ANALÓGIÁS GONDOLKODÁS A NÉPI GYÓGYÍTÁSBAN
ANALÓGIÁS GONDOLKODÁS A NÉPI GYÓGYÍTÁSBAN
A mágikusnak nevezett gyógymódokat a magyar nép leginkább akkor és olyan betegségek gyógyítására használta, melyeknek az eredetét nem ismerte, vagy nem ismerte közvetlenül fel. Az eddig összegyűjtött anyagban többféle betegségokot neveztek meg az adatközlők, sajnos még nem történt meg e gazdag anyag rendszeres feldolgozása. A leggyakoribb betegségokok a következők: az Isten (egy legfőbb égi hatalom, mint sorsirányító) és a „rosszak”, akik lehetnek természetfölötti (megnevezhetetlen) lények, vagy pedig természetfölötti erővel rendelkező emberek. Ez utóbbiak csoportját a boszorkányok, bábák, a tudományos emberek, bűbájosok, javasok, kuruzslók alkotják, míg az előbbiekhez tartozik az éjszakai nyomásérzetet okozó lidérc, valamint a láthatatlan „szépasszony” (Berde 1940: 46).
A betegségokok között régebben számon tartották az ún. betegségdémonokat (mint pl. a csúz, íz, süly, guta, nyavalya), de ezeknél a nem bizonyítható „lényeknél” fontosabbnak tarthatók a rontó cselekvések sokféle fajtái. Így ismerték régen a rontást valamilyen cselekvés, illetve tárgyak segítségével, azonkívül nézéssel (igézés-ígízís), illetve szóval, átkozódással. A rontásnak például gyakori formája volt az öntés, amikor lehetőleg kilencféle szemes terményből készítettek főzetet, s azt elöntötték, elhintették a keresztúton, ahol sokan jártak, vagy pedig annak a háza előtt, akit meg akartak rontani. Aki belelépett a rontásba, az megbetegedett, kelések jöttek ki rajta, mérges pattanások (vö. Berde 1940: 60). Ez volt egyébként a betegség átadásának, s így a tőle való megszabadulásnak is az egyik módja.
„Hegyi Sándorné 77 éves mezőtúri lakos szerint kis fadarabokat a végén ronggyal bekötöttek, és azokkal a rossz sebekben szenvedő beteg sebeit megdörzsölték. Ezeket a bekötött fácskákat a sebbe dörzsölés után a keresztútra szórták és ha erre valaki rálépett, akkor a betegséget elkapta és tovább vitte” (Hagymási 1967: 1).
Az ilyen rontóbábu készítése országszerte ismert volt, s így több múzeumunk néprajzi gyűjteményében megtalálhatók ezek az egyszerű gyógyeszközök, hiszen egyszerre töltötték be mindkét funkciót. Diószegi Vilmos a tiszaigari kutatóútja során kilenc ilyen bábut gyűjtött és helyezett el a Néprajzi Múzeumban, jegyzeteiben ezt írta:
„Kilenc egyforma ágdarabot vágnak, ezután két rongydarabot tép. Az egyiket felibehajtja fejnek, erre ráteszi a másikat is. Mikor mind a kilenc megvan, akkor kezet csinál nekik. Mindegyik baba fejével megkerekíti a kelést, és bedobja a kaskába. A keresztúton balkézzel kiönti a bal vállán keresztül a bábukat.” (Idézet az 50:14:48.: 1–10. sz. leírókartonról.)
708A gyűjtő hozzáfűzte még, hogy az eldobást éjfélkor vagy hajnalban kell végezni. Valóban, a rontó gyakorlat többnyire szigorúan titkos volt, szemben a gyógyító, a pozitív célú mágia általános nyilvánosságával (Pócs 979b: 69).
Ugyancsak ilyen betegségeltávolító babákat készítettek, ha a gyermek szája kipállott:
„A gyeröknek folyik a nyála, és akkor viszik, mikor a csürhe, a disznó gyün a pusztáról haza. Akkor odaáll az út mellé, oszt forgatja a szájába azokat a bábukat, tizenkettőt. Oszt forgati meg a szájába … akkor oszt elhajítja … a háta mögé – oszt mongya: »Zsébre mújjon, csürhe gyüjjön, zsébre mújjon, csürhe gyüjjön!« (Ferenc-szállás; Ferenczi 1977a: 325).
