JÓSLÁS, TUDAKOZÓDÁS
686JÓSLÁS, TUDAKOZÓDÁS
Mind a jóslás, mind a tudakozódás (elrejtett, elveszett dolgok, bűnös személy kiléte után), csakúgy, mint a jövőben érvényes sorrendet megállapító sorsvetés feltételezett eredeti formájában a divináció (istenítélet) kategóriájába tartozó vallásos cselekmény, amennyiben felsőbb hatalmasságoktól tudakozódtak az ember számára be nem látható, a földi tér és idődimenziókon kívül eső dolgokról: isteni döntést, előjeleket kértek az ember illetékességét vagy képességeit meghaladó ügyekben. A kapcsolatteremtő módszerek némelyikének (halottak megidézése, „túlvilági utazás”, bizonyos áldozati cselekmények) egyik célja éppen ilyen információk nyerése volt. Európa múltjából és az ókori keleti magaskultúrák Európában továbbélő örökségében sok példánk van az istenítéletre papok, varázslók, később egyházi és világi bíróságok gyakorlatában. Emellett azonban ismertek voltak a népies, mindenki által űzött (és nem divinációval kapcsolatos) jósló, valamint a bűnös személyt, elrejtett, elvesztett dolgokat megtudakoló, azonosító eljárások, továbbá a mindennapi élet eseményeihez kapcsolódó előjelek számtalan fajtája is: időjárás- és terméselőjelek, szerelmi jóslás (Stemplinger 1922; Thomas 1971: 230–252; Harmening 1979: 81–216). A jelenkor európai parasztsága általában mindenfajta természetfeletti hatalmasság közbeiktatása nélkül, a mindennapi mágia rendszerében űzte ezt a gyakorlatot. A közelmúlt magyar paraszti módszerei közt is csak szórványosan fordultak elő istenítélet jellegű – a keresztény vallás szentjeit közbeiktató – jósló és tudakozó cselekmények (szerelmi jóslás vagy rostaforgatás szentekhez fohászkodással). Archaikus kapcsolatteremtő módszert őriz azonban a jelenkorban a halottlátó, tudós személyének tulajdonított transztechnika. Túlvilági tudomány-nyerés révén a halottakról való tudósítás mellett a jövő és a távoli rejtett dolgok „látása” is képességeihez, gyakorlatához tartozott. Némely előjel és jósló cselekmény kvázi-áldozati cselekményekkel, szimbolikus kapcsolatteremtő módszerekkel társul az újkorban is. Ezeknél azonban éppen a „felsőbb hatalmasság” láncszeme hiányzik: akitől várják a döntést, útmutatást. A magyar néphit történeti adatai arra vallanak, hogy a jóslás és tudakozódás bizonyos módszerei nálunk is a specialisták gyakorlatába tartoztak. Nem beszélve most az istenítélet és sorsvetés egyházi és világi hatóságok által gyakorolt módszereiről (a Váradi Regestrum tüzesvaspróbái; a boszorkányüldözés idején vízpróba, tetemrehívás), általában a táltosnak, nézőnek tulajdonítottak „látó” képességeket. A boszorkányperek adatai szerint gyakorlatuk részben „babvetés”, rostaforgatás és varázsvesszővel véghezvitt tudakozódás volt. A közelmúlt néphite a halottlátó és tudós mellett a táltosnak, hetedik gyereknek tulajdonít ilyen képességeket; a gyakorlat azonban – a halottlátó működését nem számítva – inkább csak hiedelemmondák motívumaiként ismert (kincslátás, kincsszerzés).
A jóslásnak aktív és passzív fajtái különböztethetők meg: a jósló eljárások és az előjelek. Mindkettő a magyar néphit mai napig élő területei közé tartozik. Ebben nagy része van annak, hogy a mindennapi élet egy bizonytalan, racionális úton nem belátható, befolyásolható területére vonatkozik.
