KINCSSZERZÉS
KINCSSZERZÉS
Mágikus módszereinek ismerete általános volt a magyar néphitben, és feltehető, hogy száz-kétszáz éve még a módszerek gyakorlása is előfordult. Az elásott kincsre, kincsőrző szellemekre vonatkozó hiedelmek az elásott kincs megszerzését természetfeletti képességekhez kötik. Ennek ellenére bizonyos kincsszerző módszerek a mindennapi mágia mindenki által gyakorolt praxisába tartozhattak. A közelmúlt hiedelemmondai adataiból azonban nem következtethető ki pontosan a gyakorlat mikéntje és intenzitása.
A hiedelmek egy része a helyét mutató jelekre vonatkozik: a kincs helyét meg lehet álmodni, vagy valamilyen szellemlény álomban tudósít erről. Ez voltaképpen az alvással 683szerzett „tudomány”, „beavatás” képzetkörébe tartozó motívum, így a természetfeletti képességű személyek kincsszerzésére vonatkozik. Másrészt közismert nézet volt, hogy a kincs helyét kék (sárga, veres) láng jelzi Szent György, Szent Iván napján, vagy legáltalánosabban virágvasárnap és nagypéntek („két pásió”) között. Ilyenkor a kincs „tisztítja magát”: feljön egy időre a föld felszínére, majd a láng kialudtakor visszasüllyed. Addig lehet a kincset megszerezni, „amíg fent van”. A kiásás sikerességét tilalmak biztosítják: útközben nem szabad visszanézni, beszélni; csak „bűntelen személy” szerezheti meg a kincset. Másrészt a lángot észrevevőnek meg kell fognia gatyája, pendelye egy ráncát vagy egy hajtincsét: így fennmarad a kincs, és meg tudja szerezni magának, de a megfogott hajszálak megőszülnek. Elterjedt hiedelemmondák szólnak a kincsásási szabályok be nem tartása miatti sikertelenségről. E hiedelemmondákban tükröződő módszerek valós alapját az égő mocsárgázjelensége képezte, de nem tudjuk, hogy az eljárások mennyiben tükröznek valóban gyakorolt módszereket. Ugyanezt mondhatjuk a kincsőrző szellemekkel kapcsolatos gyakorlatról. Szórványos adatok a nekik adott áldozatra vonatkoznak: „veres kutyát”, kakast vagy más állatot kell „ráölni” a kincsre, amikor a szellemet vélik látni, aki az áldozat fejében átengedi a kincset (Balásy 1897; Bán 1915).
A jelenkorban közismert hiedelemmondák szólnak kincsszerzésről, táltos, néző, hetedik gyerek segítségével. A boszorkányperek 17–18. századi adatai még a nézőnek, táltosnak tartott személyek tényleges praxisára utalnak: születéssel vagy beavatással szerzett tudásuk a kincs „meglátására” is kiterjedt. Néhány konkrét módszerre is fény derül a perekből; például a táltos kenyeret forgat cérnára függesztve a föld felett (Komáromy 1910: 249). A kincskeresés tényleges gyakorlata – a pénzelásás valóságos gyakorlatával összefüggésben – a 16–17. századi Európában minden társadalmi rétegre kiterjedt. Mindennapi módszerei mellett a varázslók egyik speciális feladata is volt az ebben való tanácsadás vagy közreműködés (Thomas 1971: 234–235). Némelyik eljárást középkori arab, majd Európában az újkorig ismert kéziratos varázskönyvek is terjesztettek (Kákosy 1978: 80–81). A kincs megszerzésének egy más hagyományrétegre valló gyakorlata volt a kincs helyének varázsvesszővel való kijelölése. E módszer paraszti használatára vonatkozó adatokkal alig rendelkezünk (Komáromy 1910: 249; a táltos „virgát hány”), de a 16–17. századi nemesi, polgári, korábban egyházi gyakorlat általános lehetett. Az erre vonatkozó adatok azt is bizonyítják, hogy a kincs mágikus úton való megszerezhetősége „össznépi”, a tudós és egyházi mágia által is támogatott hiedelem volt. Magyarországon a 16–17. század óta ismerünk a varázsvessző készítésének és használatának, például nyílként való kilövésének pontos módszereit rögzítő, a cselekményt kísérő ráolvasásokat, imákat leíró kéziratos recepteket, amelyek egy egész Nyugat-, Közép- és Észak-Európában elterjedt szöveg- és cselekménytípus körébe sorolhatók. Legkorábbi európai feljegyzése a 10. századból ismert; majd nemesi-polgári és paraszti használatú kéziratos, később nyomtatott varázskönyvekben terjedt. Magyarországon az 1529–1541 között feljegyzett „Gyöngyösi ráolvasások” az első rávonatkozó adat; ezzel majdnem pontosan egyező szöveget tartalmaz egy múlt századi kézirat (Wieder 1890). G. Eis (1964: 145–157) kutatásai szerint a felvidéki bányavárosokban érclelőhelyek felkutatására alkalmazták e kincskereső varázsszöveget. Ezek a módszerek egyebek között az egyiptomi és a középkori arab mágia hagyományait közvetítették – írásos forrásokon keresztül – Európába, kismértékben Magyarországra is (Kákosy 1978: 80–81).