A példából kitűnik a gyógyító cselekvés lényege: el kell távolítani a betegséget, vagyis az érintés után el kell dobni azt a tárgyat, amire ráragadt. Más szavakkal, jelképes eltávolítás történt. Nyilvánvaló a „víznek adás” szándéka a következő példából:
„Göcsejben a fehérfolyásban szenvedő asszony kilenc fehér rongyból kilenc kis babát készít, azokat szoknyája alá dugja, egy folyóhoz megy s ott mindegyik babát a vízbe bocsájtva a következőket mondja: Akkor gyüjjön ez a baj vissza, amikor én ezeket a babákat kiveszem a vízbül!” (Berde 1940: 192).
A fenti szövegekben és gyógyításokban a mágikus gyógyítás egyik alapelve volt közös, nevezetesen, ha valamilyen cselekvést elvégzek, tehát eltávolítok valamilyen tárgyat, ami érintkezésben volt a beteggel, akkor az analógiásan azt jelenti, hogy eltávolítottam a betegséget is. A „víznek adás” szokását különféle betegségekkel kapcsolatban gyakorolták (pl. a szeplőt a patakban nagypéntek hajnalban mosták).
Jelképes „víznek adás” volt a szemen lévő árpa kútba dobása (pl. Ferenczi 1977a: 337), de általában minden olyan mágikus gyógymódot analógiás „víznek adásnak” tekinthetünk, amelyben a mosdatás gesztusa szerepel (így pl. Zemplénben szenesvízzel mosdatták azt a gyereket, aki nézésben van). A mosdó-, fürdetővizet aztán olyan helyre öntötték, ahol senki se léphetett bele. A kiöntés a betegség eltávolítását jelképezi.
Még jobban példázza az analógián alapuló mágiát a szemen lévő árpának (hordeolum) a begörbített mutatóujjal való jelképes learatása. Ezt a „gyógymódot” a hatvanas évek elején még gyakorolták Zemplénben. Jobban közelít a valósághoz a moldvai csángók cselekvése, akik ráolvasással is erősítették a gyógyítás hatását:
„Vett egy sarlót a bal kezibe, és odament, akinek árpája vót a szemin, és balog kilenccer megnyomogatta sarlóval, és kilenccer vágott így a sarlóval: »Árpa, árpa, én téged elvetlek, learatlak, hazaviszlek, kicsépellek, megszelellek, megőröllek, megdagasztlak, kenyeret sütök belőled, s megeszlek« ” (Bosnyák S. 1973b: 287).
Itt a kísérőszöveg a többszörös megsemmisítés módozatairól szól, az eltávolítás megismétléséről, a jelképes cselekvés és a szóbeli szöveg szintjén.
A magyar népi gyógyító hagyományban általánosan ismert a beteggel érintkezésben állt ruhadaraboknak fákra, bokrokra való kiterítése. A „szélnek adás” motívuma mögött szintén az az elgondolás áll, hogy el kell távolítani a betegséget (kitették a hideglelős inget a határban álló csipkebokorra, hogy a szél elfújja). Néhány évtizede Zemplénben ez még élő gyakorlat volt, mint ahogy valószínűleg a köszvényes kutaknál hagyott apró ruhadarabok szokása is erre a hiedelemre vezethető vissza (Hoppál 1981). Érdemes itt megjegyezni, hogy míg a hatvanas évek elején még lefényképezhettük a szélfújta rongyocskákat (Abaújszántó, Borsod-Abaúj-Zemplén m.), addig a nyolcvanas évek elejére már megszűnt ez a szokás.
