TELEPÜLÉSMÓD, LÉLEKSZÁM ÉS RÉSZARÁNY A HELYI TÁRSADALOMBAN
313TELEPÜLÉSMÓD, LÉLEKSZÁM ÉS RÉSZARÁNY A HELYI TÁRSADALOMBAN
A céhes iparosok eredendően városlakók voltak, csak a 18–19. században növekedett meg a mezővárosi, falusi mesterek száma. Valódi városaink településszerkezete, hajdani térbeosztása, utcahálózata és udvarainak, épületeinek elrendezése az ipari és kereskedelmi tevékenység igényeinek felelt meg. Központi helyet foglalt el a Piactér, melynek négy oldalán mesterek házai álltak, hátsó traktusukban műhellyel, elöl pedig közvetlen árusítási lehetőséggel. Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Marosvásárhely egy-két évtizede még őrizte a kézműves mesterek egykori „átjáróházait”, melyeknek két utcáról volt bejárata, s műhelyek, tágas udvarok szolgálták az iparűzés igényeit. Kézdivásárhely külső részein olyan utcanevek őrizték a régi mesterek emlékét, mint a Kovácsszer és a mézeskalácsosoknak otthont adó Mézesdomb (Vámszer G. 1977: 222).
A legtöbb városban egymás közelében, egymás szomszédságában éltek az egyes szakmai csoportok. Az utcanevek sok városban ma is őrzik ennek a települési hagyománynak az emlékét. Debrecenben a Mester, Cserepes, Csapó, Varga, Fonatos; Komáromban a Molnár, Fazekas, Halász, Kalapos, Szappanos, Vágó stb. utca. A példák számát még lehetne szaporítani. Székesfehérvár Palotaváros nevű negyedében a Sütő utca már 1484 megjelent, s a másutt is előforduló Varga utca, Csapó utca mellett olyanok találhatók, mint a bőrcserzéshez, tímársághoz kapcsolódó Tobak utca, Szömörce utca (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 36–37, 43).
A mesterségek földrajzi helyét a város területén gyakran indokolta valamilyen természeti adottság. Komáromban például a Vág és a Duna melletti utcában lakott a hajósok, a talpasok (tutajosok), a céhes halászok és a hajóácsok legnagyobb része. A folyó partján volt ugyanis a tutajkikötő, s mellette létesült az ács- és hajóácstelepek többsége (Kecskés L. 1978: 24). Gyöngyösön a város északi részén, a Fazekas soron laktak az agyagműves szakmák mesterei, s délnyugati részén, két lefutó patak mentén éltek a fekete- és a fehértímárok, akiknek az iparűzéshez sok vízre volt szükségük. Gyöngyös négy városnegyedében 1897-ben még élt a hagyományos településrend, egyes utcákban szinte egész telepeket alkottak a régi szakmák képviselői (Rázus G. 1928: 38–39; Gál E. 1994: 99).
Pesten és Budán a 19. század derekán már nem csupán a két régi városmag (a budai vár és a pesti Belváros), hanem a „külvárosok” is iparosodnak, különösen a sűrűn lakott városrészek (Víziváros, Józsefváros, Terézváros). A céhes mesterek a külső, szegény negyedekben nem települtek meg. Meghagyták e negyedeket a céhen kívüli kontárok és az engedélyes zsidó iparűzők felvevő piacának. Alföldi mezővárosaink belső városias (emeletes) magja az 1880–1890-es években az üzleti–hivatali–igazgatási élet színtere és a felső rétegek lakhelye. A kisiparosság a városmagot övező zártsoros, de földszintes lakónegyedekben élt (Dóka K. 1975: 561; Gergely A. 1971: 412).
A vázolt települési hagyomány kihatott a közösségek szervezettségére, napi kapcsolattartására (például táblajáratás), más mesterségekkel, közösségekkel kialakult viszonyára stb. Komáromban például a szekeres gazdák egyazon városnegyedben, egy tömbben éltek, s még az 1920–1930-as években is mintegy 500 személyt összefogó 314közösséget alkottak. Külön vendéglőjük volt, ahol rendszeresen találkoztak, s ahová idegen csak engedélyükkel léphetett be (Kecskés L. 1978: 222, 227).
Az iparosok lélekszáma és részaránya sokat elárul egy-egy település társadalmáról. Általánosságban igaz, hogy a városok, mezővárosok népességén belül nagyobb hányadot képviseltek, mint a falvakban. Azonban a városok foglalkozási tagozódása is változott az idők folyamán, s igen szembetűnő szerkezeti eltérések figyelhetők meg. A 18. század végén Kecskeméten, Nagykőrösön a keresők 5–8%-át, Cegléden mindössze 3%-át tették ki a kézművesek és kereskedők. Arányszámuk csupán a 19. század közepén érte el a 10–12, illetve az 5%-ot. Ilyeténképp az iparűző, kalmárkodó polgárság szava, súlya sem lehetett túl nagy ezekben az alföldi mezővárosokban (Erdei F. é. n. [1937]: 71; Novák L. 1986: 105). Hasonló vagy még kedvezőtlenebb arányszámokat találunk a Kiskunság, a Nagykunság, a Hajdúság, a Nyírség mezővárosaiban a 18–19. század fordulóján. Sokkal jelentősebb rétegét alkották a kézművesek ebben az időben Debrecen, Szeged, Arad, Nagyvárad vagy Nagykároly társadalmának.
