NÉPI GYÓGYÍTÁS A 17–19. SZÁZADBAN

Teljes szövegű keresés

703NÉPI GYÓGYÍTÁS A 17–19. SZÁZADBAN
Az 1600-as évektől kezdve több olyan, gyógyításra vonatkozó feljegyzéssel rendelkezünk, amelyek a nemesi és főúri udvarházakból származnak. Okmányok és családi levelek bizonyítják, hogy a nemesi udvarok költségei között állandó tétel volt a házi patikaláda tartalmának felújítása, a hozzáértő kertészek és „fűszedő asszonyok” bérének kifizetése (Bencze 1957: 220). Amit a gazdag családok cselekedtek, az átment a kisnemesek és a parasztok gyakorlatába is, de a folyamat fordítva is lezajlott, a főurakhoz is eljutottak a parasztok gyógyító eljárásai.
Pápai Páriz Ferenc, jeles egyházi író, egyben az erdélyi fejedelem udvari orvosa, noha Európa híres egyetemein tanult, határozottan „parasztorvosság” szóval jelölt meg bizonyos, a nép körében használatos eljárásokat. Műve, az 1690-ben Kolozsvárott kiadott Pax Corporis az az: Az emberi Testnek belső Nyavalyáinak Okairól, Fészkeiről, s’ azoknak orvoslásának módgyáról való Tracta igen sok népies gyógymódot tartalmaz, de megkülönbözteti a „parasztorvosságot”, így például kólika ellen tyúkganéjt ajánl borban, mint igen jó parasztorvosságot (vö. Vajkai 1948b: 4). Valószínű, hogy az ilyen javallatok nem a régi „Tudós írásokból”, hanem a „házi cselédes” gazdáktól és gazdasszonyoktól származnak, akiknek művét ajánlja, ahogy az a második, lőcsei kiadás címében olvasható.
Ha a nagy tudású szerző műveiben is keverednek a népi és a korabeli tudományos gyógymódok, akkor még inkább jellemző ez a kettősség a 18–19. századi empirikus doktorkodás emlékeit megőrző kéziratokra, melyeknek szerzői nemesek és közrendűek, akik jó szándékkal, önzetlenül vagy családi hagyományból foglalkoztak gyógyítással, és tapasztalataikat írásba foglalták. Ránk maradtak a Kisfaludy, a Bezerédj és a Szelestey családok kéziratos orvoslókönyvei, amelyek a korabeli népi gyógyítás értékes adatait őrzik (Bencze 1957). Ezekben a kéziratokban, de különösen a népi-paraszti eredetűekben gyakorta szerepel a füstölés és a gőzölés, s a különféle gyógynövények mellett a fokhagymát igen gyakran említik mint fontos gyógyszert. Sokszor fordul elő a köpölyözés és az érvágás is, amellyel a rossz vértől, sárvíztől szabadították meg a beteget. Érdemes felfigyelni arra, hogy a 17–18. századi orvosi könyvek, receptek és kéziratok gyógymódjai milyen nagyfokú egyezést mutatnak a mai, lényegében a 20. század közepéig használatos népi gyógyítási módszerekkel (Oláh 1956b: 84); az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában több mint száz olyan kézirat található, amely orvostörténeti jelentőségén túl a népi gyógyászati adatok tárháza (felsorolásukat lásd Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei, 1958. 10–11: 257–277).
A 17. századi adatok áttekintése során szólnunk kell néhány, a korra igen jellemző gyógyítási módról, amelyek aztán a nép körében még hosszú ideig használatban maradtak. Az első fürdőscéhek a 16. században alakultak, és német mintára működtek hazánkban. A fürdőmesterek, noha ezt a hatóságok tiltották, eret vágtak és köpölyöztek, mert a gyógyításnak ezt a formáját csak a képzett borbély-seborvosok végezhették (a 18. század végétől ez hivatalosan is így volt – Bencze 1959). A kalendáriumok (így például a híres Kolozsvári Kalendárium az 1723 és 1730 közötti években az Orvoslás Regulái címen) népszerűsítették ezt a gyógymódot. A járványveszély miatt – hiszen vérző sebekkel ültek a páciensek a meleg vízben – Mária Terézia betiltotta (1756-ban).