Analógián alapuló mágikus gyógyító szokás volt a népi gyakorlatban az átbújtatás. 709A beteg kisgyermeket (pl. a „szívbajos”-t) kettéhasított fa széthúzott részei között, vagy likasan nőtt fán húzták keresztül. Ugyanezt a célt szolgálta, ha ablakon át adták át egymásnak a szülők, vagy az ún. frászkarikán, amelyhez kilenc házból kértek lisztet (a nagykőrösi Arany János Múzeum birtokában van egy ilyen frászkarika – Hoppál–Törő 1975: 97. kép –, a Néprajzi Múzeumban pedig 62.59.2. leltári számon egy Abaújdevecseren sütött perec, melyet ugyanerre használtak – Diószegi Vilmos 1962-es gyűjtéséből). Mindkét átbújtatás jelképes újjászületés volt a népi hiedelmek szerint.
Áthatotta ez a szemléletmód a népi gondolkodást – feljegyezték például Mezőtúron, hogy „mikor szemveréstől lett a gyerek szamárköhögős, akkor háromszor átbújtatták a szamár alatt” (Hagymási 1967: 2). Moldvában pedig úgy tudták – a visszaemlékezés szerint – gyógyítani a szamárköhögést, hogy szamártejet adtak a gyermeknek. S ha ez nem használt, akkor virágvasárnap szentelt virágággal és szamártrágyával füstölték meg a beteget (Bosnyák S. 1973b: 295).
Ugyanez a jelképes cselekedetre épülő gondolat hatotta át azt az analógiás gyógymódot, melynek során „főzték” a beteg kisgyermeket – az ország minden részén ismerték ezt az eljárást:
„Az én keresztanyámnak volt egy lánya, nagyon sovány volt, és nem nőtt. Olyan hat-hét éves lehetett. Tizenkét éves koráig mindig olyan kicsike maradt. Se nem hízott, se nem nőtt, olyan volt, mint a csontváz.
Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, senki nem tudta mi baja. Elhívták a delejes asszonyt, azt mondta a keresztanyámnak:
– Tudod mit, vigyél be a konyhából egy nagy bográcsot és csinálj úgy, mintha tüzelnél alatta. De ne égjen a tűz. Tegyél alá fát, de ne gyújtsd meg, akkor ültesd bele a kislányt a bográcsba.
Úgy is történt. Eljött hozzánk éjszaka a delejes asszony. Amikor keresztanyám a kislányt a bográcsba ültette, a delejes asszony megkérdezte: – Szomszédasszony, mit főz?
– Csontra húst!
Ezt tizenkétszer megismételték. Ez tizenkét órakor történt. A keresztanyám tizenkétszer körülszaladta a házat. Kezében egy seprű és amikor a konyhához ért, fenyegetődzött a seprűvel.
Ezután a kislány kezdett fejlődni, gyarapodni. Ez a kislány még ma is él” (Dobos 1981: 156).
Még szemléletesebb példák találhatók az analógiás gondolkodásra olyan esetekben, amikor a betegség külső, színekben is megnyilvánuló tüneteinek megfelelően választják ki a gyógyítás eszközeit. Így például a sárgasággal járó heveny májgyulladás, amely egyébként hat hét alatt spontán gyógyul, szinte vonzotta magához a mágikus színanalógián alapuló gyógymódokat. A hatvanas évek elején Zemplénben egész sor községben ismerték, mondták, hogy régen „arany gyűrűről hagytak vizet innya” a sárgaságosnak. Azonkívül sárga színű növényeknek volt szerepük a betegség gyógyításánál, így sárga nyestike virágjából készítettek fürdőt, s abban mosdott a beteg. Azonkívül sok sárgarépát, tojássárgáját és sárga cukrot kellett egyen. Egy történeti adalék rávilágít a szokás régiségére, amely mögött talán a kora középkori homeopatia („hasonlót hasonlóval” elv) áll:
„Balsaráti Vitus János 1574 áprilisában Sárospatakon kelt levelében Kisvárdai Miklósnak sárgaság ellen a következőket javasolja: »Az sargasagh ellen en mostan nem 710kwldhetok semmith, mert nem erthetem honnan vagyon eredete. Ha az maybol tehat te kegyelmed jo modon vysellyen gondoth reaya. Mind az által vetessen te kegyelmed tiszta uy vyazt. Vaddallyak aprora és tegiek egi kannaba ossenek bort reaya allyon egi nap rajta és azt igia … aranyos poharbol igia az borat az kannaba legyen aranj lancz avagy eginihan Aranforinth«” (Fazekas 1979: VII).
Hasonló adatok idézhetők a délvidéki Kórógyról (Penavin 1975: 108) és a moldvai csángók köréből is
„A nővérem beesett vót sárgaságba. Csináltak ilyen viaszpoharat, s akkor vót olyan sárga galagán, valami régi pénz, sárga vót, akkor lereszelték, s akkor vizespohárba tették, s akkor itatták meg a betegvel.”
„Aki sárigságba vót, annak csináltak viaszpoharat és abból kilenc nap kellett igyék minden nap kilencszer kezdetlen pálinkát. Az olyan pálinka, akiből még senki sem ivott. S akkor meggyógyul a sárigságból” (Bosnyák S. 1973b: 295).
Az adatokban idézett viaszpohár párját a hatvanas évek közepén sikerült a Sóvidék egyik falujából begyűjteni (Néprajzi Múzeum, Ltsz. 66.87.1; Hoppál–Törő 1975: 40. kép), s így tárgyi bizonyíték is van az analógiás gyógyításra. A közismerten vöröses színű Szent Antal tüze nevű betegség (orbánc) esetén piros vagy pirított kukoricával füstölték, azonkívül piros kendővel borították le a beteg arcát. Megkékült kelésbe sötét színű cérnát húztak, és a példákat még lehetne folytatni, de így is bizonyosnak látszik, hogy a magyar népi gyógyításban van nyoma egyfajta népi szignatúra-(betegségjel-)tannak, melynek alapján valamilyen színű betegséget hasonló színű gyógynövénnyel vagy anyagokkal igyekeztek gyógyítani.
Az analógiás gyógyító mágia különleges megnyilatkozási formája a visszájárul végzett cselekvések erejébe vetett hit. Így például az alsóing visszájával törülték meg a gyereket a kilencféle fűből készített „varázs”-fürdő után (Abaújkér). A szenesvízzel szemmel verés esetén alulról fölfelé, a kéz visszájával kell megmosni a gyereket, a maradékot alulról felfelé kell kiönteni az ajtó hátuljára. A bal kéz szerepe, vagy a visszafelé számláló ráolvasások a kívánt hatást a megfordítással akarják elérni, jelképesen helyreállítják a betegség által megfordított élet rendjét.
Végül szólni kell az ijedésben, szemverésben vagy más, kideríthetetlen eredetű bajban szenvedő kisgyermeknek öntéssel történő gyógyításáról. Az eljárás alapját ugyanis az alak-analógia elve képezi, amely a következőképpen foglalható össze: rostába kilenc különböző tárgyat, köztük egy tányért tettek, benne vízzel, majd viaszt (esetleg ónt) melegítettek és azt beleöntötték a hidegvízbe a tányérba. A hirtelen megmerevedő anyag formái megmutatták, felvették a régiek hite szerint azt az alakot, aki vagy ami megrontotta a beteget. (Több, rekonstrukción alapuló fényképen örökítették meg ezt a gyógymódot – vö. Berde 1940: 90–92. l., 12–15. ábra).
A felsorolt gyógyító eljárásokban azonos elv, a ’hasonló hasonlóval gyógyítható’ elgondolás működését láttuk. Utolsó példánkban pedig az öntésnek nemcsak a betegség okát megállapító szerepe volt, de egyben gyógyító értéke is, melyet csak erősít a rostának, az ősi dobot helyettesítő eszköznek az alkalmazása. Az öntésben, hasonlóan a szenesvízhez, a tűz (a forró anyag) és a hideg víz találkoznak, mindkettő különleges erejű a néphit szerint (Bosnyák S. 1973b: 291) – ezért érthető, ha egy zselici öntőasszony azt mondta: „Az öntés imádság, nagy ereje van annak!” (Ébner 1931: 146–148).Valóban, a népi gyógyításban a tett gyógyító erejű fohász, a kimondott szó pedig orvosló tetté válik.
