NÉPHIT ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁS
NÉPHIT ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁS
A népi gyógyítás területének meghatározásához többféle nézőpontból közelíthetünk. Az anyag, melyet a kutatók napjainkig összegyűjtöttek, igen gazdag, s rendezéséhez egyfelől a néprajztudomány, másfelől az orvostudomány adhat szempontokat. A gyógyítás, mint a közösség számára alapvetően fontos, társadalmilag értékes tevékenység, a szellemi kultúra része, amely mindig a figyelem homlokterében állt. A betegség olyan élethelyzet, amely a mindennapok egyensúlyának megbomlását jelenti, mivel a közösség egy tagja kiesik a munkából, s hiányát pótolni kell, az egyensúlyt helyre kell állítani. Ezért fontos a gyógyítás és a gyógyítók társadalomban betöltött helyének és szerepének megismerése a kultúra történetében. Így harmadik rendező szempontként a történetiséget kell figyelembe venni, ugyanis a történeti adatok nélkül nem érthetjük meg a magyar népi gyógyítás 20. századi adatait, melyeknek bemutatása e fejezet tárgya.
Hagyományosan a néprajznak a népi gyógyítással foglalkozó fejezete a népnek a betegségekről való felfogását és azok gyógymódjait tárgyalja, éppen ezért foglalkoznia kell a népi egészségtan különböző részeivel (mint a test felépítésére vonatkozó tudással, az emberi test normális működésével és betegségbeli állapotával), azonkívül az olyan természetes biológiai folyamatokkal, mint a terhesség, az öregség vagy a lelki sérülések. A népi gyógyítás anyagának feldolgozásában ily módon érvényesíteni lehet az elsődlegesen orvostudományi szempontokat, sorra véve a népi tünettan (a betegségek jelei), a népi kórélettan és kóroktan (mi okozhat és milyen típusú betegséget a hiedelmek szerint), s végül a gyógymódok tudásanyagát (vö. erről Vajkai 1948b, valamint Oláh 1956a). Sajnos, bármennyire is ideális lenne egy ilyen orvosi szempontú feldolgozás, egyelőre megvalósíthatatlan, mert korábban nem ezeknek a szempontoknak megfelelően gyűjtötték az anyagot (leszámítva egy gyakorló orvos kísérletét – Oláh 1956b; 1985).
A néprajzi szempontú megközelítés lényege, hogy a hagyomány belső rendezőelveit veszi figyelembe, s nem külsődleges szempontokat. Az eddigi gyűjtések a néphitadatokkal együtt kerültek lejegyzésre. Noha nem természetes, de meg kell állapítani, hogy a gyűjtőket elsősorban a folklórszempontból érdekesebbnek tartott „mágikus” gyógymódok érdekelték. Gyűjtötték azonkívül a gyógynövényekre vonatkozó tudásanyagot. A Népi Gyógyászati Archívum (az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában) anyagából pedig kitűnik, hogy a népi tünettanról, anatómiáról vagy kóroktanról jóval kevesebb adattal rendelkezünk, mint a gyógyító gyakorlat sokszor igen szűkszavú leírásáról.
A népi gyógyítás a néphitnek az a része, amelyben keverednek a hiedelmek és a tudáselemek. A hitt dolgok a hagyománynak empirikusan nem ellenőrzött elemei, míg 694a népi tudás igen sok elemét az évszázados gyakorlat megerősítette (pl. a gyógynövények, egyes gyógyító eljárások esetében). A népi gyógyításhoz kapcsolódó tudásanyag önmagában is kétrétegű: egyrészt a betegségekről szóló ismereteket, másrészt a gyógyításokhoz szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. Olyan összetett szabálysorozat, amelyben nagyon nehéz elválasztani a hiedelmeket a tényszerű és hasznos tudástól, mert mint sokszor kiderült, a hiedelmek gyógyító erejét sem lehet lebecsülni. Erről az összefonódottságról később még szólunk.
A szakirodalomban váltakozva használják a népgyógyászat, népi orvoslás, népi gyógyítás és újabban az etnomedicina kifejezéseket a terület megnevezésére. Azért tartjuk ezek közül a legmegfelelőbbnek a gyógyítás elnevezést, mert ez kifejezi a régi falusi életforma jellegzetes öngyógyító gyakorlatát, szemben a hivatalos orvoslással és tudományos gyógyászattal. A népi gyógyítás a hagyományos köznapi kultúra részeként működött. A köznapiság fontos kritérium itt, hiszen régen szinte minden családban volt valaki, többnyire az asszonyok, akik ismerték a népi gyógyító tudásnak legalábbis egy jelentős részét. Természetesen minden közösségben voltak gyógyító specialisták is.
A népi gyógyítás ismeretanyaga így egyrészt az általánosan ismert köznépi, másrészt a csak specialisták által ismert, de eredendően népi, s harmadrészt egy, eredetét tekintve a tudományos orvoslásból évszázadok során a nép közé leszállt, félig megértett vagy félreértett gyógyító gyakorlat töredékeiből állt össze. Minden kultúrában és minden népnél e három réteg aránya más és más. Mint ahogy más e rétegek viszonya az írásbeliséghez, így nálunk a szóbeli hagyományozás volt a döntő, míg Európa más részein a specialisták az írásbeliséghez folyamodtak tudásuk továbbadásakor. Egy dolog kétségtelen: rendkívül körültekintően kell eljárni a felülről leszálló kultúrjavak elméletének alkalmazásakor a népi gyógyítás területén, divat volt éppen gyógyászati adatokra hivatkozni, noha igen gyér a konkrét kutatások száma ezen a téren. Az egész anyagnak még talán az egy százalékát sem vizsgálták meg ebből a szempontból. Azonkívül mindig volt egy, a „tudomány” és a „nép” között közvetítő réteg, amelynek tagjai átformálták, a nép számára érthetővé tették, a népi hiedelemrendszer elemeivel kiegészítették a felülről alászálló gyógyászat elemeit. Túl ezen, végül is, ha a magyarság nyelvét, dallamait és növényneveit (vö. Grynaeus–Papp 1977) évszázadokon át megőrizte, nehezen hihető, hogy éppen gyógyítását kellett a reneszánsz szerzőktől kölcsönöznie. Nem lehet tagadni a nyomtatott művek hatását, de sok esetben fordított hatásról, a népi bölcsesség átvételéről is szó lehet. Mindezek figyelembevételével a következőkben áttekintjük a népi gyógyítás kutatásának eredményeit, majd a történeti adatokat, végül magukat a gyógyításmódokat.