Ismeretes, hogy a főúri családoknál külön fürdősasszonyokat alkalmaztak, akik gyógynövényekkel tették kellemesebbé és hasznosabbá a fürdőzés jótékony hatását, 704ezerjófüvet, bodzavirágot, szénapelyvát használtak. Nyugat-Magyarországon a Batthyányiak rohonci uradalmában pedig „vízégető asszonyok” dolgoztak, akik a korabeli patikák számára desztillált vizet készítettek. Van olyan adat is a 17. század közepéről, hogy gyógyvizeket készítettek a fűszedő asszonyok közreműködésével, akik az uradalomban gyógyítottak (Iványi 1956).
A 17. századi borbélymesterek között voltak egészen jól képzett, a korabeli patikaszerek használatában tájékozott chirurgusok is. Jellegzetes vándorló, s közben a mesterséget alaposan kitanuló sebésze volt korának Pettyéni Borbély Márton, akinek nevét egy félezer oldalas kéziratos orvoslókönyve (17. század vége) tartotta fenn (Szlatky 1977). A pápai „nemes borbély czéh” tagja lett 1687-ben, melynek tagjai előtt tudását bizonyítani kellett. Írásában keverednek a babonák, valamint a korabeli sebészeti és gyógyszerészeti ismeretek.
Hazánkban az első patikák a 15. század végén alakultak, de elterjedésükre, s akkor is csak a nagyobb városokban, a 18. században került sor (Rácz 1979: 51), képzett orvos pedig körülbelül száz működött a 17. századi Magyarországon (Szlatky 1977: 28). Így válik érthetővé az érvágó és köpölyöző borbélyok kiterjedt működése és tekintélye. A kéziratos orvoslókönyvek sokat emlegetik ezeket a gyógymódokat. A 17. század második felében Hévíz hírnevét az alapozta meg, hogy Festetich György gróf köpölyözőbódét állíttatott fel. Ismeretes volt régen a „száraz búcsú” és a „nedves búcsú” megkülönböztetése, s az utóbbi valamilyen szent kút vizének fürdőzésre, vagy fürdőben való köpölyözésnek az igénybevételét jelentette (Bencze 1960a). Érdemes itt megemlíteni, hogy a köpölyözést századunkban a negyvenes-ötvenes évekig gyakorolták, Budapesten és vidéken egyaránt, és ennek tárgyi eszközeit a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum őrzi.
Visszatérve a 18. század elejének orvosi viszonyaira, feltűnő a kéziratban terjedő művek nagy száma, amelyek – noha nemesi származású szerzők kezétől származtak – a nép közé is elkerültek. Ilyen volt – mint már utaltunk rá – Tsömöri Zay Anna gyűjteménye, aki „néhai Tekintetes Nagyságos Vay Ádám Uram Árva Özvegye volt és dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszve szedegettetett és Magyar nyelvre fordított” egy tekintélyes receptgyűjteményt a „tudós és igen híres Doctor Mathiolus Tseh nyelvre fordíttatott, s bővíttetett Herbariumából” 1712-ben. A kéziratos mű, amelynek fotómásolata 1979-ben jelent meg (Zay 1979), elsősorban növényi eredetű gyógyszereket tartalmaz. A több mint ötszáz recept közel háromszáz gyógynövényt említ, természetesen sok olyat is, melyeknek jótékony hatását a modern orvostudomány is elismeri.
