A nyál – különösen köpés formájában – rosszelhárító, gyógyító szerként nyert alkalmazást. A haj, köröm és fog kitüntetett szerepe azzal is összefügg, hogy az emberi testnek csak születés után kinövő, illetve szemmel láthatóan gyorsan növekvő részei.
