Bakonytól a tolnamegyei Sárközig

Teljes szövegű keresés

Bakonytól a tolnamegyei Sárközig

A Gerence vidéke. (1)
Csönd.
…A bakonybéli apátság toronysisakja lent a völgyben, mögötte az ős apátsági kert százados fenyőfái s körül a vadregényes vidék, a régi hegyhajlások, a régi erdőség – és a régi csönd, az a magasztos, lélekbékítő csönd.
A Somhegy alatt hallottuk először az apátság harangja szavát. Csodálatos meghatottság vett erőt rajtunk. Hogy megdöbbenhettek a pogány bujdosók, Koppány vitézei, amikor először kondult itt harang és szava utánuk talált a rengetegben!… Mi szól így le a dugdosott pogány oltárokra az erdőzúgásból, micsoda Isten, akinek hangja olyan erős mint a mennydörgés és mégis olyan panaszosan szelid, olyan segítő és hívó, hogy bujik előle, aki engedelmeskedni nem tud vagy nem akar?…
Hányszor eszünkbe jutnak a szömörkei völgyben pogány őseink! Amikor a harangszó utánuk talál a vadonban, szinte látjuk őket, amint suvadnak be a Holomány sűrűségébe vagy a Hegyeskő bozótjába s marad elhagyatva, pislákolva, gubbasztó füstjével a szikla törmelékből sebtiben összehordott áldozati oltár. És amikor elhallgat a harangszó – és megint a szűz ősi csönd, amelyben Günter atya és a mi szentünk, Gellért barátkozott az örökkévalósággal.
Mert az ő harangja kondult itt meg először, – állítólag Szent István királyunk sógora, Gizella királynénk bátyja – türingeni Günteré.
Tékozló úrfi volt, jókedvű, kicsapongó királyfi, «mígnem megrendüle lelkében, bánni kezdé multját s biztosítani igyekvék lelkének jövendőjét».
A háborgó, meghasonlott lélek örök orvosa az erdő. Csak az elvonulás formája volt akkor kalandosabb. Ma is úgy csinálunk. Günter a Bakony mentén érkezett az első magyar király udvarába s az atyai uralkodó alamizsna-osztogatója ő lett. Nem fukarkodott. Adott olyan bőven a zarándokoknak, szűkölködőknek, özvegyeknek, árváknak, kolostoroknak, egyházaknak, hogy hamarosan kiürült a kincstár (camera regis sub manu sua posita… brevi fuit exinanita). Gyakran rándult ki a királlyal Veszprémből, Fejérvárról, Pannonhalmáról s a Bakony csöndjét mindjobban megszerette: ő kérte uralkodó sógorát, építtetne kolostort a Bakony belében, a szépséges Gerence völgyében, hogy ott elvonulva, «Istennel társaloghasson».
Az ezredik esztendő tizennyolcadik éve táján kondult a rengetegben az első harangszó s ide a vadonba telepedett a könyörület, az irgalmasság, a pogányhódító szelídség és felebaráti szeretet.
Lándzsa, kard nem is igen birt volna a magyarokkal. Harangszóra szelidültek a magányos kis kolostor egyszerű falai alá.
Zord idő volt az még. A lázadó Koppány négyfelé hasítva se tágított: hívei konokul bujdostak szerte Somogyból a bakonyi Koppány (Cuppan) vidékére; itt áldoztak az ormokon, a Gerence rejtekeiben, a Szömörke bujásos völgyében. És itt telepedtek meg, a szeretet fegyvereivel, bátor papok akkoriban már, amikor még nyitott, sík helyen is Hadúrra esküdtek még szerte az országban.
Egy öreg besenyői főember, Tomuzoba (a Tomaj-nemzetség őse, a losonci Bánffyak eleje) szörnyű halált szenvedett pogány hitéért; még Taksony fejedelem idejében ütötte föl sátrait a tiszaabádi révnél s egész István király idejéig kormányozá nemét.

Veszprém, Zala, Somogy és Tolnamegye. (2) (A felkutatott terület térképe.)
 
«Mikoron a boldog István király hirdette az élet igéit – írja Anonymus – és keresztelte a magyarokat, Tomuzoba, mint hitében hiú, nem akart keresztény lenni és feleségével élve eltemettetett az abádi révnél, mert nem kiváná, hogy ő és felesége Krisztussal örökké éljenek». István királyunk nem riadt vissza az erőszaktól a főemberekkel szemben, de ugyanakkor a nép kincsévé is akarta tenni a kereszténységet. Szeretett és szeretni tanított ő is, nem mint azidőben Vladimir nagyfejedelem, aki Kiev népét ostorral kergeté a Dnyeper vizébe s jeladásra «az országnagyok nyakig, mások mellig buktak a vízbe, a fiúk közel a parthoz állottak a vízben s a papok tutajokról olvasták föl a keresztelő imákat, maga Vladimir pedig a szárazon, a parton térdreborulva köszönte meg Isten kegyét».
Igen, a mi királyunk hatalmasan szeretett s csupa jóság azok a legendák is, mélyek ehhez az ősrengeteghez fűződnek.
A király «sürgette a lomhákat, kedvelte a buzgókat; fundációiban rendele papjainak jószágokat, udvarokat, cselédséget és jövedelmet». Az apátság cselédsége: Sár ispán, Fancsal udvari ispán; Mahal, János, Budusa, Lőrinc; Uros a biró, Samudi, Luta, Keta, Taluta, Janka, Radván udvarnokok, akiknek fejét Sár ispán büntetésből lenyiratá; Negus, Nesincs, Nánása, Szákán, Válen, Desee (Dezső), Lava, Béla, Bedládi, Kasodi, Zagordi, Csunya, Kunei, Gnenu, Zaut és Bagot az apátság sószállítói; Botka a poroszló.
Az idegenből érkezett pap hamarosan hozzátanult itt a magyar szóhoz s apránkint került atya a kolostorba a magyarság sorából is, akik kissé, valószínűleg, hevesebbek valának, mint teszem bajor testvéreik, acélosabb és hirtelenebb talán az öklük is, mely oly kis ideje kulcsolódott imára; arcukat se igen tarthatták oda balrul, ha a jobbat ütés érte… Azonban a nép, bár «új ültetésű vala, buzgó lélekkel hallgatta őket», holott még az igricek Árpádot, Bulcsut, Botondot dicsőítik terített asztal mellett s az úr is inkább kedvelé a délceg paripát, mint a szelid alázatosságot, az önmegtagadást kívánó Keresztet.
Hát még az irdatlan Bakonyban!
Ott térítettek. Kereszteltek a Gerence vízében, ahová most a szijácsot veti a cellafaragó s terjedt a magyar ige, amit magyarjaink, Priscillianus, Donatus, is hirdettek.
Csak a jóság, csak a szelídség hatalma!
És maga a mennyei jóság, ő is itt szelidítette a vadont: Gellért.

Bakonybél. (3)
Itt remetéskedett Bakonybélben, itt szerette ő is a csöndöt hét esztendeig, élve tudásnak és szemlélődésnek úgy, hogy jósága meghatotta az őserdő állatjait is, «előtte békén legelt a farkas együtt a szarvas borjával».
Birt ő könnyen még az emberrel is. A jósága! Mert csak így lehetett akkor, ma se egyébként. És ma is így dolgoznak itt a bakonybéli atyák.
Gellért, a velencei születésű bencés perjel, Isztria félszigetén találkozott barátjával, Rasinával, a szentmártoni klastrom apátjával. Éppen a Szentföldre készült, ahol jámbor apja is temetve volt; az apát marasztotta, «mert ha a tengeren ér hajótörés, minden tudományoddal együtt elmerülsz, mert nem vagy te Jónás próféta, hogy három napokig megmaradjál a cethal gyomrában. Kövessed te az apostolok példáját. Eredj és indulj a magyarok országába, szabadítsad meg a gonosz szellemek birtokában lévő lelkeket». Gellért így cselekedett. Átment Zárába s «élelmét és könyveit szamarakra rakva, tovább ment Keletnek, egy vezetővel». Pécsett megpihent Maurus püspöknél és marasztotta őt Anasztázius, a pécsváradi apát is; megnyerte kitünő deákságával» István király barátságát s a király rábizta Imre fia nevelését.
Azután vonult a Bakonyba, a béli kolostorba, 1023-ban.
A hely ugyanaz ma is, mint akkor.

Bakonybéli határ. (4)
A völgy (270 méter magasan) s körül: a Kőröshegy, a Tönkölös, még közelebb a Küeshegy, a Kis- és a Nagygáthegy, a Somhegy, a Fekete Séd vize, a szentgáli erdők és a Gerence. A völgyben az egyszerű kis fakolostor.
Gellért még innen is magányosabb helyre járt ki elmélkedni: a mai Borostyánkút mellé.
Magasztos hely az ma is. Erdőtemplom. A minap, hogy egy ősi bükköt kivágtak, a jelenlegi apát, az áldott lelkű Francsics Norbert, szinte megkönyezte. Ott a Szentkút. Az írás szerint, hajdan «az apátság templomából az angyalok éjjelenkint, elragadó égi hangokon zengedezvén az Úr dicsőítésére zsolozsmáikat, látogatták e szent helyet, hol a patakocska szüntelen gyönge moraja Isten szellemétől átlengedezett ezredéves bükkök lombjainak susogásával olvad össze».
Itt mondogatta tollba könyveit a negyvennapi bőjt idején s miután együtt zengte társaival a zsoltárokat az Úr dicsőítésére, együtt is dolgozott vélük: erdőirtásban, fahordásban vala segítségükre a király fiának magisztere. Amikor egy fanyalábot vitt haza az apátságba, ajtaja előtt talált egy vergődő farkast; a sebzett állatnak ajtót nyitott, bebocsátá, a farkas pedig lába elé feküdt és el nem mozdult, amíg sebeit be nem kötözé; és ettől fogvást nála tanyázott a farkas is, barátságban a kis szarvassal, úgy, hogy együtt jártak ki a kapun legelőre.
Innen hivatott el, Ajtony (Achtum) legyőzetése után a marosvári, már azután csanádi püspöki székbe; útjához – Bakonybéltől Csanádig – fűződik az önálló magyar népzenének legelső történeti emléke.
Innen vivé tanítótársakul magával Ulrikot és Valtert, a két bencés atyát. Az úton «ezen vidéknek erdős részében, mely a sertések tartására szolgált, egy jószág (tanya) feküdt, melyben délre megszálla. Ott azután, éjféltájt, hallá a malomkövek zúgását, amelyeket ő egyébként nem vett vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen? Legottan egy némber, aki a malmot hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig, elámulva, odaszól Valternek: «Hallod-e, Valter, miképpen szól a magyarok dudája?» – és mindketten mosolyogtak ez éneklésen. Csak ez az egy némber forgatta a malmot, dalolása pedig magasra fölment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt az ágyba, még mindig mosolyogva, odaszól: «Valter, magyaráznád meg nékem, micsoda dallamú éneklés ez (quis istius melodiae cantus sit), mely szent olvasmányomat abbahagyni kényszerít?» Feleli amaz: «A dalnak változata az (ista modulatio carminis est); a nő pedig, aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk s urának buzáját őrli olyan időben, amikor e földön más őrlőmalmot feltalálni nem lehetne». Mire a püspök: «Mesterségesen jár, avagy munkálásra?» Mondja Valter: «Mesterségre is, erőfeszítésre is; nem igás barom vontatja, de ama némber forgatja körül kezével». «Mely bámulatos dolog – mondja a püspök – miképpen vesződik az emberi nem! Ám, boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt, mégis ily vidám kedvű és zúgolódás nélkül teljesíti köteles szolgálatát». Egyszersmind nem csekély értékű pénz összeget küldött a leányzónak.

Metsző a Bakonyban. (5)

Az őserdő nyoma Bakonybélben. (6)
Csendül a nóta ma is munkaközben és olyankor mennyire sajnáljuk: ha Gellért életírója bár följegyezte volna szavát is annak, amit az a megelégedett némber dalolt!
Ez volt a Bakony idillje.
De volt bizony baj is, pörlekedés is. Említsünk példának egyet Sörös Pongrác Benedek-rend históriájából, ahonnan máris citálgattunk.
Bizonyos rossz ember, Euzén nevű, el akarta foglalni az apátságnak Tatától és Peregrinusztól kapott jószágait. Az apát a király elé vitte az ügyet; Euzén megrettent s visszabocsátotta a birtokokat. A király a visszaadáshoz Gil fejérvári kanonokot küldte ki, azzal a meghagyással: ha más baj akadna, igazítsa el azokat is. A szüzi nép ugyanis magáénak vitatta azokat a földeket, amelyekért eddig árendát fizetett s úgy folyamodtak a királyhoz, hogy a Kajár déli részével összeeső jószág jogos birtokuk. A pert elvesztették; a régi perjogban a pervesztettet ellenségnek tekintették (ezért nevezték a pert harcnak, viadalnak is) s az itélet után valóságos hadi megtorlással éltek. Így jártak a szüziek is: Gil, mint poroszló, fölégeti Márton malmát, bárddal veri szerte Péter házának ajtaját s a többi szüzi házat ledönteti és kiveri őket a kajári területről, mire elismerték, hogy köteles árendásai az apátságnak. Az apát (Apa nevű) vállalta az alkut, úgy, hogy minden telek ád egy csöbör mézet, öt köböl búzát azzal a «nagy köböllel» mérve, amelyet a király a maga kezével mért meg s azután Bakonybélbe, «Szent Móric házában» küldött, hogy ott őrizzék.
De adakozók is voltak.

Pribilla János telke, Bakonybélben. (7) (A mestergerenda évszáma szerint: 1814-ből.)
Folkomár ispán Szent Móric egyházának adta Polány nevű birtokát két ekével és négy mansióval (tanya), amelyeken laktak: Sudán és leánya, Pita; Somos és fiai, Somos, Bol, Kicsid, Cin és két gyermeke, Ruzsa és Bugos, meg a testvére, Rue; adott továbbá egy Seged nevű szolgát, két harangozót, Jeremiást és Vodamot, vélük anyjukat és testvérüket, Hugost és Katalint – továbbá több szolgálót, hogy az atyáknak posztót szőjjenek. A szolgálók neve: Lence két leányával, Bibubrával és Dubával; Hugod és testvérei, Degve és Cuce. Adott a jószággal tizenhárom vadcsikót, harminc sertést és száz juhot. Vala pedig a jószág határa a Kőröserdőnél, innen vonult valami temetkező (sepulchrum) helyen át Surt malmáig, onnan a bélpoklosok szigetecskéjéhez, majd az Egrud vizén át egy kúthoz s onnan, egy rókalyuk mellett el, vissza a Kőröserdőhöz. És az apátságnak adta Merete nevű birtokát is, két ekével és két mansióval, amelyen Miklós és Vendég laktanak; adott Henye birtokán hat szőlőt, mívelése Attára vala bizva és fiaira, akiknek neve: Csega, Fornád, Uzdra és Lusad. Adott végül két szőnyeget, egy bissusból és egy vászonból készült függönyt, egy tálcát és egy födeles kupát, e kettőnek súlya vala négy ezüst márka.

Matyasovszki József háza Bakonybélben. (8) (Előtte a kiskert virág nélkül.)
Mindez régen volt.
A közelebbi időkben az adakozók nagyon megfogyatkozának. Még András királyunk gondolt a bakonybéli atyákra s nékik ajándékozá a veszprémmegyei Máncshegy alatt fekvő Szent-Keresztet, akkora földdel, a mekkora a templom cintermétől a négy világtáj felé «két nyíllövésnyire elterül».
Pör azonban, harc és viaskodás, támadt bőven s már nem a mi jó királyunk, boldog István itélt. A bakonybéli jámbor atyák jószágait megtépázta a szomszédság, az Eszterházyak szarvasai bódorognak ma is azon az ősterületen, ahol valaha békés bencések szedegették a jó cseperkét s a zamatos szilfagombát, a bükkfaoldalon lapuló gévát, mind a maguk termését.
De azért nincs baj, sanyarúság sincs az ősi kolostorban – és megvan a régi magyar szivesség; a mindenható, a Bakonyt is meghódító szeretet nem kevesebb, nem gyöngébb, mint akkor, amikor először ringott szerte a harangszó az ezredéves rengetegben.
És a csönd, az a magasztos, lélekbékítő csönd!…

Bakonybéli régi gádoros ház. (9)
*
Csönd a faluban is.
A nagy szárazságban már hetek előtt összeaszott májusfák magas póznáin libeg egy-egy fakó zászló, nemzeti színű: követválasztásról marad meg s a tavaszi örömfára tűzik esztendőnkint, ha «ablakfirhang»-nak ki nem szabják.
A tiszta, gyakran meszelt házak közt vigyáz a csöndre a bakonybéli bencés-apátság méltóságos tornya.
Az emberek munka mellett, az udvaron, a «sopár» árnyában; az asszonynép is munkán, künt a földeken, az erdők alatt. Egy-egy ős bükk az utcán, a régi erdőből maradtak a faluban, amikor a falu épült az irtott területen; némely ház előtt ott van még ülőkének a kivágott óriási bükk tuskója, két-három ölnyire kígyózó gyökerei még a földben s amint az eső elmosta a gyökerekről a földet, látszik, milyen makacsul kapaszkodnak a sziklák közé az ősi helyen (6).
De milyen régi csönd!… Az ember önkéntelenül csittítja a maga szavát is.
Egy-egy leány vagy asszony tér haza a munkáról, «gazizélni», gyomlálni jártak. fejen hozzák, batyuba kötve, a frissen sarlózott füvet, keverni a récéknek. Halkan köszöntenek, amint elhaladnak mellettünk:
– Dicsértessék!
Amire «Mindörökké!» a fogadjisten.

Kápolna egy bakonybéli utcaajtó mellett. (10)
Középtermetű, gesztenyebarna s vegyesen szőke, egészséges formájú a fehérnép; jelentéktelen arcok. Nem is tiszta magyar fajta, – Koppány megszelidült pogányait nem itt kell keresnünk, hacsak egy-egy tősgyökeres pásztor-familia, mint a Pizse Molnárok, nem azokból maradt, – betelepült tót és német az idevaló, de gyönyörűen ide magyarosította őket az a néhány magyar család, meg a bencés-apátság, meg az ősmagyar Bakony.
A falu mindjobban terjed. Ötven év előtt még erdő volt a Pityerdombon, ma már ott is helyes házikók, s faragnak szorgalmasan a vellások és talicskások.

A bíró kertje a ház előtt. (11) (Az egyetlen Bakonybélben.)
Akad egy-egy gádoros régi ház, de itt is fogy a zsupptető s helyette modern cementlapok tarkállanak ki a tető fölé boruló lomb alól.
Régi építés – a szoba mestergerendáján az évszám: 1814. – a Pribila Józsefé (7), felesége nagyapja, Palkovics János építette; kémény nincs, a konyha «füstös», ami azt jelenti, hogy a nyitott «kutyás» tűzhely füstje a konyhaajtón jut ki, azért mindig füstös is a konyhaajtó felső küszöbje s a fehérre meszelt falat ott, a füstjárás helyén, agyagos mésszel keni ki minden szombaton Pribiláné.
Kis kert alig egy-két ház előtt; van a Matyasovszky Józsefé előtt, de csupasz, virág nincsen benne, csak a kiskert helye van meghagyva (8). Gádoros régi épület a Hasprai Lajosé; «kűoszlopos» gádor van Makó Német Imre házán, amiben az a nevezetes, hogy a «kűoszlop» agyagból van tapasztva; faoszlopos gádor Ajk Mihály udvarán; jámbor ember Haspra János a faluvég utcában: kicsi kápolnás fülkét rakott a kerítésébe, hogy úrnapkor oltárt állítson ott; van ilyen fülke több is a Borostyán-utcában, mely a Kálvária felé vezet (10).
Módos ember Gasparics, a biró. Jó gazda, szemes kereskedő; megrendel a faragóknál tizenöt-húszezer favellát s adja tovább, nagyban. Háza előtt virító kis kert, tisztára seprett udvarán is gondozott bokrok, a téglából rakott oszlopos gádoron virág, oldalt a hidasok (sertésólak), krumplis-verem, tik-ólak; a láncos kút mellett nagyanyó kever vacsorát a kis récéknek (11, 12).

A bakonybéli bíró udvara. (12)
– Dicsértessék!
A konyha fala teli városlődi, herendi új cseréppel; egy-egy régi tál is akad Dudarról, ahol a dudari tatármaradék olyan gyönyörű vagdalásos, meg hímzettes fehérmunkát tudott még tizenöt, húsz év előtt, hogy nem győzzük csodálni azt, ami még imitt-amott találkozik belőle. A Gasparics család ereklyéje a nagyapa itcése: butélia az egykori somhegyi hutából. Ugró szarvas az üveghasán, mint a szentgáli pinteseken, de benne, magában a palackban is van valami nevezetes: három üvegtörzsecske nő ki a palack fenekéből; az egyik törzsön kígyó, a másikon madár, a harmadikon leveles ág.

Lakatos Mátyás kapus háza Bakonybélben. (13)
– Van-e panasz a községre, biró urunk?
– Semmi baj ezekkel. Megférünk. Eccer, eccer, ha valamelyöknek egy-egy zirci ács vagy kőmíves, aki Pesten dolgozott, elcsavarja a fejét afféle «cokilistáskodással», csak jól rá kell ripakodni s békén ellisztűnek. A bort?… Megisszák. A háromemberes bort is. (Az a bor, aminek megivásához négy ember kell: egy, aki issza, de úgy, hogy két ember fogja, a negyedik meg önti beléje.) Baj csak az, hogy a szőlő nálunk késő érik be, aratni is két héttel később aratunk, mint lent a Balaton mellett, de a szárazságot is jobban birja a Bakony. A dolgot se röstelik. Csak egy akadt, aki elment Amerikába: hozott haza egy kis pénzt, megvett egy kis irtást a Kiskúttetőn, se szántott, se vetett, csak elszórta a magot, mert, aszondta, azt tanulta ő Amerikában, hogy nincs párja az erdőtalajnak… De aztán leshette. A pénze bizony ott maradt a földben. Ez a föld nem ád ingyen nékünk. Amerikába?… Hát mennek, mennek, a Bucses Ferenc sógora is küldött már haza az idén kétezer pengőt, földet vétetett. Mert visszajönnek ezek és a szenngáliaktól mindig lehet földet kapni. Hogy a viselet?… Az nincs nálunk, kérem. A környéken nem is tudom, csak a dudariakat; azoknál még találkozik pruszlék, puruszléknak is mondják, aféle melles. A mieink magyart viselnek, de semmi jeles rajta; az asszonynép a kéket, köznapon, de a vasárnapi is csak olyan. Ahogy Veszprémben árulják. A szűr?… Akinek van régi, az cifra, ámbár, hogy arról is leszedették a cifrát az ötvenes években, a betyárok miatt. Úgy parancsolták a becirkerek…

Horvát István bognár háza Bakonybélben. (14)
Erről még lesz szó, most gyerünk át a kovácshoz: Bajcs Istvánhoz (21).
A kovácsok ezen a vidéken mind Bajcsok, amint hogy a pásztor, ahány, az mind Pizse Molnár.

Kocsis József csipkés-párkányos háza Bakonybélben. (15)
El a tágas térségen álló Luca-kútja mellett, – a piacot, nagy békességben veri föl a dús mezei mályva, – a Pityerdomb tövében a kovács ősi háza. A szűk és nyitott gádor végiben tárt boltozat alatt a százados műhely; kerítés nincs. Minek is?
– Nem a kerítés a hiba itt, uram, – oktat Bajcs István, – hanem az adó!
– Ugyan! Baj is az! Nem kell fizetni, aztán passz.
– Úgy ám, de lehúzzák miatta az emberről a göncöt is. A kerítés se használ, begyünnek.

Bakonybéli udvar és alsóház. (16)
– Itt hentereg, a sok ráspoly, pöröly, kalapács, könnyen eltévedhet belőle. Holmi facér ember, valami enyveskezű?
– Itt, uram, nincs olyas ember, – mondja a kovács. – Szerszám künn maradhat éjszakára. A minap künt feledtem a vágó fejszét az úton, reggelre bevetette valaki a konyhaajtó elé. Ha meg elviszi?… Az viszi, akinek jobban köll. Tudhassa mindenki, hogy a kovácsnak leginkább köll.

Májusfa Zsid utcáján. (17)

Nyári táncoló hely, (Sopár) a bakonybéli fogadó udvarán. (18)
Térünk visszafele, az apátság kertje mellett. Óriási fenyőfák, a mult század elejéről, néhai Guzmics apát ültetései: a bükkös és vérbükkös nagykert végében valóságos székesegyház ősi fákból. Odébb az apátsági kistó, ahol valaha az apátság kőedénygyára állott. Kiérünk a templom elé. Itt is, itt még régibb, olyan áhítatosan ódon a csönd (23).
A csöndben, hatalmas hársfa alatt a régi kőszent; nepomuki Szent János, a miről az a dévaj mese, hogy leveszi a sipkáját, ha meghallja a déli harangszót… Egy herendi jámbor német leste is, déli harangozáskor, de a kőszent nem vette le a sipkáját; bément panaszra az apátságba, ott megbékítették, hogy a kőszent ma nyilván nem hallotta a harangszót – de talán holnap!
Az apátság majorjában (micsoda kilátás nyílik onnan a Gerence völgye felé!) nézegetjük az igákat. Akad-e valami hímes? Csakugyan, a béfák vége a jármon agancsosra van vágva, áttört kereszt a díszítése; Bucsek Ferenc tud az ilyesmihez, a tislér meg bekeni zöldre, a szélit pirosra s egy egy-fehér pötyöt is ejt rája.
Régi gádor a bakonybéli Borostyán-utcában. (19)
Amint így ókumlálódunk, egyszer csak lassan, – olyan harmónikusan, hogy nem lehet megriadni tőle, s nem bontja meg a környezet arkaikus szundikálását, – megmozdul a csönd. Méla kolompszó: a páskomról érkezik haza a jószág.
Egy öklömnyi kis pásztor, egy Pizse-gyerek tereli, ostor nélkül, csak úgy biztatással.
Hogy mennyire Pizse, a kis fattyú! A szeme is másként villog. Tudja a «Dicsértessék!»-et ő is, de úgy nem illik vakmerő kis ajkára a szelíd halk szó, akkor látszik rajta a fajtája, amikor a jószág után rikolt: megnő olyankor, szilaj a mozdulata, s neki menne a tülekedésre készülő bikának.


Makó Német Imre régi háza Bakonybélben. (20)
– Errébb, te! – hívjuk őt.
– Minek?
– Azt mondjad, egyszeribe, kit szeretsz?
– Senkit, – feleli habozás nélkül a gyerek.
– Apádat, te?
– Nem.
– Anyádat?
– Nem, – mondja még határozottabban.
– Hát?
– A kis borjut.
Ez a született pásztor.
Ballaghatunk tovább, le, a Gerence partjára, Palkovics Mártonékhoz. Régi udvar, kerítés nélkül (25). A gádoron, egy avatag talicskában szunyókál a kutya.

Bajcs Kovács udvarán Bakonybélben. (21)
– Mer’ e még minditig itten fekszik, – fedi őt Palkovics néne szeretettel. – Azt se bánná, ha dunyhát adnék rá, meg vánkost a feje alá.

A kis Bajcs Emma kertje. (22)

A bakonybéli apátság temploma. (23)
Régi, füstös konyha, de már a szobában városlődi zöldmázos kemence, haloványzöld ragasztékkal. Az udvaron tik-ól, krumplis verem, ódon hidasok. Az udvar végiben a régi száraz malom, «ahun csak daráltak»; hatszögletes épület. A parton a fürészmalom, a metsző, mellette halomban a százados törzsek.

A bakonybéli gabonás oldalfala. (24) (Simánfalván látott törökbuza-kas – II. kötet 101–112 oldal – gerendaváza itt mint vakolatdíszítés szerepel.)

A bakonybéli vellafaragó Palkovics háza. (25)
A kert végiben, a Gerence vizére ereszkedő hajlásban, lombok alatt, a jó hűsön, két sopár, meg a kemence-szín: a műhely. Ott dolgozik két emberrel, meg fiával Palkovics Márton, a vellafaragó (28.)
– Kicsit mérgesen kell szólni neki, – mondja Palkovicsné, – mert nehézfülű ember.
Körülnézünk.
A pöszmétebokrok mentén száradnak, a «nagyhajtóba», meg a «kishajtóba» szoritva a vellaágak; a szárítókemence mellett rotyog az üst s benne is főnek a vellaágak; az üst mellett a kezdetleges «marató», amelyen a görbülést adják meg a vella hegyének. A sopár alatt a kézvonó pad, a «vonyószék». Maga a sopár afféle lugas: négy ágasfán hat hasló, tetejére szórva, födélnek, a «szijács» (26, 27).

A «nagyhajtó» előtt. (26)

Nagy hajtó, kis hajtó. (27)
– Hogy a szijács micsoda? A vonyatforgács. Annyi, hogy tüzelni nem győzzük, beléhordjuk az utakba. Itt dolgozunk a vonyópadon. E’ meg? Hát csak a négy lába, a nyerges pad, maga a nyereg, a fej, ami alá ide szorítjuk a fát, osztán a fejszeg, a fejszár, lent a papucs (Erdélyben lábító a neve), a nyeregtartó, meg a nyeregszeg. Ezen kocogunk egész nap. A szerszámaink?… Itt vannak. A vonyókések, rendbe, a vonyórácson. Meg az aprószerszám: a simító, a szélesvésü, a patkavésü, zápfuru, keresztfuru, szegfuru, kis vésü, sulyok, meg a kisfürész. Fő a topor (hasító fejsze). Kell a «mérték» is. A «patka-mérték», mert a patkát mérjük ki vele. A patka meg: a vella két oldalsó ága odáig, ahol a hegye indul. Középső része a vellának a «hosszi ág». A mérték mutatja meg, hová kerüljön a «patkalik», ahol át kell ütni, – a két oldalágon, meg a hosszi ág «széleslik»-ján, – a zápot. A hosszi ághoz is van mértékünk, a «hosszi ág mérték». Egyéb sincs. Még a bürkét se feledjük (kis bőrkötény) amit a vállunkra vetünk, mint a tarisznyát, amikor nyelet vonyunk, hogy a szálkás durung ne rontsa ki az ember ódalát (30).
– Aztán fizet a mesterség böcsületesen, Palkovics bácsi?
– Az adó kitelik belüle. A taplósok, Zircen, amikor még megvoltak, többet kerestek. Pedig nem rontották magukat ennyire. Keresünk. Ahogy a fa adódik. A piacon egy vella harminc krajcáron kél, de az odahordás!… Mi inkább sommázunk. Az keres többet, akinek telik a piackodásra. A fa, hogy micsodás? Bükk, kőris, ihar, gyertyán, jávor, de jó nekünk a cser is. Hogy mennyiér’ fizetjük? Egy fa most, mert már hitványabb: harminc, negyven forint. Ha jó, telik belüle négy-ötszáz vella. Ha ki nem jó, abból egy se nincs. Abból lesz kerítés, kaloda, kohó, vagy talpat csinálunk belőle. Hogy a kohó micsoda? Amin a fát hasítjuk. A fa pedig akkor nem jó, ha nem hasad, ha «szákás». Mert csak hasítani lehet nékünk, tekintetes uram! A fürész alig kerül kézbe. Legtöbbet csak a vonyókés, meg a simító, akivel a nyelet gömbölyítjük meg. No, meg a topor, ott a faragó tuskón. Neki kezdünk Péter-Pálkor, aratás után s megy a dolog husvétig. Addig dolgozni nem lehet, ami korig a fa «leves». Amikor már nem leves, akkor «vágunk» az erdőn. Télen?… Vonyunk. Tavasztájt megyünk vele faluzni is a felső Bakonyba. Cseréljük a vellát kukoricáért, répáért, ami itt nem terem. Mi hárman, meg a gyerek, elbánunk egy esztendőben tiz-tizenöt fával.

Kész vellák a sopár alatt kalodában; tőke, rajta a topor. (28)
– Az asszony segít?
– Minek?… Az asszony ád enni. Mi azért aratunk nekik. Ember farag. Az asszonynak a földeken van elég munkája.

Vellák a bakonybéli Gádoron. (29)
Kioktatott bennünket Palkovics bácsi a bakonyi formás favella minden alkotására. Van benne egy hosszi ág, két rövid ág (amelynek nem hegyesedő része a patka s a hossza egy arasz); a három ágat a záp tartja együvé. A három rész előbb négy vagy nyolcszegletüre van nagyolva, aztán következik a simítás; azután a főzés az üstben, hogy puhuljon a hajlításhoz, a marató alá.
– Drága jó víz az ott az üstben! A forrt víz vörös lesz. Jó, amikor állja a láb. A Pribila János, aki sokat jár szekeren posta után, Zircbe, attól gyógyul csak, meg a Makó Német Imre köszvényének is az használ csak.



Hogyan készül a vella. (30)

Veszprém. (31)
– A kész vella megyen a kalodába. Egy kalodában elfér tíz vella: csomóba fűzve «összepászítjuk», beszegezzük rövid szeggel s mehet… A kalodán csak a «csüszeg» meg a «hátsó szeg» (27–30).
Érdekes, hogy a kaloda szó eredeti jelentéséről Palkovics bácsi semmit sem tud, az már itt elveszett, olyan nyomtalanul, mint a temető domboldaláról a Szent Gellért kápolna.
Ott is csak olyan arkaikus csönd: a temetőben.
Baloldalt a régi sírok, legutolsó gondozójuk is a föld alá került már s kezdődik fölöttük az új élet; ma még virágos rét, de már sarjad az új erdő is, száz esztendő se telik, lesz belőlük lomb, a lomb alatt árnyék, aztán, egyszer talán favella…
Jobboldalt a frissebb elmúlás. Néhány egyszerű fakereszt csak, néhány kő.
Ványik, az első bakonybéli gazda felesége sírján olvassuk
Szeretteim ne sirjatok,
Én is voltam mi ti vagytok,
Odafenn az ég a hazám,
Ti is odajöttök hozzám.
Az első sorban feküsznek az apátság halottjai. Sárkány Miklós dr. apát, aki negyvenöt esztendeig volt itt a nép jóságos apja (1802–1891.); Markovics Adolf, perjel (1822–1898.). Nagy kort ád itt jámbor remetéinek az erdő!… Sírkövükön az apátság címere: Szent Móric, a páncélos tébaisi ezredes, balkezében Krisztus zászlaja, jobbjában lándzsa!
Köröskörül a zöldelő hegyek s a rengetegből árad le ide is az az áldott csönd.
*
Hová lett innen, az a sokszor emlegetett, az a visszaáhított «régi jó világ»!?…
Mind elmúlt!?
Még van egy falatka belőle.
Eldugva a ma is rengeteg Bakonyban, az ősi Feketehegy alá, túl a Küvestetőn, ahol hollós Mátyás űzte a bükkös királyi vadját, a hímszarvast: Szentgálon (32).

A Kövestető Szentgál fölött. (32)
Ahány virtusos, zamatos magyar eset a Bakonyban történt, azt a szentgáli nemesek, a «királyvadászok» cselekedték nagy idők óta, mert valának ők «publikált nemesek», mind az ötvennégy család – és azok, magyar nemesek ők ma is, mindannyian, akik megmaradtak belőlük ezekre a bakonyirtó, véderdős, szürke napokra, amíg ki nem szalad alóluk éltető ősi talajuk, a Bakony. Mert megindult már, fogy már nagyon s maholnap telefonon beszél haza tisztáért az asszonynak a kanász is, Pizse Ferkó, akinek pedig tizennégy szél a gatyája s a subája olyan cifra, hogy ötödnapja rajzoljuk már, mégse tudtunk elkészülni vele.

A szentgáli református templom 1771-ből. (33)
Valának ők elébb is csak valahogy, királyi kanászok, s azután pedig, amikor meg szorult nagyurunk, II. Endre király nyalábbal szórta a szabadalmat, ráadást az aranybullára, a vitéz szentgáliak kapták a Bakony javát, harminchatezer holdat, le a Balatonig, ahol ma is ott vagyon még Udvardiban a Szentgáli-itató.
Hogy miért? Hogy minek?… Sor kerül arra is mindjárt.
Nevezetes voltuk híre fogadott már – ahol nyoma sincs többé telegráf-gerendának, ahol feketedik az erdő, s pogány magyar áldozótüzek maradékának vélnéd egy-egy bércalj tisztásán a tuskóirtás magasba kavargó kék füstjét – az Akli-pusztánál; emlegették őket a vendégszerető Pénzeskuton s kocsisunk a Somogyhegy aljában, meg az ősi bakonybéli kolostor fölött, a Pityerdombról mutogatta a szentgáli határt.

A szentgáli katolikus templom, a mit a reformátusok is segítettek megépíteni 1810-ben. (34)
– Ahol e’ a hármashatár, ahová a Laposok szolgálnak le! A Küvestető, a Gellánhajlattal! Amott Pápavára, Hajszabarna, a’ már mind az övék, ami aztán gyün, a Séd vizétől. Az Eszterházyaknak se igen tágítottak. Elmulattak belőle már jócskán, de maradt még nekik annyi, hogy trágyázni ma se győzik.
– Az erdők is?
– Persze. Nekünk csak a vágás. Jó világ volt az, amikor ők árulták a fát! – sóhajt a kocsisunk. Vásár előtt mi fizettük az áldomást három napig. Ők daloltak, mi meg vágtuk a fát, a javát. Nekünk is jó volt, ők se sajnálták… Akkor még a herendi csárda is az övék volt. Olyan se lesz itt eztán!… Szólt ott a nóta mindig: Hej, Luca Panna, Luca Panna, megy a kútra!…

A nemes Fazekas-család portája 1600 elejéről Szentgálon. (35)

A nemes Kovács királyvadász familia szentgáli ősi portája 1735-ből. (36)
Az áldott, kedves főtisztelendő urak a csöndes bakonybéli kolostorban, – akik úgy megbecsülik a vendéget, hogy párnát raknának néki oda is, ahová csak tekint, – ők is fájlalják a régi jó világot.
– Elmult, spektábilisz, elmult. Hogy pásztorembert mutassunk, olyan régi módit, pápai süvegest, kék gatyásat?… Csak egy kicsit elébb tetszett volna érkezni! Utolsó régi kanászunkat, Pizse Molnár Istvánt (nagy pásztornemzetség a Pizse!) most két hete temettük el… Az öreg Istenes János meg volna még, de őt bajos lesz szóra birni, nem szeret urak előtt mutatkozni, amióta Savanyu Józsi felkötötte magát Veszprémben. Aszondja, valami maradhatott utána, azt firtatják az urak!… Itt volna még a Ványikoknál a vén Simon, de ő is örökké mérges. Elmult, spektábilisz, a régi Bakony, csak még a szentgáliak! Ott lesz még, a régi jó világból!

Szentgáli utca. (37) Elül a nemes Izsó-család ősi portája a XVII. század végéről.
Gyerünk hát, Szentgálba.
Bélből indultunk. Irgalmatlan út, az irtásos Küvestetőn át. Az irtott tetőkön mintha fogát vicsorgatná a csupaszra vetkeztetett hegy, – hogyne, amikor az erdőt földestől adja el a szentgáli nemes úgy, hogy tarlás után ingyenbe marad a föld. De mikor annyi volt s bőven van ma is még.

Vaszari György háza Szentgálon a XVII. századból. (38)
Meg külön filozófiája is van az útra a szentgáli kompetenciának. A néhai bírónak, nemzetes Sebők urabátyánknak panaszolta az alispán:
– Kutya rossz az út, nemzetes bíró úr!

A régi Varga-család portája Szentgálon. (39)
A nemzetes úr ezt felelte:
– Rossz-e? Hát aki nem szereti, járjon mellette.
De szép! Csodálatos, hogy milyen szép! Az ereszkedőnél, ahol a Tót Béni pusztája («Sok méhéje is van»); a Dobán-majornál a Pörjesbörc (Perjésbérc) alatt, ahol a metsző (fürészmalom) van (5), meg a régi módi birkausztató a Pizse-nemzetség kezén; meg ahol a Feketehegy véderdős oldalán az erdők bársonyát szüntelen cirógatja a Som-hegyen lakó szél… Aztán a Pörjesbörcön, ahonnan belátni Németbánya tetőire, nem a régi bogárhátú házakra, új már az is, piros, sárga, szürke «cimen vagy éterni» (cement- s eternitlapok) – de oly szép szinesen kandikálnak elé az erdőség mély zöldjéből! És látni a bércről a Kiskút tetőt; a magasban, lilás párák közt Bankavárát, háttérben a Tönkölös tetőn a «Podnenecki vár»-at s a Kékhegyet, mely ellátszik tiszta időben Győrig, Szentmártonig. De röstellem, hogy ezeknél a Rocher de Nay-t-t, a Dent du Midit, a Rigit, a Mont-Blanct elébb csudáltam…
És ez mind szentgáli határ, amit nem lehetett elmulatni századokon keresztül, máig se. Pedig iparkodtak véle, emberül.
Előttünk a község.
Két zömök templomtorony. A református a régibb (1771-ben javították) a katolikus ifijabb (1810), azt már a reformátusok segítették építeni, persze nagy áldomások során, de magyar barátságból (33, 34).



Sárközi leányok ünnepi viseletben. (I. tb.)
A község! Hamarjában érdekesebbet, változatosabbat, a régit megőrzőbbet nem tudnék ajánlani annak, aki Tuladunán keresi, tanulja az ilyet: a régi mészárszék háza; nemes Berhiday Gáborné udvara; nemes Fazekas Mihály portája 1600-ból (35); a régi nemes Hegyi-család sarokportája; a nemes Kovács, királyvadász három jeles ősi háza, amelyek közül a legfiatalabbat 1735-ben tatarozták (36); a nemes Izsó nemzetség portája (37); a nemes Vaszary familiáé a tizenhetetik századból (38); meg az apróbbak, a bocskorosságé – a Kása Gáboré, a Varga Gáboré, a Kövecses Gáboréké, a Barcza Gáboré, a pipási Kis Gáboré; megcsudálni való nemes Dienes Károly hidasa és van két ősi herkelik (padlásföljáró) is még, amiből olyan kevés akad már, hogy ezek közül is az egyiket éppen most falazzák el, – ha holnap érkezünk, nyomát se látjuk többé.

Varga Gáborék háza Szentgálon. (40)

Barcza Gáborék régi gádorja Szentgálon. (41)
Pedig kell ám mindez, ha magyar építést, magyar stílust akarunk teremteni, mert a subagallérból soha se lesz nemzeti architektura.
Mindezt egy aranyos kedvű, igen művelt pap, főtiszteletes Gózon Gyula mutogatta és magyarázgatta nékünk. Ahová beköszöntünk, szivesen látó mosolygás fogadta; egy jó szava, egy kis jóízű dévajkodása volt mindenki számára, öreg bácsinak, fiatal menyecskének. Mondják: temetni is szebben tud, mint esketni más pap.
Kuruc elődjei valának. Semmi okmány, semmi emlék a régi parókián, elhordott mindent az idő, meg a tűz 1732-ben, – nagy veszedelem ezen a széljárta helyen a tűz, azért is minden udvaron ott a szikracsapó, – de egy írás maradt 1760-ból, amelyben Kanizsai Pálffy János püspök keményen meghagyja a pápai várkapitánynak: ha pediglen «Bakó Márton, engedetlen szentgáli református pap bémegyen, vettesse börtönre».
Nem is cserélné el a szentgáli parókiát holmi kis tót püspökséggel, a főtiszteletes úr.
– Nevezetes hely ez, uram, egyébként is! Nyugta szerint bizonyos, hogy a pesti királyi várpalotához a deszkát, a tölgyfa deszkát Szentgál szállította az építőknek!… Jó világ ez ma is még. Csak a viselet pusztult el, meg az ősi vadászkürt siketült meg. Viselet, a régiből? Csak egyetlen egy «fecskefarkú» dolmányról tudok, Fábián Bálinté, de a zsinórt ő is leszedte már a hátáról (47). Hanem kaszinónk, az van, 1839-ből való. Mihelyt Széchenyi biztatta az országot, hogy kaszinókat alapítsanak, mi szót fogadtunk a nagy magyarnak tüstént; 47-ben már állandó épülete is volt a mi kis kaszinónknak s azóta se hagytuk bitangjába. Művészet?… Az is. Van egy csutorám. Egy pupos, sánta, kis esett ember csinálta az effélét. Az enyimet is, egy kis hasasat, főzött kecskerágó (püspöksüveg) fából: a Mátyás József.

Szentgáli régi bolthajtásos istáló. (42)
Portré is van rajta: borozó közvitéz barátja. Vitézkötést pedig senki olyan kacskaringósat nem rajzol, mint az öreg Dankó, a kiérdemesült szabó céhmester. Üveg is van a régi somhegyi hutából. Kőedény is a bakonybéli apátság hajdani műhelyéből… A többit meg tudja nemes Kovács János bátyánk, a királyvadász. Gyerünk hozzá!
Könyvet lehetne írni abból, amit nemes Kovács bátyánk révén tapasztaltunk. Hogy ezt a könyvet elmulasztották, hogy ezt a világot papiron nem marasztották, amikor még épen megvolt, amikor limonádéízű német nyavalygást, érzékeny lugasi románcokat fordítgattak meg utánoztak a magyar pennaforgatók! Mennyi jellemző magyar egészség, mennyi ősi jókedv, mely turáni bölcseség s mind elhordta az új idők hebehurgya szele, pedig megrigolálhattuk vón vele, az idegen guanó helyett, vékony humusú modern irodalmunkat hosszú időkre.

Pipási Kis Gábor háza Szentgálon; előtte kis kert. (43)

A Fazekas-család régi háza Szentgálon. (44)
Nemes Kovács János bátyánk tipusa a tuladunai egyszerű, régi jó világból maradt nemesnek (48). Tenyerén a szíve, de van is hatalmas tenyere! Tekintélyes toka; egy kis has, hogy éppen módos helyen csilloghasson a nadrágszíj csattja; derüs szem, zömök sasorr; tempós, meggondolt szóejtés, uri szivesség s komoly dévajság; a hangban valami kedves parancsolás, amikor kér is.
– Egy pohár bort, édes öcsémuram! E’ kis száraz kalbászt, mer’ mi már ebéd után vagyunk. Addig csinál az asszony egy kis gulyáslevest, meg egy kis turóscsuszát is.
A gádoron szarvasagancsok, a régi pintesen szarvas, szarvas a poháron, a butykoson, szarvas a sétapálcán.


A Horvát-család régi háza Szentgálon. (45)
– Az a mi cimerünk, a királyvadászoké, a szenngáli nemesi közbirtokosságé.
Lerajzoljuk őt is, a pintest is.
– Csak valami huncutság ne legyen belőle!
Kovács néni magyarázza: a pintes régi, a Somhegyről, annyi idős, mint én (1836) öregapám használta, aki vadászbíró volt; rajta az is, hogy «vivát», mer’ a nemes ember pintesén az volt, hogy «vivát», a parasztén csak «éljen»… Csak azt fájlaljuk, hogy elébb nem tetszett érkezni. Nagymosás van, a maradék is elfogyott. (Már ekkor van annyi ennivaló az asztalon, hogy hatan jóllakhatnánk).

A szentgáli református parókia. (46) Épült 1832-ben.
– Mer’ úgy szokás az, öcsémuram, – oktat nemes Kovács bátyánk, – hogy nálunk a leves: ahány ember, annyi tyúk, de abbul csak annyi leves, hogy mindenkinek éppen egy jó tállal jusson. Ugy-e, gyöngyöm?
A gyöngyöm a kicsi unoka. Öt fertály esztendős, piros sipka a fején, kis zömök vitéz: – egy kis bort neki, mert szereti, magyar nemes ő is!
Hogy ragyog nemes Kovács bátyánk szeme, mikor a gyerekre tekint! Csupa szeretet, gyöngédség: az unoka… És megtelik könnyel a Kovács nénié is, amikor egyetlen fiára kerül a szó, akinek egy kicsit fájt ma a torka s másnap… elment, itt hagyott bennünket.

Régi szentgáli viselet; fecskefarku dolmány. (47)
– De hát egy pohárkával!
Sok fogyott így, a régi jó világban is. A közbirtokosság évente háromszáz akóval vásárolt s hozzá hatszáz akót feltöltésnek. A biróság is úgy volt. Volt malombíró, pálinkabíró, borbíró, vadászbíró és öregbíró; az elüljáróságot a kisbíró hítta össze munkára. A munka sorja pedig így volt: reggel a kisbíró ment stafétának s összeszedte az elüljáróságot; mentek a malombíróhoz, az adott a közbirtokosság költségén kalbászt, szalonnát, sajtot, kenyeret; onnan mentenek a pálinkabíróhoz és ittanak; azután elballagtak a borbíróhoz a kulcsért s ki a falu pincéjébe és ittanak tovább estig. Másnap ujra.
– Jó szokás!
– Nem szokás az, öcsémuram. Ökör iszik szokásból, ember barátságból.
Az öregbírót, nemes Sebők urunkat, sokszor zaklatta a felesége. Kardos menyecske volt. Mondta is az öreg: «Fiaim, én majd mindig menni akarok, ti meg csak marasszatok!» Azután ha az asszony patáliát csapott, hogy micsoda disznóság, már megint becsípett kigyelmed, hogy nem ég le a bőr a képiről, – az öregbíró nem feleselt a párjával, csöndesen mondta neki: «Hadd el, asszony, nem ujság!»
Ami az ivást illeti, nem vetette meg azt a nemesi bözbirtokosság. Tellett is a régi jó világban. Volt a vadászházban – Mátyás királyé a Feketehegy alatt, ma is ott van s majd elmegyünk oda is, – négy csutora, mindenik tizenöt pintes, bornak; négy darab pedig három pintes a papramorgónak. Meg a herendi csárda is idetartozott. Ott tanulták a nótát. Pápai diákoktól az uj nótákat! Amikor a diákság útnak eredt Pápáról légációba, a jegyző meg a kisbíró ott lestek diákra, elfogták s addig evett-ivott a csárdában a diák, amíg a község megtanulta az új pápai nótákat.
Az a csárda, a Szarvas-csárda, minden esztendőben leszámolt a községgel. Még 1884-ben Fejes uram, a csárdabérlő benyujtotta a számlát, ilyenformákat: «Molnár uram, meg Benki uram, a két tanitó, meg Horvát uram, a jegyző kigyüttek uzsonnálni – 9 pengő, este azután kigyütt az elüljáróság, vacsorát főztünk – 119 pengő 36 krajcár. Benki uram, meg Molnár uram, meg Horvát uram kigyüttek uzsonnálni – 14 pengő, kigyütt az elöljáróság, vacsorát főztünk – 200 pengő 42 krajcár reggelig. Az elüljáróság reggel Veszprémbe járt deputációba, addig vártak Horvát uram, meg Molnár uram meg Benki uram – 26 pengő 11 krajcár, estére visszakerült az elüljáróság Veszprémből – 190 pengő 74 krajcár, meg az üvegek 16 pengő 48 krajcár… «Apránkint irogatta Fejes uram a «többihez», – év végére 1884-ben, háromezer pengő lett a kontó.

Nemes Kovács János szentgáli királyvadász. (48)
Hét csárdája volt a nemesi közbirtokosságnak s minden esztendőben ráfizettek az árendára.
Egyebet se fizettek.
– Mi nem, öcsémuram, egyebet, csak a vadporciót a királynak. 48-ig minden koronázott király, mihelyest kiállította a koronázási hitlevelet, következett a mi szabadalmunk megerősítése. V. Ferdinánd adta az utolsót. 50-ben nem fogadta el a császár a vadporciót, aszondták: 48-ban föllázadtatok, vége a szabadságnak!… Pedig vittük neki. Nemes Kovács István vitte 1850-ben az utolsó porciót.
Parádés eset volt ez is: a porciószállitás.
Járt a királynak a szentgáli királyvadászoktól évente: hat szarvasbika, hat szarvastehén, tizenkét őz és háromszáz huros rigó: a 36.000 hold erdőért. Egyéb semmi.
Nemes Kovács István még meséli, mint szállította a császárnak Bécsbe a porciót.
– Négy csikót, persze a közbirtokosság költségén, már négy héttel előbb abrakoltattunk, csutakoltattunk. Mi is készültünk azalatt, nagy áldomásokkal, az útra. Aztán négy-négy csengőt mindenik csikóra, s egy tarisznya huszast akasztottunk a lőcsre útravalónak. Hadd tudja a nép, amerre a szenngáliak járnak!… Igy vittük. A fölség, V. Ferdinánd ott lesett bennünket a Burgban, a gádoron. Megtekintette a terítéket, kegyesen bólintott, dicsérte, tetszett neki, mer’ aztán levezettek bennünket a pincébe s egy óra nem tött belé, már vigan voltunk. Daloltunk. A bécsi nép ott hallgatta a burgpince ablaka előtt a szentgáli verbungost, meg azt, hogy: Hej, Luca Panna, Luca Panna, megy a kutra… Hazakerültünk s megültük az áldomást idehaza is. Mert így volt ez, lelkem öcsémuram, a régi jó világban!
*
A rengeteg Bakonyban, az ősi Feketehegy alatt, túl a Küvestetőn, ahol hollós Mátyás űzte a bükkös királyi vadját, a hímszarvast, Szentgálon tanyáztunk.
Nemes Kovács János, a publikált nemes és királyvadász szelíd mosolygással tűrte, hogy lerajzoljuk.
Közben koccintunk, «e’ kis kevertet». Az aranyos kedvű pap, Gózon Gyula tiszteletes urunk, gondoskodik, hogy a pohár minduntlan csordultig legyen.
Kovács néni be-betekint: mi hibázik az asztalról? – «Ládd, lelkem, föstenek engem», – panaszolja neki nemes Kovács János, akit a hosszas mozdulatlanságban kivert a verejték. Úgy ül, combhoz szorított ököllel, mintha éppen igazságot osztana a Feketehegy erdejében, egy ledöntött százados bükk törzsén pihenve.
– Nagy papir kell akkor, hogy azon elférjen kigyelmed. – mondja Kovács néni s ő néki is csak a szeme mosolyog.
Betekint az unoka is, az öt fertály esztendős.
– Erre, gyöngyöm, erre! hívja az öreg királyvadász.
A gyerek, persze, nem engedelmeskedik. Ennek örvend a nagyapja.
– Ilyen! Ha egyszer megtoppanik, nem indul többé. Ez, nem. Borra se, ez!… Ebből is lesz királyvadász, de milyen!
És tetszik szörnyen Kovács bátyánknak az öt fertály esztendős nemes fejessége, bár pirongatja szeretettel: – «Adunk a zsidónak, gyöngyöm, a Vízhordta zsidónak!»
Mert az is van a környéken, zsidó.
Hogyne volna itt, ahol ötvennégy nemes familia vagyon, királyvadász valamennyi s költi mind az ötvennégy az erdőt, két kézzel, annyi száz esztendeje, Mátyás királyunk óta. Minden familiának a saját házi zsidaja. Nemes Kovács János urunké a Vízhordta zsidó; nemes Berhiday urunké a Másfél zsidó; a nemes Izsó nemzetségé a Hóttigcsaló zsidó; nemes Kása Gábor urunké a Roszkorgyütt zsidó; nemes Kövecses Gábor urunké a Nyakigláb zsidó; nemes Barcza Gábor urunké a Tóbaf… ó zsidó és a többi. Ne feledkezzünk meg a nemesi közbirtokosság közös zsidajáról, a Récelábú zsidóról, akiről tudva vagyon, hogy sokat toppogott egy helyes szentgáli magyar menyecske körül.
– De nem találtatott alkalmatosnak, – mondja a tiszteletes.
Éppen ekkor érkezik staféta a parókiáról.
– Tiszteletes urunk, meggyüttek az esketésre!
Ejnye! Az ám!… Szinte feledte a tiszteletes, hogy esketni is kell ma. De elvégzi hamarosan.
– Szépen papolj nekik, Gyula öcsém! – indítja őt Kovács bátyánk s dícséri nékünk: – Mer’ összeadja ez őket egykettőre olyan akkurátosan, hogy soha el nem kívánkoznak egymás oldala mellől.
Mig a tiszteletes odajár, magunk vesződünk a töltögetéssel s nemes Kovács János urunk panaszolja:
– Biz’ így az, öcsémuram! Nem úgy van már, mint volt régen!… De azért csak megvagyunk itt. Ha kerül két akó borocskánk lefejteni való, elvesződünk vele s valahogyan mégis csak lefejtjük. Mire kész, marad egy akó. Hanem a vadászatnak, annak már befellegzett. Szarvasban már csak a csutorán gyönyörködünk.
Hogy régen, még a jó világban, mint volt?
Sóhajt egyet az öreg királyvadász:
– Hej, kedves öcsémuram, vékony ma már az erdő, mint Városlődön a posztó. Akár a lisztet meg lehetne szitálni rajta. Bezzeg, húsz esztendő előtt még, rengeteg volt a Küvestetőn is! Nyomtuk a Fekete erdőt a veszprémi arravaló urakkal s alig egy hajtás, már meg volt a szarvas. Aztán be, a herendi csárdába, a Fejesbe… Hajnalra elkészültünk a kontóval: ezer pengő, – üveg nélkül. Az üveget, kiki fizette, amit tört, a többit meg irta föl Fejes gazda, a «többihez»!
A vadászregula?
Négy darab tizenötpintes csutora a bornak és a regula az volt, hogy aki fiatalabb hozzányult a csutorához, amíg valamelyik öregebbik belé nem kóstolt, annak kijárt a porció: tizenkét bot. Ez volt a legelső regula. A második, hogy aki fiatalabb előbb lőtt a szarvasra, amíg valamelyik öregebb nem lőtt: tizenkét pálcacsapás annak is. Ez a kettő volt a fő, – egyébben aztán nem is volt hiba.
A szentgáli kaszinó alapítói a régi viseletben (49) A szentgáli olvasóház építtető tagjai 1863-ban; 1. Zsebők János, 2. Zsigmond Henrik, 3. Bognár Gábor, 4. Berecz Lajos, 5. Csapó József, 6. Dezső Sándor, 7. Gombás Lőrinc, 8. Csapó Gábor, 9. Sass József, 10. Gál Imre, a halott, 11. Pintér József, 12. Szalay János, 13. Kis Benő, 14. Gombás Bálint, 15. Horváth János, 16. Rozenberg Károly (zsidó), 17. Gombás Károly felső.
Napkeltekor a vadászbíró megfútta a kürtöt – Mátyás királyunk adta azt mi nékünk – s elmondtuk a vadászimádságot és: neki! Estig. Ha az idő odanyomott bennünket, ha rajtunk estvéledett: behúzódtunk Mátyás király vadászházába, a dobronyi kút alatt. Oda, ahol ő is meghált valaha, igen sokszor. Tessék majd oda betekinteni, öcsémuram, ha arra vezet az útjuk.
Ott volt, a vadászházban, a «talppirító».
Végig, a falmentin két oldalt, feküdt frissen rázott szalmán húsz-harminc vadász; az épület farában, a másik végén, a hajtók melegedtek. Úgy feküdtünk, hogy a lábunk befelé volt, az épület közepén s ott izzott végig, talpunk előtt, a sáncban a jó tuskóparázs. Minden két vadásznak egy hajtó pirította a szalonnát s járt körül a csutora. Ha kifogyott, egy kis tartalék mindig volt a fegyverkamrában. Hogy az micsoda?… Jó kitalálás volt az is. A ház mellett, egyazon födél alatt – mer’ olyan veremforma az épület – egy pince: mielőtt nekiheveredtünk s indult vón’ a csutora, a fegyvert mindenkinek oda kellett berakni, a kamrába. Gondolhatja, öcsémuram! Ha netán valami előadta vón’ magát, teszem, ha egyiknek több lett az igaza, mint a másiknak: hogy a fegyver ne essék tüstént a kezeügyébe… Mer’ csintalan emberek voltunk ám mi is, kedves öcsémuram. Koccinthatunk!
A szentgáli kaszinó alapitói a régi viseletben. (49a) A szentgáli olvasóház részvényes tagjai: 1. leragasztva, 2. Kovács János, 3. Tamás Gábor, 4 Gombás Dániel, 5. Tamás Péter, 6. Tamás Sándor, 7. Gombai Károly and. 8. Jemes János, 9. Jamai János, 10. Csapó Károly, 11. Bognár Károly, 12 Südi István ifj., 13. Jamai Ferenc, 14. Jamai Gyula, 15. Berecz Lajos ifj.
Visszakerült a tiszteletes úr is.
Megnéztük a szentgáli régi kaszinót. Az alapítókat lefotografirozta a képcsináló veszprémi német; egyet, aki éppen akkor nap halt meg, úgy, a halottas ágyán. Pompás magyar arc valamennyi; bajusz, hajviselet, mint Deák Ferencé s olyan, tiszteletparancsoló a nézésük is. Amikor még nem ment el a Balaton mellől kocsisnak, libériás inasnak a halászbokrok java, ott voltak ilyen kemény magyar ábrázatok. Az a leragasztott kép?… Az nincs, megszünt, képét kivetették a kaszinóból is, mint a honáruló dózse képet a velencei galériából: választáskor a kormányra szavazott!... (49a)
Betekintettünk Dankó bácsihoz is, a híres szentgáli magyar szabóhoz.
A kis ablak előtt dolgozott feleségével, egy kitlin, afféle «melles»-en, Herendre. A néni sóhajtott: «Bezzeg, a régi jó világban, nem győztem a vitézkötést öltögetni a sok magyar nadrágra, – most, mindjárt itt a pünkösd, de kinek telik ma már zsinórra!…»
– Hej, tekintetes uram, – dicsekedett az öreg Dankó, – a fiamnak van jó sora. Annak! Addig hányódott, vetődött, míg Pesten megtalálta a szerencsét. Most husvétkor is azt írta, hogy nem ér rá írni, mert sétálni mennek. Úr lett ő belőle, no!
– Miféle hivatalba került?
– Az? Házmester, Budán. Negyvenegy lakója van. Kúlcsot csak egy hatosért vesz az a kezébe. Mi meg hordhatjuk a muszát (mész-salak) a ház elé, ingyen.
– Minek?
– Mer’ megin azt találták ki, hogy utat kő csinyálni a ház elé a faluban.
– Mindegy már, úgyis, – mondja a néni. – Nekünk már lejárt.
– Jók leszünk bürök alá, – bólint Dankó bácsi.
Bizony bürök alá kerül, ami elmúlik. Dúsan növő, haragos zöld bürök alá.
Igy a Mátyás király vadászháza is, a talppirítóval, a Feketehegy tövében.
Odarándultunk ki, alkonyat felé.
Hamvaskék párából ágyazott maga alá a Laposokon derekaljat a közeledő éjszaka; a hegyoldalak lombsubája még bársonyosabban simult a bódorgó szél tenyere alá. A réteken törökszekfű, halovány vörös here, cickafarok, tikhur, békavirág virít.
Egy csalítos hajlásban, a Nyirő-tag végiben, mutatják a vadászházat.
Csak egy domb, úgy mesziről nézve. Mint egy bozótfölverte, elhagyatott sírdomb.
– Ott, ni, ahol az a nagy hárs! Az alatt is pihent Mátyás királyunk s ivott a Gella vizéből is.
Nem látom. Csak szembe az Öreghálást s még tovább a másik hegyet, a Szénégetőt.
Amikor előtte vagyunk, akkor, csak akkor tárul elénk a nagy bolthajtásos, kéményes verem-épület kapuja. Kíváncsian nyitunk be, mert valami különös nesz hallatszik ki: vagy másfél száz malac habzsolja a főzött krumplit… A szomszédos tanya egy veszprémi fiskálisé, annak a malacai kosztolnak a hollós király vadászházában.
Vagy negyven lépés az épületdomb hossza. Gyönyörűséges födelet adott reá az idő. Dús, sűrű gyep, teli kék zsályával, – bürök, gyalogbodza, nagybodza, sűrű szederbokrok, iharbokrok, egyik végén cseresznyefa s előtte a százados hárs, meg egy fiatalabb szilfa. Mögötte, ami maradt a meredek oldalon a Fekete-erdőből.
A verem hátsó felében, külön bejárással: a hajtók tanyája.
A forrás a dobronyi kúttól érkezik le a hárs alá.
A kürt, mely innen hívta le a tetőkről, a Kenkőről, a Mester Halyagról, az Iharosról, az Égett hegy nyugati lejtőiről a hajtókat s be a falkát, Mátyás király tülke, a szentgáli királyvadászok ereklyéje biztos helyt van. Jó helyt: a veszprémi gazdag kis muzeumban.
Mert maholnap, – nem is annyira holnap, inkább már ma, – csak múzeumokban kereshetjük a Bakonyt s majd ott se találjuk meg.
Túl a Feketehegyen csetlett, botlott egy konda.
No, végre, kanászra is bukkanunk. Lerajzoljuk, kivallatjuk, megnézzük a «tikres»-ét, elékérjük a sótartóját… Siessünk!
Siettünk, már amennyire a jó Isten gondozására bízott szentgáli úton sietni lehet. De jöttek a felhők a Papvet felől, beborult. Szitálni kezdett a várvavárt eső, ami után egy hónapja sóhajtozik Bakony népe.