22. ábra. A vargacéh behívótáblája elöl- és hátulnézetben. Székelyudvarhely (Udvarhely vm.)
A Dunántúl és a Felföld településhálózatában se szeri, se száma azoknak a kis mezővárosoknak, melyekben több mesterember élt, mint gazda. Például Körmenden 1816-ban a családfők 55%-a, Losoncon 1828-ban 58%-a volt kézműiparos (Nagy Z. 1989: 164; Pálmány B. 1989: 155). Hasonló arányokat találnánk Pápán, Tatán, Rimaszombaton vagy Putnokon, s még magasabb volt az iparűzők száma Rozsnyón, Jolsván, Csetneken. Gömöri, nógrádi falvakban helyenként szintén igen magas részarányt értek el a kézművesek. Losonctugáron például 1828-ban 45%-ot képviseltek. Akkoriban a felföldi, dunántúli magyar városokban az iparosok részaránya 30% körül mozgott.
315A kisvárosi iparosok lélekszámát vizsgálva közelebb juthatunk társadalmi súlyuk megértéséhez. Körmenden például 1876-ban 491 iparost számláltak. Közülük mester volt 203, segéd 171, tanonc 117 fő (Nagy Z. 1989: 170). A hozzátartozókat is számolva mintegy 2000 lélekre tehető a városka akkori iparostársadalma. Nagyobb városokban az egy-egy mesterséghez kötődő lakosságszám is igen számottevő volt. Komáromban például 1846-ban 236 mester dolgozott csak a csizmadiaiparban, s alkotott hozzátartozókkal együtt legalább 1000 lelkes közösséget. Székesfehérvár Palotaváros negyedében 55 szakma 225 mesterrel volt képviselve, ami több, mint Körmend összes mestere, s a város csizmadiaiparában az 1850–1868 közötti években mintegy 300 fő dolgozott (Kecskés L. 1978: 80; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 29, 51).
A 19. század végén a kézműiparosok száma lassabban nőtt, mint az ipari népességé, amit akkoriban már inkább a nagyipari munkásság duzzasztott. Tipikusnak tekinthető Szekszárd, Gyöngyös, Putnok kézműveseinek tömege. Szekszárdon 1900-ban 486, 1910-ben 565, Putnokon 1910-ben 500 önálló iparűző élt, s ők a keresők 30%-át tették ki. Gyöngyösön 1927-ben 612 képesített kisiparos élt, s az Iparegyesület 682 tagot tartott nyilván (Répási I. 1989: 26; Tóth Z. 1989b: 293; Rázus Gy. 1928: 94).
Erdély sok városában (például Segesvár, Medgyes, Torda, Szilágysomlyó, Sepsiszentgyörgy) szintén az iparosréteg 30–33%-os részaránya állapítható meg az 1910-es népszámlálás idején. Több városban ez az arány a kézművesség hanyatlása miatt alakult ki. Hiszen Torda lakóinak csaknem fele (háromnyolcada) még 1889-ben is iparral foglalkozott (Egyed Á. 1981: 291; Orbán B. 1986: II. 65). Egész Erdély területén csupán négy városban (Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár és talán Marosvásárhely) emelkedett ezer fölé az önálló iparűzők száma az 1850–1860-as évekig (Miskolczy A. 1982: 394).
Miközben Erdély és a Felföld sok városában lélekszámát és részarányát tekintve is csökkent a kisiparos réteg súlya, az Alföld parasztvárosaiban növekedett; Békés megye nagyobb helységeiben 1887-ben elérte vagy megközelítette az olyan városokat, mint Szekszárd vagy Gyöngyös. Orosházán 644, Gyulán 534, Békéscsabán 612, Szarvason 544 iparost számláltak. Karcagon 1879-ben csupán 176, 1927-ben pedig már 856 iparost írtak össze. Az agrárnépességhez viszonyított százalékos arányuk azonban meg sem közelítette a felföldi, dunántúli városok arányszámait. Szentesen 1900 és 1930 között a mezőgazdasági keresők száma 712 fővel csökkent, a kézműveseké 250 fővel növekedett. Ez a növekmény részint az iparosok vándorlási különbözetéből, részint a kubikos és kisgazda szülők gyermekeinek beáramlásából, inasnak szegődéséből adódott (Juhász A. 1965: 331; Örsi J. 1990: 74; Szűcs Judit 1982: 55).
