TÚLVILÁGI ÉLET
TÚLVILÁGI ÉLET
A túlvilágra vezető utat illetően a mai szórványos adatainkból az következtethető ki, hogy régen hosszú ideig tartó és fáradságos, akadályokkal terhes utazásnak képzelték el, amelyre éppúgy el kell látni az eltemetett halottat, mint a túlvilágra már megérkezettet. A halotti rítusok némelyike erre vonatkozik, ezzel kapcsolatos magyarázata van. A halott szeméről levett pénzt kezébe vagy mellé helyezték a koporsóba. Ezt sokszor azzal magyarázták, hogy a halott vízen (a Jordánon) vagy hídon átjut a túlvilágra, és ebből a pénzből fizeti a vámot. Ha nem teszik mellé, visszajárhat érte. Egyéb cselekményeket is kapcsolatba hozhattak a Jordánon való átkeléssel: nem adtak mellé túl sok holmit, mert „nem bírta volna átvinni a Jordán vizén”. A folyó a purgatóriumból a mennybe vezető átkelőhely is lehetett. Egy baranyai adat szerint: ha egy lélek már nincs a purgatóriumban, de még nincs a mennyben, a Jordán vizében áll. A túlvilágtól elválasztó víz elképzelésével hozta kapcsolatba a kutatás az ún. csónakalakú fejfákat. E fejfák legszemléletesebb példái a szatmárcsekei református temetőben vannak. Egyes 641nézetek szerint ezek szimbolikus csónakformák, a benne fekvő ember arcával. Ez az egyes finnugor népeknél ismert csónakba temetkezés szokásának maradványa lenne. E nézet azonban nem bizonyított. A túlvilágra vezető víz és híd egyébként Európa minden népénél – és a Föld sok más helyén is – elterjedt elképzelés; mint folklórmotívum is közismert; nehéz tehát az eredet, a rokon népek hiedelemvilágával való kapcsolatok vonatkozásában dönteni.
A túlvilágra vezető körömhíd és tüskés út általánosan ismert volt a magyar néphitben; mindkét nézet, különösen a tüskés út vagy az áthatolás más módon való megnehezítése egész Európában ismert. A hiedelmek kapcsolatba hozták a tüskés utat a halott harisnyával, cipővel ellátásával: mezítláb nem tudna végigmenni rajta. A levágott haj és köröm szétszórásának tilalmát pedig a körömhíddal hozták összefüggésbe: ne kelljen a halottnak a hídhoz szükséges körömdarabkákért visszajárnia. Szórványos adataink vannak arra is – megegyezően az Európa-szerte ismert hasonló adatokkal –, hogy a halott mellé adott egyéb dolgokra, különösen bizonyos ruhadarabokra (szoknya, nadrágtartó) is a túlvilág felé vezető hosszú úton van szüksége.
A magyar néphit meghaltak lakóhelyeire vonatkozó hiedelmei a keresztény egyház túlvilágtanítását (az „igazak” a mennyben, a bűnösök a pokolban; a purgatórium átmeneti vezeklőhely) egészítik ki. A túlvilág „helyére” vonatkozó hiedelmek nem ismertek; a jelenkori hiedelemadatok nem utalnak a régészeti és nyelvészeti adatokból kikövetkeztetett nyugati tájolású, „földi” túlvilágra, vagy al- és felvilágra; csak az egyház „lent” és „fent” tanításait tükrözik, inkább metaforikus kifejezésként, mintsem konkrét helymegjelölésként. A túlvilág, a halottak birodalmának valamikori feltételezett „fordítottságára” semmilyen konkrét hiedelem nem utal, legfeljebb szimbolikus gesztusok. Néhány moldvai, bukovinai adat igen archaikus túlvilágelképzelésről ad hírt: eszerint a „rejtező” személyt „meghordozzák” a békák, majd a gyíkok, kígyók országában. E gyér nyomok mellett azonban dominál a keresztény túlvilágkép.
Általában azt mondhatjuk, hogy a túlvilágra vonatkozó hiedelmek nem annyira annak mibenlétére, mint inkább a halottak túlvilági életére vonatkoznak. A lélek bizonyos idő elteltével jut oda. A bűnös életűekre vonatkozó keresztény tanítás mellett volt egy, a bűnösök földi vezeklésére vonatkozó elgondolás, amely legvilágosabban a kísértethiedelmekben nyilvánult meg. A pokolbeli bűnhődés egyházi tana a viselkedési szabályok szankcióival egészült ki. Például: „Aki másra köp, a pokolban tüzes tányérról kell felnyalnia.” A túlvilágon az élők lényegében földi életüket folytatják tovább: ruházkodnak, esznek-isznak, fáznak, szomjaznak, éhesek. Általános nézet volt, amit egy nógrádsipeki (Nógrád m.) adat így fejez ki: „kinek milyen az életje, olyan a halála”: amit életében csinált, azt és úgy kell csinálnia a túlvilágon (e szólás igazságát egy „tobzódós” emberről szóló történettel világították meg Nógrádsipeken, aki a túlvilágon is kocsmában mulatozik; Pócs É. gy.)
A túlvilági élet adatainak legtöbbje kétféle hiedelemmonda- vagy élménytörténettípusból származik: az álomban megjelenő halottak „üzeneteiből” és a halottlátók tudósításaiból. Ezek beszámolnak valamilyen, a család halottainak hiányzó dologról, ami legtöbbször ruhadarab: kendő, nadrágszíj, harisnyatartó. Egy jellemző szegedi adat: „Alsóvároson valakinek a halottja megjelent álmában és szemrehányásokkal illette, mert nem adtak vele zsebkendőt. Másnap az illető kiment a sírhoz, ahol elföldelt egy zsebkendőt. Most már a halott nyugton hagyta” (Bálint S. 1944–45: 4).
A halottak másik leggyakoribb túlvilági szükséglete az étel-ital, ezt a „halott etetésének” 642különböző módozataival elégítették ki. A földi életüket folytató, étkező és ruházkodó halottak túlvilága keresztény vonásokkal is kiegészült: a túlvilágon körmeneten, búcsún vesznek részt. Katolikus falvakból származó, „túlvilági szükségletekre” vonatkozó adataink szerint – egy, Nyugat- és Közép-Európában a középkor óta ismert legendának megfelelően – a halott hiányos öltözéke miatt nem tud ezeken részt venni: álomban harisnyakötőt kér, mert ennek hiányában állandóan a harisnyáját kell húzogatnia, nem tud együtt haladni a búcsúsokkal. Másrészt a túlzott siratás miatt vízben járnak, átázik a búcsúban vagy körmenetben vonulók köténye, szoknyája.
E tudósítások túlvilágképe meglehetősen differenciálatlan: egyetlen „holtak országa” áll szemben az élők országával, amely nem rendelkezik a menny–pokol vagy menny–purgatórium–pokol tagolással. Csak a halottlátók beavató látomásai tartalmaznak részletesebben megrajzolt túlvilágképet is, mint ezt már ott taglaltuk: de ez nem lett oly általános részévé a néphitnek, mint a halottak „tudósításaival” kapcsolatos köztudott túlvilágmotívumok. (Schram 1957a; Ellis 1942; Körner 1970; Barna 1981c.)
