GYÓGYÍTÓ TECHNIKÁK

Teljes szövegű keresés

GYÓGYÍTÓ TECHNIKÁK
A népi gyógyítás évszázadok óta alkalmaz különféle gyógyító technikákat, melyek bizonyos fizikai hatásokon (hideg- vagy meleghatás, nyomás, ütés) alapulnak. A népi gyógyításnak ez nyilvánvalóan az a területe, ahol még nehezebb elválasztani a népi és a „hivatalos” orvoslás elemeit. A tapasztalás és a mindennapos gyakorlat megerősítette az egyes gyógymódokat, így olyan elemi gyakorlatról van szó (pl. a masszírozás), amelyet nem kellett átvenni sehonnan.
Ilyen volt a fürdőzés. Mint elemi emberi szükséglet ugyan általánosnak tekinthető, mégis kultúránként nagy eltéréseket mutatnak a hozzáfűződő szokások (pl. a gyakoriság tekintetében). Mivel korábban ritkaságszámba ment a fürdés faluhelyen, különleges gyógyerőt tulajdonítottak neki, főleg, ha gyógyfüvekkel is fokozták hatását. Noha a 16. századtól végigkísérhető hazánkban a mesterségszerűen gyakorolt fürdőkultúra (Bencze 1959) kialakulása, hatása elsősorban a városokban érvényesült. Azonkívül a gazdag főúri családok alkalmaztak ún. fürdősasszonyokat, akik gyógyfüvekkel (pl. bodzavirág, ezerjófű, szénapolyva) illatosították a fürdőket – különösen, ha „külső nyavalyák” ellen alkalmazták (mint himlő, ótvar, Szent Antal tüze). Érdekes, hogy a magyar népi kultúrában nem terjedt el a szauna típusú gőzfürdő, noha a gőzölés jótékony hatását ismerték (Zemplénben pl. torokfájás esetén forró kamillatea páráját lélegezték be).
Kétféle fürdő alkalmazása figyelhető meg a magyar népi gyógyítás gyakorlatában: az egyik a mágikus elemekből álló fürdő, a másik a gyógyfüveket tartalmazó. Az első típusú fürdőket általában kisgyermekeknek készítették, akiknél a betegség okát nem ismerték pontosan. Például szárazság esetén (amikor a kisgyermek nem eszik, és hirtelen nagy a súlyvesztesége) kilencféle fűből készítettek fürdőt: kilenc sírról vett földből, kilenc házból származó szalmából, kilenc kútból vett vízből (Zemplén – vö. Hoppál 1981), vagy a szemmel való rontás (igézés, ígízís – Hoppál 1970) esetében a szenesvízben megfürdették vagy megmosták a kisgyermeket. Mindkét esetben a legfontosabb a fürdő elkészítésének 717módja, a cselekvések hagyományok diktálta rendjének betartása volt a gyógyítás bekövetkezésének biztosítéka. A fürdő gyógyító erejébe vétett hit volt a lényeges.
A másik fajta fürdő a felhasznált anyagok, főként gyógynövények és a forró víz fizikai hatásának természetes gyógyító erején alapult. Érdemes itt megemlíteni, hogy a fürdővíz melegen tartásához még a harmincas-negyvenes években is egy igen ősi vízmelegítési módot alkalmaztak egyes vidékeinken (pl. Zemplénben és Erdélyben): vagy átforrósított köveket, vagy még inkább forró vasakat dobtak a vízbe. Különösen gyakran használták a fürdőzésnek ezt a formáját a reumatikus fájdalmak enyhítésére.
Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését a szervezetből. Itt kell megemlíteni, hogy a meleg fürdő mellett népünk használt hideg fürdőket is, sokszor éppen a búcsújáróhelyeken. Azonkívül ismertek voltak a különféle kénes, gázos vizeikről ismert „parasztfürdőhelyek” (vö. Vajkai 1955) – különösen Erdélyben –, amelyeket elsősorban köszvény, bőrbetegségek vagy női bajok gyógyítására véltek hasznosnak. Máshol egyes források vagy kutak vizét tartották gyógyerejűnek. Meglehet, hogy egy valamikori, ősi víztisztelet (Penavin 1975: 114) nyomai sejlenek a gyógyító erejű forrásokból „szótlanul” merített víz hatásába vetett hit és a forrásoknál, kutaknál otthagyott kis rongydarabok hiedelme mögött. Érdemes itt megemlíteni, hogy míg a hatvanas évek közepén még sok helyütt gyakorolták ezt a szokást, a nyolcvanas évek elején már eltűnőben volt (legalábbis a zempléni adatok tanúsága szerint – Hoppál 1981).