Egy 1718-as keltezésű kézirat található a miskolci Herman Ottó Múzeum birtokában, amely több tucat „próbált orvosságot” ajánl, s amelyből megtudhatjuk – többek között – a hurut, a csuklás, szemfájás, sárgaság, kelevény, hányás és hagymáz gyógymódját (Marjalaki Kiss 1964). A veszprémi múzeum tulajdonában van egy 1798-ból való Doktor könyv, vagyis Gyógyító-könyv, amelyben minden orvosság meg vagyon írva arra próbálja meg akinek melyik szükséges (Vajkai 1975). A köznépi másolat adataiból kiderül, hogy az anyag jórészt Nedeliczi Váli Mihály Házi Orvosi Szótáratska (1792) c. munkájából való. Nedeliczi Váli a 17. század jellegzetes alakja. Mint árvagyerek a Szepességbe került, ahol nagynénje mellett, aki a környék ismert füvesasszonya volt, megismerte a gyógynövények használatát. Ez meghatározta sorsát, vándor gyógynövényárusként bebarangolta Kelet-Európát, majd amikor katonaként Olaszországban időzött, a páduai egyetemen 705orvosi diplomát szerzett. Hazatérve előbb Erdődy György gróf uradalmi orvosa, majd annak halála után Esterházy Miklós udvari orvosa lett. A Házi Orvosi Szótáratskát 1759-ben fejezte be (az eredeti kézirat csak kétszázéves lappangás után került elő egy falusi ház padlásáról), s ez a munka is nyilvánvaló összekötő kapocs a felsőbb körök és a nép gyógyító tudása között.
A 18. századból még több hasonló művet ismerünk, ilyen Juhász Máté Házi különös orvosságok (1768) c. munkája, valamint Kömlei János Szükségben segítő könyve 1790-ből, melynek egyik illusztrációján a vásárokon gyógyszereiket árusító „bűvös bájos gyógyítók” láthatók. A 18. században élték virágukat az ún. olejkárok. Századokon át Európa minden országát bejárták az Atlanti-óceántól az Urál-hegységig a főként szlovák származású, Turóc megyei vándor gyógyfüvesek, akiknek száma 1786 körül állítólag elérte a háromezret. Különösen híres és keresett cikkük volt a juniperusból (és más tűlevelűekből) előállított, gyógyító hatású illóolaj készítményük, amelyet oleum carpathicum vagy balsamum hungaricum néven emlegetnek a régi feljegyzések. A hátukra vett kis szekrényekkel gyalog járták be a falvakat és városokat, ahol az árusítás mellett betegeket is gyógyítottak, embert és állatot egyaránt. A 18. század végén ellenük hozott rendeletek fokozatosan megszüntették ezt a gyógyító, főként a népi gyógyításon alapuló mesterséget. (Az olejkárok történetéről lásd Magyary-Kossa 1927; Gunda 1949a, 1949b; Ghitan 1961).
A 18. század végén a gyógynövény-alkalmazáson alapult a hivatalos gyógyítás – ez magyarázhatja az olejkárok hitelét is –, és elhangzottak javaslatok, hogy gyűjteni kellene a gyógynövényeket. Felfalusi Mihály, az erdélyi guberniumi orvos már egy 1753-ban írt beadványában sürgeti, hogy „…hozzáértő szakemberek járják össze Erdély hegyeit, völgyeit, erdeit, mezeit, kutassák fel a hazai orvosságokhoz szükséges növényeket, azok lelőhelyét, bízzanak meg mezei munkásokat azzal, hogy azok mind nagyobb mennyiségben gyűjtsék a növényeket…” (idézi Spielmann 1979: 39).
A 19. század elején írja Diószegi Sámuel a „Magyar Füveskönyv practicai részeként” kiadott Orvosi füveskönyvében, hogy „a háziorvosságoknak tartása és az azokhoz való folyamodás a nép közt elkerülhetetlenül szükséges, mert bátran lehet mondani, hogy tanult orvosok segedelmével és patikai szerekkel alig él a nemzetnek ötvened része, a többi vagy csak a természetre bízza magát, vagy a házi orvosságokhoz nyúl, vagy kuruzslókat keres…” (Diószegi S. 1813).
