TEMETÉS
TEMETÉS
A halál és a temetés sem csak a helyi társadalom szűkebb csoportjának – az elhunyt családjának és rokonságának – az ügye, közvetve érintett benne az egész közösség, és ez Európa-szerte ki is fejeződik a szokásrendszerben.
Átányban a nagybeteget vagy haldoklót napi–kétnapi gyakorisággal a közeli vér-, affininális és műrokonok látogatták, de legalább egyszeri látogatást a harmadötödízigleni rokonoktól, kertszomszédoktól, barátaitól, munkatársaitól is elvártak (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218). A bekövetkezett halálesetet az elhunyt férfi hozzátartozója ünneplőbe öltözve jelentette be a világi és egyházi illetékeseknél. Nagyobb településeken külön társadalmi szerepkörré vált a temetéssel kapcsolatos további feladatok ellátása. Az éltes, jó eszű, írástudó személynek, a funerátornak (hajdúsági, kunsági elnevezése a szerepkört betöltő személyeknek) kenyérkereső foglalkozásává vált eljárni a halottak dolgaiban, a temetéseken betöltött szerepe a lakodalmi vőfélyhez hasonló.
A magyar nyelvterület nagyobbik részén még a 20. században is a templomi harangok tudatták a helybeliekkel a közösség egyik tagjának halálát. Az elhunyt nemét és korát (felnőtt vagy gyermek), nemegyszer társadalmi státusát is megtudhatták a harangkongások számából. A kiharangozás után szomszédoknak, utcabelieknek, mindenkinek, aki életében ismerte, kötelessége búcsút venni a halottól, ezért még nappal elmennek a gyászos házhoz halottnézni (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218; Kunt E. 1990: 76–77; Kocsis Gy. 1991).
Az esti harangszótól virradatig rendszerint virrasztót tartottak a halott mellett, amelyen megjelentek a rokonokon kívül a komák, szomszédok is, sőt mindenki, aki úgy érezte, hogy valami köze volt a halotthoz. A Zoborvidéken végzett megfigyelés szerint a kisebb falvakban a rokonsági-szomszédsági háló az egész falut lefedte, így ezeken a településeken alig akadt olyan ház, amelyet ne képviselt volna valaki a virrasztóban. A temetéskor is a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtevőket: először 828húzzák a híradót, majd a papnak valót, a harmadik pedig a gyűlőt, amely a falubelieknek szól. A legtöbb faluban az elhunyt koporsóját szekéren vitték végig a falun, ki a temetőbe, a gyászmenet pedig gyalog követte. A sírt többnyire az elhunyt rokonai, barátai ásták meg. Derecskén (Bihar m.) azonban a hagymáskertekben működött kertgazdaságok minden tagja komának tartotta egymást és illendőnek tartotta, hogy a gazdatársa temetésére sírásónak elmenjen, így előfordult, hogy százan is ebben a formában adták meg a halottnak a végtisztességet. A Barkóságban, a Zoborvidékhez hasonlóan aprófalvas, elzárt vidéken a férfiak többsége lapos kapával ment a temetésre, hogy a sír felhantolásában segédkezzen, de kifejezendő, hogy 829nem kapálni mennek, a válluk helyett a hónuk alá szorítva vitték a szerszámot (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218; Madar I. 1989: 101–102; Varga Gy. 1976: 169; Paládi-Kovács A. 1982a: 138).
38. ábra. Temetési tábla 1865-ből. Bánffyhunyad (Kolozs vm.)
A palóc falvakban nem volt mellékes szempont, hogy a halottat milyen ruhába öltöztették, mert a falu számon kérte a családon azt is, ami a halottnak járt: a ruháját éppúgy, mint a koporsóját vagy megfelelő temetését és halotti torát (Manga J. 1979: 183).
A magyarországi temetési menetekben a koporsó után a családtagok mentek, őket követték a rokonok, barátok, szomszédok. Ha az elhunyt életében valamilyen gazdasági jellegű vagy vallásos társulatnak tagja volt, a temetési menetben társulatának tagjai testületileg, lobogókkal vonulnak. Az archaikus kultúrájú Zoborvidéken azonban az egész falu, egyes helyeken még a szomszédos falvak népe is kikövette a halottat. A temetés után bizonyos idő elteltével volt a halotti mise. A katolikus Zsámbokon erre mindenki – a falu szegényei, koldusai is – elment a templomba, gyóntak és áldoztak. A mise után a szegényeket és a koldusokat elhívták a halottas házhoz, ebédet – bablevest hússal és kalácsot – adtak nekik (K. Kovács L. 1944: 242; Barna G. 1990c: 71; Lapu I. 1986:131).