A gőzölés mellett a füstölés volt egy másik ismert és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét valószínűleg a gyógyító szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem találhatók). A füstölés a magyar néphitben (vö. Szendrey Á. 1935a) igen gazdag hiedelemháttérrel rendelkezik, s ennek a gyakorlatnak az egyik része a népi gyógyítással kapcsolatos (vö. Berde 1940: 159). Elterjedt gyógymód volt, hogy a szem által megrontott, megvert kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal (Zemplén). Természetesen nem hiányoztak a gyógynövények sem (Penavin 1975: 114), jellegzetes ebből a szempontból a következő történet:
„Ha valami baja volt a gyereknek a javósasszony-asszonyhoz, Anna nénihez vittük. Ételt-italt adtunk neki, ritkábban pénzt. Sokat keresett. Özvegyasszony létére szépen nevelte három gyerekét, annyit hozott a tudománya. Mondta mindig, hogy neki nem kell semmi… Nálunk nagy volt Anna néni becsülete, igen jó tudósasszonynak tartották. Legtöbbször ezerjófüvet adott kis ruhába kötve. Az anyósom lapátra tette, meggyújtotta, és a kisgyermeket kibontva fölé tartotta, hogy jól járja át a füst. Az kivette belőle a bajt” (Dobos 1981: 51).
A fizikai hatáson alapuló gyógyító technikák külön csoportját alkotják azok, amelyek egyszerű mechanikai hatásokon alapulnak. Ilyenek voltak a sebek kivágása, a kelések 718kiszúrása, megnyitása, és – mint ahogy korábban utaltunk rá – ide sorolható az érvágás elterjedt gyakorlata is. Mérges kígyó marása vagy veszett kutya harapása esetén egyszerűen kiszívták a sebből a mérget.
Egyszerű mechanikai hatáson alapuló gyógymód volt a masszírozás és annak különböző betegségekre alkalmazott fajtái. Így például fejfájás ellen a fejmasszázs, a homlok és a halánték tájának erős nyomkodása, simítgatása (adataink és fényképeink vannak erről a Borsa völgyéből, Erdélyből és Zemplénből). Nyomkodták a torokfájósok manduláját, és mindenekelőtt a fájós reumás vagy köszvényes végtagokat. Az ún. kenőasszonyok mestersége volt a masszírozás vagy „dömöckölés” (Spielmann 1979: 35). Régen majd minden faluban volt egy asszony, rendszerint a bába, aki értett a nehéz munkától, hirtelen emeléstől, rossz fogástól kapott derékfájás (Zemplénben meredeknek hívják) masszírozással történő megszüntetéséhez. Máshol a legkisebb vagy éppen a hetedik gyermek taposta meg a fájós hátat, derekat. Ismert volt másfajta gyógymód is: a beteget lefektették és a talpához tett deszkadarabra baltával egy nagyot ütöttek, vagy pedig a köpülőt a dereka alá helyezték és azon gurították ide-oda.
Az ország területén ismert volt a csömör (vagy köldökcsömör) kenéssel való gyógyítása. Ezt a betegséget, amely kínzó gyomorfájással jár, állítólag a zsíros ételektől lehet kapni, és kenegetéssel orvosolták már a 17. századtól egészen napjainkig (vö. Vita 1965a: 31–35). Volt azonban egy másik, mechanikai hatásokon alapuló gyógymódja is, mégpedig a pohárborítás. A beteg hasára kenyérdarabba kis gyertyát szúrtak, majd meggyújtották és leborították egy bögrével. A pohár vagy bögre alatt megritkuló levegő behúzza a köldök körüli részt, s ezáltal enyhül a fájdalom.
A csonttörések és ficamok esetében szintén mechanikus gyógymódokat használtak. Megfigyelhető volt a Borsa völgyében a harmincas években, hogy az eltört karhoz fapálcákat kötöttek, mintegy sínbe tették. A kificamodott végtagok helyretevése a falusi csontrakók tiszte volt, akik közül nem egy kiváló mestere volt e nagy gyakorlatot és hozzáértést megkövetelő orvoslásmódnak. A legtöbb faluban volt ilyen gyógyító specialista, de voltak egyes vidékeken híres csontrakók is, akikhez messze földről eljártak a rászorulók, különösen az olyanok, akiknek komolyabb bajuk volt (pl. meggörbülve jártak). Feljegyzések tanúsítják, hogy ezek a gyógyítók segíteni tudtak az egyes izomcsoportok nyomogatásával, a masszírozás, a helyrerándítás helyes alkalmazásával (pl. Békéscsabán egy gyógyítóember, aki az „inat megcsinálta”, vagy a „csorvási tudós”, meg Mészáros Ferenc, a pitvarosi füvesember – vö. Oláh 1956a: 212–213). Fontos gyógyító technikák tartoztak a mechanikai hatásokat használó gyógymódok közé, annál is inkább, mert sok esetben semmi sem kellett alkalmazásukhoz, csak a gyógyító kéz és akarat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages