Viselet s női kézimunka; varrás, fonás, szövés; kékfestés.

Teljes szövegű keresés

Viselet s női kézimunka; varrás, fonás, szövés; kékfestés.

Mocsoládi utcarészlet (Somogy). (118)
E kötetünkben tárgyalt területen, a népviseletnek s az ezzel természetesen kapcsolatos népies hímzéseknek és varrásoknak Sárközben leggazdagabb még a talaja.
Ismételjük, Sárköznek nevezik Tolnamegye délkeleti sarkának, a Duna és a Sárvíz között – a megye fővárosa Szekszárd alatt – mély fekvéssel meghúzódó részét. Mindössze négy község: Őcsény, Decs, Pilis és Alsónyék, mintegy 9000 lélekkel. Német községek határolják, de híven megőrizte szín-magyar egyöntetű néprajzi jellegét. Messze volt tőlük a város is. Érthető tehát, hogy a régi hagyományok, népviseletük, ősi szokások nagyrészt megmaradtak. A lakosság főfoglalkozása előbb a halászat és állattenyésztés volt. Az asszonyok otthon ráértek fonni, szőni és hímezni. A fejkötőkön még mindig ott a csodaszép varrás.
A leányok, a menyecskék színpompás öltözete tarka, anélkül, hogy rikító volna. Az itt röpikének nevezett réklit vagy inget szorítko, őv szorítja a derékhoz. A szoknya neve bikla. Öt-hat szoknya is van rajtuk. Olyan szélesek benne, hogy «alig férnek meg a templomban». A bikla nagyon rövid, csak a lábikra felét takarja el. A cifrarojtú kötény rövidebb a biklánál (180). Főékességük a dús rojtú selyemkendő, amiből két-három darabot. is kötnek egymásra. A kötény is selyem. Tömérdek piros, lila virággal díszített szalag lebeg a ruhán.

Sárközi leányok hajviselete. (119)
Elejbe, elejbe, szilaj ló elejbe!
Hogy be ne szaladjon a virágos kertbe
Megkötöm lovamat diófa ágáhó,
Letöszöm kalapom két lábáhó;
Lehajtom fejemet a ruzsám ölébe,
Hullajtom könyemet selyöm kötényébe.
*
Kis Öcsényben híres lány vagyok én,
Két sor rostos keszkenyőben járok én.
Piros gombos dunyha alatt hálok én.
A jómódú leányok, asszonyok selyem öltözéke 600–800 koronába is belé kerül. Van olyan Jucika és Évike, akinek két-három rend selyemruhája a szekrényben. Sok riska tehén és pejló árát teszik el a szekszárdi boltosok. No de a pénzt nem sajnálja a gazda se a feleségétől, se a leányától, csak az a kár, hogy ez a bőkezüség nem a magyar ipart s kereskedelmet szolgálja: javarészt bécsi holmit árul a boltos.
A szegény ember keserűsége ebben a népdalban:
Ezt a kis lányt ne vedd el, ne vedd el,
Nem győzöd el selyem keszkenővel.
Kilencet köt fejére, nyakára,
Tizediket karcsú derekára.
Itt – mint már írtuk – harmóniát teremtenek az életkor, a ruhák anyaga és színe között. A leány a viruló tavasznak teljes pompájával a szinek minden változatában ruházkodik. A fiatal menyecske még nem marad el a leányoktól, kora előhaladtával azonban ruhájának szinei mindinkább tompulnak. Az asszonyok bőr- vagy posztócipője, kapcája is sötét; kendőjükre már nem jár rojt, az ingre se hímzés; alsó szoknyájuk már nincs kikeményítve, még a fejkendő is fekete. Egyik-másik anyóka télen előveszi a szépen kihímzett kisködmenyt, de ez is elpusztul majd, ha viselője örök nyugalomra tér.
Beszédbe elegyedünk, hogy hát volt-e s milyen volt régen a kézimunka?
Megtudjuk, hogy régente is más volt a leány és más a menyecske viselete. Ismét más az egyéves menyecske, más a fiatal asszony és az idős asszony viselete is más. Volt régi és van új viselet. Nemcsak a férfi durvább fehérneműjét, hanem a női viselet finomabb vásznát is maguk az asszonyok szövik még itt mindig. De finomabb a buja-vászon. Szőnek nagy ügyességgel igen finom fátyolszerű fehér vásznat, ezt a fehér vásznat bíbor-vászonnak nevezik. Van sima és bodros vászon, s aszerint, amint sima vagy bodrozott (ma már bolti) szálakból szövik meg azt, van simabuja vászon. Még néhány asszony készít színes szőtteseket is. Szőnek rendkívül finom vásznat is, ez a selyömbíbor.
Természetesen, ezekből a vásznakból készülnek egyrészt a sárközi nők fehér ruhái. Régente a felső-ruha is ezekből készült. Ez magyarázza a fehérnép elnevezést.
Az egyes díszeket, varrásokat, hímzéseket vegyük most sorra.
A fejdíszek a fésülködéshez alkalmazkodnak. Máskép fésülködik a leány, máskép a fiatal gyermektelen menyecske, ismét máskép, akinek már gyermeke lett.
A leányok a homloktól halántékig háromágú kis fonatot fonnak s ezt a lelógó hátsó nagy fonat tövéhez kötik. A hajzat jobb-baloldali és hátulsó mezőre, tehát három részre oszlik (119). Az asszony hajzata csak két mezőre: jobb- és baloldalira van fésülve. A homloknál nincs fonás, sőt a két kis fonatot mindjárt férjhezmenéskor, két ujjnyi szélességben, rövidre vágják, részint azért, hogy a szorosan homlokra símuló főkötő alatt elférjen a haj, részint, pedig talán azért, mert a nőt a népszokás jelképileg így fosztja meg a leányságtól. Az asszony haját kétoldalt a fülkagyló fölött kontyba, csigaház alakúra csavarják. A sárközi asszonynak tehát hátul nincs kontya, mert haját mind a füle mellé tűzi (125). A gyermektelen menyecske hajviselete a legkörülményesebb; ha anyjuk vagy a napamasszony nincs odahaza, vagy elköltözött az árnyékvilágból, kénytelenek a fésülö asszonyho, az tekerődztető asszonyhoz folyamodni, akinél rendesen több menyecske várakozik sorára.



Sárközi kisleányok emlékrajzai. (VIII. tb.)



Sárközi kisleányok emlékrajzai. (IX. tb.)

Sárközi kisleányok emlékrajzai. (X. tb.)





Sárközi kisleányok emlékrajzai. (XI. tb.)
A fésülő asszony a hajat szappanos vízzel áztatja, hogy jól tudja alakítani. A fül körül lévő hajzatot azután finom apró fürtökbe fonja s a fül mellé feltűzött kontyon keresztül-kasul feltűzi; valóságos hajcsipkét alkot.
Ez a fésülés és cicomázás nagy gyakorlottságot és ügyességet kíván. Ilyen derekas ügyes munkát nem végez még a legelőkelőbb fővárosi bálok hölgyeinek frizérnője sem. A mesteri fésülési formák is a nép ügyességét dicsérik. A tekerődztető asszonyt meg is kell fizetni, nem lehet tehát naponkint újra fésülködni. Erre csak vasárnaponkint kerül a sor.
Nem csoda tehát, ha miként a japáni nők, féltő gonddal őrzik a hajdíszt. Az alvás közben kissé összekócolódott hajat nedves kézzel és nedves fésüvel felszínesen lesímítják. No már most, mikor így nagynehezen rendbehoztuk a hajat, megkérdezhetjük, milyen rajt a fejdísz? Ez a leányoknál a párta.
Kezdjük ismét a régin. Valamikor magas pártát, tülök-pártát, csücsök-pártát hordtak. A párta vászonból készült s alak-ja olyan volt, mint egy dinnye-szelet; felületét ezüst és aranyszálakkal vonták be, tele hintették csillogó islanggal, apró fémlemezkével; a párta felső ívére süveg alakú hét tülköt, csücsköt varrtak s a pártát fűzőkkel a nyakszirtre erősítették.

Pilisi leányok (Sárköz). (120)
Érdekes adatokat jegyeznek föl a tülök-párta eltünésének okairól. Az új pap sok megjegyzést tett a néki különösnek tetsző viseletre. A sok vesződséggel járó készítéshez értő asszonyok is elhaltak, az újabb nemzedék pedig, a sok kész bolti árú mellett, nem tartotta érdemesnek, hogy vesződjék a pártával. A többi népviselet elmulásának is ilyen a legtermészetesebb oka.
A magas párta el multával, Szekszárd német menyasszony-viseletét vették át. A sárközi leányok az egyszerű koszorúba különféle rezgő díszeket, csecse-becséket kötöttek. A koszorúpártát egymagában nem találták elég díszesnek, a homlokra a homlok-bársonyt (121) és a fejtető közepére a közép-bársonyt teszik, amit hímzéssel és gyöngysorral ékesítenek. A párta a sárközi leány koronája.


Öcsényi párta. (121)

(122)
A hajfonatnak szalagos dús díszítése mai napig fennmaradt. A sokszor tenyérnyi széles selyemszalagot két ágra hajtják össze; szalagot kötnek a hajfonatnak a fejen levő tövi-re és külön szalagot le a farká-ra, vagyis a végére. Az alsó szalag mindig szélesebb. A felső szalag egész végig eltakarja a hajfonatot, az alsó szalag pedig leér a szoknya végéig. Így az öltözék hátulsó része is változatos és színdús (122). Párta és hosszú szalag a leányokat illeti, asszonyok ilyet nem hordanak.
Pártában maradt a vén lány, akinek nem jutott férj s így nincs módjában, hogy a pártát letegye.
Sárközben kétféle menyecskét ismernek.
Tekerődző menyecske az, akinek még nincs gyermeke. A gólya érkezése után már a fiatal menyecske elnevezés illeti.
A menyecskeség első időszakát egy jellegzetes fejdísz különbözteti meg, amelynek bíbor a neve, miként a finom fehér vászonnak, amiből azt készítik. E fejdísz 1–1/2, méter hosszú, 20–30 cm széles. A városi asszony sálnak mondaná a bíbort, aminek egyik végét tűkkel a fejre erősítik s oldalt aláeresztve, az áll alatt elhúzva, hosszasága szerint kétszer vagy háromszor körül csavarják, redősen körültekerik a fejen. Ezt az eljárást teketrődzésnek, fátyolozásnak nevezik. A bíbor fejdíszt viselő gyermektelen asszonykának ezért tekerődő menyecske a neve.


Csapó Erzsébet, Dávid Sándorné öcsényi tekerődző menyecske (123)
A bíbort lakodalom után, reggel tekerik föl. Más helyt ezt a fejbekötés vagy kontyozás szokása helyettesíti. Mondottuk azonban már, hogy a sárközi asszonynak nincs a szószoros értelmében kontya, mert haját a füle mellé csavarja.
A bíbort, két végén, színes selyemmel vagy szőrpamuttal ékesen kihímezik; külön vászondarabot is szoktak arany- és ezüst szálakkal hímezni. Azt azonban csak a bíbor egyik végére varrták rá. Az ilyen himzés neve: biborvég. Miután a bíbort a fejre tekerték, az utolsó már csak féltekerés volt, mert a díszes bíborvéget a szem elé: a mellen tűzték meg.

A csafring. (124)
A magukhímezte biborvégek is pusztulnak. Eleinte a hímzést csak paszomántokkal helyettesítették, de lassankint ezek is lemaradnak a bíborról; ma már az eddig maguk szőtte anyagot is boltbeli, különböző színű fátyollal cserélik fel. Ennek neve is azonban még mindig bíbor.
A bíbort ma már nem is tekerik mindig a fejre. Egyszerűen a fejre borítják, anélkül, hogy az áll alatt egyszer is keresztül fognák; a nyak körül a bibor végeit a nyakbodorral leszorítják (123). A régi viseletű bíbort a fejtetőn ötven-hatvan, sorosan ren dezett színes, üregfejes, gombos tűvel letűzdelték.

Pilisi házaspár; a parittya-főkötő. (125)
Sárközbe még elég jókor érkeztünk, hogy a bíborvégek egész gyűjteményét szerezhessük meg, amiből a III. egész színes tábla és a VI., VII. színes tábla egyes rajzai mutatják a legjellegzetesebbek.
A hímzések nehezek, tömöttek. Ornamentikájuk inkább mértani alakok, mint virágok felé közeledik, ami arra a törekvésre vall, hogy a díszítésre kinálkozó teret minél dúsabban ki akarják tölteni. Így a fátyol vége a könnyű szöveten, a szél lebegtetése ellen, nehezék, annálinkább is, mert nemcsak kék, vörös és zöld pamutot, hanem arany-és ezüstszálakat is alkalmaznak a varráshoz. A díszítő elemek fekvők. Megfigyelésre érdemes, hogy valamennyit feketével körvonalozzák.

Sárközi parittya-főkötők. (126)
A ráncos rész takarja a homlokot. A két csúcson volt a felkötésre való fűző.
A bíbornak járuléka volt régente még a hat darab réz- vagy ezüst-tekerődzőtű, amelyeknek ötvösmunkával készített díszes feje hasonlít ama tűékhez, milyeneket fel ásott régi magyar nősírokban szoktunk lelni. Három tűt balra, hármat jobbra harántosan tűztek a hajba a vakszöm-nél, a halántéknál. A három tű közül a középsőt a fültövi hajcsomóba tűzték. Ezek a tűk úgy állottak a menyecske fején, mint koronának az ágai. Gyermektelen menyecskének a bíboron kívül megkülönböztető fejdísze még a csafring is, a zsinórokból készült boklyó, ami kicsinyben hasonlít az ablakfüggöny-bojthoz. A csafringot is valamikor az asszonyok maguk készítették, később gombkötő állította elő, pipaboklyóhoz hasonló alakban. Két-három pár csafringot foglalnak össze s hátul a fejkötőre tűzik olyan hosszú zsinórra, hogy a boklyók a rokolya aljáig érnek le (124).
Úgy a gyermektelen, mint a gyermekes asszony legeredetibb ékessége Sárközben a főkötő.
Sárközi parittya-főkötők. (126) A ráncos rész takarja a homlokot. A két csúcson volt a felkötésre való fűző.
A gyermektelen asszony ezt a bíbor alatt (123), a gyermekes pedig a fejkendő alatt viseli (105, 107). Kétféle alakjával ismerkedtünk meg. Az egyik a szabott főkötő (132), a másik a parittya-főkötő (125). Amannak viselete már letünt, emezé még virágkorát éli.
A kétféle főkötőt alakjuk különbözteti meg egymástól.
A szabott főkötő téglányalakú szövetből készült (136); egyik oldalnak igen ügyes, egymásra hajtogatásával és levarrásával alakították a fejkötőt, mely a fejkupát is befödte; később a forma mindinkább keskenyebb lett. Mi a mostani formát széles szilvamag-alakúnak mondanók, vagy a lencse átmetszetéhez hasonlíthatnók. A nép azonban helyesebben s ősi zamattal, parittya-főkötőnek nevezi, hasonlatát a hajító parittya bőrének alajkától véve; hasonló szabású volt az ősi hajítófegyver, a parittya ama része, amelybe a dobásra szánt követ helyezték (ma már a parittya gyermekjátékká szelidült).
A parittyafőkötő csak a homlok feletti részt födi be. A fej teteje és hátsó része tehát takaratlan marad (125).
A főkötőnek szánt fátyolt hímvarró-kereten (127) kifeszítik s azután finom fehér cérnával kihímezik. Ezek a gyönyörűséges himzések itt is bámulatos gazdag fantáziáról és dísz-szerkesztő képességről tanuskodnak. A leheletszerűen finom holmi úgy kivitel, mint tervezés dolgában a népies ipar valóságos remeke.

Hímvarró-keretben a sárközi parittya-főkötő. (127) (Fehérföld-irás, szines varrás, fehér varrás.)
Nézzük most már, hogyan hímezik és készítik ezeket a fejkötőket?
Kivágnak olyan alakú papirost, mint amilyen a főkötő alakjára formázott vászon. Agyagot törnek, vízzel higítják s kész az olcsó festék. Ebbe cirokszálat mártanak, az lesz a toll. Ezzel a papirosra rárajzolják azokat a mintákat, amelyeket a fátyolon kihímezni akarnak. A fátyolt ráteszik a papirosra. A rajz átlátszik a fátyolon. A rajzot rámásolják a fátyolra (127). Igy végleges rajzot nyernek a fátyolon, amelyen nem lehetne úgy javítgatni, tervezgetni, mint a papiron. Ámbár az is igaz, hogy gyakorlott varróasszonyoknál javítgatásra nem igen kerül sor.
Már most a virágoknak fehér cérnával kivarrását a rajz vonalai szerint megkezdik a fátyolon. Érdekes, hogy míg a sárközi ruhaviselet az egész országban a legtarkább: ez a fehér díszítésű főkötő a legtartózkodóbb; a legkényesebb ízlést is kielégítheti.
A papirra csak a nagyobb díszítő részeket írják rá, a kisebbeket fejből varrják, szabadon. Ha tudjuk, hogy az alap, a fátyol (gaze) milyen finom, elképzelhetjük: mekkora gyakorlottság és ügyesség kell, hogy azt varrásközben össze ne húzzák!
A hímes főkötőket az egész Sárközben ma már csak alig nyolc varróasszony készíti. Régente azonban számos varróasszony dolgozott.
A sárközi fejkötők szokásos díszítő elemei. (128)

(129)
Keressük meg Decsen az öreg Könczöl szülét, a varrás híres mesterét. Nyolcvan év terhét viseli; de dolgos keze alól még mindig kerülnek ki szebbnél-szebb fejkötők.
A nénike jól megőrizte Sárköz nyelvjárását, mely a Tisza-Duna közi, ő-ző és a palóc nyelvjárás összetétele kellemes, eredeti összhangban. Édes-kedves, hizelgő hangon magyaráz:
– Hej fiam-uram, édes gyönyörűségem, nem tudi kigyelmed, micsoda késő munka ez! Pedig há e már nem is olyan, mint amilyen módi az ánti világban vót. Akkor, mikor még a nagy majoránnás, bécsi ruzsás, meg a kiskutyás járta! Hej, édes aranyoskáim, régen vót a, úgy bizony! Akkor vót a, mikor még én is citeráló cipellővel jártam a játszóra.
Kérésünkre jó kedvvel dudorászgat el néhány nótát:
Kis kertemben van egy majoránna-fa,
Ha alá mék, nem ázom meg alatta,
Rám hajlik a majoránna-fa ága
Kötényembe hullik apró virága.
 
Főfeküdtem tejes szögi halomra,
Onnan nézek szét legelő barmomra,
Ergye ruzsám, térítsd meg a legelsőt,
Mert elveszti az ezüstös csöngettyűt.
Könczöl szüle, de meg valamennyi varró asszony tömérdek varrási formát tud. Mindig talál újakat is, vagy a régiekből változtatnak nagy ügyességgel. Az egyes motivumok községek szerint váltakoznak, de egyes községekben is örökösen módosul a divat, aminek a varróasszonyok anyagi érdeke az oka, akárcsak az újabb meg újabb portékával piacozó gyárak okai az úri divat szertelen változásainak.

Részletek sárközi főkötőkről. (130)
Alsónyéken például, Szabó Juszti szőlőfürtös és pávás hímet varr. Paprika Zsuzsa jóvoltából Decsen a vitorlás vagy evezős minta járja. Szél Judit asszonyom Öcsényben nem varr a világért sem egyebet, mint aminek a neve «három rózsa, három levél, három lik». Ha más fajtát kívánnak tőle, azt feleli:
– Hát nem tudni ked, hogy most ez a módi? E’ hát!
Sokszor másolnak is. Ezt, mondotta Bóli Judit, Öcsényben:
– Ha valami vidéki asszony fejibe látok új mustrát, jól keresztül nézöm s otthon lerajzolom, míg az eszembű nem távozott.
Szabó Juszti olyan hímet többé nem rajzol, amilyent egyszer már kivarrt. Ez az ügyesség akármelyik rajztanárnak becsületére válnék. Szabó Juszti pedig írástudatlan nénike.
Végre a himzőrámába feszített fátyolon elkészül a varrás; alábélelik fekete szövettel és beszegik. Alája finoman ráncolt selyemfodrot is varrnak s ennek alsó része a homlokra ér le. Két csucsára fűző jön, ezzel kötik a fejre s tűkkel a hajra erősítik. Képeink mutatják legjobban, a főkötők milyen csodálatos gazdagsága van még Sárközön.



Sárközi kisleányok emlékrajzai. (XII. tb.)
Nézegessük az egyes fejkötők varrási módját, díszítési elemeit, végezzünk egy kis ornamentika-tanulmányt, ismerkedjünk meg az egyes díszítőelemek annyira találó nevével s a magyar embernek a hasonlatos kifejezéseket mesterien alkotó tehetségével.

Részletek sárközi főkötőkről. (131)
Az aprólékosnak, tömöttnek, gazdagnak látszó hímzés varrási módja egyszerű: zsinórosan fonatszerű öltések adják a szélesebb vonalakat, a keskenyebbek egymásmellé sorakozó sima öltések. A motivumok természete szerint, tehát más-más varrást használnak (129). A virágok és levelek beszegésére szolgál az inazás, a láncöltés, vagyis az öltéseknek láncszerű egybekapcsolása. A levelek vagy virágok belső terét leginkább metéléses varrás tölti ki. Az egyes párhuzamosan haladó öltéseket a metélt tésztához hasonlítják, ilyen például a fogazás. A kivarrandó területet először egyszerű öltésekkel elagassák: kitöltik. Erre azután cikk-cakkos irányban ráviszik a felső öltéseket. Itt is otthonos az általánosan ismert hamis öltés, amit ők hazug-nak neveznek.
Díszítő elemeiket a leírt külömböző teknikák szerint nevezik el. Például: metéléses ruzsa (128), inazott metéléses ruzsa, fogazásos ruzsa. A kivarrás persze már a gyakorlat és az érzék dolga.
A parittya főkötőkön két sáv van, melyeknek végei egymáshoz záródnak (126). A felső sáv keskenyebb és ívelt, az alsó nagyon enyhén hajlik és sokkal szélesebb. A felső dísz, középen, rendesen két részre tagolódik. Az alsó egész hosszában tömött, szélességében pedig két részből áll; keskeny szegélyezés, melyet a felsőtől egyenes vonal választ el. Ez gyakran egyes, de kettős vonal is. A vonalpár közét azután vonalrovással, vagy egyébként töltik ki. Egyenes vonal helyett apróbb íveket is alkalmaznak. Sokszor a választó-vonal teljesen hiányzik s ilyenkor a keskeny szegélyből külön futódísz lesz. A főkötő díszének zömét tévő szélesebb alsó díszítés szélei egyenes vonalak úgy, hogy az egész hosszúkás, négyszöges mező. A tulajdonképeni feladat ennek a mezőnek minél művészibb kitöltése.
A régibb alakú szabott főkötők (137) díszesebbjein a középrészt külön hangsúlyozzák valami nagyobb virágzattal, s mellette kétoldalt szimetrikusan más dísz van, amelyre azután a sávmegoldás következik. Ehhez csatlakozik a két felfelé menő ág egészen szervetlenül.
Leggyakrabban használt díszítési elem (128) itt is a végtelenül sok változatban előforduló rózsa és tulipán. A rózsának egyik változata a félrózsa, szintén legkülönbözőbb formákban és összetételben található.
Régebben a legdíszesebb főkötőket majorána, vagy más néven bécsi ruzsa és kis kutya díszítette. Ezeket ma már csak az öreg asszonyok ismerik s mindig kedves visszaemlékezéssel. E régi főkötők vonalmenete, elosztása és kivitele példásan művészi. Ma legjobban szeretik a vitorlás, máskép lapátos, evezős formát. Egy rózsa körül átlós irányban négy levelet úgy helyeznek el, mint ahogy a szélmalom lapátjai terjeszkednek.
Kedvelik a már említett «három ruzsa, három levél, három lik», a szőlőfejes, pávás és rákos nevűt. Az első neve híven fejezi ki az összetételt.
A növényi díszítő elemek közül megemlíthetjük még a gránátalmát, a mákfejet, a makkot és különösen a levéldíszt.
Mértani díszítő elemek: a csillagos, sokféle változatban a kanyargós hullámvonal, a csigás volutaszerű vonal. Az utóbbinak egyik változatát essesnek nevezik, mert az S betűre emlékeztet. Érdekes a vízfolyásos-lik elnevezés, ami kis körökből összerakott hullámvonal.
A virágok köré és a vonalak mellé jut a pontszerű kis bütök és nagy bütök, a kis és nagy ók. Ez a szó «ok»: az ókulárét jelenti.
Általános szemlét tartván a varrás módja és a jellegzetesébb díszek fölött, nézzük meg főkötőképeinket egyenkint közelebbről. Csudálatosan szépek és változatosak.
A 132. kép a legrégibb formák közül való kiskutyást ábrázolja. Nevét a magasabb virágok mellett álló, sajátságosan stilizált állatmotivumtól nyerte, amellyel az egész országban folytatott gyüjtőutunk alatt csak itt találkoztunk. Az alakot bizony madárnak is nézhetnők, mert hiszen csak két lába van, s feje helyén tulipán-féle dísz; farka tömött, kacskaringós; testét zeg-zugosan tört vonal tölti ki.
A rajz két arányos hosszasan elnyúló félből áll. Az alsó frizszerü dísz s azon a négy kutyát zeg-zugos vonal választja el a szegélytől, mely viszont egymás mellé sorakozó négylevelű rózsaféle s ezek szirmai körül ívalakú levelek nyúlnak ki; hamarjában valami vastaglábu pókokat látunk bennök. A felső friz közepéből hármas virágszál ága nyúlik föl, mint szimmetrális tengely. A tengely alsó része rózsa, rajta kevéssé szervesen tulipán, mely virág alul két kacskaringóból nől ki. Mellette fekszik két virág. Nevét bajos volna meghatározni. Rövid száron egy szívalakú virágrész ül, három-három szirommal. A virág üres belseje a terem, melyet apró pontok tarkáznak. E fölött ül a virág magháza, rajta kétoldalt kacskaringók, melyeknek érintkezési pontján van három kis vonalka: a virág bibéje.. E virág felé fordul jobbról és balról a két kiskutya. Előttük cérnagomba emlékeztető egy-egy bütyök s a bütyök körül pontok. A másik két kis kutya emezektől elfordul. A kutyák között lévő virág ujabb szímetrikus részt képvisel. E középvirág hasonlít a most leírthoz, csak a tulipán helyét hosszukás négy szirom rész foglalja el. Belsejét zeg-zugos vonal tölti ki. A frizt a középső fekvő virágokhoz hasonló visszahajló virág fejezi be, mint a zeg-zugos hosszú vonal folytatása.
A lap felső két sarkában külön álló motivumok vannak, inkább valami térkitöltők mint virágok: a csirázó, kettémetszett babszemre emlékeztetnek. Egy bütyköt karika vesz körül. Ezt két oldalt ív alakban hajló vonal: ín zárja be. Belső részeiken levelek vannak, mig kivül pontok követik. A közép bütyök alatt tulipán-féle. A 133. sz. kép gazdagabb kialakulású kis kutyás. A beosztás ennél is ugyanaz, az alsó szegéllyel együtt. Az elválasztó vonal már egyenes, rajta pontokat bezáró ívecskék futnak végig. A középső virág ötös elrendezésű. A más változatban stilizált kiskutyák feje az elválasztó vonalhoz esik közelebb. A kutyáknak itt már van szeme és füle. A köztük lévő virág összetettebb: hét kacskaringón rózsa ül, belőle két még kisebb kacskaringó ágazik. A száron hármas osztású levél, két levél és egy féloldalos kacskaringó. A két szélső sarokvirág külön áll ki mellőlük; csigákkal tarkított hullámvonal vezet a sarokdíszekhez; az előbb leírtakhoz ezek hasonlóak, de itt határozottabban és tömörebben jelennek meg.
A 134. kép kiskutyás rajza még díszesebb. A szegélydísz és elválasztó vonal az előbbihez hasonló. A nagy középvirágszál kacskaringóval kezdődik, mellőlük két oldalvirág nől ki, amelyet már jól ismerünk. A rózsa is azonos, de a mellette lévő csillagok nem száron ülnek, hanem külön állanak. A kis kutyák hasonlítanak a 189.-hez, de gazdagabbak. Itt is látjuk a sarokvirágot. Belőle három levéllel ellátott cikk-cakkos vonal vezet a felső, lefelé fordított virághoz. A 135. képen a negyedik kiskutyás is jóismerősünk, alkatrészeivel már találkoztunk. Középvirága gazdagabb, két oldalán mákfejjel. A sarokdísztől fölfelé vezető vonal mellett még egy vastagabb hullámvonal is halad. A sarokdísznél is már viszontlátásról szólhatunk. A 136. sz. kiskutyásról is kevés ujat tudunk mondani; több apró mákfejet hordó középvirágzata még gazdagabb; a fölfelé menő zeg-zugos vonalon két egymás felé boruló leveles ág van. A 140. képen új a motivum és az elrendezés: a nagymajorannás van előttünk. Ez is, mint a kiskutyások, egymás mellé sorakozó három szimmetrikus részből áll, e részek azonban itt egyenlők. Itt is van egyenes választó vonal, s ezen ül szorosan a virágzat. Mindegyik csoport rózsából indul ki. A rózsa fölött kis kacskaringók huzódnak meg, följebb nagy összetett rózsa foglalja el az egész virágzat közepét. A rózsán pontozott vízszintes szár, végein öt-öt levél. A nagy rózsa tetején: háttal egymás mellé szoruló két csiga négy csillagcsoportot tart. Mellettük fogaskerékhez vagy körben forgó rakettához hasonló diszítés. Az egészet jobbra és balra hajló dús lombozatu ág környezi, a szamártövis, a mácsonya virágjára emlékeztető végződéssel. A bokréta tengelye és a két ág között lévő terecskét egy pont és két kis nefelejts tölti ki; az alsó szegély itt másforma: egymás mellett szorosan álló rózsák, leveles, virágos kis fekvő ágak váltakoznak s töltik ki a teret. A sarok virágja itt hiányzik. A vízszintes választó vonalnak folytatása a fölfelé menő kettős párhuzamos ívekből álló vonal, melynek csucsain fölváltva szív és rózsa ül. Az ívek homorú oldalait kis bütykök töltik ki. A vonal fönt derékszögben egy darabra befelé kanyarodik a szegletdísz egy részeként. Alatta a sarokdísz másik részének felső része nagyon emlékeztet a volutás jóni oszlopfőre. A 141. lapon lévők is nagymajorannások, a teret kacskaringók serege tölti ki; kétcsillagú rózsa uralja az egészet.
A 137. kép középső főkötője szintén majorannás mintát mutat. A beosztás ugyanolyan. A belső vagy összetett rózsa helyett a száron levelek és kacskaringók vannak, oldalt rózsákkal; felül tulipán. A szegély apró kis négylevelű virágokból áll, amiket hullámvonal köt össze.
A 138. képen két parittya-főköttő van, az eddigiektől eltérő ábrázolásban. Amazok ugyanis egy teljesen szétfejtett főkötő kiterített alakját, mutatják, hogy a hímzés egész mezejét szemlélhessük. A 138. képen lévő főkötők azonban nincsenek szétfejtve: csak közepükön összehajtottuk s így jól látszó szimmetrikus felük van előttünk. A főkötő széles fekete része fedi a homlokot. A bal főkötő is majoránnás. A virágok ritkábban állanak, ami a szemnek sokkal kedvesebb. A széles virágok az utóbbi mintához hasonlítanak, a szegély azonban a kiskutyásokéhoz. Hasonló a 139. képen levő jobb oldali minta is. A 142. képen a kismajorannás szintén régi alak. Nagyjából a nagymajorannáshoz hasonlít, de egyszerűbb. A virágzat itt is egy rózsából nő ki. A két alsó szár rövid, csak kevéssé hajlík föl. A fölfelé menő szár hiányzik. Ugyanabból a rózsából hajt ki két mákban végződő szár. Ezek között négy nefelejtsszerű virág. A szegély két-két vastag és vékony meg szakított tojásdad alak; a vékonyabb íveket apró pontok koszoruzzák. A sarokdísz itt is hiányzik. A fölfelé menő vonal a már látottal azonos. A 137. kép legalsója a tulipános félrózsás. Nagyon találó elnevezés, mert félrózsában ül a tulipán. E fejkötőnek csak alul van dísze. A középrész nincs kiemelve. A friz elemei zárt sorban sorakoznak egymás mellé; két nagy összetett rózsa van összekötve a tulipános félrózsával. A rózsa között a teret egy vékony összekötő metélés, leveles inda és hármas nagy tölgyfalevél tölti ki. Érdekes, hogy a minta főbb motivumaihoz analogiával szolgál egy felsőmagyarországi cukortőrő ércmozsár-diszítése a XVII. századból. (208.)*
Ladomierszky László de Eadem, 1707-ben férjhez adta Zsuzsanna nevű leányát kismalonyai Malonyay Ferenchez, II. Rákóczi Ferenc ónodi várkapitányához s leányának hozomanyúl odaadta a szilvásujfalussi Ujfalussy Zsigmondtól 12,000 réhnus forintokért megvett alsóhraboci (Alsógyertyám) birtokát «kőudvarházzal» egyetemben; Ladomierszky Zsuzsanna kelengyéjéhez tartozott egy bronz-mozsár, melyet a család mai napig megőrzött s most Malonyay Ferenc alsógyertyáni kuriáján van, ama kurjában, melyet Ladomierszky László, Zsuzsanna leányának adott hozományul, 1707-ben.
E minta alatt lévő két kis ág más főkötőről való. Hullámvonalokon ok-ok, karikák vannak. A legfelső egy régi főkötőnek valahonnan a láda fenekéről elékotort darabja. A választó vonalok köze kacskaringós vonal; a szegély kétféle tulipánból áll; az egyiknek kitöltése metéléses, a másiké inazott; belsejében bütykök. Maga a diszítés öt virág, melyek közül a jobboldali ötszirmú, körülinazott, konturázott metéléses rózsa, a másik inkább levélalak. E kettő fölött (képünkön alatt): kacskaringópár. Ilyen csak a középső pár fölött nincs. A 138. kép jobboldali mintája metéléses-rózsás; választó kettős vonala sűrűn körülpontozott. A szegély az ívekbe beillő leveles kacskaringókból áll. A széles frizben körülinazott metéléses-rózsa, amelyet inda köt össze érdekesen új tipusú virággal.
A 139. baloldali kép: kis bécsi rózsás. A főelem két-két metéléses rózsa, alájuk hajló, kis virágszállal végződő szárral. Az egymásnak hátat fordítani látszó rózsák között leveles szár halad fölfelé s a végén kacskaringóval szerkesztett tulipánszerű virág ül.
A 140. kép felső mintáját tulipánosnak mondják, bár rajta éppen a tulipán nagyon vérszegény. Sokkal jobban szembetünik a hüvelyes vetemény gyümölcsére emlékeztető új elem; három rózsából nő ki a tulipánnal egy eredettel. A teret váltakozva egy és három ok tölti ki. Az egyenes választóvonal alatt látjuk a legtisztábban kifejlesztett ók-os szegélyt. A 142. bal széles frize hasonló; a szegélynek más a levele.
A 143. kép: pávaszemes-makkos-rózsás. Az öt fővirág közül a nagyobbak rózsát is, de meg felső részük be nem zárása révén, a pávaszemet is formázzák. E fölött van a három makk, amit ezen a vidéken így ábrázolnak. Bizonyára a makknak csak az alsó részét, a köpüjét mintázzák. A rózsa négy levélből és három makkból nő ki, oldalán három levele s lent egy csüngő tulipánja van. Mellette tulipánból és tölgylevelekből bokréta. A 144. alsó a makkos-félrózsás, rendkívüli bájos rajzzal. A makk a rózsa belsejéből néz ki, mintha szem volna. Makkok alkotják a pávaszemes félrózsa bibéit. A 145. jobboldali szegélydíszítése már ismerősünk. A baloldali az eddigi tömötteknél is tömöttebb minta: hullámvonalon közvetetlenül két rózsa és egy kacskaringó van; az elválasztó vonal rovátkás; a szegélyen szorosan egymás mellett: szív, rózsa és bütyök.
A 146. baloldali: tulipános-rózsás. Tulipán- és rózsapárok váltakoznak, fölöttük külön álló tulipán és kis pipitér forma. E különálló elemeket alul fürészvonal köti össze. A szegély-rózsák sorozata közös indán; köztük háromszögű térkitöltő levél. A fölfelé menő ág ismét más minta: tulipános és rózsás.
A 147. jobboldali: ikerpáros virágokból áll. Az egyenes vonalon szárnélküli tulipánból nő ki a két virág. Az egészet apró szivecskék körözik. Fölöttük egy csillag. Az egész csoport a korona alakját adja. A baloldali a ritka példányok közé tartozik, mely térbeosztás dolgában különbözik az eddigiektől: három szokatlanul nagy virág tölti ki ritkásan az egészet. Csillagból nő ki a szár. Alatta két lapos tulipán, középen a tőhöz hasonló két csillag, tetején egy hasonló tulipán. Ennek formás fekvései töltik ki a hézagot. A szegély félrózsás.
A 206. felső: félrózsás-ókos. A tömött virágzatban két rózsa és a lóheréhez hasonló elrendezésben háromlevelű dísz; a rózsának mintha négy szája volna; a levelek tövében is három ilyen száj van, ami tulajdonképen a makkok felső nézete. Ezek az ók-ok. Az alsó mintának kellemesebb a jól látható ritkás dísze. A balradőlt tulipánon félhold alak, ebben a makk. Valamennyi tulipán közös indán ül, amely alatt gyöngyösen sorakozik két-két levél, két-két makk és egy rózsa. A vonal alatt a rózsafejek ellenkező irányba néznek. A 209. balnál széles inda alatt és fölött vannak a rózsák s levelek metéléses formái. A szegély már ismeretes. A felmenő ág csillagos ókos. A jobb főkötőn kanyargós indán levelek, makkok; nincs választóvonal és szegély. A felmenő keskeny diszítés mintája a széleséhez hasonló. A 154–160. mintái szokatlanul gyérek. A díszítések eddigi pazarsága után szegényesnek tartjuk ezeket az egyébként jellegzetes díszítéseket; a szegély ilyen keskenysége ritkábban fordul elő. Csakugyan: ilyen főkötőket inkább csak zsellérasszonyok viselnek, akiknek bizony nem telik, hogy a varróasszonyokat fizessék.
Az alsógyertyáni ércmozsár díszítése. (208)
Érdekesek a 156. alsó mintáján a rózsák felé hajló ferde íveslevelek. Valamennyinél kedvesek az apró virágok.
A 163. bal mintáján eredeti a felfogás: a zavaros virágokat az indák keresztül metszik. Mellette a metéléses rózsás leveles minta, ismét szegély nélküli. A 164. jobb mintái ellentétben állanak a tömött és ritkás elrendezéssel. Itt először találkozunk a kanyargós formával. A minta is újszerűségével hat. A két friz rajza egyébként azonos. A jobb szegélye gazdag kanyargásokkal áll egyedül. Itt hiányzik az elválasztó vonal. A 165. alsó rendkívül előkelő; a szép nagyrózsákat csipkekörök övezik rajta. Beható szemlélődés után fölfedezzük a tölgyfaleveleket, jobbról a félrózsákat, fenn jobbról a makkokat. A 166. baloldali elrendezése kissé talányos. Behatóbb vizsgálódás után látjuk, hogy négyágú galyon levelek vannak, s az első galy végén kis virág ül. A leveleket hármas levél csoport és rózsák töltik meg, kissé zavarosan. A jobbfelőli minta elrendezése már sokkal világosabb: a nagy rózsák azonnal meghatározzák a minta jellegét: nagyrózsás.
A 167. jobboldali frize kuszáltsága mellett is tetszetős, az elrendezés eleje a kacskaringósok közé sorolná. A jobboldali rész azonban teljesen érthetetlen. A 169. csoport nagyon érdekes. A jobboldali sajátos virágait nem láttuk eddig. A baloldali nem látszik népiesnek. Valami barokkos izlés van rajta. A két pólyaszerű minta között rácsos díszt alkalmaznak. 170. Kerestük már, hol van a magyar nép kedves virága, a rozmaring? Végre ráakadtunk a felső minta rózsái körül, nagyon visszavonult helyzetben. Egészen ujak az alsó rózsáit megkoronázó fésűs ágak. A 174. baloldalin a pontokból álló kacskaringó, a jobb oldalin a fríz és a felmenőág új mintája érdemel figyelmet. És találunk szüntelen ujabb és ujabb formákat!… Nézzük meg a 175. felsőnek tulipánokból alkotott csipkés szerkezetét: olyan szép, hogy alig tudunk tőle megválni. A 176. gazdag díszei között a középső ók-os jól kifejlesztett hullámvonala jellemzi a mintát. A 179. baloldali szokatlan minta: mintha a biborvégeknek a geometriai alakok felé hajló díszeit utánozná. A 180. felső rózsájánál feltünik a rózsát beterítő inazás. A 181. alsó tömött rózsái között makkos virágbokréta húzódik meg. Egészen sajátságos a jobbfelé hosszan húzódó, szögletesen fölfelé tartó makkos ág. A 187. lapon a középső és a 188. lapon a felső tünteti fel a vitorlás mintát. A 190–198. lapokon különféle többé-kevésbbé egyszerű alakítások vannak, de talán egy sincs olyan, amelyikről valami érdekes formaötletet ne olvashatnánk le, ha az alapformákkal már jól megismerkedtünk. A 199. alsón a rózsákat összekötő és kelyhüket hurokkal alkotó inda a nevezetes. A 201–206. lap a most divatozó mintákat mutatja, s ezeken örömmel látjuk, hogy a sárközi nép finom formaérzéke még mindig igen egészséges.
Sárközi gabóca. (209)
Szines főkötőket az I. és II. színes tábla ábráin látunk. A főkötőkből aránylag keveset hímeznek szinesen. A forrnák többé-kevésbbé azonosak a fehérvarrásuakkal, amelyek tartózkodó voltukkal bizonyára szebbek s mint népies alkotások: eredetiebbek. A módos menyecskék dúsabb varrásu főkötőt viselnek. Noha egy főkötő 6–8 korona, a gazdagabb menyecske csak öt-hat hétig ha hordja, azután valami szegényebb asszonynak ajándékozza. A főkötőt általában csak 3–4, legfölebb 5–6 évig viselik. Ekkor már nem tartják magukat fiatal menyecskének, pedig csak husz-huszonkét évesek, hiszen tizenöt-tizenhét éves korukban mennek férjhez.
Sárközi gabócák. (210)
Sárközi gabócák. (211)


Sárközi himzések. (XIII. tb.) A felső három sáv női ingekről. – Az alattuk lévők sárközi színes főkötőkről. A felső sáv szíves, alatta tölgyfaleveles, ezalatt nagy pénzes.
Sárközi régi alakú szabott főkötő. (132) «Kiskutyás» régi minta.
Sárközi régi alakú főkötő. (133) Régi «kiskutyás».
Sárközi főkötő. (134) Régi «kiskutyás».
Sárközi főkötő. (135) Régi «kiskutyás».
Sárközi régi «szabott» főkötő. (136) «Kiskutyás».
Sárközi főkötők. (137) A felső ók-os. – Alatta tulipános-félrózsás. – A középső nagymajoránnás. – A legalsó szegélye tulipános.
Sárközi parittya-főkötők. (138) Nagymajoránnás. – Metéléses rózsás.
Sárközi parittya-főkötők. (139) Kis bécsi rózsás. – Nagy majoránnás.
Főkötők Sárközből. (140) A felső tulipános; szegélye kanyargós ók-os. – Az alsó nagymajoránnás.
Sárközi főkötők. (141) Majoránnások.
Sárközi főkötők. (142) Kismajoránnások.
Sárközi «szabott» főkötő. (143) Pávaszemes-makkos-rózsás.
Sárközi főkötők. (144) Az alsó makkos-félrózsás.
Díszes főkötők Sárközből. (145)
Sárközi főkötők. (146) A baloldali tulipános-rózsás.
Sárközi főkötők. (147)
Sárközi «szabott főkötők». (148) A felső félrúzsás-ók-os. – Az alsó tulipános-makkos.
Sárközi díszes főkötők. (149)
Sárközi díszes főkötők. (150)
Sárközi díszes főkötők. (151) Kanyargós – rúzsás. – Leveles – makkos.
Sárközi főkötők. (152)
Sárközi főkötők. (153) A bal kacskaringós – rózsás.
Szegényesebb sárközi főkötők. (154)
Sárközi egyszerűbb főkötők. (155)
Sárközi egyszerű főkötők. (156)
Sárközi parittya-főkötők. (157)
Sárközi egyszerűbb főkötők. (158)
Sárközi egyszerűbb főkötők. (159)
Sárközi egyszerűbb főkötők. (160)
Részletek sárközi főkötőkről. (161)
Sárközi főkötők. (162)
Sárközi főkötők. (163)
Sárközi főkötők. (164) A baloldali kanyargós. – A jobboldali rózsás.
Sárközi díszes főkötők. (165)
Sárközi díszes főkötők. (166)
Sárközi főkötők. (167) A baloldali makkos-félrózsás.
Sárközi főkötők. (168)
Sárközi főkötők. (169) Kivételes minták.
Sárközi főkötők. (170) A felsőn rozmaringos koszoruk a rózsák körül. – A baloldali fésüs-ágas.
Sárközi főkötők. (171) Makkos-rózsásak.
Sárközi főkötők. (172)
Sárközi főkötők. (173)
Sárközi főkötők. (174)
Sárközi főkötők. (175)
Sárközi főkötők. (176) A középső ók-os.
Sárközi parittya-főkötők. (177)
Sárközi parittya-főkötők. (178)
Sárközi főkötők. (179) A baloldali dísze hasonlít a biborvégek díszéhez. – A jobboldali tölgyfaleveles-rózsás.
Sárközi főkötők. (180) A felső ívezett rózsákkal.
Sárközi rózsás főkötők. (181)
Sárközi főkötők. (182)
Sárközi főkötők. (183) A felső félrózsás. – Az alsó ók-os-leveles.
Sárközi parittya-főkötők. (184)
Részletek sárközi főkötőkről. (185)
Sárközi parittya-főkötők. (186)
Sárközi parittya-főkötők. (187) A középső vitorlás.
Sárközi parittya-főkötők. (188) A felső vitorlás.
Sárközi rózsás parittya-főkötők. (189)
Sárközi parittya-főkötők egyszerűbb díszítésekkel. (190)
Sárközi rózsás parittya-főkötők. (191)
Sárközi parittya-főkötők. (192)
Sárközi parittya-főkötők. (193)
Sárközi parittya-főkötők. (194)
Sárközi egyszerűbb parittya-főkötők. (195)
Sárközi rózsás parittya-főkötők. (196)
Sárközi rózsás parittya-főkötők. (197)
Sárközi parittya-főkötők. (198)
Sárközi parittya-főkötők. (199)
Sárközi rózsás parittya-fejkötők. (200)
Sárközi parittya-főkötők. (201) Most divatozó rózsás minták.
Most divatozó sárközi főkötő-minták. (202)
Sárközi főkötők mai vitorlás mintákkal. (203)
Sárközi most divatos főkötő-minták; vitorlások. (204)
Mostani főkötő-minták Sárközben. (205) A felső: három rózsa, három levél, három lik. Az alsó rózsás.
Sárköz mostani főkötő-mintái. (206)
Részletek sárközi főkötőkről. (207)









Sárközi szőttesek diszítései. (XIV. tb.)
Sárközi gabócák. (212)
Sárközi gabócák. (213)
Sárközi gabócák. (214)
Sárközi gabócák. (215)
Sárközi gabócák. (216)
Emlékezzünk meg a sárközi jegykendőkről is.
Az eljegyzési lakomán a menyasszony a jegykendőt, amit maga szőtt és maga hímezett, átadja a vőlegénynek. A jegykendő diszeit a IV. és V. egész színes tábla, a VI. és VII. tábla egyes rajzai mutatják be. A fődiszítések mindig sarokból az átló irányában haladnak. A nagyvirág rendesen egy középszáron emelkedik ki. Mellette, két oldalt, másik kettő látszik. E diszítésnél is nagyon szeretik a kacskaringót alkalmazni, mely a nehéz, tömött formák közeit könnyedén kitölti. Szeretik az V. táblán látható középponti diszítéseket is, amelyek négyszögből indulnak nyolc irányban egyenes száron. Teknikailag itt ugyanazok a nehéz, tömött formák szokásosak, mint a biborvégeken; elmaradhatatlan a fekete körvonal.
A vőlegény-szalag is kedveskedés. A menyasszony nemcsak jegykendőt, de hosszú keskeny szalagot is hímez, amít a vőlegény esküvőig a mellényén hord. Lakodalom után átengedi a feleségének, aki ünnepnapokon mint díszszalagot viseli.
Gabóca van a 209. lapon. Igy nevezik Sárközben a vert csipkét, amelynek ismeretes készítési módját a 217., a csipkéket pedig a 210–216. képek mutatják be.
A csipkének az 50–60-as években volt virágkora, amikor az ümög-nek a felső kart takaró külső oldalába varrták be a széles csipkét. Ma már csak öreg asszonyokon látunk elvétve ilyen ingeket. A csipkeverés is rohamosan múlik, az egész Sárközben csak két öreg asszony ért még a gabóca készítéséhez: a kilencvenéves Könczöl szüle Decsen és a nyolcvannégy éves Dorkó néni Öcsényben.
A gabócák mintái is nagyon izlésesek; az első három lap régebbi mintákat mutat. Itt-ott némi rokonságot találunk a főkötő díszeivel is. Egyes minták modernek, városiasak, míg a 215. lap két utolsója egészséges népies minta. Az utóbbival meg éppen lépten-nyomon találkozunk a sárközi főkötőkön.
Nem kell búsulnunk a sárközi rajztudás kipusztulásán. A gyermekrajzok mutatják, mint követi a régi nemzedéket az új, telve a szépnek hasonló szeretetével s talán mondhatjuk: ösztönszerű teremtő vágyával. Sárközben a leánykák között kedves szokás, hogy az iskolai év végén színes emlékrajzokkal ajándékozzák meg egymást. Az irodai papirosív nagyságának egyhatod része az elfogadott alak. Erre rajzolják színes írónnal a saját kitalálású formákat. A két fríz között lévő üres térre jő az ajánlás: ki adja emlékül, kinek. Gyakran csak az egyszer-egyet írják le így, emlékül egymásnak.

A gabóca készítése. (217)
Érdekes, hogy a fiúk nem készítenek ilyen rajzokat; a nők művészkednek csak Sárközben. Ez természetes is. E vidék földrajzi fekvése, a talajviszonyok a férfiakat külső munkára kényszerítették s távol a kereskedő helyektől, a nők szinte kényszerítve voltak, hogy a ruházatuk javarészét és a diszítéseket önmaguk készítsék.
Igy fejlődött ki náluk különösen a hímzés. Igy magyarázható, hogy itt a kislányok kézi ügyessége, színérzéke és fantáziája sokkal dúsabb mint a fiuké. Ehhez járul még az a természetes körülmény is, hogy a kisleányok állandóan a nők környezetében élnek. Festői ruházatuknak minden csinját-binját már korán megismerik, végignézik és hallgatják a fejkötők tervezésénél folytatott tanakodásokat. Mindez fantáziájukat megtermékenyíti, színérzéküket bámulatosan kifejleszti, mint ezt a bemutatott rajzok eléggé igazolják. A térkitöltésekben igen sok az eredetiség, tömérdek a népiesen magyar formakincs.

Agárdi leány, mellesben. (Tolna) (218)
Milyen ügyesek például a VIIIXII. táblák rózsái. Egyik-másik szőnyegtervnek is beillenék. Különben ügyes a többi is. Feltünő bennök a ritmikus érzék.
Azok, akik nemzetünk sorsát intézik, ne engedjék meg, hogy e népművészeti alkotások mind a múzeumok polcára jussanak, hisz már amúgy is több van ott belőlük, semhogy híjjukat meg ne sínylené, künt maga az igazi eleven népélet.
Halottas lepedő van hazánkban egyebütt is, de a Sárközben halotti vánkoshéjjakat, is hímeznek. E vánkosokat az elhunyt feje alá helyezik, hogy a hideg ágyon a hímzett virág emelje a gyász pompáját. A hímzések színe barna (VII. tábla legalsó minta); másütt a halotti lepedők hímzése szines.
Tolna megye magyarsága a megyének le és fölfelé vonuló lapályos két szélen lakik; a németséget a megye középső hegyes részeibe telepítették. A magyarság viselete hasonlít a sárközi viselethez, de nem olyan színdús. Nem lehet feladatunk, hogy minden egyes község viseletét leírjuk. Általában azt jegyezzük meg, hogy több községben már a női viselet is színtelen, mint azt a Szegszárd fölött lévő Agárd községből vett képeink mutatják. (218–220.) Sárközben a színes melles viselet teljesen eltünt. Ezeket a melleseket a tolnamegyei múzeum őrzi (222). Agárdon, képeink tanúsága szerint, a melles viselete még divík.
Kovách Aladár megállapította, hogy a megyének Sárközön fölül eső részében már egyáltalán nem hímeznek s a megye déli részében csak Máza és Györe községek asszonyai; a megyének Somogy határához közel eső Bedeg, Szántó, Értény, Kónyi, Kocsola, Szakcs és szomszédos községeiben a női ingekre piros cérnával, keresztöltéssel, a férfi ingekre pedig fehér pamuttal, cérnával hosszöltéssel hímezik a már jól ismert magyar formákat. Sok ing hasi részén ott a tulajdonos neve. A keresztnevet rövidíteni szokták, aszerint, ahány betű a két név mellé vagy közé tett díszek miatt futja; (az ingek viselési módja (223). Igy azután ilyen rövidítéseket olvashatunk: Bak-Kat. Nagy Is. bogár Már. Bél Gyul. Bugyi-Kál.

