A GYÓGYÍTÁS IDEJE ÉS HELYE
A GYÓGYÍTÁS IDEJE ÉS HELYE
A néphit szerint egyáltalán nem volt mindegy, hogy mikor és hol végezték a gyógyító erejű varázscselekvéseket. Természetesen volt olyan sérülés, melyet azonnal el kellett látni (pl. nyílt sebek, égés, forrázás), de a legtöbb esetben a hagyománynak megfelelően választották meg az időpontot és a helyszínt is (vö. Szendrey Zs. 1937a).
Így már eleve ismert volt az ún. szerencsétlen napok jegyzéke, amely egy 19. századi kéziratkönyvben maradt ránk, s amelyben leírták, hogy „kik Ezekben a megírt napokban születnek Erőtlen Betegesek lesznek és valósággal híjjasok és elebbeni egésségekre Vissza nem hozatnak…” (Ujváry 1960: 108).
Azonkívül nem minden nap volt alkalmas a gyógyításra, különösen nem az érvágásra, illetve a köpölyözésre (már a 16. századból ismerünk külön magyarországi használatra nyomtatott érvágó naptárat – Borsa 1958). A népi gyógyítás bizonyos mértékig megőrizte ezt a hiedelmet, amely általánosabban a nap és a hold járásával hozta összefüggésbe az egészség–betegség dolgait. (Érdemes megemlíteni, hogy a modern orvostudomány csak napjainkban figyel fel újra a beteg állapotának és a meteorológiai vagy kozmobiológiai jelenségeknek az összefüggésére.)
Feltehetően szintén analógiás elképzelések, illetve az ellentétpárok jelképteremtő erejének működését érhetjük tetten abban, hogy a hajnalt a tisztaság-kezdés, az estét az elmúlás-elfogyás képzetével kapcsolták össze. A napkelte segítően hathat, míg a nap 713lenyugvása, a hold feljövetele a betegség elküldésével párosul. A gyógyítás során szerepe lehetett valamikor az égtájaknak is, mert Zemplénben (Fonyban) 1959-ben még volt egy sárgaságra ráolvasó gyógyítóasszony, aki a beteget este arccal nyugat felé, reggel kelet felé ültette, és a fejét fogva olvasott rá a betegségre (Hoppál 1972: 76).
Fontosnak tűnik az égitestek szerepe (vö. Penavin 1975: 114), mert ezek ritmusa szabta meg a gyógyítás időpontját. A napról általában mint gyógyító, jóindulatú tényezőről emlékeztek meg a folklórgyűjtésekben (áldott nap – Berde 1940: 72, valamint Bosnyák S. 1980: 21–22), napszállta után hajnalig tart a betegségokozó „rossznak” ideje. Míg a hold változásaival – újból a hasonlóság elve alapján – hozták összefüggésbe a gyógyszer vagy gyógyítás hatásosságát. Zay Anna írta az 1700-as évek elején tanácsként orvosságos könyvébe:
„Ha Iffiú az Aszszony Ember ujságon éllyen az orvossággal, ha harmintz Esztendőn már fejül vagjon hold töltén, ha 40 Esztendő tájban Hold fogjtán kell élni az orvosságokkal, mert ha erre nem vigyászsz ezzel való élés nem használ…” (Zay 1979: XXIX).
Itt kell szólni a gyógyításban használatos mágikus számokról, amelyeknek alkalmazása erősíti a gyógyító hatást. Minden kultúrában vannak ún. szent számok (pl. 3, 4, 7, 9). A magyar népi gyógyításban a leggyakrabban a hármas szerepel. Rendszerint háromszor kell megismételni ugyanazt a gyógymódot (vagy bevenni az orvosságot): reggel, délben és este, vagy pedig napszálltakor, éjfélkor és kora hajnalban, vagy három egymást követő napon, ugyanabban az időben. A kilences mint a három többszöröse szerepel (pl. kilencszer olvastak rá az árpára, kilencszer kerekítették körül a kelést, kilenc bábut készítettek). A kilences a gyógyításban sokszor különféle tárgyakat, illetve minőségeket jelez (kilencfajta fű, kilenc sírról vett föld, kilenc házból származó liszt). A szent számok biztosította ismétlés fokozta a gyógyítás lélektani hatását, hiszen megfelelt a hagyományos hiedelemrendszer elvárásainak – ugyanakkor gyógynövények, szerek esetében ez természetes, hiszen ma is ilyen ritmusban szedjük modern gyógyszereinket.
A gyógyítás helye szintén jelentőséggel bírt a néphagyomány rendjében. A ház részei közül a tűzhely és a küszöb szerepelt a gyógyító cselekvések színhelyeként, mindkettő a külvilággal való közvetlen kapcsolata révén átmenetet képez a kinti és a belső világ között, ezért különösen alkalmasnak vélték a varázslatok színteréül. Ilyen volt a keresztút és a temető, ezeken az átmeneti területeken lehetett megszabadulni a betegségektől, másokra átadni, másokat megrontani (öntés, eldobott bábuk által).
A gyógyulás fontos helyszínei a búcsújáróhelyek voltak, melyek a hagyományos falusi életformában jelentős szerepet játszottak, nemcsak mint a vallási élet színterei, de mint a társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének alkalma is. Ezenkívül a legtöbb búcsújáróhely mellett volt valamilyen „szent kút” (Csatka, Vasvár) vagy gyógyforrás, amelynek medencéjében megmossák fájós testrészüket (Andocs, Csatár, Bodajk), szemvíznek használják a búcsúszentlászlói kút vizét (Vajkai 1942: 129–130). A fájós lábú emberek előszeretettel keresik fel még napjainkban is a gyógyforrással rendelkező búcsújáróhelyeket (Szentkút, Heves m.), Andocson a ferencesek kertjében álló fűzfák kérgét tartják gyógyerejűnek (Vajkai 1942: 132). Jellegzetes búcsús szokás volt, hogy valamilyen személyes tárgyat vagy az alsóruha egy kis darabját ott kellett hagyni a kútnál (Szendrey Zs. 193 la; Wlislocki 1894).
A búcsújáróhelyeken szerezte be a nép azokat a tárgyakat, amelyeknek aztán gyógyító erőt tulajdonított. Mindenekelőtt a szenteltvizet (1968-ban a szerző még fényképezhetett szenteltvízzel való gyógyítást a gyimesközéploki búcsún), amit hazavittek, együtt más 714szentelményekkel (lásd Csefkó 1927), és különösen a viaszból öntött offereket (Bellosics 1908). A dunántúli búcsújáróhelyeken a negyvenes években még nagy mennyiségben árusították a viaszból készített fogadalmi tárgyakat. Ha valakinek fájt a lába, keze, szeme vagy a füle, akkor ilyen alakú viaszfigurákat vett. Ha a gyomrának volt baja, akkor béka alakú (Vajkai 1942: 135), ha a szíve, akkor szívet ábrázoló offert vásárolt. A viaszfigurákat ott hagyták a búcsújáróhely templomának oltáránál, mintegy felajánlották a gyógyulásért.
Vettek még ezenkívül különféle kisebb búcsúsemlékeket, nyakba akasztható amuletteket, melyeken a búcsújáróhely temploma és védőszentjének képe látható. Ezekről azt tartották, hogy mindenféle betegségtől, bajtól védik viselőjét. Így közvetve ezek is a népi gyógyítás tárgyainak számítanak.
