ÉLŐK ÉS HOLTAK – „VISSZAJÁRÓK”
ÉLŐK ÉS HOLTAK – „VISSZAJÁRÓK”
Az élők társadalmából a halottak társadalmába való átmenetet mind a halálra vonatkozó hiedelmek, mind a halott ellátásának, kielégítésének rítusai hosszabb átmeneti időszaknak mutatják, amely nem zárul le a temetés egyházi szertartásával. Az „új státus elnyerését” az átmeneti rítusok „kizáró”, státus nélküli szakasza előzi meg.
Nemcsak a magyarságnál, hanem egész Európában általánosan elterjedt hit volt, hogy a lélek nem távozik rögtön a túlvilágra, hanem a halál beállta után egy ideig a holttest közelében, a ház körül tartózkodik. A végleges távozás különböző időpontjai voltak ismeretesek: a temetés napja, következő haláleset, három nap, egy hét, két hét, hat vagy hét hét, harminc nap, negyven nap múlva stb. Európa minden részén, a magyar nyelvterületen is egyidejűleg több terminust ismertek. Általános nézet volt, hogy a halott ebben az időszakban gyakran megjelenik az élőknek, még „visszajárhat”. Sok helyen úgy tudták, hogy a temetés utáni első éjjel visszajön a szállást megköszönni, ezért este 638ételt-italt kell neki készíteni, és erre az éjszakára még nem szabad ágyát bevetni vagy szétszedni.
Ezekhez az időpontokhoz egyházi szertartások is tartozhattak; helyesebben bizonyos egyházi rítusok éppen ezekre az időpontokra kerültek Európa kereszténnyé válása során – mint valamikori halotti áldozattal, halottak kielégítésével kapcsolatos rítusok „keresztényiesítései” (pl. halotti misék a 30. vagy 40. napon). A lélek távoztával kapcsolatos hiedelmek ezért a mai napig sokszor e szertartások népies értelmezéseiként jelennek meg. Például Karancskeszin (Nógrád m.) úgy vélték, hogy „köztünk van a (halott) lelke egy hónapig, míg el nem érte a hónaposmise” (Pócs É. gy.). Ugyanezekre az időpontokra esik általában a halottlátóhoz látogatás első alkalma is; a halottlátó ugyanis a végső távozás időpontja előtt nem tudósíthat a túlvilágról, mert a lélek még nincs ott. E terminusokhoz kapcsolódik a római katolikus egyház területén nem szokásos, de Délkelet- és Kelet-Európában, az ortodox egyház fennhatósági körén belül általánosan elterjedt emléktorok tartásának szokása, valamint – eredetileg – a gyász időtartama is. K. Kovács László írja a kolozsvári hóstátiakról: „… lelke hét, esetleg kilenc hétig gyakran van jelen az életben lévő hozzátartozói között, ezért fekvőhelyét az alatt az idő alatt nem foglalja el senki. Az ország számos más vidékén hat hétig jár be a faluba a lélek. Azontúl már csak a temetőben tartózkodik. Ha hét vagy kilenc hét elteltével (ez egyébként a »rövid gyász« ideje) meglátogatja valaki a sírt, néma köszönéssel áll meg előtte és kivált asszonyfélék mindig megsimogatják a gombfát, mert ott van a lélek. Amikor eltelt a hat, hét vagy kilenc hét, akkor a hóstátiak »elköszöntötték« a halott lelkét, ami abból állott, hogy ezután elfoglalták mindenütt a helyét, csupán gondolatban mondtak neki köszönetet. Volt, aki ilyenkor a sírnál »köszöntötte el«, de más csak szótlanul” (K. Kovács 1982: 120).
A halottas házra érvényes tilalmak bizonyos mértékben tehát a lélek család közelében tartózkodásának erre az időszakára is kiterjedtek. Ezek elsősorban a halott holmijára vonatkoztak: ekkor az még az övé, családja még rendben tartotta, nem volt szabad használni, értékesíteni. Tilos volt ez idő alatt a ház elé vizet önteni, mert leforráznák az ott tartózkodó lelket.
A „visszajárás” nem korlátozódott a fent említett időszakra, nem maradt feltétlenül abba a lélek végleges eltávoztával. Az élők és holtak világa közti kapcsolatok fokozatosan lazulnak, teljes megszűnésük időpontja a halott valamikori – az élők közt betöltött – státusának függvénye; minél szorosabb kapcsolatok szakadtak el a halálesettel, annál tovább tartott ezek felszámolása. A visszajáró halottakra vonatkozó hagyományos hiedelmeket ily módon az élők szubjektív szükségleteinek megfelelően „használták fel”. A folyamat gyorsítását segítették a hagyományos időpontokhoz kötött rítusok.
A visszajáró halottakba vetett hit a halálesettel felborult egyensúly helyreállításának fontos láncszemét töltötte be. A visszajárás oka valamilyen hiány: a halott az élők közül „hiányzik”, az élőkhöz fűződő kapcsolatai megszakadnak. Az alacsonyabb átlagéletkor, a sok korai halál sok elintézetlen ügyet jelentett, amelyeket le kellett zárni. A halottnak hiányozhat valami „ittfelejtett” holmi; életében elkövetett bűnéért még nem vezekelt, vagy éppen az élők ellene elkövetett vétkeit, mulasztásait kell számukra tudtul adnia. Ha a vezeklés, kiengesztelés, a „hiányok pótlása” megtörtént, helyreáll az egyensúly.
A visszajárás legáltalánosabb jelei: álomban való megjelenés; edények csörömpölése a polcon, zörgés a padláson; fényjelenségek (magától meggyulladó lámpa); tárgyak elmozdulása (vödör füle felemelkedik). Egy jellemző mezőkövesdi adat: „mindig ott van 639mellette, rá-rávigyorít, a lábujját csavargatja, meg a lámpát felsodorja, lesodorja” (Pócs É. gy.).
Nemcsak álomban jelentek meg a halottak családtagjaiknak, hanem „találkozni” is lehetett velük: utcán járó, kapun belépő, sötét szobában megjelenő homályos árnyalakok formájában. Ezen árnyéklélek-elképzelések mellett ismert volt a sírjából kikelő, „testi valóságában” megjelenő halottak elképzelése s a róluk szóló élménytörténetek is.
A halott általában kívánt valamit. Ezt vagy közvetlenül hozzátartozójával közölte, akinek megjelent, vagy halottlátó útján, vagy más módon üzent. Az általa adott jeleket is értelmezhették így. A leggyakoribb kérések ruhára, élelemre, túlvilágon hiányzó használati tárgyakra, adósság kifizetésére, munka bevégzésére, mise szolgáltatására vagy bűn jóvátételére vonatkoztak. Az álmokban azt kéri az élőktől, hogy „ne sirassák annyira”, „nyugodjanak meg”; sok élménytörténet szerint befejezetlen ügyeiket elintézni járnak haza: például gyereküket megszoptatni, tisztába tenni.
A visszajáró halottakról szóló élménytörténeteknek általában fokozottan személyes, egyéni jellegük volt. Egy jellegzetes „hazajárás”-élmény részlete: „Meghalt az uram, három éve lesz márciusban. Aztán fel vagyok sokáig, mert kézimunkázok. Mikor lefeküdtem, fél 11 volt … Egyszer hallom, mintha a házból nyílna az ajtó kifele. Mert a konyhába feküdtem. Oszt egy világosság meg gyött a szememnek. Mint a csillag, szóval olyan világosság volt. Mikor odaért hozzám, akkor csak idetette a vállamra a kezét, de olyan nehéz volt, mintha egy kű nyomott volna… Aztán elmentem a jósasszonyhoz Füzesabonyba. Megmondta, hogy hát a lélek jelent meg. Még máskor is meg fog jelenni, de ne féljek, beszélni nem tud, de vigasztalni szeretne, hogy magamba vagyok. Meg azt is megmondta, hogy hogy halt meg …” (Tiszaszentimre, Szolnok m.; Pócs É. gy.).
A „visszajárókba” vetett hit az európai parasztság hiedelmeinek a közelmúltig egyik legelevenebben élő területe, amely mai napig támogatást kap a valóságos álomélményektől.
A visszajáró halott kielégítésének gyakorlata is élt még a közelmúltban, bár természetszerűleg kevésbé intenzíven, mint a hazajárók hiedelmei és a róluk szóló hiedelemmondák. Általános volt az a nézet, hogy a „haldokló kívánságát teljesíteni kell, mert visszajár” (Szeged). A kielégítés legelterjedtebb módja volt az étel-ital készítése a halott számára: a halott etetése. A kért ruhadarab vagy élelem beásása a sírba vagy a következő halott koporsójába tétele egyaránt előfordult, nemcsak mondai motívumként, hanem a tényleges gyakorlatban is. A sír fölötti fára helyezni is lehetséges volt a hiányzó ruhadarabot. Mindezek helyett szokásos volt a kért holmit a szegényeknek adni, alamizsnaként, vagy a hiányzó holmit, főleg élelmet tűzbe dobni; néhol fellelhető hiedelem szerint a tűzben megjelenhetnek a halottak. Ha a következő halottal küldték el a kért holmit, előfordult, hogy egyúttal „üzentek” is a halottjuknak: a fülébe súgtak, vagy „a feje lágyára kiáltottak”.
A halott etetése legáltalánosabb volt a temetés utáni első éjszakán, amikor „a halott visszajön a szállást megköszönni”; ilyenkor az asztalra, ablakba ételt tettek számára. Előfordulhatott a lélek végső távozásának vélt időpontjában, amikor a hiedelmek szerint még utoljára meglátogatta családját, továbbá alkalomszerűen olyankor, amikor úgy vélték, azért jár vissza, mert éhes. Előfordult a halott etetésének gyakorlása halottak napján és egyéb, „halotti” vonásokkal rendelkező ünnepeken is: leginkább karácsonykor, de szórványos adatok szerint húsvétkor, pünkösdkor; továbbá családi ünnepeken: lakodalomban, disznótoron. Az ünnepi alkalmakon általában csak jelképes volt a halott 640ellátása: üres terítéket vagy széket tettek számára, esetleg kenyeret, sót, vizet, lisztet. A halálesetet követő „visszajárási” időben azonban gyakori volt, hogy valóságos ételeket: egy tányér levest, tésztát vagy kedvenc ételét helyezték egy számára „hozzáférhető” helyre. Ilyenkor is túlsúlyban voltak azonban a fenti jelképes ételek. A halott etetésének gondolata eredetileg a szegények etetésének szokásában is jelen volt. Ez részint egyházi alamizsna, részint a község szegényeinek intézményesített ellátása volt. Egyházi hatásra került – a középkor folyamán – előtérbe a „szegénynek a halott helyett” elv helyére a „szegénynek a halott lelki üdvéért” (Szent István törvényeiben is szerepelt alamizsnálkodás a halott lelkének váltságáért). A halott helyettesítése élő személlyel kereszténység előtti, és Európán kívül is sok helyen ismert.
A közelmúltban Magyarországon a katolikus községek szegényeinek adott egyéni vagy egyház által szervezett alamizsnát többnyire a „halott lelki üdvéért” adták, ugyanúgy, mint a halottért mondott imádságokat. A halott helyettesítése akkor került előtérbe, amikor az álomban megjelenő, enni kérő halott kielégítése céljából adtak a koldusnak enni. Katolikus lakosságunknál elterjedt szokás volt a hetenkénti vagy kéthetenkénti kenyérsütéskor is egy-egy cipót vagy lángost sütni a szegényeknek, a család halottjának lelki üdvéért.
A halott kielégítésének e módozatai a halott lelkére vonatkozó elképzelések sokféleségére utalnak: a sírba az „élő holttest” számára beásott ruhától az árnyéklélek jelképes vagy alamizsnával „keresztényiesített” ellátásáig. Mindezeket a módszereket hasonlóképpen űzték egész Európa közelmúltjában, a tárgyak sírra vagy sírba helyezése azonban elsősorban Délkelet-Európa ortodox területeinek gyakorlata volt. Itt a temetőben megült halotti ünnepek egyházi szertartásai is segítettek fenntartani a halott kielégítésének archaikus módszereit. A legutóbbi időkig gyakran a halotti tort is a temetőben tartották; ebben is sokszor kifejeződött az a gondolat, hogy utoljára esznek együtt a halottal. A német nyelvterület szokásai: a halott helyett gyerekeknek, szegényeknek juttatott ételek, a Spende (’adomány’) rítusai is alkalomszerűbbek, kevésbé intézményesítettek voltak a magyarságnál. (Rochholtz 1866; Murko 1910; Sartori 1911; Ranke 1951; Csiszár 1967; Pais 1975: 11–14; Kunt 1987.)