Agárdi leányviselet. (219)
A férfiviseletről már nincs sok mondanivaló. Az öregek itt is emlegetik még, hogy régente a férfiak is vállon alul érő hosszu hajat viseltek s olyanforman fésülködtek, mint az asszonyok. 1848 után a haj megrövidült s hátul kereken nyírták le. A férfiviselet, legszebb része most az ümög, amelyet itt is, a 253–262. képen látható módon, fehérrel varrnak ki. Régente volt borjuszájú (20–30 cm), marhaszájú (30–40 cm) és lobogós (75 cm) ümög. Az első kettő alig fedte be a hasat, míg most az ing hosszú, nadrágon kívűl majdnem a térdig le ér.
A férfinadrág régente vászonból készűlt s otthon. A legénység Sárközben még őrzi a ruha magyar jellegét. Attila-szabású, zsínóros magyar kabátot, zsínóros magyar nadrágot hordanak. A szűrt csak hírből ismerik. Subát és bőrködmönyt itt-ott még látunk néhány öregen.
Nézzünk át Somogyba, az ország legnépesebb, legnagyobb és legmagyarabb vár megyéjébe, ahol Koppány népe olyan szívós harcban állott a szép ősmagyar hit védelmére.

Agárdi leányok mellesben. (220)
E nagy vármegyének van még igazán népies jellege. Nehány évtizeddel ezelőtt nem volt még a megyének egyetlen városa sem. A nagy arányúvá fejlődött Kaposváron kívül, most sincs nagyobb városa. Síkság a vármegye, nagy erdőségekkel, termékeny földekkel, eleveneszű munkás magyarság, mintegy 400 kisebb faluban lakja.

Agárdi leányok ünneplőben, mellesben. (221)
Följegyezték, hogy a parasztság az egy szürön és kalapon kívül maga készítette minden ruháját. Az iparososztály, a rangosabb szűrszabón és kalaposon kívül, egyéb munka híján, szőlőt és kukoricát kapált,. Somogy egyik irója így jellemzi népét: «Ez a nép magyar testvéreinél talán szilajabb, de bátrabb is; talán egyszerűbb, de őszintébb is; talán tartózkodóbb, de hívebb is; talán dacosabb, de feledni tudóbb is». Somogyban szépen virul a népművészet. Harmadik kötetünkben bemutattuk a pásztorfaragások csodálatos gazdagságát; faragásokban Somogy, hazánknak legklasszikusabb talaja. A női kézimunkákból is még mindig eleget találnak.

Női mellesek a szekszárdi muzeumban. (222)
A megyének 1857-ben kiadott ismertetése ezt irja: «Kender, len az egész megyében annyi terem, hogy a föld népe fejér ruha’, ágynemű’, – sőt festetve az asszonyi kőteny’, s szoknya’ dolgában máshova nem szorul. Kivált Csököl vidékről, Baranya és Zala megyében, igen nagy mennyiségű lent elhordanak». A monografia följegyezte, hogy akkor majdnem minden asszony maga szőtt. Szerinte: «Vászonruha neműnél fejérrel, sőt festetve tarkával is, az asszonycseléd látja el a’ házat. A’ nőnem’ viselete szembetünőkép különböző. Vannak helységek, hol legnagyobb télben is könyökig érő ümegben, meztelen karral, többnyire tarka szoknyában, fejér köténnyel, összetett kezöket nagyobbacska kendővel takarva mennek templomba ’s a’ hosszú predikáció alatt is meg nem fázni ifjúság feladatának hiszik. Vannak ismét helységek, főkép a’ Dráva felé, hol hosszú ümegben, melly elől hasítva, a’ melykas aljáig csak galanddal összekötve, hogy duzzadt emlőjöket kacérkodva ’s alig takarva látni lehessen».

Kónyai leány ümögviselete. (223)
Napjainkban is elmondhatjuk még, amit a régi krónikás jegyzett fel: a női nem viselete szembetűnően különböző. Ezt különösen Kaposvár utcáin látjuk, ahova a már több helyről beágazó vonaton, de gyalog és szekerekkel is beözönlenek a megye legnagyobb részéből heti piacra, vásárra. Nagy miséjük után itt is színes leánysereg tódul ki a templomból. Áldott föld a somogyi, szorgalmas nép is műveli s az elég jó mód mellett itt is telik a leány és az asszony ruházatára. Drága selyem, bársony járja itt is az ünneplő ruhán. A menyecskének nem elég egy selyemkendő a fejére, három-négy darabot is felköt belőle s hat-tíz szoknyánál sincs rajta kevesebb.

Jönnek a csökölyi templomból. (Fehér fejkendő). (224)
Somogyban talán legérdekesebbek Csököly község asszonyai (224) keleties fejdíszükkel. A csökölyi asszony fejére csipkefőkötőt tesz s ezt leszorítja tenyérnyi széles abronccsal, fejszorítóval. Az abroncs alól a halántékra széles szalag omlik le. Ezután teszi fejre a nagy fehér kendőt, amelynek fülét a fejszorító felülete laposra alakítja (225). Egész Délsomogyban úgy kötik be a fejet hogy az arcból csak kevés látható. Ezek a szokások valószínűen a török hódoltság idejére vezetnek vissza. Tudjuk Zrínyi Miklós, Szigetvár történetéből is, hogy a törökök dulásának Somogy volt egyik legjelentékenyebb színtere.

Csököly: a templom előtt. (225) A fejviselet fényképezés alá akként rendezve, hogy az összetétele lássék.
Rendkívül érdekes, hogy Csökölyön a nők tiszta fehérben gyászolnak, ami régente a francia királynők kiváltsága volt. Az öreg asszonyok itt ma is fehérben járnak.
Ezt a fehér ruhát maguk szőtték, lenből. Föl is jegyezték, hogy eladnak vagy elcserélnek évenkint százötven métermázsa lenmagot, de ez is a termésnek csak az alja.
A szövés régente bizony virágzott is Somogyban! Itt a takácsok céhet alkottak. Bemutatjuk a keszthelyi takácscéh korsóját, a fonalat dobó vetélővel. Somogyban, de különösen Tolnában minden faluban volt egy-két takács. A céhrendszer idejében a céhek befolyása tiltotta, hogy a nők a szövésben versenyre keljenek vélök. A díszítésekkel ellátott vásznat majdnem kivétel nélkül takácsok szőtték. A céhrendszer idejéből ezért nincs is paraszt-szőttes. Ha a nép itt-ott szőhetett is, csak sima vásznat.
Amíg a céhrendszer dívott, kétféle takácsot különböztettek meg. Egyik volt a hímes takács. Ez szőtte a népiesen, színesen díszített vásznat (227). A szőttesek mintái egyszerű elemekből, függélyes és vízszintes vonalakból épülnek. E kettő összetételéből származó zeg-zugos átlósirányú vonal jellemző a szövésnél. A másik volt a sávolyos takács, aki a finom, fehér damasztszerű asztalneműt szőtte. A sávolyos takácsok munkái már sokkal körülményesebbek, hisz jobbára csak az úriosztály, a jobb vendéglők részére dolgoztak. Gépeik is modernebbek, munkaképesebbek voltak. Mintáiknak némi halvány maradványát leljük azokon a piros-fehér vagy kék szövésű abroszokon, amilyeneket most az egyszerübb népies vendéglőkben láthatunk. A sávolyos takácsmesterek rendje letűnt. Akik élnek, azok a régi mintákról hallani se akarnak, nemzetközi gyári mintakönyvek után dolgoznak. A takácsoknak nincs követőjük a nép körében. Munkájuk helyébe teljesen gyári portéka lépett. A sávolyos takácsok munkáit vándorló takácslegények készítették, akiknek, úgylátszik, ez volt különleges hivatásuk.

Szenna. (Kaposvár mellett.) (228)
A takácsmesterség hanyatlásával kezdett terjedni a nép között a hímes szövés. A jobb kereset nélkül maradt takácsok egyes menyecskéket kitanítanak mesterségük csínjára-binjára. Így azután házról-házra terjed el a szövés tudománya. A nép az asztalterítőt, a törülközőt, a köcölét (amiben egyet-mást visznek a mezőre) (229), a szakasztóruhát, a piaci kosár takaróját, a halottas lepedőt csak akkor szereti igazán, ha azt a szövőszéken ki is diszítette, ha hím van rajta (XIV. tábla); ebben a magyar ember legkedvesebb színe a piros; csak ritkán szövik a hím formáját kék szállal. Formának különben inkább az eredeti rajzot nevezték. Régente a szövéshez használt szálat maguk festették, ma már azonban olcsóbb a pamut. Rátartóbb menyecskék többféle színben is szőnek. Munkájukat azonban éppen nem mondhatjuk ízlésesnek.
A szőttesek mintája nagyobbrészt a takácsoktól ered. A nép régi, meg-gyökeresedett mintákat szeretett, melyeket a takácsok kézről-kézre adogattak egymásnak. A takácsok az ív papirost hosszában összehajtották, a négyszögletes lapot ceruzával apró kockákra osztották s ebbe a könyvbe azután új és új mintákat komponálgattak. Ezeket a könyveket a régi takácsok hűségesen őrizgetik; a múzeumok sokat meg is mentenek.
A 230–234. sz. alatti mintákat Mihalik Gyula, most fővárosi iparművészeti iskolai tanár ilyen takácskönyvekből rajzolta könyvünk számára. Az összegyüjtött anyagban nincs olyan, amely harminc-negyven évesnél idősebb ne volna.
A minták száma a takácsipar hanyatlása óta alig gyarapszik. A háziipar községenkint őrzi a maga kedvelt mintáit, amelyeket évtizedeken át szeretettel ismételnek. A nép kezén mégis látunk egy-két olyan mintát, amilyet a takácsok forma-könyvéből nem ismerünk.
Mi azt hisszük, a nép azért nem fejlesztette a szőttesek mintáit, mert a kockáknak jobbára mértani kitöltéséhez csekély a kedve, inkább a rubrikákba nem szoruló, tetszés szerint formálható virágos díszítésben leli örömét.
A szőtteseknek a somogyi ember házánál nagy a sora. Mentül módosabb a menyasszony, annál több a vászna, a fehérneműje. Sokszor valóságos fényűzést követnek el. Csökölyben ma is szokás, hogy a menyasszony a vőlegénynek húsz-huszonöt pár gatyát varr. Ez a legkisebb menyasszonyi ajándék. Érdekes, hogy itt a gatya a teljes fehérruhát, inget és gatyát jelenti. Darány, Udvarhely, Visonta, Csokonya községekben kétszáz-háromszáz rőf sima vásznat visz a menyasszony a házhoz, hímes vásznon kívül. Somogyban is dívik széltében a gatyaviselet. Ehhez is kell vászon, bőven. (236, 237).

Dologra induló szennai menyecske. (229)









Somogyi szőttesek. (230) Az 1–26, 28, 29 asztallábas; a 12, 19, 20, 21, 23, 28 orgonasípos; a 17, 25 keresztes; a 24 makkos; a 27, 28 fordított hársfalevél díszekkel. Az 1, 3, 4, 5, 12, 17, 19, 25, 27, 28, 30 Attaláról Rajczi Gábor. Dombai József és Dancs Kelemen-, a 2, 8, 11, 14, 21 Mosdósról Gál László-, a 6, 7, 9, 11, 13, 22, 24, 29 Szunyog János-, a 10 Kónyiról Horvát Gábor-, a 15, 17, 23 Csomáról Bessenyei János-, a 21 Jákóról Ripl Antal takácsok formáskönyvéből. (A 230–234 alattiakat Mihalik Gyula rajzolta saját gyűjteményéből.







Somogyi szőttesek. (231) Valamennyi rózsás. A 10 orgonasípos-rózsás. A 15 szives-rózsás. Az 1, 5, 7, 10 Csomáról Bessenyei János-, a 6, 20, 21, 24, 25 Karádról Tóth József-, a 8, 9, 16, 18 Jákóról Ripl Antal-, a 11, 14, 15, 17, 27 Kónyiról Horvát Gábor-, a 13, 19, 22, 23, 26 Mosdósról Gál László formáskönyvéből. A 22 ágyi ruhába-, a 23 halotti lepedőbe való.







Somogyi szőttesek. (232) Rózsásak. A 7, 8, 10, 17 asztallábas-rózsás; az 1, 5 szegfüves-rózsás; a 12 orgonasípos-rózsás; a 19–25 keresztes-csillagos. Az 1, 5, 22, 24 Simonfáról Matók János-, a 2, 14, 16, 19, 23 Mosdósról Gál József-, a 3, 13, 21 Krázsorits János-, a 4, 11, 18 Hetesről Dombai József-, az 5, 25 Karádról Tóth József-, a 7, 9, 12 ugyanonnan Szunyog János-, a 8, 10, 15, 17, 20 Attaláról Rajczi Gábor formáskönyvéből.
Somogyi himzések. (XV. tb.) A felső szétfejtett ingváll Tótszentpálról, az alsók egész ingvállak Buzsákról.








Somogyi szőttesek. (233) Általában mind madaras. A 9–15 galambos; a 14 kétfejű sasos; a 7, 8, 10, 12, 15 madaras-rózsás; az 5, 11 szegfüves-madaras; a 9, 13 hársfaleveles-rózsás; a 17 makkos-rózsás. Az 1, 4, 14 Járóról Ripl Antal-, a 2, 3, 5, 9, 13 Simonfáról Matók János-, a 6, 8, 10, 11, 12 ugyanonnan Szunyog János-, a 7, 15, 16 Kónyiról Horvát Gábor-, a 17 Karádról Tóth József formáskönyvéből.






Somogyi szőttes-minták. (234) 1–4, 9 pelikán-madaras; 4 szegfűs-pelikános; 5 szegfű-rózsás; 6 makkos; 7, 10 rozmaringos; 8 vízfolyásos; 11 sárkány-kigyós. – Az 1, 4, 11, 12, 16, 18 Attaláról Dancs Kelemen-, a 2, 6, 10, 14, 20 Karádról Tóth József-, a 3, 13 Jákóról Ripl Antal-, a 9 ugyanonnan Szunyog János-, a 15, 19 Mosdósról Gál László-, a 17 Kaposvárról Krázsorics János formáskönyvéből. Az 5, 7 csökölyi-, a 8 kiskorpádi paraszthímzés.
A szövés leginkább a református falvakban terjedt el, Feltűnt, hogy régi szövést mégsem igen találtunk. Ennek oka a legújabb időkig dívott pazar temetkezési szokás. A halottal ugyanis veletemették fehérneműjét mind, ládástul. Ha fiatal leány meghalt, tulipános ládáját az egész kelengyével együtt a lábánál helyezték el s a ládát a halottal együtt mindenütt eltemették. Így kerültek a díszes és értékes szőttesek a föld alá. Takarékosságból elhagyják ezt a drága szokást. Számos községben ma csak a halottas lepedőt temetik el, amit Zalában már nem tesznek.
A 230–234. képeken lévő szőttes mintáink elrendezésében nehézséget okozott az, hogy a díszítő elemek sohasem fordulnak elő egyedül, mindig más és más mintákkal vannak keverve. A lehetőség szerint összefüggő díszítmény-elemeket helyeztünk egymás mellé. Az alájuk írt szöveg különben megadja a magyarázást az érdeklődőknek.
A mesterlegények végigvándorolták az egész országot, mintakönyvüket mindenütt gyarapították, ezekből és a falvakban szőtt munkáikból tehát az egész ország takácsiparának díszítő-kincsére következtethetünk. A somogyi mintáknak Erdélyben és a Felvidéken otthonos mintákkal való rokonsága szembetűnő. A somogyi takács mintakönyve is elárulja, hogy gazdája legénykorában merre járt. A legtöbb jegyzet Tolnamegyében kelt. Így tehát kétségtelen, hogy a takácsminták lelhelye azoknak egyúttal nem a keletkezési helye is. Egyes mintákat csak azért nevezhetnénk el a községek után, mert ezekben éppen hogy azokat a mintákat kedvelték legjobban.

Szenna: a templom mellett. (Somogy.) (235)
Térjünk át a somogyi hímzésekre. Somogynak a Balatonhoz eső részén, az óriási Nagyberek szélén fekszik Tótszentpál, Varjaskér, Buzsák és Táska község, ahol a népies hímzőművészetnek talán legtöbb termékét találjuk. A hímzések gazdagságáról a 239–245. képeink és XV–XIX. tábláink nyujthatnak fogalmat. Különösen a nők ingei, a vánkoshéjjak és a halotti lepedők pompáznak a jellegzetes, tömött, sőt zsufolt színes díszítésektől, amelyekben főként a kék és piros szerepel egyenlő arányban. A zöld, sárga és ibolyaszín is elég gyakori.
Az ingujj csak a felső kart takarja. Ezért ingvállnak nevezik. Az ingvállak hímzését két főcsoportba oszthatjuk.
Az egyik, felülről lefelé, csak a külső részt díszíti. Két arányos félből áll. A kettőt széles, színes szalag választja el egymástól. (A 239. kép két felső inge:) A másik az ingujjat körül futja (ugyanott a két alsó ing és a XV. színes tábla ingvállai). Újabban a hímzések mellé egy szélesebb és keskenyebb meggypiros sávot is varrnak (XV. tábla fenn).
Az ingujj végét rendszerint, széles csipkével díszítették, mint képeink mutatják is. Állítólag e csipkéket is az odavaló asszonyok verték.

Törökkoppányi legény rödös gatyában. (236)
A körülfutó himzések középső széles sáv ját felül és alul két különálló sáv köríti (XV. tábla, bal). Ezek közül mindig a felső szélesebb, tehát a keskenyebb sáv áll közelebb a csipkéhez. Az alsó sávnak egyenes határvonala van, míg a felső szabadon végződik, egyenes határvonala nincs (239). Gyakran az alsó sáv teljesen hiányzik. (239, XVI. tábla). Ennél a típusnál igen nagy a változatosság; közel áll a párnavégdíszítésekkez s azok elrendezésével sok rokonságot mutat. Gyakran fordul elő, még pedig leginkább az ingvállakon, hogy a két díszített sáv különböző teknikával készül. A szélesebbet előrajzolás után lapon, párhuzamos öltéssel szabadon hímezik, míg a keskenyebbet keresztöltésekkel varrják. Ez utóbbi természetesen szigorúbb, szögletesebb formákat mutat. Az öltéseket rendkívül nagy gonddal végzik: megszámlálják a vászon szálait s így alakult ki, meglepő ritmusérzékkel, a díszítmény, amely emlékeztet a kalotaszegiek «szálán varrottas»-ára.

