MÁGIA
MÁGIA
A mágia bizonyos rituális technikákat és viselkedési formákat jelent, amelyek segítségével egy egyén vagy egy csoport valamely praktikus cél érdekében bizonyos természetfeletti erőket befolyásolni tud. E természetfeletti erő kezdeti fokon „személytelen varázserő”, amelynek hite megelőzte a vallás természetfeletti hatalmasságaiba vetett hitet. A mágia megjelenését már az őstársadalom korában, az emberi gondolkodás igen korai szakaszában feltételezi a kutatás; vallás előtti tudatformaként, illetve a vallás legegyszerűbb formájaként (Frazer 1890), vagy az animizmus (lélekhit) megjelenése után következő „második lépcsőfokként” (Tylor 1871). E feltételezések ellentmondásait oldják fel az újabb, az animizmust és mágiát a vallás kezdetleges formájaként értékelő, a kettőt nem „lépcsőfokokként” értelmező, hanem egymást feltételező, egymásból kialakuló világértelmezésként magyarázó nézetek („animinisztikus mágia”). Frazer elképzelése szerint a világot nemcsak személyes lények, hanem „személytelen erők” is irányítják, mintegy természeti törvényként. E törvényeknek megfelelően működik a mágia. A mágikus cselekvések eredetileg nem tételeznek fel az ember fölött álló természetfeletti hatalomba vetett hitet. A vallás lényege viszont egy feltételezett közös hatalom; a vallásos kultusz szertartásai „a hatalomtól való függőségnek adnak megerősítést” (Sahlins 1973: 285): a vallás istene a mágia „személytelen erejéhez” képest személyes erő, amelynek az ember magát aláveti. A mágiát mint önmagában kényszerítőleg ható cselekvést, a vallásos cselekvést pedig mint felsőbbrendű erőre ható cselekvést tekintve a hiedelmek cselekvésben megnyilvánuló formái mágikus vagy vallásos cselekmények (van Gennep 1909: 110).
A keletkezés fokozataitól függetlenül a mágia és vallás az emberiség adatanyaggal dokumentálható, vizsgálható kultúráiban általában szorosan együttműködik, összefonódik, sok konkrét módszere, eszköze azonos lehet. Mint Marót Károly írja (1933: 31): „a primitívek vallásos cselekedeteiben összefonódik a mágia és a vallás … itt egy magában egységes világnézetről van szó, amellyel szemben a mi »vallás« és »mágia« kategóriáink lehetetlenek”.
Ezt illusztráló, természeti népek gyakorlatából vett példáin kívül a klasszikus ókori vallások számtalan idevágó jelenségét sorolja fel. Ehhez a keresztény egyház hivatalos 643rítusainak és egyéni vallásos gyakorlatának mágikus elemeit, eszközeit is hozzátehetjük. A keresztény vallás hivatalos kultusza mellett, azzal párhuzamosan, sokszor összefonódva működött a profán mágikus gyakorlat, továbbá a hivatalos vallás mellett továbbélő, annál sokkal régebbi fokozatokat őrző, a vallás kialakulásának kezdeti stádiumához köthető, „vallásos” cselekmények is: a halotti áldozat, az őskultusz bizonyos formái, „természeti szellemeknek” adott valóságos vagy kvázi-áldozati cselekmények, a halottakkal, túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusok; a jövőt természetfeletti lényektől, halottaktól – bizonyos áldozati cselekmények által – megtudakoló jóslás; más szavakkal: a keresztény vallás mellett fennmaradt, megőrzött, sőt újratermelt „ősvallási maradványok” is. E maradványok azonban meglehetősen üresek, felemásak. Nem mutatják a hitnek és kultusznak a funkciójában működő vallási rendszerekre jellemző egységét, korrelációját. Léteznek „felsőbb hatalmasságok” kultusz nélkül; és léteznek bizonyos kvázi-vallásos cselekedetek felsőbb hatalmasságok nélkül; áldozat anélkül, hogy bárkinek is adnák az áldozatot; jóslás anélkül, hogy valakitől várnák a jóslat eredményét; a túlvilággal, halottakkal való kapcsolatteremtés „üres” gesztusai, anélkül, hogy bárki is a túlvilággal akarna kapcsolatot teremteni. E „kiüresedett” vallásos cselekmények tehát általában nem eredeti funkciójukban működnek, hanem „önmagukban ható” mágikus cselekvésként, a paraszti hiedelmek rendszerében a mágiával azonos szerepet töltenek be. Ez az „üresedési folyamat” a mágiára is jellemző, amely Európában már régóta többnyire „automatikusan” működik, szinte mint viselkedési mechanizmus. (Ezt taglalja magyar vonatkozásban Dömötör T. 1964a: 24). Az utolsó századok mágikus gyakorlatára egyre inkább jellemző a cél nélküli, „üres” mágikus gesztusok alkalom fenntartotta, szokásszerű gyakorlása, amely természetesen a szó eredeti értelmében nem is tekinthető mágiának. Ilyen értelemben a „valódi” mágikus gyakorlat meglehetősen szűk területekre szorult vissza.
A vallás fő funkcióit – kapcsolat létesítése a túlvilággal, a felsőbb hatalmakkal a kultusz különböző formái révén: oltalmat kereső, engesztelő és hálaadó céllal – az európai parasztkultúrákban a középkor óta a keresztény vallás hivatalos kultusza tölti be. K. Thomas kifejezésével (1971: 637): a keresztények hite lett az élet minden aspektusában érvényes „vezérelv” – az e mellett működő mágia a különböző speciális nehézségek legyőzésére szolgáló eszköz. B. Malinowski megfogalmazásában (1944: 200): „A vallás… az emberi lét alapvető problémáira, míg a mágia mindig a speciális, konkrét részletproblémákra vonatkozik.” Elsőrendűen a mindennapi élet racionális úton – mindennapi módszerekkel – kellőképpen nem kézben tartható területei, az egyéni élet szükségletei, válsághelyzetei jelentették a mágia működési terét. Részben azonban erre is kiterjesztette hatáskörét a középkori egyház; mégpedig a korábban már tárgyalt benedikció-gyakorlattal, amellyel a hívek világi és nagyon is konkrét szükségleteit elégítette ki. E gyakorlat eszközeinek nagy része is eredetileg mágikus eszköz volt, majd az egész középkor folyamán a népies – profán – mágikus gyakorlat sok eszközét is magába olvasztotta. A közelmúlt paraszti mágiájának módszerei, eszközei jelentős részben ebből a középkori egyházi vallásos-mágikus gyakorlatból erednek; és szemszögünkből – és a hiedelemrendszer szempontjából – nézve egy egységben működtek az „eredeti” profán mágikus eszközökkel.
E folyamatok eredményeképpen a vallás és mágia sok szempontból egymással amúgy is rokon cselekvési rendszerei még szorosabban egymásba fonódó, egymást feltételező, együttműködő rendszerekké lettek Európa paraszti hiedelemvilágában. A továbbiakban 644a mágikus-vallásos megkülönböztetést figyelmen kívül hagyva, a hiedelemrendszer cselekvésben megnyilvánuló jelenségeit egy egységnek tekintve tárgyaljuk.
J. Frazer (1890) mind a természeti népek és az ókori magaskultúrák, mind az európai paraszttársadalmak mágikus gyakorlatának hatalmas adatanyagát gyűjtötte össze és rendszerezte. Ennek alapján állapította meg a mágia működésének két alapelvét. Az utánzásos vagy imitatív (analógiás) mágia lényege, hogy hasonló hasonlót hoz létre (a búzát vető ember feldobja a vetőzsákot munkája végeztével, hogy a gabona is olyan magasra nőjön); a szimpatetikus vagy érintkezéses mágiáé pedig az, hogy egymással kapcsolatban lévő dolgok mindig kapcsolatban maradnak, szétválasztásuk után is hatnak egymásra (elvesztett hajszállal megrontható a tulajdonos). A mágia két alapvető megnyilvánulási formája – Frazer, majd van Gennep kategorizálásában – a véghezvitt cselekvésekben megnyilvánuló pozitív mágia, és valamely cselekvés tiltása, a tabu, vagy negatív mágia.
A mágikus gyakorlat célja, irányulása szerint szokásos a produktív (serkentő, valamint megszerző), preventív (megelőző, elhárító), gyógyító, rontó és jósló cselekményeket megkülönböztetni (pl. Szendrey Zs. 1933a – Kagarov felosztása alapján). Szendrey a gyógyítást nem tekinti külön csoportnak. Ehhez még hozzá kell tennünk az egyik csoportba sem sorolható azonosító, tudakozó eljárásokat, amelyek nem mágiának, hanem inkább a mágia segédeszközének tekinthetők.
A mindennapi gyakorlat szintjén e csoportok nem mindig különíthetők el élesen. A közelmúlt paraszti mágiájában a célok sokszor nem világosak; egyazon cselekmény lehet megelőző vagy „serkentő” eljárás; illetve sok ambivalens indíttatású cselekmény is ismert. Jellegzetes határterület például a szerelmi mágia, amelyet szubjektív nézőpontok alapján tekinthetünk csak egyértelműen „rontó” vagy „produktív” mágiának. A „rontó”, másnak kárt okozó mágikus eljárások egy része egyúttal gyógyító cselekmény: amennyiben a rontást a meggyógyítandó személyről egy másikra hárítják át. Ennek következtében a mindennapi mágikus gyakorlat bemutatásakor csak részben követjük a fenti csoportosítást. A rontás, valamint a jóslás önálló kategóriaként is tárgyalásra kerül, de a háziélet, háztartás mágiája és a termelés mágiájának egyes csoportjai, valamint az itt részleteiben be nem mutatott gyógyítás tartalmaznak produktív, preventív, jósló mágiát, és a „negatív mágia” tiltásait, valamint a fenti kategóriákba be nem sorolható, voltaképpen vallásos cselekményeket is. Ezek a kategóriák a gyakorlati funkció által meghatározott, egymástól elválaszthatatlan egységekben jelennek meg.
A mindennapi mágia elsősorban pozitív célok szolgálatában állt: úgymint az állatok és a föld, az állatállomány és az emberek termékenységének, az ember jó sorsának, szerencséjének, egészségének, a család jólétének biztosítása, a ház, a család, a szántóföld és az állatok védelme a „rontástól”, ártó lények és természetfeletti hatalmak károkozó tevékenységétől. Az e célok érdekében végzett mágia részint a hétköznapi gyakorlattal összefonódva, annak „racionális” cselekményeit kísérve, hatásosságát növelve, részint önállóan, a hétköznapi gyakorlattól független varázsló eljárásokként működött. Megjelenhetett továbbá jeles napi, alkalmi hagyományként, ünnepi szokáscselekmények részeként. Az egész közösség vagy a közösség egyes csoportjai által véghezvitt hagyományos alkalmakhoz kötődő közösségi rítusok szokásnak minősülnek, és kívül esnek e fejezet keretein.
A MÁGIA ESZKÖZKÉSZLETE
A MÁGIA GYAKORLÁSÁNAK FELTÉTELEI
A GAZDÁLKODÁS MÁGIÁJA
A HÁZTARTÁS MÁGIÁJA
AZ EGYÉNI BOLDOGULÁS MÁGIÁJA
RONTÁS
JÓSLÁS, TUDAKOZÓDÁS
