GYÓGYNÖVÉNYEK
GYÓGYNÖVÉNYEK
A népi gyógyításban használt különféle anyagok, köztük a gyógynövények napjainkig tartó használatát a hagyományon és a tényleges hatásukon kívül fenntartotta az a tény is, hogy kéznél voltak. A mindennapi használat során a sikeres gyógyulások ténye újra meg újra megerősítette a gyógyító tudásnak ezt a részletét. Nem véletlen, hogy ily módon évszázadokon keresztül megőrizte népi gyógyításunk azokat az elemeket, amelyeket a hivatalos orvoslástól vett át századokkal korábban.
Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy az orvostudománynak is van mit tanulnia a népi orvoslástól – ennek felismerése egyébként nemcsak a hazai kutatás érdeme, világszerte 722kibontakozóban van egy mozgalom és érdeklődés, amellyel a helyi etnobotanikai tudást kívánják a gyógyítás szempontjából kiaknázni.
A nálunk termő mintegy háromezer növényből csak körülbelül háromszázat használunk fel gyógyítás céljaira – állapította meg Rácz Gábor (1979: 51), aki mintegy két évtizeden át kutatta az erdélyi gyógynövényeket és hatóanyagaikat. 1960 és 1980 között több mint félszáz közleményben számolt be, hogy munkatársaival milyen eredményekhez jutottak. Ők kísérletekkel igazolták egyes, népi gyógyászatban használatos növények gyógyító erejét (pl. a libapimpó – Potentilla anserina – emésztőszervi fertőzések kezelésére használható – vö. Rácz G. 1980). Érthető a gyógynövények iránti tudományos érdeklődés, hisz a ma használatos szintetikus gyógyszerek 40–45%-a tartalmaz növényi eredetű hatóanyagot. Sajnos az ismert gyógynövényeknek csak kis töredékét vizsgálták meg abból a szempontból, hogy milyen hatóanyagot tartalmaznak.
A feladat az volt, hogy minél előbb, lehetőleg minél gazdagabb etnobotanikai tájmonográfiák szülessenek (ez a munka Erdélyben sikeresen megindult – vö. Rácz G.–Füzi 1973; Csedő 1980; Szabó A. 1981). Itthon is megindultak az ilyen irányú felmérések – igaz, először szintén a határokon túli magyarok körében (Kóczián–Pintér–Szabó L. Gy. 1975; Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1977b), majd pedig a honi anyagok feltárásában (Kóczián–Szabó L. Gy. 1978; Szabó L. Gy.–Kóczián 1982), de a különféle népi gyógyítási adatközlések is sok ilyen adatot tartalmaznak (Szabóné 1976; Bálint S. 1980d; Bosnyák S. 1973b; Korkes 1985).
Rendszeres és átfogó gyűjtésekre van szükség egy-egy növényfajta teljes használati körének és vidékenként eltérő elnevezéseinek tisztázására. Az ilyenfajta munka, ha korszerűen kívánjuk végezni, nem lehet egyedül a néprajzkutató feladata, orvos, botanikus és farmakológus együttes szaktudására van szükség. Néhány mintaszerű dolgozat elkészült a hetvenes évek második felében: az egyik a különféle Hunyor- (Helleborus-) fajokról, amelyeknek használatát minden parasztgazda ismerte, elsősorban az állatgyógyításban, de Gyimesből embergyógyászati alkalmazására is van adat (Kóczián–Szabó I.–Szabó L. Gy. 1979). Kimutatták, hogy a számtalan elnevezés mögött milyen növényfajta található, s abban milyen hatóanyag van – a helleborein vizelethajtó hatású, és digitalin tartalmú összetevője a szívműködésre hat jótékonyan. A modern elemzések tehát igazolják a Melius Péter Herbariumától (1578) napjainkig nyomon követhető népi gyakorlatot (így pl. Békés megyében ugyanazzal a javaslattal használja a népi gyógyítás az egyes gyógynövényeket, mint ami Meliusnál olvasható – vö. Halmai 1962).
Egy másik tanulmány a középkor óta ismert mandragora, nálunk nadragulya (Atropa belladonna L.) használatát és emlékanyagát tekinti át, a benne található tropánvázas alkaloidákról pedig kimutatja, hogy azok hallucináció (főként szexuális képzelődések) okozói lehetnek (Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1979).
A korábban megjelent kultúrtörténeti, vagy szűkebben véve orvostörténeti tárgyú munkákban többször megkísérelték már a tudós szerzők végigkövetni egy-egy növény gyógyászati használatának történetét – így például a borókáról (Juniperus communis L.) kimutatták, hogy a történeti adatok szerint használták pestis elleni füstölőszerként, azonkívül köhögés ellen, olajos kenőcs formájában pedig a keléseket és a Szent Antal tüze nevű bőrbetegséget gyógyítja. Kenőcs alakban a 17. század második felétől egész Európában ismertté lett éppen balsamum carpaticum vagy hungaricum néven, az Északi-Kárpátokban lakó szlovák olejkárok révén (vö. Natter–Nád 1956). Hasonlóképpen foglalkoztak a székfűvirág (Matricaria chamomilla) rendkívül széles körű használatával, 723hiszen például Erdélyben, de máshol is teáját alkalmazták hűlés ellen, szájfertőzés ellen öblögetőnek, szemgyulladáskor langyos borogatásnak, kisgyermeknek hasfájás ellen és görcsoldónak (Vita 1965b), de csak a legritkább esetben utaltak a tényleges hatóanyagra. Régóta ismert a fokhagyma (Allium sativum) sokféle fölhasználása: noha legtöbb helyen elsősorban mint rontás elleni gonosztávoltartó növényt ismerték (pl. megkeresztelték vele az istállóajtót – Sóvidék, Erdély, saját gyűjtés), az Alföldön fülfájás elleni gyógyszerként ismerték, azonkívül köhögésre és érelmeszesedés ellen is használták (vö. Hoppál–Törő 1975: 36). Hazánkban is nyomon követhető folyamatos használata a 17. századtól a nyomtatott és kéziratos orvoslókönyvekben egyaránt. Így például K. Mátyus István ezt írta: „…ha a’ fokhagymát téjben megfőzik és Hóld’ fogytára a’ gyermekekkel itatják a’ gelesztát belőlek sokszor ki-űzi” (K. Mátyus 1787–1793: II. 297). A modern orvostudomány is igazolta a fokhagyma érelmeszesedés elleni, emésztést elősegítő, bélfertőtlenítő és vérnyomáscsökkentő hatását (vö. Oláh 1956a: 206).
Kimutatható az elmúlt két-három évszázad folyamán más gyógynövények folyamatos használata is a magyar népi gyógyászatban – például a maszlag (Datura stramonium), a beléndek (Hyosciamus niger), a kövirózsa vagy fülfű (Sempervivum tectorum), a farkasalma (Aristolochia clematitis), a kakukkfű (Thymus serpyelum), az ezerjófü (Centauriuin-félék) sokoldalú felhasználása, és a felsorolást még hosszan lehetne folytatni. A népi tudásanyag folyamatosságának történeti bemutatásán túl a gyógynövények kutatásának értelme a jövőben abban áll, hogy feltérképezve ezt a felgyülemlett tudást a korszerű ismeretek fényében korunknak közvetítse a régóta próbált ismereteket, melyekről kiderült, hogy nem minden haszon nélkül valók. Ez az új szemlélet elvezethet a népi gyógyítás újfajta megítéléséhez.