Szennai menyecske és két legény. (237)
A párnahéjakat (243–245. kép, XVI, XVII, XIX. tábla) egész szélességükben dusan, szintén kidíszítették, több sávval. Ezek a vánkoshéj hosszirányát, tehát a vánkos szélességét követik. A párnacsúp két oldalán azonegy minta szerepel. A díszítés tehát nem köti össze a két párnafelet, hanem találkozási vonalakban végződik; külön rávarrott színes pántlikával vagy zeg-zugvonalas összevarrással kötik össze. Általában jellemző az ingvállaknál s a párnahéjaknál is, hogy két vászondarabot nem igen varrnak össze a szokott módon fehércérnával, hanem piros vagy fehér zeg-zugvarrást alkalmaznak, ami a nyers vásznat szintén díszíti.

Zseliczkislak (Somogy). (238)
A leírt hímzéseket ma már nem varrják. Öregasszonyok akadnak még, akik valamikor foglalkoztak hímzéssel. A mintát a nyers vászonra előrajzolták, írták. Ügyesebb asszonyok a mintákat mesterségszerűleg, az egész falu részére rajzolgatták. Ez magyarázza a motivumok egyöntetűségét. Ma már ezeknek az elnevezését is alig ismerik. A rózsán kívül mást nem igen emlegetnek; egyes minták emlékeztetnek szitakötőre vagy lepkére.

Ingek (négy szélső). Ingváll (felső középső). Párnahéj (az alsó). Somogyból (239) A két felső ing Tótszentpálról. A középső és a jobb alsó Varjaskérről, a bal alsó Táskáról.
E vidéken sajátságos díszítési mód kezd terjedni: az úgynevezett bécsi. Vékony piros kasmirból, szögletes vonalakkal, kivágnak egy mintát, amit fehér szegélyöltéssel varrnak a vászonra. A XIX. tábla alsó képe mutat be egy vánkoshéját ilyen, nem a legízlésesebb munkával. Készítenek ilyen munkával függönyöket és ágyterítőket is; azok különösen a balatonparti nyaralókban terjednek el. E munka tehnikáját mégis magyarnak kell tartanunk, mert hisz hasonlít a bőrködmenek díszítési módjához. A ködmenekre hasonlóan varrják rá, a színes bőrből kivágott virágokat. Ez az úgynevezett rátétmunka. A rátétmunka Tolnamegye északnyugati szélén is divatozott: finom tüllre, batisztból kivágott virágokat varrtak így.


Ingek (négy szélső). Ingváll-darabok (középsők). (240) Tótszentpálról és Varjaskérről.
A nagytevékenységű Balatoni Szövetség buzgalommal lát utána, hogy a hímzés munkáját a néppel ismét megkedveltesse. Tanfolyamokat és kiállításokat rendez, a hímzések eladását egész éven át közvetíti. Remélhetjük, hogy amiként már egyes vidékeken sikerült a kézimunka házi iparát feléleszteni, sőt felvirágoztatni, úgy itt is eredménnyel jár majd e derék törekvés.
Noha a díszítések nagyon bujának látszanak, formákban nem éppen gazdagok. Legjellemzőbb a rózsa, üres vagy pontokkal ritkásan kitöltött középrésszel, felváltva kék és vörös szirmokkal. A rózsák között egyes vonalak hosszúkás teret töltenek be. A vonalakon levelek ülnek. Belsejüket szintén pontok vagy levelek töltik meg. E díszek szerkezete hasonlít a rózsákéhoz; tompaszögben találkoznak. A találkozási ponton rózsa vagy egyenes kiágazás; a még mindig megmaradt teret kacskaringós vonalak, pontok, kiskarikák, zeg-zug vonalak gazdagítják. A XV. tábla bal ingvállán a rózsa nem határozott: a majoránnából négy kacskaringó nyúlik ki s kockázat zárja be, fölfelé nyuló könnyed hármas virágzattal. A XVII. tábla bal alsó ingvállán erőteljes, sötét foltot ád két rózsa, köztük majorannával; a fölöttük és alattuk húzódó világos halvány kacskaringóhoz viszonyítva jól hangsúlyozottak. A felső és alsó szegély közepét éppen így tette a hímző tömöttebbé. A fölötte lévő mintán már nem ilyen nagy az ellentét, noha a rózsák még mindig súly- pontban vannak.
A varrottasok másik részénél az arányos vonal elseje zeg-zugosan meg van törve, s erre egy széles hullámvonal fekszik. Az így keletkezett háromszögű mezőbe nyúlnak be a virágzatok a háromszög csúcsából kiindulólag. Ilyen a XVII. táblán a jobboldali felső minta. A középvonal szögletét apró kockákkal megtöltött négyszög foglalja el. Mellé sorakoznak a fokozatosan kisebbedő levelek. Külső szélüket erős körvonalazás zárja be. Az alatta lévőből hiányzik ez a négyszög, de a középvonal gazdagabb. A XVI. tábla alsó mintájának csúcsát rózsa foglalja el több sor levéllel, melyek a rózsa fölött üres teret hagynak ki s azt, csigavonalak töltik meg. Fölöttük majoranna.


Ingek (négy szélső). Ingváll (középső felső). Párnahéj megkezdett himzéssel. (241) Tótszentpálról és Buzsákról.
Átmegyünk Törökkoppány vidékére, ahol a nép egyszerübb, de ízléses viseletben jár (246–252). A leányok csak a hajfonat díszes pántlikáját tartották meg (249). Mint a Dunántúl igen sok helyén, úgy itt is otthonos a fehérnemű díszítésének tiszta ősmagyar módja: a fehérvarrás (253–262). Noha e varrás még elég szépen dívik, a legsikerültebb darabok itt is inkább régiek. Szoknyát, fejkendőt, átkötő kendőt díszítettek vele, különösen nagymértékben Csökölyben. Ma már a fehérvarrás inkább a legényingek elején és kézelőjén dívik nagyon változatos, gazdag formákban. A vásznat különböző alakban átlyuggatják s a lyukak szélét kivarrják. Így a lyukak sötét hatása élénk ellentét az alig látható fehér hímzéssel s az ing elejét elevenné teszi (262 középső). A fehér hímzés nagyobb díszítő foltok előállítására nem alkalmas, kevéssé látszik, ez az oka a fehér varrású formák tömérdek apróságának. A házas ember fiatalabb korában még csak hordja egy ideig a díszített ünnepi inget, de később már nem tartja komolyságához illőnek ezt a viseletet; elszaggatja hamarosan hétköznap, vagy a legénykor emlékeül eltéteti az asszonnyal a láda fenekére. Érdekes, hogy ezt a fehérvarrást az utóbbi időben Angolország úrinői nagyon kedvelik.



Ködmen Csököly vidékéről. Ingváll Varjaskérről. Ingek Tótszentpálról. (242) Somogy.
Somogyi himzések. (XVI. tb.) A felső ingváll, az alsók párnahajak Varjaskérről.
Somogyi himzések. (243.) Felső balról lefelé számítva: 1. párnahéj Buzsákról, 2. párnahéj Táskóról, 3. ingváll Varjaskérről, 4. ingváll Tótszentpálról, az alsó ingváll Varjaskérről. – Jobb felsőtől lefelé: 1. Párnahéj Tótszentpálról, 2 párnahéj Buzsákról, 3. párnahéj Buzsákról, 4. ingváll Táskóról, 5. ingváll Tótszentpálról, 6. párnahéj Táskóról, az alsó ingváll Tótszentpálról.
Himzések Somogyból. (244.) Felső balról lefelé számítva: 1. ingváll Varjaskérről, 2. ingváll Tótszentpálról, 3. ingváll Buzsákról, az alsó ingváll Tótszentpálról. – Középső felső és alsó ingváll Tótszentpálról, 2 párnahéj Buzsákról. – Jobb két felső és alsó ingváll Tótszentpálról, a 3. párnahéj Buzsákról.
Somogyi himzések. (245) Párnahéjak, ingvállak Tótszentpálról, Táskóról, Buzsákról, Varjaskérről.

Pintér Borcsa Törökkoppányból. (246)

Borsi Borcsa Törökkoppányból. (247)

A törökkoppányiak. (248)

Törökkoppány: Miséremenet. (249)
A magyar leányok elismerésre érdemes szépérzéke nyilvánul meg ezeken a hímzéseken. Szabó Erzsi kérésünkre jókedvvel, szívesen rajzolta meg Törökkoppányban a 255–259. alatti terveket, maga is írta oda azok elnevezését; ha kellene, hát még tízszer ennyi mintát is ki tudna találni!…

Törökkoppányi legény. (250) Ingét, gatyáját a faluban szőtték.
Somogyban utazgatva, megtudjuk, hogy különösen a zsebkendőket szeretik újabban színes hímzéssel díszíteni. Sajnos, ezek nagyobbrészt előnyomdában készült mintákat mutatnak. Van azonban nagyon sok ügyes leány, aki maga írja mintáját s bizonyos naiv, de jellemző bájjal hímezi ki. Ezek a hímzések a hajba való pántlikákon – minek itt a neve füző – szintén előfordulnak.
Dunántúl igen sok parasztháznál őrizgetnek egy-egy, sőt több halottas lepedőt. Ha régi himzések után kérdezősködünk, az asszonynak mindjárt eszébe jut a halottas lepedő, mely meg a régi öregekről maradt. Sok falunak alig van háza, amelyben ilyen lepedő ne volna. A lepedő anyaga vastagabb vászon, egyik szélére csipkével szegélyezett egy-két araszos díszítés van varrva. Ezt nem egyszer magára a lepedő vásznára hímezik. A lepedőnek szőttes mintával való díszítése is szokásos. A halottas lepedőt a láda fenekén vagy a szekrényben féltő gonddal őrzik s az családról-családra száll. Családtag halálakor a lepedőt a hideg ágyra, a halotti ágyra terítik a halott alá úgy, hogy a lepedő díszítése a tetem lábánál lóg le s a lepedő is a gyász pompáját szolgálja. E lepedőkhöz a család kegyelettel ragaszkodik. Meg akarnók vásárolni a szebb darabokat, de azt mondja az asszony: «Nem adom el, mert ezen feküdt szegény megboldogult, jó édes anyám, meg az aranyos kis fiam. Már csak én is ezen akarok nyugodni».


Törökkoppányiak. (251–252)

Fehéren himzett ing és kézelő-szegélyek. (253) Keszthelyi járás.

Fehér himzések a Zalavölgyéből. (254) Balatoni muzeum.




Szabó Erzsi törökkoppányi leány kitalálásai fehér himzés alá. (255)




Szabó Erzsi törökkoppányi leány kitalálásai fehér himzés alá. (256)




Somogyi himzések. (XVII. tb.) A baloldaliak ingvállak, a jobboldaliak párnahéjak Tótszentpálról.




Szabó Erzsi törökkoppányi leány kitalálásai fehér himzés alá. (257)



Szabó Erzsi törökkoppányi leány kitalálásai fehér himzés alá. (258)






Szabó Erzsi törökkoppányi leány kitalálásai fehér himzés alá. (259)

A felsők fehér hímzések, az alsók szentgyörgyvári leánykák szines hímzései. (260)
Ha a családnak nincs halotti lepedője, halálesetkor rokontól vagy szomszédtól kérnek kölcsön. A halotti lepedő a városi temetkezési vállalatok, az Entreprise des pompes funébrcsek fekete ravatalterítőjét helyettesíti; nem olyan komor: színes szép virágokkal ékes. A városi ravatalterítő közveszélyes is, mert egyik halottas házból a másikba hurcolják s terjesztik vele a ragályt. A halotti lepedőket a községekben temetés után forró lúgban kimossák. A 264–269. alatti képeink igen szép halotti lepedőszél-gyüjteményt mutatnak be. Látjuk, hogy sok köztük az áttört, úgynevezett subrikált, a szálak kihúzkodásával és horgolással is készült munka (265). Nagyon gyakoriak a hosszú szállal szőtt minták (264) és a piros szövéssel (268) diszítettek.

Babócsa (Somogy). (261)

Somogyi ingek. (262) Az első három Darányból, az utolsó Magyaregresről.

Visonta (Somogy). (263)

Halotti lepedő-szélek. (264) Felülről a másodikat keszthelyi úrnő öreganyja hagyta hátr,a selyem himzés. Egy részlete és a következő egy részlete a XX. táblán szinesen. A többi Göcséjből való. (Sági János gyüjtése.)

Subrikált kakasos halotti lepedő szélek. (265)

Subrikált színes selyemhimzésű, kokasos halotti lepedő-szélek a keszthelyi járásból. (266)

Subrikált, kokasos fehérhimzésű halotti lepedő-szélek a Zalavölgyéből. (267)

Szőttes halotti lepedő-szélek a keszthelyi járásból. (268)

Halotti lepedő-szélek. (269) A felső első és harmadik: poharas. Alulról a második: vastag vászon a Balaton mentéről.
Népies díszitőstílusunk állatalakokban inkább szegény, így még szembetünőbb itt a sok, úgynevezett kokasos diszítés, amilyeneket a 265–267, 275–277. képeink mutatnak be igen jellegzetes változatokban. Egyes vidékeken ezt a díszt tévesen pávásnak nevezik. Akik nem ismerik a mintát, valami zagyva, össze-vissza menő vonalakat látnak, – nézzük meg azonban jól, például a 266. kép felső mintáját. Fenn látunk ilyen ^ vonásokat, az a kakas feje, = vonás a nyaka, sokszög alakú vonalak alkotják a törzset; ^ ilyen kisebb alak a láb; hátul a két száron ülő csillag: a kakas farka. Jobbra még két ilyen alak van s azután egy fél. A következő mintát még ne nézzük. Az utána következő két mintán a kakas teste egyforma; a farkat azonban nem csillag, hanem egymástól szögben elhajló két leveles ág képezi: a legalsó mintán éppen ilyenek a kakasok, de jobbfelé néznek. Most már a 265. képen felülről második, és a 267. kép valamennyi lepedőszélén kibontakoznak előttünk a kakasok körvonalai. A kakasok farka meglepően hasonlatos. Több esetben ez a részlet nem a kakas testéből ágazik, hanem függőlegesen különáll (265. kép alulról második, 266. kép legalsó). A lepedők tulajdonosai sok esetben egész életükön át nem vették észre, hogy a lepedőn micsoda minta van. A 277. kép utolsó mintája igazolja ezt, mert a kakasokat ábrázoló szélet fordítva varrták fel. Mikor gyüjtéseink közben külön-külön kijelöltük a kakas testrészeit, az asszonyok nagy csodálkozással nézték, hogy nékik milyen formás holmijuk volt!…

Gombás Károly, szentgáli királyvadász a hidegágyon, 1807-ben. (270)
A kakasok, ha hímezve vannak, a hímzés anyaga inkább selyem.

Hímzések a XVII. századból. (271–272) Párnahéj-betét; halotti lepedő. Dobai Györffy Jánosné, szül. Görög Julianna hagyatékából.)
Ezeket a lepedőszéleket Dunántúl ma már seholsem készítik. Nagyon sok asszonyt megkérdeztünk, honnan szerezték a lepedőket? Nem tudtak többet: «Még szegény öreganyám mondta, hogy édes anyja után maradt rá a lepedő».
A lepedőszélek eredete tehát nagyon rejtélyes. Etnografusok magyarázzák, hogy mivel a szláv népeknek a kakas éppen olyan népies díszítése, mint nálunk a tulipán, a kakasos lepedőszélek szláv eredetet sejtetnek; így tehát azok a falvak, amelyekben sok ilyen lepedőszél van, vagy elmagyarosodott egykori szláv faluk, vagy pedig oda szláv vidékekről kerültek a hímzések… Évekig folytatott nyomozásunk során csupán egy zalaapáti asszony szolgált azzal az adattal, hogy öreganyja szerint ezeket a kakasos széleket a régiek Bisztriczéből hozták. Bisztricze Horvátországban van. Mint búcsújáró helyre Zalaapátiból, de másünnét is, sokan zarándokoltak oda. Ott kereskedők árulták a széleket, és szokás volt, hogy ezeket emlékül hordták haza. Egyébként ilyen csipkemunkákkal gömöri és más felvidéki kereskedők is bejárták az országot. A 264, 271, 278, 279. képeinken is láthatjuk azonban, hogy éppen e lepedőszéleken a legjellegzetesebb, legszebb magyar virágdíszek vannak. Ezeket tősgyökeres ősi magyar nevezetű emberektől lakott falvakban gyűjtöttük, kétségtelen tehát, hogy a halotti lepedők használatának magyar szokása és a lepedőszélek nagyrészének magyar eredete mellett több a bizonyíték, csupán a kakasos mintákat kell idegenes jellegűnek tartanunk. A halotti lepedőket a katolikusok s a reformátusok is használják. A somogyi reformátusok eltemették a lepedőt is a halottal, de a zalai katolikusok – mint említettük – nemzedékről-nemzedékre hagyták. E lepedőt nem kell összetéveszteni a boltban vásárolt szemfödővel, amit a halott fölé terítenek.

Halotti lepedő-szélek. (273) Recés himzés. Csököly. Hedrahely.
Halotti lepedő szélére emlékeztet a 278. kép, de bizony lehet oltárterítő is. A recemunka hímzője vallási témával próbálkozott meg. A három egyenlő részre osztott kézimunka első mezőjén Ádám és Éva, a paradicsom fáján kisértő kígyóval; a másodikon az angyali üdvözlet jelenete. Szűz Mária előtt az angyal virágot tart, fölöttük a Szentlélek lebeg. Legfelül ez a fölírás: KÖSZÖNTÉS. Az S. A. M. betűk a Szentlelket, az angyalt és Máriát jelentik. A harmadik mezőben levelek és madarak között zászlós húsvéti bárány. A hímzés népiesen kezdetleges volta mellett az alakok kitünően, szinte bizantikus művészettel vannak stilizálva. Most már bajos kutatni a hímzések eredete után, annyi bizonyos, hogy magyar házaknál, magyar levegőben, magyar szokások között éltek. Ott is találtuk őket. Az eredet tekintetében sokszor félrevezetik az embert. Kihívó példa erre a csökölyiek egyik szokása. Az ezredéves kiállítás alkalmával tűnt fel Csököly a kiállítási faluban bemutatott eredeti házával és bábuival, melyek fehérben gyászoló csökölyi asszonyokat. ábrázoltak. A néprajzi gyűjtők figyelme Csökölt felé fordult s mindgyakrabban látogatták a falut. Jó pénzért vásárolták a régi hímzéseket. A jó csökölyiek egyszer csak kifogytak a régiségből, de nem jöttek zavarba. Bekalandozták a szomszédos Falvakat, összevásárolták a hímzéseket s odahaza mint Csököly különlegességeit, jó haszonra adták el. Budapesten a gyűjtők azután odaírták a tárgy alá: Hazája Csököly.

Halotti lepedő-szélek Somogyból. (274) Varjaskér, Hedrahely, Csököly.
Többször említettük már, hogy a nép leányai, asszonyai a fehér ruházatot inkább maguk szövik, a hozzá való fonalat maguk fonják, – tehát elébb fonják s azután szövik, tehát nem szövés-fonás, hanem «fonás-szövés», – különösen régente fontak-szőttek, amikor a nép boltokba nem juthatott el olyan könnyen és olcsón.
Talán nem lesz érdektelen, ha leírjuk itt is, mint első kötetünkben, Kalotaszegen, a fonás-szövésnek ma már nagyon pusztuló mesterségét, bemutatva e vidéken is: mint készül a vászon, amelyre magyar népművészetünk olyan sok, kedves díszítést varázsol.
Hazánkban a fonalat a kender és a len szolgáltatja. A kender másfélméter magasra is megnövő durva, kurtaszőrű kóró, keskeny levélkékkel, kék virággal. A len kisebb, levele s virágja színe hasonlít a kenderéhez. A lennel több a dolog, ezért termelik inkább a kendert. Mindenki ismeri a madarak kedves eleségét a kendermagot. Ha ezt tavasszal elvetik, kikél, s őszre megérik a kender. A kender és a len szára rostos. Amazé durvább, emezé finomabb. A mesterség most már az, hogy e növények rostját fonallá, a fonalat pedig szövetnek dolgozzuk fel.
Zalában vagyunk, ahol Borbély György, kutatásunk folyamán, a jellegzetes Göcsejben javamunkájával járult dolgunk végzéséhez, velünk gyűjtött, fényképezett s jegyzeteit is rendelkezésünkre bocsátotta.
Borbély is azt igazolja, hogy ahol egy kis sürgés-forgás, üzleti élet van, ott nincs már háziipar. Csak a félreesőbb helyeken termesztenek kendert. Zala vármegye székes fővárosától: Zalaegerszegtől bizony 30–40 kilométerre kell menni, míg Ortaháza határán látunk egy kis tábla kendert zöldelni: a göcseji községekben, a Kerka folyó vidékén, Alsólendva körül Pákán, Kisszigeten, Szepeznek, Hernyék, Eszteregnye, Gábornyaháza, Zebeczke,Csertalak, Németfalu, Hosszufalu, Bánokszentgyörgy, Pusztamogyoród, Kissziget községekben; a keszthelyi járásban Zsiden még virul a kender termelés, de csak mindenkinek saját házi használatára. Érdekes, hogy a nagyforgalmú Nagykanizsa tőszomszédságában, Sormás község igen szorgalmas népe között legerősebb a fonás-szövés.

Halotti lepedőszélek, szines selyemhimzés. (275–276) A felső rece, Csökölyből.
Kánya József pákai házába éppen búcsú napján érünk. A templom védőszentjének napjára eső búcsú a zalai nép legnagyobb ünnepe, amire már hónapokkal azelőtt rakosgatják félre a pénzt, mert akkor minden háznál nagy vendégségnek kell lenni! Megérkeznek a távoli atyafiak. A polgár meghívja a szomszédos papot, tanítót, jegyzőt, városi ismerős vendéglősét, a bótost, kedvelt mesteremberét, még a hivatalnokot is, aki valamikor jót tett vele…
Szörnyű módon röstelkedik az a gazda, akit nyolc-tíz vendég meg nem látogat. Hogyne, hiszen leölve már a sok csibe, nem egyszer a süldő, sistereg a tűzhelyen a pecsenye, sül az almás- és a túrós rétes, már tegnap óta szikkad a finom, fehér kalács. Bizony kell ide vendég, aki mindezt megegye, s a hegyről hazahozott hordó bort megigya. Szívesen látnak itt mindenkit, aki régi ismerős, de hacsak akár mai is…
Somogyi himzések. (277) Az első piros szőttes, galambos törülköző-vég. (Udvarhely.) A többi halottas lepedőszél. Csököly, Hedrahely. (Az utolsón a kokasos dísz meg van fordítva s úgy varrták rá az alsó szélt. Úgy látszik, a mintában nem ismerték föl a kokasokat.
Vánkoshéj, Buzsákról. (Somogy.) (XVIII. tb.)
Somogyi himzések. (XIX. tb.) A két felső: párnahéj Tótszentpálról. – Az alsó az új bécsi munka, rárakással.


Dunántuli himzések. (XX. tb.) A felső kettő mocsoládi keresztelő-kendőről. – Alatta egy részlet keszthelyi vánkosról. Az alsó: részlet egy szentpéteruri (Zala) halotti lepedőről.

Régi oltár-terítő szegély, bibliai vonatkozásokkal. (278) (Zsidről, Zalamegye, Nagy Ida gyűjteményéből.)
Mulatnak a sok jó adomán, elékerülnek a régi szép magyar nóták, se vége se hossza a szíves kinálgatásnak, a barátságos kocingatásnak… Kérésünkre Kocsis Józsefné szívesen elmondja a kenderrel járó munkákat.

Himzés a XVII. századból: halotti vánkosciha. (279) (Bodai Györffy Jánosné szül. kocsi Görög Julianna hagyatéka.
A kendermag literje húsz fillér; háromfertály mérőt szoktak belőle elvetni, mert a legnagyobb kendertábla is csak negyedhold. Kenderrel a földnek leginkább az útra rúgó végét szokás bevetni, mert abban tehetik a legkevesebb kárt. A földet jól meg kell szántani, mint a tiszta búza földjét. A magot Orbán nap körül (május huszonötödikén) vetik a férfiak. Azután a kenderföldön nincs is több dolga az embernek. Ott már csak az asszony munkálkodik. Egyébként is a kender csak gyomlálást kíván. Julius huszadika körül érik; az egyik kenderszár virágot, a másik magot terem; a finom vászonra való virágos kendert korábban, a csak kötélnek vagy zsákvászonnak való durva magvas kendert pedig megérés után takarítják be. Ez a betakarítás nem úgy történik, mint a gabonánál: nem kaszálják a kendert, mert hisz ugy nem lehetne a virágos és a magos kendert külön választani, de meg a kendernek a gyökere is rostos, ha tehát tövön felül metszenék le, rövidebb és kevesebb termést nyernének; a kender gyökere nagyon bokrosan el is ágazik, azt nem szabad a földben hagyni, mert nem bír vele az eke s akadékoskodnék az utána vetett magnak. Ezért a kendert, kétkézre fogva, gyökerestől húzkodják ki. Ez az eljárás a nyűvés; zalamegyeisen: nyöjik a kendert. A nyűvés után a földes gyökeret a csizmához vagy a földre verdesik. A szálakat kévékbe kötik, amihez az apróbb hasznavehetlen szárakból csavarnak kötelet. A kévéket otthon falhoz állítják, vagy az udvaron kikecskélik, három lábba állítják, hogy hamarébb megszáradjon. Néhány nap multán ellombolják: a leveleket, virágokat leverik, a magosból a magot kicsépelik. Ezután eláztatják. A kender rostját ugyanis fás részek borítják s azt ragadós anyagok kötik össze. Ezeket tehát korhasztás útján el kell távolítani. Erre legjobb az esővíz s ez is úgy, ha álló tónak a vize. Az erdélyi hegyek oldalain láttunk kis tengerszemeket, selyemtavakat, amelyekben a kender ázott. A tóba a kendert kövekkel, sárral nyomatják le. A kender, szára minőségéhez képest 5–14 napig ázik. Patakokban, folyóvizekben tiltják az áztatást, mert a rothadó termékei ártanak a halaknak. Állóvíz sincs mindenütt. Áztatásra, legtöbb helyen, csak akkor van alkalom, ha az eső véletlenül megtölti a gödröt. A kenderáztatónak erősen nagy szaga is van. Mindez ellensége a kendertermelésnek, különösen városok, nyaralóhelyek közelében. Miután a kender megázott, következik a mosása. Ez nehéz munka, kivált, ha a magasra nőtt kender nagy kévékben van. Az asszony térden felül vízben áll s a kévét feje fölött kanyarítva, paskolja a víz hátához. E kimosásnak az a célja, hogy a kéve közül a sarat eltávolítsa és a szár farészeit nagyjában leszedje. A kévén a köteléket ide-oda húzzák, hogy a víz a kender minden részét átjárja. Ennél a munkánál a férfiak is segédkeznek, de a többi már igazán az asszony dolga csak. A kendert a tó partján is kikecskélik, hogy száradjon, otthon pedig szétteregetik az udvaron vagy az alacsony háztető peremén (281–282).

Halotti lepedő-szél. (280)

Tilolás Zsiden. (Keszthelyi járás.) (281–282) A kender hasábfához támasztva s a házfödélre terítve.

A fonás-szövés szerszámai. (283) Német rokka. – Alló gombolító a fonállal. – Fonás magyar rokkán. Külön áll a rokkaszár a kenderrel. – A tiloló eleje állatfejre van díszítve. – Egy szövőszék mintája; földmíves ember a pécsi kiállításra készítette. – Német rokka, a tetején harisnya, melyet régen kenderfonálból készítettek. – A földön szeges gereben. – A motola. – A szárnyas, kis alakú gombolyító.
Somogyi himzések. (284) Kendő, Urasztal-terítő s két kendő Darányból; kendő Hedrahelyből.
Bojtozás. (285)
Egy-két nap multán következik a tilolás. Ennek célja, hogy a növény rostjairól a megszáradt külső héjat végleg eltávolítsák. Két fokozata van. Egyik a kendervágás. A megszáradt kévét: a főkendert nagyolva megtörik, megtiporják s odacsapkodják a fához. Ezután jön a tulajdonképeni tilolás. A tilolót a 281–282. képeink mutatják be. A vízszintes rész két egymással párhuzamosan haladó léc. Ennek közébe megy be a tiloló, a tiló nyelve, amelynek egyik végét szeg erősíti meg úgy, hogy másik végével a nyelv föl és le mozgatható. A nyelvet felemelik, a kendert marokra fogva ráteszik a tilolóra s a nyelvet rácsapkodják. A szalma így teljesen összetörik, lehull s pozdorja lesz belőle. Ez egyike a legtörékenyebb és leggyulékonyabb anyagoknak. Ez emlékeztet a «Pozdorjába törlek» jó magyaros fenyegetésre. A pozdorja lehullása után kézben marad a selymes kender, az emberi ruházkodás ősrégi anyaga.
A kender még ekkor sem egészen tiszta. Ezért meg kell gerebenezni. A gereben hosszúkás keményfából készült deszka; közepén tányérvirág belsejének nagyságához hasonló helyen, nagy hegyes vasszegek merednek ki belőle (282). A gereben falusi kovács munkája, régente cigányok is készítették. A kendert odacsapkodják a szegekhez, kiszedik belőle a még bennmaradt pozdorját, a silány részeket, a foncsikákat. Az így lehullott anyag a szösz s kézben maradt a kender, amit koszorú alakban kötnek össze s felakasztják a kamarában, a padláson, míg eljön az ősz, a sok hosszú, csöndes téli este, – a fonás ideje. A szöszből sok helyt durvább fonalat készítenek.
A fonás célja, hogy a kenderből fonalat alakítson, a kender szálait összesodorván. A fonás legrégibb és legegyszerűbb eszköze a guzsaly vagy gyalogorsó. Ennek használatánál a kendert mindenekelőtt felkötik egy talpon álló rudra. Az asszony, balkezével, a kenderből szálakat huzogat ki úgy, hogy egyik a másika után elszakadás nélkül következzék. A szálakat nyálazza vagy vizezi, hogy összeálljanak. Már most a jobb kézben tartott orsónak kell a szálakat összecsavarni. Az asszony az orsót két ujja között pörgeti s az orsó így két dolgot végez: fonallá alakítja a kendert s forgása közben a kész fonalat magára tekeri, mint ahogyan ezt a II. kötetünk 47. oldalán levő kép mutatja. Az orsó alsó végén lévő karika a pereszlen (Erdélyben: karikó). A jó táncos úgy fordul, mint a pereszlen. Népünk sok közmondását, hasonlatát kölcsönzi a fonástól, szövéstől. Erdélyben a gyalogorsó otthonos, Zala fejlődöttebb viszonyaiban azonban már nem ismerik és általában a Dunántúl a fonást a kerekes rokka végzi; ami lábbal hajtható egyszerű gép. Esztergályosok árulják a vásárban. A rokka szára és az egyes részeket összetartó szegek helyett a legény hugának vagy kedvesének szépen kidíszített rokkaszegeket, rokkaszárakat ajándékoz (294–296). A rokka használatánál is rokkaszárra kötik a kendert, amelyből éppen úgy huzkodják ki a szálakat s az így sodrott fonalat a rokka sebesen forgó orsója gombolyítja fel a csévére.

Csüngős rokkák és csüngős gombolyító, Sárközből. (286) (Díszítések a csüngők.)

Hédli Ferenc Zalaapátiban madzagot sző (287–288)

A fésü. (289)
Van magyar rokka és német rokka. A magyar rokkának kendert tartó szára külön áll (283), a német rokka szára pedig magával a rokkával függ össze (346). Régente a fonás hozzátartozott itt is a falu költészetéhez. A leányok a fonóba, egyes házaknál jöttek össze, a fonás mellett énekeltek, tréfáltak pletykáztak. Egy szál faggyúgyertya mellett tíz-tizenöten fontak. Ott legyeskedtek persze a legények is. A leány, ha leejtette az orsót, a legény felkapta vagy készakarva is kiütötte a kezéből. Ilyenkor adott vagy kapott érte «tíz pár csókot egy végből, a legédesebbjéből».
Megírják a guzsalyomat,
Tilaj, talaj, rátom;
Felvehetik az orsómat,
Mert én ki nem váltom,
Nem váltom ki, nem bíz én
Az idén;
Se hitelbe, se csókért,
Se csókért.
 
Együtt járunk a fonóba,
Tilaj, talaj, rátom;
Tíz csókot kap egy orsóra
S százszor is kiváltom…
Oh csak egy is jőne hát,
Jőne hát!
Büntetni a galambját,
Rózsáját.
A közigazgatási hatóságok úgylátszik megirigyelték a sok csókot s a fonókat betiltották. A menyecske, akivel beszélgettünk, fel is sóhajt, hogy most már nicsenek ollanok!…Pedig az ő kezéből is érdemes lenne még elkapni az orsót…

Régi sárközi szövőszék (hátulról nézve). (290) (Elül a rudon a vászon.)

Vászonfehérítés a Csörge-tónál. Szekszárd. (291)
Az orsó megtelik, már most le kell róla szedni a fonalat. Erre szolgál az áspa, máshol: a motola (283).
Szentgyörgyvári (keszthelyi járás) zsebkendők. (XXI. tb.) 8–13 éves leánykák tervezései és hímzései.)
Az áspa méteres hosszú léc, amelynek két végére egy-egy kis fácskát szegeznek egymással ellenkező irányban. Az áspát bal kézbe fogják s a fonalat jobb kézzel, nyolcas irányú mozdulattal: rávetik. Az áspára több orsó fonalát vetik rá, míg 390–400 szálat nem ád ki. Ez lesz a motring. A motringot négy helyen megkötik, hogy a fonalak össze ne kuszálódjanak. Ezután a motringot megpárolják, megfehérítik, hamús lúgban néhányszor megfordítják, azután teknőben a meleg kemencébe teszik kenyérsütés után. Itt egy éjszakát marad, amikor megkél, megduzzad; utána többször megmossák, sulyokkal megszapulják; ha nem teszik kemencébe, többször kell lúgba mártani és napon szárogatni A fonalat kéz között megdörgölik vagy a kilincsen végig huzkodják, hogy jól megpuhuljon.
Most már a motringból gombolyagot kell alakítani. Erre szolgál az álló- vagy a leveles gombolyító (283). Amaz használatosabb, mert kevesebb helyet foglal el. A 283. képünkön látható körbe forgó, leveles gombolyító kisebb alakú, azzal csak pamutot gombolyítanak. A kenderfonál ilyen alakú gombolyítója terjedelmes, az egész szobát elfoglalja, Erdélyben tekerő-levél a neve.
Az így felgombolyított fonál megyen azután a takácshoz vagy az otthoni szövésbe.
A szövés legősibb formája a lapos madzag szövése, amit a 287. képünk mutat be. E szövés teknikája az, hogy a hosszában kifeszített két sor fonál közé egy szál fonalat keresztbe húznak. A hosszú és a keresztfonál úgy szövődik össze, hogy egyszer az egyik sor fonalat, másszor a másikat emelik föl. A madzagszövésnél ezt a fölemelést a 289. sz. alatt lerajzolt táblán a fésű végzi; amelynek lyukain húzzák át az egyik sor fonalat; második képünk jól mutatja, hogy a tábla miként emeli föl váltakozva a sorokat. Az ember kezében látszik a vetélő, erre van feltekerve a fonál, a vetélőt majd jobbról, majd balról dugják a két sor hosszú fonál közé s így képződik a madzag fonata. E kis szövőszerszámok munkáját végzi a legegyszerűbb és a leghatalmasabb, villamerővel hajtott szövőszék is.
A fonalat felhúzzák a szűfának, a szövőszéknek fonalas dorongjára (Erdélyben kompasztor). A szövőszéken van licse, borda, verőtok. Göcsejben két licsével szőnek, Erdélyben néggyel. A fonalszálak a licse hálózatán haladnak keresztül; a vetélővel dobálják át a keresztfonalat s a bordával ütik-verik tömötté a vásznat. A szövőszék ülőhelye előtt van a vásznasdorong (Erdélyben hasajó.) Ennek jobb végében ott a likasfa vagy vászon feszítő; a vászon hímeinek változata a lábító és licse járásától és a felszedéstől függ. A vetélőt közbe-közbe a fonál között kiveszik s odébb bedugják. Így lesznek a madaras, rózsás, kontyos, száras minták. A hímes minta fölszedése hosszadalmas munka, míg maga a szövés elég gyors. Mennél szélesebb a hím, annál hosszadalmasabb a megszövése is, mert minden sort külön kell fölszedni. Egy-egy ilyen sort táblának (293) neveznek, innen az 5–6–10 táblás vagy soros minta elnevezés.

Mossák a vásznat. (292)
A nép és a kis takácsok szövőszéke (290) még most is az a kezdőleges szerszám, amilyet évszázadokkal ezelőtt használtak.
Dobos József takácsmester formás-könyvének egyik leírása fogalmat nyujt arról, hogy a szövésnek mennyi műszava és csínja-bínja van. Ime az utasítás:
«Fehér virág» fölszedése. Először lenyomni a jobb támlát és annak nyílásán egy széles pálcát bele kell dugni a vászon tövébe és a fölső részéből kell fölszedni körömre, két szálat fölül, egyet alulról, ezt így kell fölszedni végig és így arról kiváltva a szedést mindvégig, erről az elsőt mindjárt föl lehet szedni és minden átváltáskor a bal támlát lenyomni és a bordaládánál a legalsó részen a táblát beledugni és a csinpálcákhoz kivezetni és a szedéskor mindig előbb beváltani a körmön levő pálcát és arról fölszedni és minden kockába hat szálnak köll lenni és a vetélőnek mindig balfelül köll lenni.»
A zebeckei asszony szép finom vásznat szőtt, amikor meglátogattuk. Azt mondotta: keresztágat sző. Ez temetéskor és kereszteléskor a pap stólajáruléka, egyharmadrészben a kántoré, a mesteré is. A fehér vászonkendőt a keresztre kötik. Jelképezik vele a zászlót, de a fehér szín egyúttal az ártatlanságnak is jele. Egy kis fehér ingben keresztelik a gyermeket. A keresztág a fehér inget helyettesíti. Jelzi, hogy a gyermek vagy az elköltözött megőrizte ártatlanságát.
A szövőszékről levett vásznat leforrázzák, hogy puha legyen. Azután gyöpre terítik ki, hogy megfehéredjék. Ott, ahol nincs gyöp, kötélen a vászon helye. Az így megfehérített vászonból készül az asztalkendő, az ing, a gatya. Egy év multán, mire ismét vetni kell kendert, Orbán napján már a tavalyi kendermagból lett ingben dolgozik a gazda.
A szövőszék (Erdélyben osztováta) mindeddig nagy szerepet juttatott az asszonynak. Az erős férfi a házon kívül kenyeret szerez, az asszony benn a házban ruházattal látja el népét. A népművészet fejlődésének ösztönzője volt a ruházat, mint ahogy minden művészet evoluciója arányban van a fényűzés fejlődésével. Ám néha a ruházkodás gyors ösztökéje a szegénységbe rohanásnak is. Tengernyi pénzt ád ki nemzetünk egy év alatt ruhára. Általában, egy emberre számíthatunk évi 200 koronát. A néhány millió ember évenkint tehát hány millió koronát költ?…Emellett alig van egy-két szövőgyárunk. A gyárak hiányát eddig pótolta az asszonyok szövése, fonása. Az új mezőgazdaság csúful kipusztította a nép gazdaságából a kecskét, a juhot, amelyeknek szőrét, gyapját régen úgy szőtték házilag, mint most a kendert. Apad a szövőszékek, az osztováták száma. Az okos Ausztria textilgyárai ide zúdítják készítményeiket előbb drágán s ha felkél egy kis magyar verseny: olcsón is. A kényelemszeretet is erőt vesz a nép asszonyain. Mégis csak könnyebb dolog vászonért a boltba szaladni, mint egész héten fonni, szőni!… Ez a kétféle ostrom kiszorítja az asszonyt a fonás-szövés köréből. Kétségtelen: a teknika más vívmányai között a népies fonás-szövés kezdetleges eszközeivel lassú a munka. Ám amíg nincs újabb haszonhajtó foglalkozás, kár a régi hidat felgyujtani, míg a tulsó partra nem érünk vagy új hidat nem verünk. Nemcsak a családok köréből pusztul a szövőszék, hanem a takácsmester is otthagyja a szövőszékét s jó protekció mellett beáll pedellusnak, kaszinó-szolgának vagy villámos kalauznak.
Látjuk a magyar asszonyt, amint a szövőszék padján ül. Balkeze a hosszú eresztő rúddal kormányozza a kompasztort, jobb kezével feszíti a vásznos dorongot, lába alatt irgalmatlanul zakatol a négy lábító. Mikor bal kezében a vetélő, akkor jobb kezében a bordatok. Megfordítja jobb kezét, balkézt üti-veri a tizenhatos bordát a kifeszített vászonhoz, csak úgy döng belé a ház. Kemény munka! Megfájúl belé a háta. Ebben a hármas küzdelemben azonban ott az élet. Amint rendre-rendre csendesedik a zakatoló osztováta: mintha akként lassúdnék a nemzeti élet szívdobbanása is…

Szőttesek Göcsejből. (293)
Itt emlékezzünk meg a kékfestésről. Dunántúl is legnépszerűbb magyar viselet a kékfestett-portéka. Régente az asszonyok a maguk szőtte vásznat elvitték a festőhöz kékre festetni, mert így nem piszkult annyira a ruha. A festők indigóval festenek. Az indigót körülményes eljárással a tropikus vidékeken otthonos fából nyerik. Hazánkban a festőcsülleng nevű növényből is készítettek festéket. Szarvason ezelőtt húsz éve kísérleteztek az indigó termelésével. E kísérletek sikerültek. Egy budai kékfestőgyár jól fel is dolgozta. Noha indigóért szintannyi pénzt adunk, mint kávéért, a magyar gazdák ismert maradisága még sem honosította meg a festéktermelést.
A kékfestő-ipar hazánkban már régen virágzott s gyáraink magas színten állanak, százezrek ruházatát szolgáltatják. A kisipar készítményei tartósabbak, ezért ez a kisipar még mindig megél. Az indigót kútszerű mélyedésekben feloldják s az oldatba csigákkal leeresztík a vásznat, mely tetszés szerint világosabb vagy sötétebb színt nyer. Ez a simakék portéka; konyhakötényeket készítenek belőle, régente abból varrták a pandurok, a pásztorok, a betyárok gatyáját. Az indigóval festett gyolcsot azért kedvelik, mert színe a fény hatásának s a szappanoldatnak is teljesen ellenáll. Régi festők beszélik, hogy egykor a nép a vásznat házilag maga festette. Szilvafa gyökerének vagy sárga vadlucernának főzetében sárga színt kapott a kelme. Házilag különféle növények főzetében egyéb szineket is nyert a szőttes. Amikor az indigót behozták, annak oldatával eleinte «sima kék»-re festették a vásznat. Az egyhangú kék szín azonban nem elégítette ki a nők szépérzékét. Gondoskodtak tehát a kelme tarkázásáról A festők hagyománya szerint fehér portékába kavics darabokat kötöztek s így helyezték a kékítőcsávába, a festők nyelvén: «kipa»-ba. Miután a vászon megkapta a kívánt kékséget, a kavicsot a vászonból kibontották, a kavicsot bekötő cérnát fölvágták s így szabálytalan csillagalakok maradtak a vásznon. Ezek a figurák a festésbe vett kelme eredeti színei voltak, amit a kavics eltakart a festék elől. Ez volt a legelső tarkázás. E megbízhatlan festőhagyománnyal párhuzamban tréfásan említik: úgy is tarkáztak valamikor, hogy a tyúkok lábát befestették s végigszalasztották a vásznon. A fehér csillagokat utóbb színesíteni kezdték úgy, hogy kékítés után a kelmét bizonyos faforgácsokból főzött lébe mártották. Így azután a kelmének két idegen színe lett. A kavicsok bekötözgetése nagy munkát adott, emellett a vászon mintái nem elégítették ki a fejlettebb ízlést. Célszerűbb tarkázási módról kellett tehát gondoskodni. Agyagot keményítővel vagy kovásszal főztek össze. Ezt az anyagot seprővel fecskendezték a fehér vászonra. A kékfesték természetesen nem férkőzhetett a ráfecskendezett anyag eltakarta helyekre. A vásznat a megkékülés után kivették, vízben megmosták, hogy a ráfecskendezett anyag eltávolodjék. Így azután kisebb-nagyobb pettyekkel tarkázódott. Ez az eljárás is nagyon kezdetleges volt és nem tudott izléses árút termelni.



Tolnamegyei rokkaszegek. (294)









Kendertartó rokkaszárak és puskaporozott díszítések a rokkaszárakról. (295–296) Bóra, Döbrőköz.
Kieszelték a mintázót, az úgynevezett «formá»-t. Négyszögű, rendesen körtefalapon pettyeket, kockákat és egyék díszítőmintát faragtak ki, oly módon, hogy a deszkából kiállottak. A négyszögű lap hátsó felébe két mélyedést vágtak úgy, hogy egyfelől a hüvelykujj, másik felől pedig a többi négy ujj a formát felemelhette. Ezeket a formákat a leirt agyagvegyülettel bekent párnára nyomták és úgy vitték át a kelmére. Az agyagon a kék festék azonban átszivárgott s a virág színe nem volt szép fehér. A kísérletezések oly anyagot állítottak elő, mely könnyen rátapadt a mintázóra és a kelmének szívesen átadta magát. A kék festékben pedig még mindig erősen tapad a szövethez s a festéket sem bocsátja át.
Keszthelyi kékfestő-formák. (297) Az alsó két sor fából faragott mintákkal, a felsősor rézlemezekből bevert mintákkal.
Ennek a fejlődöttebb anyagnak főalkatrésze, 60 rész földnemű anyag: a fehérszínű, úgynevezett «budai föld», 18 része gummi-arabikum, 9 része rézrozsda, 12 része ólomcukor, 9 része kénsavas ólom, 12 része kékkő, 0·5 része timsó, 1 része disznózsír. Ezekhez a megfelelő víz. Ez a vegyület főzésközben fehéres-zöld péppé válik, amit festőnyelven «pap»-nak neveznek. Ezt szitán keresztül nyomják, hogy egyenletes legyen.
E tökéletes anyag lehetővé tette a mintázó formák finomabb fejlődését. A durvább virágokat nyomó famintákat félredobták s a mintázó formák alakjait bevert vasdrótdarabkákkal díszítették ki. Ezeket azonban a vegyület egy év alatt megemésztette. Eközben rájöttek, hogy a sárgarézdrót ellenáll a vegyületnek, – tehát körtefalapokon rézdrótból verték be a pettyezőt és rézpléhvel vegyesen a geometriai alakokat és virágmotivumokat. Ha tömöttebb rajzolatú virágokat akarnak előteremteni, ezek mintáit még most is magából a fából faragják ki s csak vékonyabb motivumoknak vernek be drót- és pléhdarabkákat. A pléhlemez alkotta nagyobb ürt viasszal töltik ki.
Keszthelyi kékfestő-minták. (298) Fából faragott, rézlemezes, vegyesen fa- és rézlemezből előállított minták.
A kékfestő-formákat kifogyhatlan változatban készítették és készítik most is. A mintacsinálás külön ipar. Magyarországon csak itt-ott mívelték; a minták legnagyobb részét Ausztriában, Cseh- és Morvaországban készítették háziipar és kisipar útján. A keszthelyi kékfestőgyár most már magyar fiúkat tanít meg formakészítésre.
A magyar kékfestők az illető vidék izlésének megfelelő mintákat előrajzolták s ezt kiküldték a mintakészítőnek. Vidékenkint más és más mintákat kedvelnek. Somogyban a pettyes, csirkeszemes (kisebb pettyes), birkaszemes (nagyobb pettyes), napos (nagy pettyes), zabszemes, búzaszemes, tikmonyas (elszórt tojásdadalakú pettyek), gyertyalángos, karikagyűrűs, kávészemes, késhegyes mintákat kedvelték; Zalában a nagyobb ágazásu virágmintákat szeretik; virágminták neve: tökindás, szekfűs, nefelejtses, bibolás, kígyóvirágos villámos, tiklábas, stb.
Noha a minták idegenből kerültek hozzánk, bizonyos, hogy azok alakjai, virágjai magyarosak, népiesek. A «szemes» és az egyszerűbb virágminták változatlanul divatosak maradtak, mert azokat a nép bármelykorú nője viseli. A keszthelyi járás ruháin látható minták nevei: 1. Birkaszemes. 2. Csirkeszemes. 3. Bozsorgós. 4. Rakásos. 5. Karikagyűrűs. 6. Karikapöttyös. 7. Koszorús. 8. Holdas. 9. Búzaszemes. 10. Zabszemes. 11. Kórságos. 12. Láncos. 13. Létrás. 14. Gyertyalángos. 15. Zavaros. 16. Villámos. 17. Bokrétás. 18. Nefelejtses. 19. Csokros. 20. Kígyóvirágos. 21. Csirkelábas. 22. Tökindás. 23. Ágas-bogas. 24. Szentgyörgyvirágos. Ezeken kívül ezer és ezerféle minta van, divatjuk is szüntelenül változik, mert a kékfestett gyolcsot nemcsak a nép viseli, hanem más osztálybeliek is. A kék portéka virágja legtöbbnyire fehér. Egyes vidékek azonban szeretik a zöld és sárga virágokat, amelyeknek előállítása már bizonyos vegyészeti ismereteket kíván a kékfestőtől.
Keszthelyi kékfestő-formák. (299)
A kékfestőmintákat, mint említettük, először is a «pap» nevezetű anyaggal bekent párnára nyomják s ezután fehér gyolcsra, akként, hogy két ököllel rávernek. Ha sűrű a minta, többször kell ráütni. A mintát minden lenyomás után vissza is kell vinni a festékre. Láthatjuk, hogy az eljárás rendkívül lassú. Egy festőlegény csak hat véget, vagyis 180 méter hosszú gyolcsot tud naponkint tarkázni, ha t. i. a véget egész felületén tarkázná ugyanazon mintával. Vannak keskeny minták is a széldíszítésekhez, vannak kisebb-nagyobb minták a sarok- és másféle díszítéshez. A kézzel való nyomás hosszadalmas; drágasága miatt gép nyomásához fordultak. A régi kisfestők boltjaikban és vásári sátraikban a gyárak portékáit mérik.
Keszthelyi kékfestő-formák. (300)
Maguk most már jóformán csak a konyhaköténynek való «simakék» egyszínű kék portékát állítják elő. A kékfestő kisipar ma már csak teng-leng. Még egy nemzedék s elpusztítják teljesen a gyárak. A kisfestők már segédet is alig kapnak. Zalamegyében is minden városban jómódú iparos volt a sok kékfestő. Számuk egyre kevesbedik. A kis iparból gyárrá emelkedett keszthelyi Regensperger-féle kékfestés látja el a megye és más megyék kisfestőinek jó részét. Érdekes, hogy- Stájerországból almát hoztak kocsiszám cserébe a kékfestő-portékákért. Ott csak a sárgavirágosat fogadták el.




Kékfestő-formák lenyomata Kaposvárról. (301)






Kékfestő-formák lenyomata Kaposvárról. (302)




Kékfestő-formák lenyomata Kaposvárról. (303)




Kékfestő-formák lenyomata Kaposvárról. (304)
A gyári gépekhez nem négyszögű, hanem hosszú téglaalakú mintázókat készítenek. A nagy gyáraknak pedig körforgós gépük van, amelyben hengeren a nyomóminta. Az elhalt vagy tönkrement, avagy gyárossá előlépő kékfestők formái sutba kerülnek. Egyideig őrizgetik; azokat a padláson, a sarokban, azután tűzrerakják. Ezek a «formák» érdekes, sokszor jellemző emlékei a hajdan virágzó magyar kékfestő iparnak, az iparfejlődés történetének avatag hírmondói. Gyűjtsük azokat.


Női hosszabb ködmen. A többi három ujjatlan férfi és női mellény. Csökölyről. Készültek Gigén. (305) A felső kettő bőrkivarrásos, az alsó kettő hímzett.
Következnek a jellegzetes szűcsmunkák. Hazánk ősi talaja az állatbőrből varrott ruháknak. Ezeknek prémekkel bélelése is nagyon otthonos. Régente, amikor még csekély volt a posztóipar s a posztó még drága volt, a nép téli ruházatát állati bőrökből készíttette. Nem csoda tehát, hogy olyan virágzó volt hazánkban a timár- és szűcsmesterség. Az utóbbi még most is elég nagy arányokban dolgozik.
A régi szűcsiparnak Dunántúl talán Somogyban találjuk legszebb termékeit. A mult század derekán Somogyban teljes virágzásban volt a szűcsipar. Somogy nagy birkatenyésztése mellett a birkák bőrével élénk kereskedést folytattak. A céhrendszer eltörlésével kezdődik a rohamos hanyatlás s odajutott, hogy ma már egész Somogyban nincs mesterségét folytató népies szűcs. A kaposvári vásárban beszélgettünk az egykori urasági cseléddel, Palancsa Mártonnal, aki így szólt hozzánk:
«Mögmondtam én már harminc évvel ezelőtt, eljön még az az idő, hogy száz embernek lesz egy bundája. – úgy is lött.»

Ködmen Darányból. (306) Bőraplikációval, kevés hímzéssel. (Készült Szigetváron.)

Ködmen (Szigetvár). (307)
A bundának ujja van. Divatban volt az ujjnélküli, bokáig érő suba; hidegben hosszú szőrrel bélelt felét befelé fordították, melegben vagy esőben szőrös felét fordították kívülre. «Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda». Ez az állítás bizony nem találó, mert a bunda ujját nem lehet kifordítani. A népdal csinálója bizonyosan a subára gondolt, amit csakugyan kifordítanak s befordítanak. A subát ma már csak a pásztor-gunyhókban, a gazdasági cselédek ágyán, a juhászok fekvőhelyén találjuk meg.

Tolnai női kisködmen. (308)

Ködmen Kisbajomról. Készült Nagyatádon. (309) Részletes nagyított rajza 316 alatt.
Somogyi ködmen. (XXII. tb.)
A kissuba olyan volt, mint a nagy, de csak combig ért; a mostani női gallérokhoz hasonlít. A 319. kép kis subáját a derékrészen egy sáv választja ketté. A felsőrész a subatányér. A suba alsó részét csipkézett bőrpillangókban végződő sávok osztják szeletekre. Úgy a kissubán, mint a subán, hátul eredeti alakjában meghagyott báránybőr lóg le A bárány lábbőrén még a körmök is rajta vannak. Ez a bőr bizonyára a történelmi vonatkozásban sokszor emlegetett kacagány maradéka. Somogy vásárjain, ahova messze vidékekről tízezerével jár a nép, alig egy-hét öreg, akin a régi szűcsök munkája van. Azt is csak a szegénység felejtette rajtuk.
Az állati bőrből készült ruházat talán nem is szükséges most annyira, amikor a jó utak és a vasutak korában már nem kell olyan soká az úton stációzni. A szűcsmunkát előbb a szűr szorította ki, most pedig a posztó juttatja a lomok közé. A vattával bélelt posztó olcsóbb és könnyebb is. A posztóruha nem juthat olyan sorsra, mint a bunda, melyet 1750-ben országos rendelettel a templomból kitiltottak szaga miatt.

Ködmenek hedrahelyről, bőrkivágással és hímzéssel. (310)
(Készültek Szigetvárott)
A szűcsmunkák közül Somogyban még a ködmennek maradt legtöbb hírmondója. A valamivel hosszabb bekecs már ritka. (310, XXII., XXIII. tábla.)
A ködment – vagy máskép, kisbundát – férfiak és nők egyaránt viselték, rövidebb vagy hosszabb kabátformában. A bundától és subától abban külömbözik, hogy szorosan testhez simul. Csávázott juhbőrből készül (aminek erdélyi módját az I. kötetben már ismertettük), ujján és nyakán birkaprém. A női ködmeneket mindig gazdagon díszítették. Díszített fért ködmeneket már nem találtunk, pedig valamikor azokat is cifrázták.
A ködmen a közelmultnak mindenesetre egyik legérdekesebb ruhadarabja. Ma már csak néhány öregasszony hordja, kegyelettel. A fiatalasszony ködmenörökségét valahol a kamarában, a padláson éteti a molyokkal. Ő már világért sem viselné. Egy menyecskére fényképezés végett feladtuk: összeszaladt a fél falu s nevettek a divatból kiment ruhadarab láttára, amelyben öregszülék, férfikoruk javában, menyecskekorukban még büszkélkedtek.
A képeinken bemutatott ködmenek kora legföljebb negyven-ötven esztendő.
A ködmenek legnagyobb részénél feltünő a rövid, arasznál alig hosszabb derék (310). E rövidségnek a régi női viselet az oka. A szoknya ugyanis – mint napjainkban – egy arasszal a térd alatt végződött. A felső testen volt a rövid kis mellre való: a pruszlik. Erre került a ködmen, amellyel a szoknyából nem akartak sokat elfödni Így jóformán csak a nyakat és a vállat takarta.
A somogyi ködmenek díszítése három főcsoportra oszlik.
Legrégibb a tisztán bőrkivarrásos (applikációs) díszítés. A szűcs leginkább piros, de fehér és zöld szattyánbőrből cifrákat, virágokat, csipkéket, nyirkált ki ollóval; vannak cifrázó és karikázó szerszámai is. («Karikázzon ki a váci fene!») Azután a cifrákat széleiken rávarrta a ködmenre. Ezek a minták a szűcs fejibe voltak. Nem rajzolta azokat sohasem elő, hanem könnyedén, mindig szabad kézből vagdosta ki. Ezért van, hogy a cifrák között olyan díszítő elemeket is látunk, amelyeknek hasonlóit hiába keressük az ismeretes motivumok között. Innen a sok egy- vagy többtengelyű arányos alak is.

Ködmenek Berzencéről és Nagyatádról hímzéssel. (311) (Készültek Nagyatádon. A díszítések részletes rajzai nagyítva 312, 313, 314 alatt.)

A 311. felső ködmen hátának és oldalának díszítései. (Berzence.) (312)

A 311. alatti nagyatádi ködmen hátának, hónalj alatti szegélyének, vállának s elejének részletes rajzai. (313)

A 311. alatti ködmenek bal ujjának részletes díszítései. (314)

Ködmenek ujjdíszítései. Nagybajom, Nagykorpád (315)

A 309. alatti ködmen hátának részletes rajza. (316)
Felhívták figyelmünket arra, hogy egy öreg nagyatádi szűcs a szegényházban tengődik. Az majd sok mindent elmond a régi jó világból. Hát ő mondá, hogy: «Nem lött volna annak a mesternek böcsülete, aki írás (rajzolás) után vágta volna ki a cifráját. Nem is tudtam én írni soha, tekintetes uram!»
Azt gondoltuk, majd sok mintakönyvet össze tudunk szedni a szűcsök és szűrszabók között s így sok ősi ékítményt mentünk meg. Mikor azonban a mintakönyvek, a rajzminták után tudakozódtunk, kérdőleg néztek ránk, hogy hát mit is akarunk mi; minek is kellett volna a rajz?… Hisz a kifogyhatlan sok minta minden mesterembernek ott volt kezében, fejében!

Díszítések egy kisbajomi ködmenen. (317)
A díszítések második tipusán a bőrkivarrásos és hímzett díszítést együttesen alkalmazták. Ez átmenet volt a tisztán hímzett ködmenekhez. E két díszítési módot a XXV. tábla mutatja be.
Egyik-másik ködmenen csak nagyon kevés a hímzés. Például csupán csak a tulipánbimbóknál hiányzik az applikáció. A kivágott bőrdíszeken a levélerezet színes selyem s a díszítményt hordó szárak szintén kivarrottak. A második csoportnál az egytengelyes szimmetriás elrendezéshez ragaszkodnak. Kivétel csak a mellrészen van, amely már alakjánál fogva aszimmetrikus elrendezést követel. E csoport valamennyi ködmenjét piros, sárga, zöld selyemmel hímezték ki Szigetvárott. A ködmenek lelőhelyein ősidőktől tiszta magyar a lakósság. A ködmen mind rövid s a már említett női viselethez alkalmazkodik. Mindebből szabad talán arra következtetnünk, hogy e viselet tisztán magyar s minden más befolyástól menten alakult ki.

Tolnai női ködmenek. (318) A középen dohányzacskó.
A somogyi ködmenek jellege eltér a tolnamegyeiekétől. Azok a területek, amelyekről somogyi ködmeneink valók: nem szomszédosak más megyékkel, kívülről jövő behatásokat nem mutatnak.
A harmadik tipus a tisztán hárász-szal, színes pamuttal hímzés, amely minden tekintetben a legnagyobb változatosságot mutatja. A virágok formája és száma a megrendelő nemétől, életkorától, vagyoni viszonyaitól és a község ízlésétől függött. A díszítés kialakításában és megváltoztatásában kevés szerepe volt a mesterembernek. Egyes községek vagy vidékek ragaszkodnak régi, megszokott díszítésükhöz. A szűcsök ezeket a mintákat évről évre ismétlik, csak itt-ott tesznek egy kis változtatást. A szűcsök a legkülönbözőbb vidékek számára dolgoztak. Úgy van az most is a népi iparosoknál, hogy amelyik helységbe mennek vásárra, csupán az odavaló izlésnek és szokásnak megfelelő árúkkal rakódnak.

Kis-suba (Nagyatádról). (319)
Somogyi ködmen (XXIII. tb.)
Kocsis-szűr. Veszprém. (XXIV. tb.)



Somogyi himzések. (XXV. tb.) A két szélső: bőrdíszítés egy tolnai ködmenről. – A középső himzés: Szana Kata ködmenének háta Tardoskoppányból.
Somogyi czifraszűrről. (XXVI. tb.)
A felső bőrsallang bundáról. – Az alsó szűrgallér. XXVII. tb.) Vajda Sándor kaposvári szűrszabó hímzése.
A harmadik csoporthoz tartozó, vagyis a tisztán kivarrott ködmenek mindenesetre újabb eredetűek s elterjedettebbek voltak. Nemcsak Nagykorpád, Kisbajom, Csököly, Nagyatád körül viselték, hanem Berzence horvát anyanyelvű vidéke is hordta. A berzenceinek ugyanis Nagyatádon magyar szűcsöktől vásárolták a ködmeneket. Így magyarázhatjuk meg más esetekben is, a nemzetiségeken a magyaros ruhát. Izlés tekintetében ezek a ködmenek mindenesetre hanyatlást mutatnak. A vastag pamut nem elég maradandó ahhoz, hogy mint hímzőanyagot bőrre alkalmazzák. Feltünő még az is, hogy a ködmenek és szűrök varrott díszei csaknem ugyanazonosak. Egy-egy színt többféle színárnyalatban alkalmaznak, anélkül, hogy ezzel plasztikus hatásokra törekednének. Öntudatlan kedves játék ez, tarka színekkel. A kődmenek fődísze a hátsó részre jut, ahol legnagyobb is a kitölteni való tér, bár a rövid szabásúaknál ez a mező nagyon keskeny. A hátdísz megoldása egyes virágszálakból vagy egész bokrétákból áll (305). A szűcsök nemcsak a ködmen hátára, hanem az elejére, oldalára és ujjaira is hímeznek. Különösen az ujjdíszítés jellemző. Az ujj külső, látható felülete díszes. A kézfejnél, a prémen felül vízszintes szegélyen függőlegesen keskeny virágszál halad fölfelé, többnyire egyenes száron ülő virágokkal. A hosszabb ködmeneknél jellemző az ujj legfelső részén a vállon áthajló virágos inda (311 felső, 309, 314 bal). A 310 alatti Hedrahelyről való ködmen keskeny hátát csak néhány rózsa díszíti. Az ujjakon szívből rózsa, tulipán, gyöngyvirág, bazsarózsa ül a szár két oldalán. Felül egy kettős tulipán fejezi be a virágzatot.

Berzencei ködmen eleje. (320)

Ködmen hátának díszítése (Berzence). (321)
A mellények (305) díszei egyszerűbbek. A hátsó részt bokréta tölti ki, melyet U alakú széles sima szegély zár be. A tulipán és szív mellett a rozmaringlevelét és a kacskaringót itt is megtaláljuk. Nagyon ügyesen eszelte ki a szűcs a 305. képen lévő bal alsó mellény díszét. Kacskaringókból kiinduló bokrétán a pásztorfaragásokról ismert alakú két kisebb tulipán s az egészet, kétfelől rozmaringág zárja be úgy, hogy a bokréta maga is tulipán-alakot mutat. A mellette lévő mellénynek is igen tetsző a megoldása. Itt már szívalakokat is látunk.

Tolnamegyei cifraszűr. (322) A pásztor kezében hosszúfuruglya.
A ködmenek ujjait és gallérját fekete, ritkábban fehér prémmel látták el.
A bőrből varrott ruhákat a posztógyártás erősebb felléptével a szűr kezdette kiszorítani, noha a szűr már azelőtt is a magyarság ősi viselete volt. A szűrszabás különleges magyar ipar, amellyel külföldön nem találkozunk. A szűrt állati szőrökből csapott, összevert nemez-posztóból szabják. E posztógyártásról híres volt Veszprém, ahol a csapó iparosok nagy száma látta el Dunántúl szűrszabóit. Természetes, hogy ezért virágzott Veszprémben legjobban a szűrszabómesterség, hisz a nóta is azt mondta:
«Cifra szűröm Vereszprémbe vettem…»
A szűrszabó, háromszél posztót összevarr; a középsőt hosszabbra hagyja s négyszögletű gallérnak visszahajtja. A mellre is lehajlik egy-egy rész.
A szűr bokáig ér, a vállra akasztják. Sokszor nem is varrtak rá ujjat, vagy rövid ujjat varrtak s ennek feneket adtak. Ez volt a fenekes ujju szűr. Az ilyen ujjak rendeltetésére jól rávilágít ez az ismert népdal:
Be van az én szűröm ujja kötve,
Kis angyalom ne kotorássz benne.
Az egyikben acél, kova, tapló,
A másikban száz forintos bankó.
A szűrnek rendesen két hosszú, az összecsatolásra szánt kicifrázott szíjszalag az ékessége, mely a válltájékra varrott sárgaréz-csattról lóg le.
A 322–327. képeink és a XXIV–XXVII. tábláink jól mutatják, hogy a szűrnek minden részét milyen buján kicifrázzák. Igazi cifraszűrre pedig már nem is igen találunk. A múzeumok is alig tudnak lelni egyet-egyet, nagynehezen. Régi szűrszabókkal terveztetnek szűröket a jellegzetes minták összeállításával, hogy legalább a múzeumokban legyen hírmondója e díszes magyar népviseletnek.
Utunk alatt a Somogyban lévő főnyedi major régi juhászszámadójánál találtunk egy szép cifra szűrt, amelyre legelésző nyájat, őrző pásztorokat hímezett ki a szűrszabó. A szűrt a gazda, Eszterházy uraság készíttette a bécsi világkiállításra, ahol jószágot állított ki. El is beszélte a juhászgazda, hogy nem győzte a sok ember bámulni. Seregestől kísérték az utcán. Vas Gereben eben is leírja, hogy Bécsben mennyire megbámulták a cifra szűrös juhászokat…!

Tolnamegyei cifraszűr. (323)
A juhászszámadótól jó pénzért meg akartuk venni a szűrt, de nem adta, mert már régen meghagyta feleségének, hogy koporsójára terítsék s vele együtt temessék el. Azt mondotta: így temettek régente minden juhász embert.
A szűrök zsebetáján színes posztóból kivágott négyszögletű dísz van, amelyről a viselettanulmányok azt mondják, hogy semmiféle más ország ruházatán meg nem találhatjuk.
A szűrszabómesterség is teljesen a pusztulás szélére jutott már. Az egész országban ma még csak két-háromszáz szűrszabót számlálnak. Ezek munkája is elvesztette régi szép magyaros jellegét. A legtöbb dunántúli városban már egyetlen-egy szűrszabó sincs. Egész Somogyban csak három van: Karádon, Szigetvárott és Kaposvárott.
Kaposvárott meglátogattuk Vajda Sándort, az utolsó szűrszabót; szegényes otthonban lakik, pedig sokat ér a tudása, Ma már egy-két olcsóbb szűrt ha szab. Némelykor a somogyi uraságok szabói keresik meg, hogy a parádés kocsisok részére varrt szűröket hímezze ki. Ezek a kocsisszűrök nem olyan színpompásak, mint amilyenek a nép régi szűrei voltak. A kocsisszűrök posztója rendesen szürke, a hímzés egyszínűen kék vagy bordó.
Végignéztük a zalamegyei vásárokat, de bizony csak az öreg zalaszentgróti szűrszabót találtuk mindenütt. Rövid, szegényes szűrein csupán egy-egy bécsipiros posztósáv a dísz. A kivarrást ma már nem fizetik meg.
Régente egy cifraszűrért 100 forintot is adtak, akkor pedig még több pénz volt az. Különösen a pásztorság kedvelte a szűrviseletet. Viselhették, mert jómódban voltak. A juhász jól pénzelt a saját birkáiból. A kanász csordájában is akadt rendesen 1–2–10–20 darab «eltévedt» disznó. A cifraszűr pusztul, mert elszegényedtek viselői. A bezirkerek is tiltották a német világban, nehogy a betyár-romantikát színesebbé tegye. Azután meg most nem kell már annyit a szabadban tartózkodni, mint régen. A szűr eső ellen védte az embert. Ma már a paraszton is látunk gummi-esőköpönyeget. Jó volt a szűr hidegben, melegben, egyiket se eresztette át. A szűrt leterítették s arra heveredve, nézték a darvak vonulását, csöndes esték ragyogó csillagtáborát.
«Leszakadt a cifra szűröm kötője,
Barna kis lány most ugrott ki belőle;
Csak arra az egyre kérlek, el ne hagyj!
Mert ha elhagysz, mint a rózsa elhervadsz.»
 
«Cifra szűröm szegre van akasztva,
Gyere, rózsám akaszd a nyakamba.
Ugyis, tudod, ott annak a helye,
Még az éjjel betakarlak vele.»


Kocsis-szűr, Veszprém. (324) Kékhímzés.
Fenekes ujjú kanászszűr. Veszprém. (325) Piros-fekete hímzés.
Mikor több lett a bolt, olcsóbb a posztó, a bécsi és a berliner is otthonos lett a szűrszabók műhelyében. A bécsi: piros vagy kék posztó; a berliner: piros pamut. Napon, esőben mind a kettő megfakult. Ez is nagyon sokat rontott a szűr ősi becsületén.
A nép azt tartotta igazán cifraszűrnek, amelyiken több volt a karikó, a kerek bőrrózsa, a közepén a piros pamutpamaccsal.

Somogyi kanász-szűr. (326) A 80-as évek divatja szerint készítette Vajda Sándor kaposvári szűrszabó.
Somogyvármegyének 1857-ben kiadott, már említett ismertetése így írja le a szűrt:
«Fehér szűr-posztóból viselnek felső ruhát, mit Somogyunkban mindenféle számos szűrszabók varrnak, de annak szabata különféle: Nemesdéd, Szakácsi s a Balaton táján kék posztóval cifrázzák ezt ki; ugyan illy formán öltöznek az igali, karádi járásban a tehetősek, csakhogy ezek a szűrujját végén nem varratják be, hanem felöltve hordják, s rövid útra menve is, vászon vagy szőrtarisznyát visznek kulaccsal, eleséggel, midőn amazok a bévarrott szűrujjat kenyérrel, szalonnával, turóval, mellette sós vagy paprikás szaruval megrakják, sőt néha korbácsot, kötelet is tesznek mellé, – gondoskodván szükség esetére. Legtöbb vidéken a szűr cifrázására kék posztó helyett, vöröset használnak, és a kacéros ifjak, pásztorok azzal különfélekép bujálkodnak, s azt még selyemmel is kihímeztetik, szabatát különben megtartván, csakhogy kurtábban hordják.»
Vajda Sándor kaposvári szűrszabó megrendelésünkre készítette a 326. képen látható szűrt, a 80-as évek divatja után. Ő hímezte ki hamarosan a XXVII. tábla kék szűr-gallérját is. A szűrszabók a cifrább mintákat ceruzával előrajzolták. Az egyszerűebbeket fejből varrták. Mintakönyvük nekik sem volt. A vándorló szűrszabó-legények más-más vidékről hoztak egy-egy új mintát, ámbár minden mesternek megvolt a saját egyéni minta-készlete.
Festők, rajztanárok és rajzolók jól tennék, ha megkeresnék a régi szűcsöket és szűrszabókat s megmentenék az összes mintákat.
A posztó beköszöntésénél így nótázott a magyar:
«Nem kell nekem köpönyeg,
Mert az engem nem illet,
Szép cifra szűr kell nekem,
Az melegít föl engem.»
Bizony most már mégis csak köpönyeget visel a magyar. Lódent! Németet!…

Urasági fogat magyar kocsissal. (327)






Somogyi ködmöndiszítések. (XXVIII. tb.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages