ÁLLATI EREDETŰ ANYAGOK
ÁLLATI EREDETŰ ANYAGOK
Az állatvilág kimeríthetetlen forrás volt a nép számára a gyógyításban felhasználható anyagok tekintetében. Ezek az anyagok közvetlenül rendelkezésre álltak a paraszti háztartások zömében, hiszen elsősorban a háziállatoktól származtak. Kezdjük a legegyszerűbbekkel, mint a tej és a belőle készülő tejfel és vaj. Gyakori baleset volt a háztartásokban 720a forrázás és az égés. Az így keletkezett sebekre tejet, tejbe áztatott ruhát, tejfelbe mártott libapelyhet vagy aludttejet borítottak. A fájdalmas kelésekre, meggyűlt, gennyes sebekre pedig tejbe főtt lenmaglisztes pakolást tettek (több más gyógymód mellett ez országosan ismert volt). A részeg beteggel tejet itattak.
Vajjal kenegették az égett sebet, fájós fülbe megolvasztva csepegtették, és viszkető kiütésekre Szent Antal-füvet vajban megpirítva kentek. Más, állati eredetű zsiradékot is gyakran használtak, így nyúl-, medve-, sőt gémhájat is különféle célokra, és szalonnával puhították a bőrkeményedéseket. Az állati zsiradékból készített szappant a kelések érlelésére használták régen.
Érdekes gyógymódként említették az ország egész területén azt a régi falusi gyakorlatot, hogy a vágott sebre istállóból származó pókhálót borítottak. Egyöntetűen arról szólnak a paraszti visszaemlékezések, hogy ez nemcsak megállította a vérzést, de a gennyesedést is megakadályozta. (Orvosi vélemény szerint ennek oka az volt, hogy a sebet megóvta a fertőzéstől, és elősegítette a véralvadást.) Valóban, az orvostudomány jó néhány esetben igazolja a népi gyakorlatot, így például a mészárosok, ha a kezüket megvágták, a frissen vágott állatok veséjét borították a sebre – az adrenalin miatt jó hatásfokkal (egyéb példák: Spielman 1979: 41).
Mások a különféle állatok kiszárított hólyagjának porát ajánlották vizelethajtóként – gyanítható, hogy itt nem annyira a kipróbált kémiai hatás, hanem az analógiás gondolkodásmód működött (vö. Vajkai 1975: 248). Mint ahogy teljesen a hiedelmek világából való az ijedtség ellen ajánlott csikólép javallata is, azzal a különbséggel, hogy elléskor a csikó szájában talált anyagot nyársra húzva megszárították (két néprajzi gyűjteményünkben máig megtalálhatók: a Néprajzi Múzeumban, Ltsz. 64.131.1., K. Kovács Péter gyűjtése Tiszacsegéről, Hajdú-Bihar megyéből, és a Déri Múzeumban, Ltsz. V. 148/1918, Ecsedi István gyűjtése Debrecenből). A szárított csikólépet por alakban vették be, s a század elején még használatos gyógyszer volt (Csiszár 1965a). Nem lehet csodálkozni ezen, ha a hideglelősnek összetört száraz kutyaürüléket javasoltak tejben bevenni (Zemplén).
Máshol meg Szent György-nap éjszakáján fogott békát szárítottak meg, hogy aztán mindenféle daganatot ezzel kilencszer körülkerítsenek (lásd a Déri Múzeumban, Ltsz. V. 58/1921 és V. 40/1920, Ecsedi István gyűjtéséből). Ezzel a példával elérkeztünk a különféle állatok és bogarak élettelen (vagy élő) formában történő felhasználásához.
Régóta hivatalos gyógyszerészeti drogként tartják nyilván a kőrisbogarat (Lytta Vesicatoria L.), melyet népünknél – az egybehangzó adatok szerint – a veszett kutya harapása esetén használtak. Általában kilenc bogár páncélját összetörve kellett tejben vagy pálinkában, vagy pedig lekváros kenyérrel bevenni. A sárgaságos gyermekkel szintén lekvárban kilenc tetűt etettek egyes zempléni falvakban (Hoppál 1981).
Élő alakban használta népünk gyógyászata évszázadokon keresztül a piócát. Nyelvemlékeinkben már a 13. századtól előfordul a nadály szó (szláv jövevényszó éppúgy, mint a pióca), és a régi orvosi könyvek – köztük Pápai Páriz Pax Corporisa – ismerték gyógyító hatását és javasolták használatát. Sok adat van a múlt századból a nadályosok és pákászok tevékenységére. A nadály olyan házigyógyszer volt, melyet mindenki szabadon használt, ha vérnyomása, fejfájása volt, vagy akinek sok volt a vére, akiben megszorult a vér vagy rossz volt a vére. A piócáról a hivatalos orvostudomány kimutatta, hogy a marásakor érgörcsoldó hatású, fájdalomcsillapító és értágító, véralvadásgátló anyagot juttat a szervezetbe, azonkívül a fertőzés veszélye is minimális (Grynaeus 1962). Hazánkban 721az ötvenes években, nagyobb vidéki városaink piacain (Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Makón) még árusítottak piócát. A nadályosok személyében a hivatalos és a népi gyógyító tudás együtt őrződött meg, s lett a mindennapi gyakorlat része a legutóbbi időkig.