Felvilágosult szemléletről tesz tanúságot Bugát Pál, amikor az Orvosi Tár 1838-as évfolyamában felhívást tesz közzé a népi gyógyító hagyományok gyűjtésére: „Hazánkban a’ nép kezei közt, mint házi szerek számtalan orvosságok forognak; mellyeket a maga vidékén minden orvosnak nem megvetni, hanem szemmel tartani, sőt illendőleg méltányolni kellene, mert valamint a’ grammaticus, a’ belletrista, a’ nép nyelvét nem teremti, hanem műveli, úgy az orvosi tudomány is a’ népi gyógytudományból vő eredetét, onnét időről időre gazdagodhatik…” (idézi Gémes 1979: 21).
A népköltészet mellett ez a reformkori szemlélet irányította a népi gyógyításra a figyelmet, s megszületett az első magyar nyelvű értekezés, melynek címe Némelly magyar népi gyógyszerek bíráló vizsgálása (Disquisitio critica quorumdam mediosum popularum hungaricum). Az értekezés „Nagy Attádi Czindery László Somogy vármegye első rendes allispánjának” ajánlva jelent meg, és 1837 novemberében a pesti tudományegyetemen hat tézise került nyilvánosan megvitatásra. Ezek közül érdemes a következő kettőt idézni, hogy értékeljük a szerző álláspontját, véleményét tárgyáról:
706„3. § Eredetekre nézve: Némellyek a’ rendszeres gyógymüből mentek által a’ népszerinti orvoslásba, a’ hol gyakran még akkor is divatban maradtak, midőn amabból hasznosabb szerek által már régen kiszorittattak. … Mások nem-orvos egymi által feltalálvák divatoznak több vagy kevesebb idő olta. Illyenek: a’ honi, az egyszerü, és a’ nép közönséges foglalatossága tárgyaiból vállt szerek, p. o. puskapor, eny, számtalan növény-szer.”
„5. § … a’ nép-gyógyszerek … nagy részük babonás. E babonás szerekről azonban meg kell jegyezni, hogy: 1-ször … egyes esetekben még is gyógyithatnak, azon nagy benyomásnál fogva, a’ mellett a’ képző tehetségre … külölnek … a’ gyógyitásnak évekig ellent-éllott, és már gyógyithatatlanoknak tartott bajok, egyedül a’ betegben gerjesztett nagy bizodalom által törültettek el. 2-szor A’ babonás szerekkel együtt anyagos szerek is szoktak használtatni, a’mellyek többnyire magok viszik véghez a’ gyógyitást…” (idézi Bugyi 1979: 314).
Betűrendben sorolja fel a szerző hét oldalon keresztül azokat a megbetegedéseket, amelyeknek népies gyógyszerekkel való gyógykezelését maga is tapasztalta és értékelte. Egyetlen példát arra, hogy százötven évvel ezelőtti gyógymód még nemrégiben is ismert volt:Kődökcsömör – bélgörcs – kömény mag vagy gyenge foghagyma rágása … melegitett fazékfedél, só vagy zab a’ hasra, száraz köpölö módjára alkalmazott ivó pohár a’ köldökre általjában jók. A kisdedeknek hirtelen támadt megigézésnek nevezett és kurutyolók által ólom vagy viaszöntéssel szenes vizzeli mozsdással, tisztes fü (Stachys erecta) főzetbeni förösztéssel orvosoltatni szokott bajai nagyobb része nem egyéb, mint kődökcsömör” (idézi Bugyi 1979: 316).
A magyar népi gyógyítás történeti adatainak áttekintése arról győzheti meg a szemlélőt, hogy nemcsak a 17–19. századi népies gyógymódok, de lényegében a korábbi évszázadok gyógyító gyakorlata is tovább élt szinte napjainkig. Ezeket mutatjuk be a következőkben.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages