TÁRGYAK
TÁRGYAK
A mágikus eljárások tárgyi kellékeinek egyik csoportját az eljárások kapcsán már említett mindennapi eszközök jelentették, amelyek csak adott esetben – egy eljárás végrehajtásakor – lettek alkalmi mágikus tárggyá. A tárgyak analógiás célokra való felhasználására jellemző az elv azonossága mellett a változó tárgyak végtelen sora.
Ezekkel ellentétben a talizmán- vagy amulettszerű tárgyak mintegy önmagukban hordják varázserejüket; ezek a növény-, állat- és ásványvilág olyan tárgyai, amelyeknek gyógyhatást, természetfeletti eredetet, „varázserőt” tulajdonítottak, és ezért mágikus hatásukba vetett hagyományos hit fűződött hozzájuk. A tisztelt állatok, elsősorban a kígyó bármiféle tartozéka ilyen volt, de a béka csontjának, a nyúl hájának, különböző madarak tojásának, tollának, sőt fészkének is sokféle – gyakran helyileg változó – alkalmazása volt. A növényvilág termékei szinte végtelen sorát nyújtották a mágia eszközeinek. Ezen a téren is kiemelkednek a tisztelt, „szent”, mágikus célokra hagyományosan alkalmasnak ismert fák, cserjék, füvek, mint a nyírfa, bodza, vadrózsa egyes részei. Az ásványvilág készen kapott termékei közül legfontosabb szerepe a mennykőnek és a kígyókőnek volt, de alkalmilag sok egyéb ásványi anyag tölthetett be mágikus funkciót, akár egy szokatlan alakú kavics, amelyet különleges eredetűnek tartottak (pl. hangyabolyban talált „hangyabékakő”). A vastárgyak mágiában való alkalmazása rendkívül sokoldalú. Gyakran mint éles, hegyes tárgyak használatosak analógiás elgondolások alapján, de sok esetben úgy látszik, hogy a vasnak önmagában is „varázserőt” tulajdonítottak.
Az ember környezetéhez tartozó eszközök közül több a mindennapi életben betöltött fontos szerepénél fogva lett hathatós mágikus tárggyá, így például a pénzérmék, vagy a kenyérsütés eszközei. A seprű a ház és lakói mágikus védelmét szolgáltatta a ház vagy istálló ajtajába támasztással. Van olyan feltételezés, hogy a (vessző) seprű mágikus tárgy szerepét annak köszönheti, hogy eredetileg nyírfából készült, és örökölte az annak tulajdonított hiedelmeket. A ruhadarabok közül kitüntetett szerepe volt a kapcának, bocskornak a szerelmi varázslásban. Hasonló szerepet töltött be a gatyamadzag, amely emellett a magyar néphit univerzális rontáselhárító eszköze is volt. A boszorkány és egyéb „nyomó” lények jelképes megfogásának általános eszköze, legalábbis az erre vonatkozó hiedelemmondai megfogalmazások szerint (e mondák elterjedt közép- és dél-európai megfelelőiben övek, szíjak játszottak hasonló szerepet). Egyéb férfiruhadarabok a nők által végzett, illetve nőkkel kapcsolatos mágikus tevékenységben kaptak nagy szerepet: az átmeneti rítusok óvó, serkentő mágiájában, valamint a téli ünnepeken gyakorolt szerelmi jósló eljárásokban (pl. András éjszakáján a férjet jósló lány a párnája alá férfi családtagtól szerzett gatyát vagy inget dugott).
Egyedülálló fizikai sajátságai révén volt az ember mindennapi környezetének tárgyai közül fontos szerepe a tükörnek, elsősorban a túlvilággal való kapcsolatteremtés (halottlátó), jövőbe látás, elrejtett dolgok (kincs), ellopott tárgyak „meglátásának” eszközeként. A vele kapcsolatos tilalmak azt jelzik, hogy bizonyos mértékig félelmetes tárgy is. Erre nemcsak a halálesettel kapcsolatos tükörletakarás utal, hanem általános hiedelem volt 653az is, hogy aki este tükörbe néz, ördögöt lát álmában; kisgyereknek nem volt szabad belenéznie, mert nem nőne meg. A tükörrel kapcsolatos, Európa egészén is hasonlóképpen élő előírásoknak és kapcsolatteremtő rítusoknak a Föld távoli pontjain is meglepően egyező párhuzamai vannak (Róheim 1917a). Valószínű, hogy ez a tükörnek azon a tulajdonságán alapul, hogy fordított képet mutat a világról: ezért lehetett a tükörbe nézve – a „fordított” túlvilág-elképzelésnek megfelelően – a túlvilágba betekinteni.
Az ételek mágikus tárgy szerepe több tényezőn alapul. Egy részük annak köszönheti mágiában betöltött kitüntetett szerepét, hogy alapvető táplálék volt. Így a kenyér – mint minden táplálék jelképe – a családi jólétet, termékenységet szimbolizálta, kezdő alkalmakkor, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása. Ilyen például az új házba vitt kenyér és só, vagy amikor a lakodalomban az új asszonyt kenyér alatt vezették be. Bőségvarázsló magyarázatokat fűztek a karácsonyi vacsorán fogyasztott kenyérhez is. A sütés segédeszközei mágikus tárgy szerepüket a kenyértől kölcsönözték a sütőlapát, szénvonó, sütőteknő az égiháború, tűzvész elhárításában volt fontos.
A kása szerepe részben hasonló, mivel a kenyeret megelőzően hosszú ideig alaptáplálékul szolgált; ezért több európai népnél áldozati étel is volt. Észak- és Kelet-Európában ennek ma is vannak nyomai, a magyarságnál csak kvázi-áldozati cselekmények fűződnek hozzá. A közelmúltban a termékenységvarázslás eszközeként volt elterjedt, amely többek között szemes mivoltán is alapszik (kását kell fogyasztani újévkor, hogy sok pénz legyen jövőre a háznál). A mákhoz hasonlóan a ház vagy istálló köré szórva rontáselhárító szer volt (a rontó lény a szemek felszedésével „lehetetlen” feladatot kap).
A só szerepe szintén a táplálkozásban betöltött fontosságán alapszik: jólétet, szerencsés kezdetet, új életet biztosító jelentése van a kezdő mágiában (újszülött fürdővizébe tett só). Hasonló használata egész Európában ismert, már a klasszikus ókorból is nagyszámú adatot ismerünk. A halott „etetésében” betöltött szerepe Európa több népénél halotti áldozatra vezethető vissza; az ószövetségi ételáldozatok közt is megtalálható. Rontáselhárító eszközként szintén ismert egész Európában, az ókor óta. E szerepét támogatta, hogy szentelmény is volt, és hasonló szerepet kapott az egyházi keresztségben (Franz 1909: II. 222).
Más ételek sajátságos fizikai-biológiai adottságaik révén lettek mágikus tárggyá. Ilyen az újévkor fogyasztott, szerencsét hozó disznó (mivel „szapora” állat). A káposzta sok levele révén lett néhol bőségvarázslásra alkalmasnak tartott étel. Biológiai adottságai révén lett a tojás a növekedés, újjászületés szimbólumává Európa-szerte, sőt szinte az egész Földön. E szerepben elsősorban az átmeneti rítusok mágikus cselekményeiben, vagy jelentését elvesztett szokáselemeiben jelenik meg (újszülöttnek ajándékozott tojás, új asszony tojásra léptetése). Nagy jelentősége volt a szerelemkeltő eszközök sorában. Nálunk kevés adat képviseli az agrármágiában főleg Kelet-Európában játszott fontos szerepét (a szántóföld termékennyé tétele, eke alá tett tojás első szántáskor). Gyakoribb volt alkalmazása a magyarságnál – mint egész Közép-Európában – az állatok, különösen a szarvasmarha életének fordulópontjai során. A húsvét és egyéb tavaszi ünnepek tojása is világosan az „újjászületés” jelképe. Egyházi szentelmény volta és a húsvéti tojást Krisztus feltámadásának jelképeként magyarázó egyházi hagyományok segítettek fenntartani a tojással összefüggő ősi jelképrendszert (Dörfler 1895a; Ujváry 1969).
Az alma szerepe hasonló volt; minden bizonnyal fizikai adottságai révén lett termékenységi, illetve szerelmi szimbólum; az ókori Kelet gránátalmájának és fügéjének hasonló funkcióját vette át. Ezen alapul többek között a lakodalmi rítusok, a szerelmi 654jóslás almája, vagy az állatok almáról itatása karácsonykor, újévkor, vízkeresztkor (a karácsonyi asztalról származó almát tesznek ilyenkor a vályúba). Az almával végzett jósló eljárásokban a bibliai tudás almája-képzet is szerepet játszhatott (Róheim 1916; Dankó 1962).
A fokhagymának Európa néphitében betöltött, az ókorig nyomon követhető rontáselhárító szerepe erős szagán alapul. E funkcióban végigkísérte az élet minden „veszélyes” időpontját és időszakát (küszöb alá ásva, tehén szarvába fúrva, ajtóra akasztva). Az egészségvarázsló, gyógyító hatásába vetett hit hasonlóan régi és elterjedt. Magyar néphitbeli szerepéhez hasonló alkalmazása elsősorban Európa szláv nyelvterületein ismert.
A hüvelyesek mágikus tárgyként való használata elsősorban „szemes” mivoltukon alapul (a mákhoz, kásához hasonlóan); ennek alapján kerültek analógiás kapcsolatba a bőség, szaporaság, „sok pénz” gondolatával (a karácsonyi és újévi étkezésben).
A méz alkalmazása (bekenés és fogyasztás) az egészség, boldogság, „édes élet” gondolatával társult (a karácsonyi asztalon, újévkor, lakodalomban, gyerek születésekor), egyedülálló édes íze miatt. Gyógyító-egészségvarázsló célokra is használták. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte, az ókor óta; ezenkívül több nép hagyományaiban halotti áldozati szerepének maradványai is kimutathatók – ennek azonban a magyar parasztság gyakorlatában nemigen van nyoma.
Némelyik étel annak köszönheti néphitbeli szerepét, hogy Európa régmúltjában kultikus étel volt. A mai néphitben megőrződött fontosságuk – az eredeti szimbolikus tartalom nélkül, másodlagos értelmezésekkel. Így a mák Dél- és Délkelet-Európában az elhunyt családtagoknak a téli halotti ünnepeken adott halotti étel volt; egyébként már az ókorban ismert volt halotti áldozatként. Ennek értelmét vesztett megfelelője a karácsonyi mákos tészta magyar néphitben betöltött jósló szerepe, vagy a lucaszéken való boszorkányfelismeréshez kapcsolódó mákszórás (Pócs 1965: 187–188). Egyébként a máknak rontáselhárító szerepe van (istálló körülszórása). A tej áldozati szerepét olyan elhomályosult kvázi-áldozati cselekmények őrzik, mint a villám gyújtotta tűz tejjel való oltása, vagy a házikígyónak és a garabonciásnak, táltosnak járó tej hiedelemmondai motívuma. (Az ételek hiedelmeiről általában: Szendrey Zs. 1931.)
A katolikus vidékek parasztságának gyakorlatában kiemelkedő helyet foglaltak el a mágikus tárgyak között az egyházi szentelmények. Ennek alapja az a tény, hogy a szentelmények az egyházi használatban is olyan tárgyak és dolgok, amelyeknek a szentelés vagy áldás révén áldásos: óvó, elhárító, serkentő hatásuk van. A mágikus gyakorlatban legfontosabb szerepe a szenteltvíznek, szentelt gyertyának, almának, barkának, búzának és a húsvéti szentelt ételeknek volt. Ezek egyéb funkcióik mellett egyaránt szerepet kaptak a vihar elhárításában, a szántóföld, gyümölcsfák termékenyebbé tételében, a gyógyászatban. Némelyik szentelménynek helyi jelentősége volt: a Dunántúlon például Benedek-napon szenteltetett hagymát és zsírt használtak különböző mágikus célokra is, az Alföld több helyén Sarlós Boldogasszony napján szenteltetett szénát, füvet, kukoricaszárat. A hivatalos gyakorlaton kívül eső, népi szentelményeket hasonlóképpen használták: például a Márk-napi búzaszentelésre szokás volt néhol titokban zöldségmagvakat vinni. Ezek vetőmag közé keverésével az egész vetés „áldást nyert”. Előfordult, hogy régi sírból kiásott koporsószeget szenteltettek meg hétszer titokban, hogy mint rontáselhárító szer hathatósabb legyen. Népi szentelmény jellege van a búcsúba elvitt tárgyaknak is: erdélyi adatok szerint például búcsúba vitt csengettyűvel szívbajos beteg 655hathatósan gyógyítható. Hasonló szerepük volt az úrnapi „sátorból” származó füveknek, virágoknak (Bálint S. 1944b; Szendrey Zs. 1938b).
Egyéb egyházi, templomi eredetű szerek is vallásos használatuk révén lettek mágikus célokra alkalmas tárggyá: az oltárterítő, a harangkötél darabja, az olvasószem, vagy akár a templom sarkáról letört fadarab. Például a Borsa-völgyben a templom zsindelyének darabkáját alkalmazták egy, szentantaltüze elleni gyógymódban. Az ünnepek által „megszentelt” tárgyak is a mágia univerzális eszközei lettek: nemcsak a „szentelt” ételekből álló húsvéti ebéd, hanem például a karácsonyi vacsora és asztal minden tartozékát is hathatósnak vélték a mindennapi mágia szinte minden területén. Az átmenet rítusaihoz kapcsolódó tárgyaknak is lehetett hasonló szerepük.
A mágikus tárgyak speciális csoportját jelentik az amulettek. Az amulett eredeti értelmében önmagában varázserejű tárgy, amelyet testen – leggyakrabban nyakban – viselnek. A magyar parasztság közelmúltbeli gyakorlatában e célra készült amulett alig volt. De ezt a szerepet töltötte be minden hétköznapi, illetve mágikus tárgy, amelyet hasonló módon használtak: óvó céllal a testen, ruhán viselt, esetleg ágyban vagy a lakás más helyén elhelyezett tárgyak. Ilyen volt például a kisgyereket, kiscsikót szemveréstől óvó – nyakba vagy csuklóra, fülre kötött – piros szalag, gyöngy; a gyerek csuklójára erősített hegedűhúrdarab, a gyermekágyas sátorlepedőjébe kötözött vagy a tehén szarvába befúrt fokhagyma; továbbá az egyházi eredetű amulettek: nyakban viselt érmek, a beteg testére kötött – papírra írt – imák, szentképek (Szendrey Zs. 1937a, 1937b; Seligmann 1927; Schmidt, L. 1958).
A rajzolt, leírt mágikus jelek a háziélet, gazdaság tárgyain töltik be a védő amulett szerepét. A magyar parasztság gyakorlatából elsősorban a kereszt jelének alkalmazására 656van adatunk (ajtóra festve, edénybe karcolva; Gunda 1941), de amulettszövegek (általában értelmetlen „abrakadabrák”) falra, kerítésre írása is szokásos volt, meghatározott konkrét céllal, például betegség elhárítására, élősködők távol tartására.
32. ábra. Mágikus jelek pajta védelmére, Gyimesközéplok (Csík m.). (Gunda Béla nyomán)