Az előjelek nagy része eredetét tekintve sem istenítélet, hanem két mindennapi jelenség véletlen egymásrakövetkezésének téves ok–okozati összefüggésként való állandósulása, amely a mindennapi mágiához hasonlóan működik a hiedelemrendszerben. Még fokozottabban a mágia rendszerébe és gyakorlatába illeszkednek azok az előjelek, ahol analógiás kapcsolat áll fenn a jel és jelentése, a jelenlegi és a bekövetkező esemény között; ilyenkor a hasonlósági mágia törvénye az ember beavatkozása nélkül mintegy a természetben 687végbemenő objektív folyamatként érvényesül. Példa a magyar néphitből: ha a „szalmásút” – a Tejút – jól látszik karácsonykor, sok szalma lesz – vagyis jó termés lesz; ha a halott arca öreges, öreg halott következik. C.-H. Tillhagen (1970) a jelek tartalma szerint csoportosította a svéd néphit előjeleinek leggyakoribb fajtáit. E csoportosítás – az Európa-szerte tapasztalható nagyfokú hasonlóság miatt – a magyar parasztság által ismert előjelekre is érvényes: a leggazdagabb csoportok égitestekhez, állatokhoz, az emberi testhez és annak különböző folyamataihoz, valamint a munkák során adódó véletlen eseményekhez tartozó előjelek. Gazdag anyag képviseli a fény- és hangjelenségekből való jóslást, továbbá bizonyos tárgyak véletlen megtalálását. Így például Európa-szerte szerencsés jelnek számított vastárgyat, különösen patkót találni; szerencsétlenséget vagy halált jelent két keresztben fekvő szalmaszálra vagy ágdarabra bukkanni. Mindenütt igen gyakoriak – és meglepően egységesek – a mindennapi események szokványostól eltérő menetéhez, valamint a tárgyak leeséséhez, eltöréséhez fűződő előjelek. Például ha a vajas – vagy mással megkent – kenyér megkent oldalával esik lefelé: Európa egyes népeinél más-más, de többnyire pozitív jelentése van. A szájból, kézből kieső falat Európa majd egészén éhező rokonokat, ismerősöket jelent, az eltörő tükör vagy üvegtárgy szerencsétlenséget vagy halált, a tűzből kipattanó szikra valakinek a jöttét. E mindennapi jelenségekből jósló jelek gyakran nem előjelek, hanem valaminek az egyidejűségét jelentik. Az egyidejűség különösen gyakori ’valaki gondol rám’, ’valaki szeret/nem szeret’ vonatkozásban (ha a lány hajtűje jobb vagy bal oldalon, vagy hátul áll ki a hajából – szőke, barna vagy fekete fiú gondol rá). A természeti jelenségekből és állatok viselkedéséből történő jóslásnak is általában a dolgok szokott menetétől való eltérés jelenti az alapját. Az egész magyar nyelvterületen közismert például a Szent György előtti mennydörgés, valamint az e nap előtt megszólaló béka vagy kakukk jó jelentése (jó búza- és szőlőtermés). Ritkaságánál, szokatlanságánál fogva lett szinte az egész világon „jel” a hulló csillag (Európában általában halál jelentéssel), a szivárvány (általában pozitív jelentéssel), de még inkább az üstökös és napfogyatkozás (negatív jelentéssel; nálunk általában háború, de „világ vége” jelentése is volt).
Az előjelek sajátos alcsoportját jelentik a jósló álmok. Az álmok jelentésébe vetett hit éppoly egyetemes sajátsága az emberiségnek, mint az előjelek számontartása. Az álomfejtés művelése az ókori, illetve ókori keleti magaskultúrákban papi, varázslói feladat volt. A középkori és újkori Európában – különösen Nyugat- és Közép-Európában – tudós, vándor jövendőmondók, valamint kéziratos, majd ponyvanyomtatványokon terjedő álmoskönyvek a 20. század közepéig (Magyarországon a 18. századtól) folyamatosan juttatták a parasztság műveltségébe a magaskultúrákból vagy az annak perifériájára szorult okkult tudományokból, olykor félművelt félnépi szerzők kitalálásaiból eredő álomfejtéseket. Ezek egy része szívósan továbbélő archaikus hagyomány. Még a 20. század közepén is jelentek meg Európában olyan álmoskönyvek, amelyek tartalmának egy része (állatokkal, szerszámokkal kapcsolatos álmok) babiloni, perzsa, óegyiptomi álmoskönyvek tartalmával egyezik. Mindamellett gazdag anyaga ismert egész Európában a mindig is népi, nem az írásos kultúrából eredő álomjóslásoknak, melyek közül nem egy a Föld igen sok népénél ismert: így a fogfájás és foghúzás vagy a leomló épület halál jelentése. Néhány kora középkori forrás arra vall, hogy a mindennapi életben igen fontos szabályozó szerepet töltöttek be az álom-előjelek (Grambo 1973). Ami a jósló álmok tartalmát illeti, ezek sok hasonlóságot mutatnak a valóságban észlelt, előjelekként értelmezett eseményekkel. Noha az a hiedelem is közismert volt, hogy az álomnak 688általában az ellenkezője teljesedik be (így a virág gyászt, a sírás örömet jelent), igen sok az analógiás kapcsolatot mutató jel–jelentés pár: sárban járás, gödörásás halált jelent, a rák „hátramaradást”, a hal „gyors előrehaladást”. Az esetek többségében azonban nincs ilyen kapcsolat, a hagyományos jel–jelentés párnak nincs logikus magyarázata, mint amikor például a fecske jó hírt jelent, a kakas tűzvészt, hangyával álmodni pedig örömet.
A magyar parasztság hiedelmeiben igen gyakoriak a szerencsétlenséget, pénz adását és kapását jelentő előjelpárok (szem és tenyér viszketése; jobb vagy bal lábbal lépés; pl. ha szántáskor jobb lábával lép az ökör először a barázdába, szerencsés kimenetelű lesz a munka). Ugyancsak általánosan ismerték az Időjárás c. részben már említett időjósló előjeleket és a gazdálkodás mágiája kapcsán tárgyalt, termésre jósló jeleket. Az előjelekből való következtetés a közelmúltban a parasztság mindennapi életének minden olyan mozzanatához hozzátartozott, amikor egy életszakasz vagy egy munkafolyamat, naptári szakasz kezdetén fontos volt a jövő megtudakolása. Az egyén életének fordulópontjait, az átmenet rítusait, az emberi élet kezdő alkalmait egyaránt végigkísérték a következő szakasz kimenetelére vonatkozó előjelek.
Házasságkötéskor a lakodalom több mozzanatát kísérte végig a különböző jelek figyelése, arra nézve, hogy szerencsés, boldog lesz-e a házasság. Legelterjedtebb volt az esküvő alatt hulló esőből való jóslás: a menyasszony boldog lesz, gazdag lesz, sírni fog; területenként változóan. A menyasszony esküvő napi kedélyállapota vagy ugyanazt jelentette: jókedvet, szomorúságot, vagy az ellenkezőjét további életére nézve. Ugyanekkor a gyerekek számára, nemére is jósoltak, de utóbbi természetszerűleg a terhesség folyamán került inkább előtérbe. Mindegyiknél gazdagabb csoportot alkotnak azonban a haláljelek.
A halál megjóslásának hiedelmei arra vallanak, hogy az életet és halált egy egységként, az emberi élet két különböző, de azonos gyökerű aspektusaként fogták fel. Az emberi élet minden fontos fordulópontját és kezdőpontját végigkísérték a halálnak mint a szimbolikusan megkezdődő „új élet” egyik lehetséges alternatívájának előjelei. Az ember mindennapi környezetét és tevékenységét a haláljelként értelmezett jelenségek sokasága vette körül, mintegy állandó kísérőiként a mindennapi életnek. Ezek meglehetősen egységesek, az egész magyar nyelvterületen sok egyezést mutatnak egész Európa parasztságának hiedelmeivel. A haláljóslásra az első alkalmat a születés adta. Ismert volt például az a hiedelem, hogy ha az újszülött hasra fekve alszik, hamar meg fog halni, vagy ha keresztelés alatt sokat sír, vagy túl korán nevet, rövid életű lesz. A házasságkötés alkalmával általános nézet volt, hogy a nászéjszakán először elalvó házasfél hal meg először, vagy amilyen nemű egyén hal meg az esküvő napján, az a házasfél hal meg korábban. Halálesetkor a következő halottra jósoltak: ha a halott lezárt szeme felpattan, „vár valakit” maga után; vagy hamarosan követi valaki, ha szomorú vagy öreges a halott arca. A temetést kísérő harangszó hangzásából a következő halott nemére, korára jósoltak. Bizonyos testi jegyekből is következtettek halálra: a kéz sárga színéből, a fül pirosságából. Az ember környezetének tárgyaival kapcsolatos jelenségek közül elsősorban a ropogó bútor, a magától kinyíló ajtó, az elpattanó tükör, magától eltörő pohár, a kidőlő házfal és a behorpadó kemence jelentett halált.
A haláljelek két leggazdagabb csoportját a már említett halált jelentő álmok és a halált jósló állatok képezték. Az állatok közül a fehér vagy fekete pillangó, az udvarba befutó idegen fehér ló is jelenthetett halált, de legáltalánosabb a magyar nyelvterületen a ház 689falát kaparó vagy vonyító kutya, a kukorékoló tyúk, valamint a kuvik. A kuvik (Athene noctua) álomban való megjelenése is jelenthetett halált, de általános az a hiedelem volt, hogy akinek a házára száll huhogni, ott fog valaki meghalni. Elnevezése halálmadár, halálbagoly volt (a dévai csángóknál táltosmadár). Valószínű, hogy az egész Európában – obi-ugor nyelvrokonainknál is – ismert halálbagoly-hiedelmek összefüggésben vannak a halott lelkének madáralakban való elképzelésével, esetleg a halott lelkét túlvilágra szállító madarak képzetével (Róheim 1913).
Az aktív jósló eljárások legnagyobb része a magyarság körében – mint Európában mindenütt – a téli évad jeles napjaihoz kapcsolódott: november végétől vízkeresztig minden naptári ünnepen és nevezetesebb szent névnapján helyet kaptak a jövő évre vonatkozó férj-, időjárás-, egészség- és haláljósló műveletek, ritkábban a gazdálkodás kimenetelét megjósló cselekmények is. Az évkezdő jóslás része volt Európa germán, szláv és kelta évkezdő ünnepeinek egyaránt; ezen kívül különösen sok adat dokumentálja a római újév ünneplésének ezeket a vonásait. A régi – különböző dátumú – évkezdő ünnepek jósló szokásainak sok vonását őrzik az újkori Európa adventi, karácsony-újévi szokásai. Másrészt a téli napforduló körüli jósló cselekmények egy jelentős csoportja túlvilággal szimbolikus kapcsolatot teremtő módszereket őriz, bizonyos kvázi-áldozati cselekményekhez kapcsolódik, mivel e jósló eljárások eredeti gyökere a halottaktól, a család őseitől való információnyerés volt a család jövő évi sorsára nézve. Ettől függetlenül minden „év eleji” vagy évadkezdő jósló cselekmény mögött az újkorban is eleven volt az a hiedelem, hogy a természetfeletti lények kinyilatkoztatása nélkül is következtetni lehet az ekkor zajló eseményekből és a jósló eljárásokkal az egész évad kimenetelére.
Az e körbe tartozó – Európa-szerte ismert és gyakorolt – jóslást „szent helyeken”: keresztúton, a ház tűzhelyén, asztalán vagy a templomban végezték, vagy pedig körhúzással, a ház, a templom körüljárásával, körülfutásával, maguk köré rajzolt körrel hozták létre szimbolikusan a kapcsolatteremtés helyeit. További jellegzetes motívumok: asztalterítés vagy áldozati ételek (kása, főtt búza Skandináviában, oroszoknál, a német nyelvterületen; másutt kenyér, víz) asztalra helyezése; a karácsonyi asztal ételmaradékainak az asztalon hagyása; benézés az ablakon, tükörbe, kútba. E módszerekkel általában a leendő férjet vagy a család következő évi halottját „látták meg”.
A téli napforduló körüli időszak jósló módszereinek más része az ünnepi ételekhez kapcsolódott, vagy legalábbis az ünnepi étkezés idején zajlott. A katolikus vidékek karácsonyi vacsorájának almájából (felvágáskor kinek jut mag, kinek nem), diójából (kinek jut férges dió) halálra, egészségre jósoltak, a mákos tésztából férjre (a lány egy falat tésztával kiment a kapuba, és az első arra járó férfi nevéből következtetett leendő férje nevére). Karácsony éjjelén kizárólag szerelmi jósló cselekmény volt a trágyadombra állni (a kutyaugatás irányából jósoltak), a kerítéskarót megrázni, a disznóólat megrugdosni (a hangok irányából, számából jósoltak: hányadik rúgásra, hányat röffent a disznó – annyi év múlva megy férjhez a lány), „olvasatlan” fahasábot a konyhába hozni (ha páros számúnak bizonyul, férjhez megy a lány a következő évben). Egyes karácsonyi jósló eljárások a jövő évi halálesetek vagy a jövő évi időjárás megjövendölését célozták; a családtagok számának megfelelő számú sókupacok, hamuhalmok vagy dióhéjakba öntött víz; megsózott hagymalevelek kikészítése éjszakára; akié megnedvesedik, behorpad, kiszárad, a családból az a személy hal meg jövőre (időjóslásként a 12 hónapnak megfelelő 12 darabbal végezték – a nedvesség esős hónapot jelentett). Ezeket az eljárásokat 690a Luca-nap intenzív ünneplésének területein (Felföld, Dunántúl) általában inkább Luca-napon gyakorolták.
Az adventkezdő névnapokhoz: Katalin és András napjához (nov. 25., illetve 30.) országszerte – és a katolikus Európa egészén – férjjósló módszerek fűződtek. Ezek egy része hasonló a karácsony éjjelén gyakoroltakhoz. A lány a véghezvitt cselekményre véletlenül következő jelenségből jósolt: kendermagot szórtak a lányok az ablakra, vagy bezörgettek egy ház ablakán; ha kiszóltak a bent ülők, férjhez megy a lány, illetve a bentről hallatszó szöveg tartalmából következtettek. Máskor megrázták a zsúptetőt, és a leeső kalászból vagy szalmából jósoltak. A legjellegzetesebb adventi szerelmi jósló cselekmények álommal és böjttel kapcsolatosak. Legfontosabb motívumaik a lány böjtje (egész nap semmit sem fogyaszt, vagy csak fél pirítóst, 3 csepp vizet, 3 szem búzát); férfiruha vagy ételmaradék (a pirítós másik fele) ágyba helyezése; az északi területeken kendermag szórása a favágítóra vagy a fekvőhely közelébe, lefekvés előtt pedig fohász a nap szentjéhez:
András, András neked szólok
kendermagot hintek, szórok,
mondd meg nekem izibe,
a fejem ki köti be.
kendermagot hintek, szórok,
mondd meg nekem izibe,
a fejem ki köti be.
A böjt és álom együttesét, vagy a jósló álmot önmagában igen archaikus motívumnak és eredendően a túlvilággal kapcsolatot teremtő módszernek ítélte a kutatás (Grambo 1973). Eszerint ez a jósló eljárás is a fenti szimbolikus kapcsolatteremtő eljárások körébe tartozik.
A téli jósló eljárások másik – szintén archaikus kvázi-áldozat jellegű – fajtája a haláljóslás tollaspogácsával, lepénnyel, amelyet Luca alakjának taglalásakor említettünk. A jövő év gazdasági sikereit biztosító áldozati cselekmények törvényszerű velejárója lehetett a jövő év sikereinek a megtudakolása a halottaktól vagy egyéb természetfeletti lényektől. A pogácsa-jóslást a közelmúltban sokszor végezték szerelmi jósló módszerként is. Feltehetően ennek az eljárásnak az újkori fejleménye a gombócfőzéssel kapcsolatos tréfás szerelmi jósló szokás: a fövő gombócok cédulákra írt neveket tartalmaznak; az először a víz felszínére került gombóc tartalmazta név a férj neve. Ezt századunkban Lucától vízkeresztig bármely ünnepen gyakorolták. Az ugyane napokon végzett szerelmi jósló ólomöntés eredetileg tudakozó eljárás volt; az újkorban azonban Európa-szerte éppen e szerepében a legközismertebb.
A télközépi szerelmi és időjárásjóslások egyes fajtái a Luca és karácsony közti időszakhoz (ritkábban a karácsony–vízkereszt közti időhöz) kötődnek, amely többszörösen alkalmas volt e tevékenységek űzésére. Két „évkezdő nap” határolja; a közbeeső 12 nap kézenfekvően válhatott a jövő év 12 hónapját jelentő nappá, amikor befolyásolni, megjósolni lehet az ez időszak által képviselt nagyobb egységet. Ezt az elvet legközvetlenebbül a lucakalendárium tükrözi. Ez a jósló módszer abból állt, hogy a 12 nap időjárásából következtettek (azt mindig feljegyezve) a 12 hónap időjárási viszonyaira. A Lucától karácsonyig naponta eldobott (férfineveket tartalmazó) lucacédulák újkori fejleményei lehettek az eredetileg a lucaalmához kapcsolódó jósló módszereknek (12 napig harapdált, majd karácsonykor a kapuban végleg megevett, vagy 12 napig őrzött és akkor elfogyasztott alma: a kutyaugatás irányából, vagy az arra jövő férfi nevéből jósoltak).
A tudakozó eljárások istenítéleten alapuló módszerei közül a jelenkori parasztság 691elsősorban a rostaforgatást ismerte és gyakorolta. Ezt az ókori és középkori gyakorlathoz hasonlóan a bűnös személy kijelölésére és jóslásra alkalmazták. A végző személy egy rosta vagy szita kávájába nyitott ollót szúrt, ennél fogva függesztette fel a rostát. Ketten tartották ujjuk hegyével, a rosta alsó részébe pénzdarabot, kenyeret, fésűt, imakönyvet vagy egyéb tárgyakat helyeztek. A századunkban feljegyzett adatok szerint a következő mondókának az adott célhoz igazított variánsát mondták:
Szent Péter, Szent Pál
Fordítsd meg a rostát!
Mondd meg nekünk igaz keresztény hitedre,
mikor megy Julis férjhez?
Egy év múlva? Fordulj, fordulj.
Két év múlva? Fordulj, fordulj.
Fordítsd meg a rostát!
Mondd meg nekünk igaz keresztény hitedre,
mikor megy Julis férjhez?
Egy év múlva? Fordulj, fordulj.
Két év múlva? Fordulj, fordulj.
vagy:
Szent Péter, Szent Pál
fordítsd meg a rostát,
ha Bálint Pista lopta el a tyúkomat.
fordítsd meg a rostát,
ha Bálint Pista lopta el a tyúkomat.
A rosta fordulását igenlő válaszként értelmezték. Hasonló célokkal rostavetést is alkalmaztak: a megpörgetett rostát a földön gurították, és a gurulás irányából jósoltak, esetleg olyan módon, hogy a gyanúsított személyek körbeálltak a helyszínen. A rostaforgatás újabb változatának tekinthető a biblia, imakönyv hasonlóan ollóra felfüggesztett – alkalmazása (Gunda 1989: 11–28).
A jelenkorban csak a moldvai magyarok körében ismert babvetés vagy bobolás a boszorkányperek adatai szerint a múltban közismert volt a magyarság más csoportjainál is, és általában a néző alkalmazta. Akkor is, a jelenben is a rontó személy azonosítására, távollévő személyek, elvesztett tárgyak hollétének vagy tolvaj kilétének megtudakolására, valamint jóslásra egyaránt alkalmazták. Jelenkori párhuzamai a Balkánról ismertek. A végző személy rostába vagy szitába meghatározott számú babszemet vagy kukoricaszemet tett, azokat külön meghatározott csoportokra osztotta, majd újra összekeverte. Ezt többször ismételte, közben mindig jósolt az egyes babszemcsoportok számából és a létrejött alakzatokból. Az utolsó jóslás előtt a szitához szólt:
Te dob, mondd meg az igazat,
Ke vaj eszverontlak, vaj ezek elszertülnek!
Ke vaj eszverontlak, vaj ezek elszertülnek!
Ezután öklével a szitára csapott, és az összekeveredett szemekből újra jósolt (Wichmann 1907).
A tudakozódásnak már a boszorkányperek adatai szerint is népies, de nem a specialistákhoz kötődő módszere volt a viaszöntés. A jelenkorban alkalmazott tudakozó-jósló eljárások közül ennek van az adatokkal datálható legrégebbi múltja: a vízre öntött olaj vagy olajra öntött víz alakzataiból való ítélkezésnek bibliai (József-történet) vagy Hammurabi kori adatai egyaránt ismertek. A közelmúlt Európájának paraszti gyakorlatában elsősorban a télközépi ünnepeken végzett szerelmi jóslásként közismert (így a vízbe döntött viasz alakjából a leendő férj foglalkozására következtetnek), hasonlóképpen az 692ólomöntéshez. Utóbbinak leggyakoribb időpontja nálunk szilveszter és Luca estéje volt. Mind a viasz-, mind az ólomöntés, továbbá a hasonló módszerű „tojásöntés” (vízbe öntött tojásfehérje) tudakozó eljárás is. Nálunk és Délkelet-Európa több helyén a szemverés, rontás, illetve „ijedtség” okozóját keresték e módszerekkel. Tudakozó módszerként inkább a paraszti gyógyítók alkalmazták. Az egész Közel-Keleten és Délkelet-Európában közismert vízvetés (szenesvízkészítés) a középkorig visszakövethető tudakozó eljárásból lett ma már elsősorban a szemverést gyógyító cselekménnyé.
A magyar nyelvterület egészén, valamint keleti, délkeleti szomszédainknál közismert volt a rontó személy odaidézése füstöléssel. Ez egyúttal tudakozó eljárás is amellyel a rontót azonosítják és ezáltal gyógyításra kényszeríthetik. Általában a beteg ember vagy állat, ritkábban a rontásgyanús személy valamely tartozékát: haját, ruháját, vizeletét, székletét, a tehén tejét akasztották fel a kéménybe füstölődni. Ez a 20. században már inkább csak hiedelemmondai motívumként ismert, de a boszorkányperek 16–18. századi adatai még valóban gyakorolt módszerként tüntetik fel. Hasonló a helyzet a jelenben főleg tehénrontás esetén alkalmazott módszerrel: a beteg vagy a rontó tartozékainak verésével.
