LÉLEK
LÉLEK
A test–lélek dualizmus a magyar néphit közismert, alapvető kategóriái közé tartozott, nagymértékben a keresztény vallás erre vonatkozó tanításának függvényeként: „A Szentlélek leheli bé, s úgy van lelke” (Moldva; Bosnyák S. 1980: 48). Mégis megkülönböztethető a lélek fogalmának több, különböző korú összetevője, megragadhatók még a monisztikus (egy test–egy lélek) felfogásnál régebbinek tartott, kétféle lélekképzetet magában foglaló dualisztikus lélekelképzelés maradványai. Ennek csökevényei egész Európában, de különösen Észak-Eurázsiában hasonlóképpen fellelhetők (Paulson 1958). Mint Szendrey Ákos erre vonatkozó vizsgálata (1948) kimutatta, a magyar néphit adatainkkal elérhető múltjában (mint egész Európa közelmúltbeli néphitében) dominált a lélek lélegzetlélekként való elképzelése. Történeti adataink szerint a lélek szót „lélegzet” értelemben is használták, a szó rokon nyelvi megfelelőinek is ez a jelentése. A pára, lehellet szavakat viszont használták „lélek” értelemben is, ahogy erre a „kiadta páráját” kifejezés is utal. E lélekképzet alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik: halálakor az „utolsó lehelettel” „kileheli lelkét”, „kiszakad belőle a lélek”. Ez a lélek a testtel szoros kapcsolatban van, akinek eltávozik a testéből, meghal; ha valaki nem kap levegőt, megfullad. Szórványosan ismert volt az a hit, hogy a lélek a kifolyó vérrel távozik a testből. Például egy sarkadkeresztúri (Békés m.) adat: „A megölt állatnak a vérét nem jó megenni, mert az állatnak a vériben van a lelke” (Bondár 1982: 28). Ez az adalék azt a – magyar néphitben szórványosan dokumentálható – nézetet is képviseli, hogy az állatnak is van lelke. Mind a lélegzetlélek, mind a vér a lélek életfunkcióként való felfogására vall. Mindkét elképzelés az életlélek képzetek körébe tartozik. Az életlélek az embernek haláláig állandó és legfontosabb része, életfunkcióinak irányítója.
E lélek eredeti magyar terminusának Pais Dezső az ómagyar Mária-siralomból 627ismert jonh (eredetileg ’belsőrész’) szót tartja (1975: 185–209). Kérdés, hogy az ember lényegének, énjének metaforikusan a szív, vese, máj („veséjébe lát”, „rosszmájú”) szavakkal való kifejezése a lélek testben elfoglalt helyére utal-e, ilyen elképzelések maradványaként értékelhető-e. A kutatás ugyanis bizonyos fokozatosságot tételez fel a lélekfogalom fejlődésében: az életfunkciókat hordozó, a test egy meghatározott szervében (szív, máj, vese) helyet foglaló testlélektől az énlélekig. Utóbbi az egyén szellemi, értelmi képességeinek, érzelmi életének is hordozója (vö. a görög thümosz ’belső’ → psziché fejlődés), őrizve saját kezdetlegesebb stádiumaira utaló mozzanatokat is (Láng 1974; Vargyas 1978; Dienes 1978).
A halál beálltakor távozó léleknek a „lélegzeten” (és a véren) kívül egyéb alakjai is ismertek a magyar néphitben, többnyire vallásos eredetű képzetekkel kiegészítve: pillangó, madár, galamb (mint a Szentlélek madara), fényjelenség, hangjelenség, suhogás, valami árnyékszerű, páraszerű; és egészen egyedinek látszó megfogalmazások is, például egy nógrádsipeki adat szerint apró, angyalszerű lények kis buborékokban.
A dualisztikus lélekfelfogás szerinti másik lélek, a szabad lélek, árnyéklélek vagy tükörképlélek a testtől ideiglenesen függetlenedhet, alvás idején eltávozik a testből, majd ébredéskor visszatér. Keletkezésének egyik alapját az álomban szerzett tapasztalatok jelentik, mint erre már Tylor (1871) a természeti népek lélekképzeteinek kialakulását elemezve rámutatott; de az ezzel kapcsolatos hiedelmeket, vagy általában, differenciálatlanul a lélekhiedelmeket főleg ezek az álom-tapasztalatok tartották életben mai napig – az egyház test–lélek dualizmusra vonatkozó tanítása mellett. Ezt a közelmúlt néphitében is sok adat bizonyítja: „Amikor az ember alszik, és álmodik, akkor a lelke ott van … amiről álmodik” (Sarkadkeresztúr, Békés m.; Bondár 1982: 28). Vagy amint Csiszár Árpád foglalja össze (1967: 161) közelmúltban gyűjtött, lélekre vonatkozó adatai alapján: „A lélek visszaszállhat a múltba és előre mehet a jövőbe, lát, hall, tájékozódik, rövid idő alatt végtelen távolságot tehet meg térben és időben, majd ébredésre ismét visszatér.” A „hálni jár belé a lélek” kifejezés erre a lélekelképzelésre utal. Fogalma szórványos történeti adatokból (boszorkányperek) és hiedelemmondákból (az Európa nagy részén ismert Guntram-monda; Lixfeld 1970) ismert. Ezek szerint a testből távoztakor állatalakot (elsősorban fehér egér, továbbá pillangó, béka, kígyó) ölt. A Guntram-monda Magyarfaluban (Moldva) lejegyzett változata szerint: „Az embernek kijött az egér a szájából. Elment, sétált akkor még. Álmodik az ember, ha rosszat álmod, vagy megtámadja mondjuk a rossz szellem, akkor mindjárt visszaszalad az embernek a szájába és akkor felébred a test” (Bosnyák S. 1980: 48).
Feltehetően a szabad, illetve árnyéklélek állatalakjának képzetkörébe tartoznak a magyar néphit tudományszerzésre vonatkozó adatai, melyek szerint a boszorkány vagy más „tudós” hiedelemalak úgy nyeri természetfeletti tudását, hogy dongó vagy darázs száll az orrába. Például egy, Manga János által közölt adat szerint (1968b: 168) egy ördöngös dudás a keresztúton kapta tudományát: „Kitátotta a száját, s belerepült a darázs.” A tudománynyerés e módjának e lélekképzet körébe tartozását bizonyítják azok a boszorkányperadatok, amelyek szerint a testet álomban vagy transzban elhagyó lélek dongó-, illetve darázsalakot ölt: „… ott vagyon a teste, de csak olyan mint a mi test, semmi lelket nem érzünk benne … egy dongó bogár jöve be … egy lyukon és az mene a szájába és mindjárást kezde szólani…” (Komáromy 1910: 49; további adatok: Diószegi V. 1967a: 23–28). Ennek a léleknek önálló magyar elnevezése nem ismert; egyébként sem mutatják a hiedelemadatok a kétféle lélekfogalom határozott, tudatos megkülönböztetését. 628A kutatás megkísérelte az árnyéklelket a régi magyar íz betegségnévvel kapcsolatba hozni (vogul megfelelőjének jelentése alapján; Paasonen 1909; Szendrey Á. 1948), ez azonban nem kellően bizonyított, noha a szó etimológiai megfelelése kétségtelen (Pais 1975).
Az embertől könnyen függetlenedő szabad lélek elképzelését, a dualisztikus lélekfelfogást a magyar néphit „keleti öröksége”-ként tartotta számon a kutatás. E lélek-kettősségnek a sámánhitű népek körében ugyanis nagy jelentősége van: a szabad lélek távozik el a transzba eső sámánból, hogy a túlvilágról információkat szerezzen. Az észak- és közép-ázsiai samanizmus „lélekvesztéses” betegségeinek alapja is az a hit, hogy a lélek ideiglenesen kiszáll a testből. A sámán – a betegséget gyógyítván – a túlvilágon keresi az elveszett lelket. A magyar néphit „szabad lelkének” esetleges keleti eredeztetésénél azonban figyelembe kell venni – mint arra már Voigt Vilmos is rámutatott (Lixfeld 1970-hez fűzött kommentár), hogy a szabad lelket fehér egér vagy légy, galamb, fecske alakjában megjelenítő Guntram-mondának a 8. századtól kezdve ismertek nyugat- és közép-európai feljegyzései. (Hasonló problémával került szembe a norvég kutatás, ahol lapp samanisztikus örökség kérdése vetődött fel; Alver 1971). De a nyugat- és közép-európai boszorkányperek jegyzőkönyveiben is találkozunk – a magyar boszorkányperek adataihoz hasonlóan – a boszorkány testéből távozó lelkére vonatkozó adatokkal: a transzba eső boszorkány lelke részt vesz a boszorkánymulatságon, míg teste otthon mereven fekszik. Kérdés, hogy e képzetek mennyiben köthetők nálunk a táltos valamikori „lélekkiküldő” gyakorlatához, vagy akár az európai samanisztikus gyakorlat maradványaihoz. A kérdés eldöntésénél mindenesetre nem hagyhatjuk figyelmen kívül sem a Táltos c. részben említett európai samanisztikus varázslók, sem a Tündér kapcsán taglalt tündérvarázslók testből távozó lelkének adatait, túlvilági lélekutazásainak gyakorlatát, vagy a „lélekben” állatalakot öltő werwolf délkelet-európai adatait. A „lélekkiküldő” képesség többféle európai hiedelemalak és többfajta mediátori gyakorlat része, attól függetlenül, hogy a különböző „túlvilágokkal” való kapcsolatteremtésnek ezeket az archaikus módszereit mely esetekben minősíthetjük „samanisztikusnak” és mikor nem.