Sárközi pártás leányok ünnepi viseletben. (II. tb.)
Annál inkább siessünk!
Az ám, de alighogy csepergett, a kondás bévonult az erdőaljba, egy faodúból elő keresett valamit: az esernyőjét!…
Paraplis kondás, a Bakonyban!!…
Ettől nincs mit tudakolnunk, gyerünk, le Veszprémen át, Zalába.
*
Kemény magyar nép az ott Zalában, Somogyban, kivált a zalavári.
De most milyen alázatos, milyen szelíd! Csak dödörög, magában beszél, csöndesen a leghangosabb is. Az asszonynép meg, – mintha vecsernyén, templomban ülnének, – esengve dalolja esténkint az aszott eperfa alatt az udvaron: «Nagy anyánk, mü szűz Máriánk, tárd ki palástodat reánk…»
Mert két hónapja sül ki minden, gyilkos aszály öli az egész határt. Csak a szél jár s úgy zörög a falomb, mint őszkor, pedig csak július kezdődik. A pap esőért imádkozik, a mester is mind kéri az esőt, énekszóval, – még sincs. Minden oda; úgy le van forrázva a vidék, mint a kövesztett étel.
Már a hidvégi úton, – ott állott a vár s ott hajdan, törökfutás előtt, víz volt a vár körül, – a sásos legelőt is rágja a szárazság. Dorozsmás a föld, mint a Balaton jege, amikor a szélhordta hó reáfagy. A vár helyén, körben, sárgul a füzes, akár nyár végén, pedig máskor, egy kis eső után, itt a tenger s csak bürü az út oda. Mintha őszülne a zalavári erdőre ékelődő jegenyesor is, úgy megfekszi lombját a por. A Zala vize ha másfél arasz, a Zala-csatornában meg a réce is alig talál fürdéshez elegendő vizet.
De a kép elragadó. Mikor fedezik föl a magyar piktorok ezt a csodálatos vidéket?
Távolban a Balatont szegélyező keszthelyi hegyvonal kéklik s ott látszik Barátgödör, Cserszeg, Tomaj, a Veréb-hegy; idébb, aranysárga foltokban, a gabonás táblák; még idébb a halványzöld Zalaberek s a kép alján a sötét égererdő; az egész fölött azuros ég, lassan foszló fátyolfelhők. És mily szelid, enyhe hajlású vonalak! Egy-egy mérföldekre húzódó jegenyesor mily arányosan tagolja a képet! A lombos fa magasra nő s fönt úgy terül szét sötétzöld foltja, mint a méltóságos cédrusé. És a zöldnek mennyi száz és száz változása, az ezüstös szürkétől a fenyőfeketéig; a sárga, a kék, a rőttes barna, a lilák mily gazdag skálái!… Egy-egy távol börcről, a fennsík valamely szikladudorodásáról tekintve, a távlatban mily dús valőrjei a levegőnek! Lilásan lebegő párázatban a Balaton délibábja emel ezüstös csillogású vizet a part mögé, úgy, mintha a part csak sziget lenne a vízben s a Balaton mögött újra a Balaton kezdődnék. Közelebb: szinte rezeg a napsütésben a kép; még közelebb: oly tiszta, színeiben oly kövér, részleteiben olyan változatos, vonalaiban olyan szelíden arányos, csupa, csupa kép. Hasonló szépet hasztalan keresünk az agyonfestett németalföldi mezőkön. Délkeletnek, mint itt mondják, linkós, mocsaras, süppedékes a vidék; ott hullámzik a lengeteg nád, látszanak a kanyarikós csapások: ott a Kis-Balaton.
Még egy kis kapaszkodó: Zalaváron vagyunk.
Az idevalók úgy mondják: Szalavár, aminthogy Zala nagyobb részében Szalának ejtik e szót. Réső Ensel Sándor tudományoskodott a kérdéssel: Lazius szerint «Salla» átkos mondást jelent, mivel Balaton tavától szenvedett – Quia scilicet urbs Sala paludis Volczae aestu quodam strepebat; Szent Hieronim jász tudós szerint Zala–Sala–Solum Solom egy név; Zalavár–Salamonvára, Lazius szerint, a rómaiak alatt már Salom nevet viselt; Mocsári szerint Szalavár kazár elnevezés; vannak adatok, melyek szerint – 843-ban – Karentánia és Tótország grófja, Salacho, aki Nagy Károly uralma alatt közbenjáró szerepet játszott, Pannónia egy részének hercege lett, itt lakott, Balacho várában. Nagy Károly után Lajos a morva herceget, Privinát fogadta be Pannoniába s a Szala vize mellékét, a Balatontól Peltánig, neki adta és a herceg építtette Szala várát. Pray szerint azonban, Zala nem más, mint Szalárd, tehát Zsolt vezér neve; «így Katonánál (Hist. Erit. Ducum 311 p.) Zala nevén 924. évben a magyaroknak külön vezérök volt s ez leginkább a szláv nép megtörésén működvén, elvevő, foglaló címmel ruháztatott föl, Zala értelmes levén nyelvökben».

Öskű. (50)
Így a régiségekkel bizonyító tudomány.
A ma, az eleven élet azt bizonyítja, hogy itt, e tájon a vidék legmagyarabb népe él és pompás magyar a szomszédos Egeraracsa, odébb pedig Dióskál, a Tompa-család ősi fészke; ma is Dióskálon él még a költő atyafiságából Tompa Mihály, – szegény földmíves ember, aki «rét után szolgál», Bárándra jár robotba, harmados termésért, meg a sarju feliért.
Itt a váltót még nem ismerik.
Elég messzire a bennünket egyformábbra fésülő vasúttól, megmaradt itt keveredet lenül fajtánk; nehezen alkuvó, bajosan vezethető, nyakas magyarnak. Egy községtestületi gyűlés azt akarta határozni a minap: idegen be ne települhessen Zalavárra, sőt az apátúrság se tarthasson itt cselédet tovább három esztendőnél, nehogy a «gyütt-ment» begyökerezzen, illetőségi jussot nyerjen itt a községben. A körjegyző magyarázta nékik, hogy ilyet ne cselekedjenek, mert a felsőbb fórum nem hagyja helyben úgy se. Nem is igen kedvelik a jegyzőt. Szinte megkövezték s amikor ad audiendum verbum citálta a zavargókat, nem mentek: «Ha két csendőrt kűd mindenegy után, akkó’ sé!»
Egyet elcsípett, egy gyerekembert, s megkérdezte tőle:
– Ki vagyok én?
– A jegyző, – mondta a gyerek.
– Hát te ki vagy?
– Dógos ember, – felelte a gyerek.
Tudni kell, hogy: akit a radaiak meg nem lopnak, a sármellékiek be nem csapnak s a zalaváriak meg nem vernek, bizvást mehet az egész világon mindenfelé.
Zalavári ősfamilia a Lucz, a Király, a Benkő, a Tót, Horvát, Szabó, Pati, Mikó, Varga, Tarnóczy, Zalaveczky s hogy megkülönböztessék magukat, kijár a melléknév mindenegynek; így: Lucz József Kaszás, – Kóka Kis Hancz Véres; Király Antal Rádi; Benkő Gábor Gyürkös (markos); – Tót János Jeszes, – Berényi Bertás, Horvát Vendel Pető, – Ujláb János Magyar; Szabó János Vas, – Réz; Pati Józsi Sánta, – Kuka, Mikó Gábor Kapás, – Pösszentő, – Tömő; Varga Sándor Faragó, – Huszár, – Halász; Tarnóczy János Takács, – Góri, – Bóha; Zalaveczky Gábor Csorba, – Nyiszlet (nyavalyás). A melléknévnek rendesen oka, magyarázata s története van. Tót János Jeszesnek az öreganyja szeretett sopánkodni, minduntalan Jézushoz fohászkodott s így maradt rajtuk a Jeszes név. Két Mikó fiú dolgozott a cséplőmasina mellett, egyik tömte a dobot, a másik a kazán mellett pösszögetett, így lett az egyik Pösszentő, a másik Tömő. Akinek nincs ilyen harmadik neve, az nem is «a mi fajtánk», az csak «gyütt-ment», azt nem igen szenvedhetik.
Hogy miért?
– A szilaj közé se igen lehet beverni idegen marhát, – magyarázta nékünk a félkarú csősz, Bonyai József. – Mán erre mifelénk, tekintetes uram, a borjas tehénhez is bajos közel menni.
Összetartanak. A régi világban, amikor még több volt a szabadság, a legjelesebb betyártanyák itt voltak, a Berekben; itt pihent meg Séta Pista, Simon Bali Péter a híres rezi lókötő, gangos Kulics Józsi, a gavallérbetyár.
– Ma már csóbingos az élet, tekéntetes uram, mint a kutya farka, a ráragadt sok giz-gaztól. E’ kis süllőért viszik az embert törvény elé, peig ma is csak úgy szeretjük a halat, mint régen. Attu’ kopnék az állunk, ha a nótásfa nem vóna!
A Kis-Balaton nádasaiban állanak a nótásfák.
Mint a kukoricásban a határpásztor, arra kapaszkodik föl, aki ügyeli a környéket, amíg pajtásai halásznak. Ha gyanúsat vesz észre, ha a cimboráknak azt akarja tudtul adni, hogy iparkodjanak beljebb a nádasba, – dalolni kezd: «Paripám az állófához ki van kötve, Hej!!! de ki van kötve…» Hosszan, kétszer, háromszor rikoltja: «Hej!!! de ki van kötve…» Ha meg tiszta a levegő, hogy akár öreghálóval is dolgozhatnának, csöndesen, mint a pásztu eső, dudolgatja, aki vigyáz, órák hosszat, elülről s megint elülről:
Elment a tik a vásárra,
Batyut kötött a hátára.
Batyut kötött a hátára,
Ugy ment a tik a vásárra.
Vigyáznak, de nem mintha félnének, – csak éppen becsületből. Mert ha éppen arra kerülne a sor, «akar diót a ződ héjjábú’, kikopájjuk mi a csendőrt is a mundérjábú’!»
Van, hogy egy-két jókedvű legény, merő virtuskodásból, kimegyen «csendőrt lelültetni», amikor már nagyon ott kujtorognak a zöldtollasok. A legények gyanús mozdulatokkal lappanganak a jelesebb hal-ívó helyek táján s mihelyt csendőr mutatkozik, iramodnak a nádas felé s onnan kiáltják: no! gyertek!… S a csendőr utánuk, viszik órákhosszat, «had lelüljön», – lihegjen, mint a tikkadó eb.
A csendőrt, hej, nem szeretik, de az urat se nagyon. Azt tartják, ahol kevesebb az úr, ott több a levegő.
Egyik, mondjuk Galambos János, ha jól emlékszem, a Nyakas, ereszkedett szóba vélünk.
– Adjon Isten, gazd’uram!
Kiegyenesedett, megnézte, mifajták vagyunk. Kedvire lehettünk, kezet nyújtott.
– Adja Isten, hogy hála Isten, tekéntetes uram. Esső kéne!
– Nagy szegénység lesz, ha így tart.
– Má’ van. Megérzik az urak is, – mondta minden gúny nélkül az öregedő magyar. – De a szegény nép?

Báránd-Pusztáról. (51)
Meg kell jegyezni jól, amit erre felelt Galambos János Nyakas, a zalavári földmíves, – pedig ide még nem jár békétlenkedő krajcáros ujság, itt még nem szónokolnák cucilista dandárparancsnokok, itt még leemeli süvegét az arató, amikor meghallja a déli harangszót s nem az az első gondolata, hogy no most már együnk.

Orvhalászok szigonyoznak a Balaton szélén, a papucshajón (52)
Azt mondta Galambos János Nyakas:
– A szegény nép!… Mi győzzük, uram, a szegénységet. Belészoktunk. Aki úr, az a szegényebb, mer’ mindenkire rászorul. Mi megesszük a hajdinakását: jóllakunk. De mitévő lesz a sok gróf, ha nem fehér a kenyere?… Peig, lesz baj!… Az urak nem akarnak tanulni. Mint a légy, nekimegy százszor az ablaküvegnek, soha meg nem tanujja, hogy ablaküveg. Nem szeretjük az urakat?… Nem. Ha gyün közibénk, – alig gyün, – az ember alig ember nekijük. Csak a csalingós (kacér) fehérnép tetszik. Dugoshatjuk a leányt meg asszonyt szem elül, mer’ csak a kürü’ forog, mint a kutya meg a macska, üzekedési időben. Haki elpöttyent e’ jó szót, így veti, mint alamizsnát a kódisnak. Érd be vele! Ha meg nem ölég: coki arébb! A mai úr!… Meg kő néznyi ott, ahun kastéj van, a sok táblát: tilos! tilos!… Tilos az út, a dülő, csukva minden kapu, bepillantanyi se igen szabad oda, ahun az úr él. De amerre a szem ellát: minden az úré!… Az úr meg, nincsen sehun. Ha van, azt se érezzük. Csak onnan tudjuk, mikor itt az uraság, hogy a zászlót látjuk a kastéj tornyán. Állatra az erdőn, szarvasra, fácányra több gond van, mint az emberre. A fácányt étetik, a szarvasnak szénát raknak télire. No!… Az öregek aszongyák, nem így vót régen. Nem is lehetett így, mer’ akkó’ nem győzték vón’ el az urak ennyi idáig! Ha így tart, se t’om, meddétig futja! Addig redvesedik, addig eccé’ beszakad, mint a páhoki pereszteges kű. Lesz baj, tekéntetes uram! A Balaton se úgy kecskézik már (ha tarajos tajtékzó hullámot ver), amiótátú a sok úr e’lepte. Amikor még bödön hajón járt ki a halász!… Ma mán a suszter is vízbe öli magát, ha péze nincs. Az is úr lett! A multkoriba vetett föl egyet a keszthelyi parton a hajó masina csigalevele, nem köllött neki az élet, a cseszkónak. Há mé’ nem lett gróf?!

Szabó János öregháza Zalaváron. (53)
*
Esteledik, Zalaváron, – sóhajtás a köszöntés:
– Jó Isten! egy kis eső ha lenne!…
A falu egyetlen nagy utcájára ékelődő széles út, a Ménesjárásra vezető marhacsapás végén üldögélünk, Szent Vendel és Szent Flórián sommásan faragott kőképe alatt. Az alkonyra görnyedő nap még mig hinti a parazsat. A két kőszent is tikkadtan várja az estét; a jó Vendel lábszára mellett, – lévén ő a pásztorok mennyei pátrónusa ezen a vidéken, – egy iromba kőtinó pihen, leheveredve, de szinte nyelve lóg a forróságtól; vitéz Flórián is lehorgasztott fővel várja az éjszakai harmatot s búsulni látszik, hogy kezéből a tűzoltó rocskát kihordta már az idő. Egy kalászkoszorú a két szent nyakában; búzaszenteléskor kapták, de arra se vigyáztak kellően: agyonszáradt, mint künt a határban a többi kalász.
A két szent, nyolc hét óta, egyéb fohászkodást sem hall: jó Isten! egy kis esőt! Dalolva jön a csigás-kút felől két szélesderekú leányzó, Gál Maris és Lucz Kata. Fejükön, sajtárban, az ivóvíz, – viszik az égenföldi táblára, az aratóknak. Sok víz a két jókora sajtárban, mert dolgozik ott vagy huszonöt kaszaerő! A marokszedő, kévekötő s vízhordó asszonynéppel együtt vannak legalább százan. A két szent előtt lemarad ajkukról a nóta s hosszan köszöntenek: «…csiértessék!»
– Mindörökké! – feleljük mi.
Mellettünk üldögél Bonyai bácsi, a félkarú csősz. Balkarja hiányzik. Ő szól a lányoknak:
– Siessetek, Kata, mer’ megáztok!
– Aunye!… Ezt má’ meg kitü’ hallotta kigyelmed, Bonyai bácsi? – kérdi dévaj álmélkodással a formás leány.
– Tám ü ne tunná! – évődik a másik leány, a Maris. – Azér’ üldögél itt. Szen’ Flórián csicsergi a fülibe, nekije.
– Nem a’! Mer’ onnaj tudom, ho’ nagyon viszket má’ regge uta a balkarom.
– Nyujtsa ide kigyelmed, Bonyai bácsi! Megvakargatjuk!
És dalolva haladnak a nehéz terüvel tova. Bonyai bácsi dödörög utánuk valamit.
Szembe vélünk, Szabó Jánosné Vasák százesztendős, reketyelézsás, üstökös házának konyhaajtaján bodorodik már kifele a vacsorafüst; a rég özvegységre maradt nénike hordja be az udvarról, a hidas mögül, tüzelőnek, a szeprentét, a venyige rőzsét, – majd betekintünk hozzá utóbb: megkérdjük, mi lesz a vacsora?… (53).
Eközben a félkarú csősz, Bonyai bácsi, – úgy «rótánám», ahogy a pásztu eső esik, – hosszú, hosszú történetet mesél s azt is jól esik hallgatni az apránkint szunnyadó melegségben.
– Hogy hova lett? Az én balkarom?… Lövést kaptam, legénykoromban, a Szabadi-hegyen. Aztán levágták. Az apáti orvos vágta le, könyökbe. Keszthelyen meg a többit, a spitályba faragták le vállig.
Nem szólunk, Mégis csak mondja:
– Azótátu marad egy kis baja a gyomromnak is. Van, hogy megtelik epéve’… Hanem egy kis szürke pilula, akkorka, mint amekkorát az űzött nyúl pöttyint, ha bokor alá lapíthat, ha azt jó’ e’ tanája a patyikus, attu’ rendbe vagyok megen’.
Erre se szólunk. Bonyai bácsi dödörög tovább.
– Jó pilula! Az őszkor megcsinyátatom megin. Tudós ember vót, nemhiába!
– Kicsoda? – kérdém, hogy éppen hát én is szóljak.
– Aki nékem a pilulát fölírta, a jó Isten is megáldja érte. A doktor, Illaván.
– Ejnye, de furcsa!
– Hát Illavát is megjárta kigyelmed, Bonyai bácsi?
Bólint az öreg, szeliden, hogy igen. És csöndesen, még szelidebben, mintha esőért fohászkodnék:
– Hét évet Illaván raboskodtam, meg hármat, elébb, Szekszárdon. E’ kis bakatellaság!
– Valami bajba keveredett, öreg?
A legeslegszelidebben feleli:
– Tolnába, a kónyi papot raboltuk ki, harmadmagammal. A plébánost. Mire kisült a baj, én már félkarral voltam a kesztheli spitályban…
Már ezután jobban odahallgattunk Bonyai bácsi szavára. Elmeséltettük véle, apróra, azt a tolnamegyei kirándulást. Megtudtuk, hogy nem is olyan öreg, mint amilyennek látszik: 1850-ben született, szegény földmíves ember gyermeke volt, szerette a munkát.
– Utóvégre katona lettem. Addig mindig becsületes ember vótam. De aztán megakartam nősülni. Ha anyám nem ellenkedik, mind nincs, ami vót… Szerettem egy leányt, de anyám azt szegénylette. Kerestem egy másikat, azt meg csunyállotta, mer hogy kicsi vót és nem valami melles. Akkor én elkeseredtem, összeadtam magam rossz társaságra. Hétről-hétre nem ment más, mint csak a mulatás, a kocsmázás. Nőszemélyekkel is. Végtin odaértem, hogy e’fogytunk a pénzbü. A kőtséget nem adta ki a kereset, de mán akkó’ az ördög benn vót az emberbe.
Ezt is, a többit is, végig egyforma szeliden, egy csipet izgalom, harag s bosszúság nélkül, ahogy régi csatáit meséli unokáinak a rokkant vitéz, mesélte Bonyai bácsi, miközben mind alább ereszkedett a nap.
– Akkor azt gondoltuk ki: gyerünk rabolni!… Egy társamnak jutott eszibe. A kónyi paphoz mentünk, Tolnába. Bekormoztuk a képünket; két ablakát bevertük; az ajtót behasítottuk, de a papnak nem vót bántódása. E’ kicsit megcsavartuk a karját, egy-két tüskét nyomtunk a körme alá, mindjá’ eléadta a pízt. Az a bizonyos társunk, aki már elhót, a’ rakta el a pízt, a tarisznyába… Akkor a nép fölzúdult, mert észrevétel vót. A pap szolgálója szaladt harangozni. Gyütt a nép. Én két lövéssel elszélesztettem ükét. Gyüttünk haza, békességbe, a Lebuj-pusztára. Három nap, három éjjel. Útközbe’ semmi bántódásunk nem vót. A nagy kocsmába mulattunk három nap. Harmadnap, mondok, gyerünk ki a szőlőhegybe, mer’ ott egy szőlőpásztorral vót leszámolásom. Azt hiresztelte, mi törtük föl a Pati sógor pincéjét, hogy abbu’ mulatunk. Peig ez nem vót igaz. Kigyütt oztán a törvénybe is, hogy ez semmit se vót igaz. A szőlőhegybe rátaláltunk az emberemre, ott dógozott huszonnyolc metszővel. Én megszólítom ütet, nevérül. Ide gyere, nékem mondjad szemembe, hogy én törtem föl a Pati sógor pincéjit! Én itthun se vótam. Hogy hun vótam, ahhol sémmi közöd!… Ü erre beszalatt a hajlékba, dupla puskát hozott elé: nekem adta, a balkaromnak, az egyik csövet, a másikat a társam jobbkezinek, de annak nem tört csontja. Akkor menekedni akart, a puskát is eldobta. Én elő a tarisznyábul egy e’csövű pisztolt: bal lapickán lüttem. Tizennyolc nyúlsörét ment belé (ez is kigyütt a törvénybe), de ollan vattás pruszlikja vót, avval összütt kifordult a husa nekije. Nem tudta a lüvés megőni ütet… Avval hazagyüttünk a szőlőhegybül is. Bementünk a kocsmába, hajnalig ott mulattam, mer’ az ördög benne vót már az emberbe, egészen. Osztán az apáti orvos levágta a karomat, könyökbe, de elbrantosodott. A keszthelyi orvoshoz vittem be gyalog. Kisült a baj is, míg én Keszthelyen feküdtem, a spitályban. A metszők nem szótak a szőlőhegyi atakru’, de a kónyi pap szógálója, az vakogta ki, hogy én jártam ott. Engem szavamru’ megösmert. Összeszédtek bennünket a pandurok. Utolsó pontig tagadtam a törvényen. A társamnál, a fiatalabbnál, azomban kiódódott a zsák szájja. E’vittek Szekszárdra, ott három év, – aztán, Illaván hét… Ott lehet tanúni. A kibe marad jóság, ott tanúhat. Míg én élek, rosszaság nem lesz bennem. Hej, tekéntetes uram, mégse jó azt látni a rácsos ablakbu’, hogy halad künt a szabad ember!... Engem a kigyó megcsipett, azúta félek én a gyiktu’ is.
Pipára tömött Bonyai bácsi (ügyesen, a félkézzel) s azon szeliden, csakolyan csöndes szóval fohászkodott.
– Csak e’ kis essőt adna már ennek a népnek a jó Istenünk!
– Aztán van sok baja velük, evvel a néppel, öreg, a mióta kigyelmed őrzi a határt?
– Vót. Elejibe, a mikor hazagyüttem közibük, Illaváru’, vót velük baj. Most má nem mondhatnám. Tanutak rendet. Egy-kettőt kivéve, megfogadják a szót. Jó kedvű nép e’, tekéntetes uram, A’ megvan körülöttük. Jó dógosok, de a búcsuba’ kicsinye, nagyja táncul. A míg én itt leszek velük, baj nem lesz ezekkel.
– Kigyelmed, persze, csak egyedül éldegél?

Épitik Hajdina Bódi vertfalu házát Zalaváron. (55) «Cimezik», a párkányt rakják téglából.

Házépités Zalaváron. (56) Három nap «verték», mint azt a száradási rétegek mutatják.
– Nem én, – mondta mindig egyforma szeliden. – Soha se köllött nékem az ollan rideg élet. A baj is azér’ lett. Tanutam. Asszonyom van. Összütt vagyunk, bagóhiten. De most, zalavári búcsura megesküdök vele. A három gyerek mián. Ne visejjenek utánam rövid nevet a gyerekek…
A nap becsúszott a Berek mögé.
Az asszonynép érkezik mezei munkáról; jönnek a rakott szekerek; Szent Vendel és Szent Flórián háta mögött, akár vihar közelednék, hatalmas felhő a marhacsapáson: érkezik a jószág. Előbb a konda csörtet haza; megelégedett röfögéssel kocog be mindenik a maga udvarára s olyan esengve várja ahány ház a magáét, mintha a gyermek érkeznék haza iskolából. Még nagyobb por: ballagnak befele a tehenek… Valóságos köd: bevonul a ménes; gyönyörű csikók ficánkolnak a széles utcán, egy-egy játékosabb kedvű nem akar haza találni, akárhogy «rössebezik» utána a gazda, sok, sok szeretettel.

Ősi ház Zalaapátiban. (57)

Alsóörs a Balatonparton. (58)
Egy szürke csikót, – nagy vére lehet a szépséges állatnak – ugyancsak oktat Benkő Gábor Gyürkös, a gazdája. Büszke is a vidám állatra, de egy kicsit haragszik is már.
– No! te! no!… a radai hat rössebb csicseregjen a melled kosarán!… Há’ nem! e’ csak nem!… Egyen ki az a zöldsalugáteres, palláson szárogatott lila radai rössebb, te!… Pille, te!… Há’ nem odébb suttyant megin’!… Kigyelmed meg’, Bertás szomszéd, mé’ nem téríti kigyelmed túlafelü? Álljon a kigyelmed szeme is, mint a sütt halé!!…
Végre otthon a Pille; mintha csiklandoznák, kecseskedik, mialatt gazdája cirógatja. Mi azt szeretnők kitudni a gazdától, miért hogy éppen a «radai rössebb»-hez folyamodik, amikor ilyenfajta segedelemre van szüksége?
– Mer’ az a jobbik, a radai, – világost föl bennünket Benkő Gábor Gyürkös. Úgy látszik, tapasztalati alapon dolgoznak. Már itt Zalaváron a «radai» ki lehet próbálva.
Belételik egy jó óra, majd egészen este lesz, mire a por elült.
Akkor terjeng, együtt a Szűz Anyát szólító esti harangszóval, az az egész világon egyebütt nem érezhető kedves illat, az a békességet, becsületes munka után pihenést jelentő, az a vendéghivogató füst: a magyar falu vacsorafüstje.
– Mi lesz vacsorára, Szabó néne?
– E’ kis salátát sütök, kedves. Sütöm bizom’! E kis ecet rá, meg fokhagyma, belé a zsírba s megvan.
– Hát a husocska?
– Többször van kenyér melléje, mint hús, lelkem.
– Legalább egy kis tojást csak üt melléje, Szabó néne?
A szomszéd (három család lakik a régi házban, egy telken) beleszól:
– Ha tojás vón’ melleje, a saláta akkor el is maradhatna.
A nyitott tűzhelyről megtelik füsttel a konyha; most tárva az ajtó, de télen csak egy kis «lik» az ajtó fötött a füstjárásnak; a menyezet mintha szurkolva volna a százados füstrakódástól és zománcosan csillog a tűzhely «kutyái», a vas fazéktartók mellett izzó rőzse egy-egy lánglobbanására.
– Hogy a szemem?… Annyit ríjok, kedves, mintha halottat őriznék, amikó’ főzök Rítt, bizony, idesanyám is, öreganyánk is rítt. Ez az asszony sora.

Halászgunyhók a Balaton-parton. (59)
Régi ház. A szobából nem nyílik ajtó a konyhába (persze, hogy a füst megne töltse a szobát), minden ajtó a gádorra szolgál; a gádor meg csak annyi itt, hogy a háztető egy kicsit, vagy három lábnyira kinyúlik – a ház hosszában fektetett tópgerendáig (küszöb) az ajtók fölött. A tópgerendán üldögélnek a háziak így esténkint s várják az esőt.

Paloznak. (60)
Az udvaron álló bálványfa lombja elér a tetőig.
– Öreg fa. velem összütt, – mondja Szabó néne, – de a szaga ollan, hogy finom, a mikó’ nyilik, A tető bizon’, a’ hibás mán, kedves. E’ kicsit megtapodták a tüzkor, tizenöt esztendeje aki vót. Az akácfák, az áldottak, a ház előtt, azok mentettek meg bennünket, meg ez a bálványfa. Nem eresztették a födélre a szikrát. Ha nincsenek a fák, ma ház se vón’. Öreg bizon’, öreg ház. Úgy gondolom, több száz esztendősnél. Édes apám kolerában meghótt, Isten nyugtassa, 55-be, akkó’ má’ öreg vót a ház. Nincs a faluba ember, aki tunná, mikó’ készült, peig van itt kilencfenhat éves ember is.
Áttekintünk Szabó János Öreg udvarára is. Az is régi ház; gicazsupp a tetőn s fonott reketyekert (kerítés) a ház homloka, a lézsőfal; a fal fecskerakású.
– Összesegítettek s megvót a fal háromnap. A vert vályogfal se több, de ez maradandóbb s tám melegebb is.
Nádlézsás, nádból van a tűzfal (a ház homloka, oromfal) Tót János Jeszes házán, – a fala «repecskes», olyan, mint «az ember ajaka, a mikó kifujja a szél».
János gazda Jeszes ócska bőrt, valami elviselt csizmaszárat áztat a vályuban, – bocskor lesz belőle, aratáshoz, mert a csizmaszárat mind kiböködi a «tóró» (tarló). Fecskerakás ez a ház is.
A falu mind csöndesebb. Szinte hallatszik a szivek dobbanása, egy közös érzés most az egész faluban, a szorongó vágyakozás: bár esnék ma éjszaka!…
Mint egy pohár vízben, úgy látni ennek a tiszta népnek a magyar lelkében mindent: hibáit, amiket szintén csak szeretni lehet, mert nincsen azokban aljasság; jó tulajdonságait, amiket nem a meghunyászkodó gyávaság termel; gondját, örömét – s nem tudja rejtegetni azt a csekély ravaszkodását sem, amit a megélhetés gondja kényszerít reájuk.
Egy-egy kis ablakon, a piros karton függöny mögül, szürődik elé már a lámpás fénye, de legtöbb helyt künt üldögélnek az udvaron a tópgerendán, vagy a konyhaajtó tópján, a küszöbön.
Az udvaron a hasábfa, a boglyába rakott ölfa; fölhalmozva, csupron a kő, hogy legyen, ha netán építeni kell; az ól s a hidas; a gádor előtt «e’ kis ojtovány» bökős sövénnyel kertelve, hogy az állat ne rontsa; ott a virágkerék, ott a virágpolc s a polcra rakott cserepes virág mellé szúrva, – muskátli, szegfű, rezeda s rozmarinbokor mellé – a formásabbnál formásabb virág lajtorják, mint e vidéken mindenfele (Képek a III. kötetben). Koppányban is, Csányon, Szentgyörgyvárott, Vörsön, Bókaházán, Páhokon is.

A keszthelyi halász-cég táblája, korsója, ládája és zászló-rudjának vége. (61)
Céhkorsók a balatoni muzeumban. (62)
Céhkorsók a balatoni muzeumban.
Szót már alig ejtenek.
Lesik a világos nyáresti égen elébukkanó felhőket. Összeérnek:’… Nem érnek össze?… Mi atyánk, jó Isten, lesz eső az éjjel?…
Zalaveczky Gábor Csorba komoran mondja
– Végrehajtó, tekéntetes uram, nem járt eddig ebben a mi falunkban, de most maj’ jár! E’ kis krumpliér’ vót künn az asszony, de akár a sublótfiókban kotorászott vón utána: a krumplibokor alatt semmi.
– Kérjük pedig az esőt sokszoronként, – mondja az asszony, – de nincs erre a jó Istenünk füle. Már nyóc hete esett utójára.
– Meg lehetett innya, a mennyi esett, – dörmög Gábor gazda. – Fölhö, az van minden este. Hogy a szivünk szorujjon! De ha nincs «diszi» a felhőnek, mit ér?… Baglyázni vótunk ma az Ingón (a Kisbalaton vidékén), kétszer indult errefelénk az eső, vitte a száraz szél tovább. Csak vigye! Má’ viheti! Döglünk a szárazságba!
Az asszony feddi:
– Csapjon kigyelmed a szájjára, ember! Meg ne hallja a jó Isten!
És most már a nagy csönd az egész falun.
Az a biblikus mezei csönd, amiben árpaaratás kezdetén – mintán evett és ivott, és megvidámult – az igen gazdag Booz szunnyadt aratói között, az ég csillagos sátra alatt, az asztag mellett a szérün; és lábához tére aludni a szelid szép némber, a moábi Ruth.
Ha most idetekintene amennyei Atya!… Ha összeérnének a felhők s megerednének az ég csatornái!… Milyen boldog éjszaka lenne ez ma!…
Él az Úr. Aludjunk reggelig.
*

A Badacsonytomaji hegykönyv felső táblájának díszítése (63) Jankó János dr. után.
Nézzünk meg egy «tanyavetést» is a Balatonon.
Amennyit az igazi magyar tengeren, a Balaton vizén két halászbárkáról egy bokor halász (ma kilenc ember) a hatszáz méteres öreg hálóval egy vetésre – azaz egy eresztésre, egy rugatásra – bekerít: az egy tanya.

Tihany. (64)
Nézzünk végig ilyen tanyavetést. Ez se úgy van ma már, mint volt régen.
Ma már a Halászati Részvénytársaság masinás bárkái járják a Balatont; Fonyódról és Siófokról gőzös vontatja a bárkákat a halászás színhelyére. Keszthelyről, Révfülöpről, Akaliból kézerővel, evezve járnak munkára a Társaság halászó nap számosai, – inkább csak emléke él még a balatoni régi magyar halászásnak, egyik ősfoglalkozásunknak. A régiek emlékét őrzi egy-két napszámos-sorra vedlett öreg halász, őrzi Sági János a keszthelyi múzeumban, s legjobban megőrzi Herman Ottó páratlan könyve, a Magyar Halászat… Künt, a nagy vizen, még egy kicsit olyanformán, mint régen, de kedvetlen napszámosmunka folyik ma már.

Pusztuló halászgunyhó. (65)

Tihanyi halásztelep. (66)
A halászó magyarság nem áll már össze bokorba, kötésbe vagy felekezetbe, mely – mint Herman Ottó írja – sokszorosan kapcsolatos volt a nemzetségek, hadak ősi intézményével is; osztásra működtek össze, a bokor fejét vagy elejét választották, szabályaikat maguk alkották meg, szóval teljes önkormányzattal birtak. A legnevezetesebb szervezet, mely napjainkig fönnmaradt s amelynek csak a halászatot szabályozó törvény adta meg a halálos döfést, mindenesetre a Balaton tükrébe benyuló Tihany félsziget tizes halászbokra volt, különösen abban az időben, amikor vizi járóműve még a bödön vala, az egy szál óriási tölgy törzséből részben még tűzben vájt lélekvesztő, tehát határozottan a legősibb alakzat. A bokor teljesen önkormányzatilag megalkotott szabályzata megtartotta a testi büntetést még 1884-ben is; a bokor feje jogi tekintetben úgyszólván csak annyiban különbözött kilenc társától, hogy a hibáért több cibékütést kapott, lévén azért «a bokor feje, hogy ahhoz való több esze is legyen».

Szentmihály-hegy, hátul a Balaton. (67) (Kisfaludy Sándor regét írt róla.)
Ma már múzeumban a bödönhajó s a keszthelyi múzeumban találtuk három hires bokor céhkorsóját. Zöldmázas tömérdek kancsó az egyik, hasán, egy szívben, az írás: «Ezen korsó készült Veszprémben, Csinyálta Sziver Ignátz fazekas mester a Tihonyi Selem halászok összes társosag részére Éljenek Sokáik vivát.» A kancsó oldalán is írás: «Balaton Partján halász legény vagyok én, balaton partján kis gyunhóban lakom én, barna kis ány jőjbe hozám piheni, Édes anyám majd gondodat viseli. Sem aranyom sem ezüstöm nincs nekem egy szél horta piczin gyunhó mindenem de keblemben forrón szeret érző szív, a mely vison szeretetre holtig hiv»; a kancsó füle mellett: «Ezen Selem halastó urakat az Isten mencse meg minden veszedelemtül tarcsa őket egész csalágyukkal együtt éljenek sok számos éveket, a melyet tiszta szivembül kivánok Vivát Éljen a haza Aki iszik belőle vájon egéségére vivát» (62).

Gölöpös halászgunyhó a Kis-Balatonon. (67/a) (Jankó János dr. után.)

A Balaton Tihany alatt. (68)

Bödönhajó. A kisebbik papucshajó (69)

Balatongyörök alatt pusztoló bödönhajó. (70)

A keszthelyi új halászgunyhó. (71)
Ma már, szegényeknek, dehogy van nekik kancsójuk.
Egy falatka jussuk sincs már azon nagy vizen, amely hétszázhuszonhárom négyszögkilométer s valami ráérő német természetű ember kiszámította, hogy bőven megférne rajta négyezermillió ember, szinte mindenik, aki a földhátán szanaszét nyüzsgünk.
– Hej, tekéntetes uram, – panaszolja az öreg halász, – nem is értem én ezt a mai igazságot! Hogy minden az uraságoké már itt a vizen is, ahol pedig uraság soha se szántott, se nem vetett és mégis csak ő, aki arat.
Gyerünk a tanyatevésre, a nádasban, a grófi fürdő mellett rejtőzködő telepre (72).
Az öbölben, a vízbe állított tericsfák között, amelyeken a négy darab négyszázméteres háló szárad reggeltől alkonyatig (június közepétől) szeptember végéig éjjel halásznak, mert a nagy hőségben a reggeli fogás megromlanék délig): ott a nyolc nagybárka s a halász mester kátrányos sajkája. A személyzet, harminchat ember, a gunyhó mellett heverészve várja az indulást, az esti hat órát. Csöndes, fáradt társaság, szedett-vedett öltözetben.
A telepen példás rend és tisztaság. Az udvar déli végében a földszinen épített amerikai jégház; az udvaron húszméteres gunyhó, falazás nélkül, csak úgy a földön, kokasüllőkkel összekötött ragfákon nádas tető; a parton az üzemépület s benne, cementvályúkban, huszonöt százalék sóba áztatva a keszeg, a mit Temesvár vidékén szalonna helyett esznek a szerbek; egy nádból rakott fészerben a fűzfavesszőből font szállítókosarak, mázsás téli s félmázsás nyári küldésre szabva.
A telepre a halászmester, Kalló János ügyel. Megmutatja a gunyhót bévül is. A sarokban tizenöt kilós hordócskák, azokban szállítják a halpénzt, a garda ezüstfehér pikkelyeit Stettinbe. Minek? Hamisgyöngy készül abból, a balatoni garda pikkelyeiből, de nem itthon, hanem odakünt, Stettinben!… A kokasüllőn lógnak az elkobzott orvhalász szerszámok, az ősi szigonyok; Sági János menten el is kéri a múzeumnak, ahol van már ilyen tiltott szerszám több is; másik sarokba a téli halászás eszközei pihennek: jégpatkók, csáklyák, gémcsék (amivel a vezérrudat tapogatják elé a jég alól), szakócák (jégvágó fejszék); a kokasüllőre nyujtóztatott rudakon hálók: pöndörháló, eresztő, gyalogháló (kisebb fajta húzóháló) s tartalékkötelek; az ajtó mellett néhány halriasztó sulyok, a bukálok A ragfa mellé szúrva néhány hasítókés, egy két hálótű s egy halmérő, mert azt, a halat, amelyik a törvényszabta hosszúságot meg nem üti, lökik vissza, hogy növekedjék pecsenyesorba.

A keszthelyi halásztelepről. Hátul balró, középen és jobbra a terics-fák. (72)

Halászhajók a vontató gőzhajóval. (73)

Gőzhajó vontatja a halászokat. (74)
Kalló János értelmesen megmagyaráz mindent. Nyilván régi halász, a vizen cseperedett már gyermekkorában?… Oh, dehogy! Jóravaló kőmíves mesterember volt, de már hozzátanult a halászáshoz.

Balatoni halászhajók, a háttérben Fonyód kettős hegye. (75)

Az öregháló. (76)
Hanem a bárkán, ott találtunk egy öreg halászt, aki negyven esztendeje járja a Balatont s járta apja, nagyapja, minden nemzetsége, «amiótátul csak tudják magukat». Mi az ő hajóján, a Göndöcs Istvánén telepedünk meg; ő oktat a tudományra.
Minden hálóhoz két hajó: az öreghajó, meg pajtása, a postahajó. A háló az öreghajóra van szedve s az öreghajón az öreg kormányos, a vezeres, ötödmagával; a hajó elején, az orrán, Lakics József, a macskás, aki a horgonyt s hálóhúzásnál a csapófát, a kötélvettetőt kezeli; három evezőlegény, Marton József’, Kaponics Lajos és Csordás József.
A postahajón a kiskormányos Szita Sándor; a macskás Lokmicer István s mellette két evezős, Balázs István és Dugonics János. A hajónak van orra s fara; oldala a habvető, párkánya a hajóprém; bordái a bokonyok; az evezőnek van rúdja s tolla; a rúdon a karikós evezőpánt, amit evezéskor a kalodán a kalodaszegbe akasztanak; ezt a kalodát a régi bödönhajón a fűzvesszőből font gúzs pótolta. A hajófaron a fogaskerekű csavarógép, amivel a hálót vonják be. Hát ugyan, tudnak-e jó magyar nevet erre a modern szerszámra? Tudnak. Gránit a neve. Mondják is már a Balaton vidékén: «Erős gránittal húzták oda», «Kigránitozták». A masina részeit is elnevezték ők magyarosan. A fogaskerék neve csipkéskerék, fölötte a kis fogaskerék a gyorsító, a tengely a vánkosfán forog s a tengelyen a dob, amire a kötél csavarodik.

Az öreghajó és a postahajó. (77)
A halászmester, Kalló János, a tericsfák közé nyuló hajóhídról adja ki a parancsot a négy vezeresnek a ma éjjeli munkára, kijelölvén nekik a keszthelyi öbölben a tanyavetés helyét, harsány hangon:
– Göndöcs a tanyakereszten alul, a tanyasarokba! a Dóci utána!… Magyar Imre a grófi fördőn alul! Gombás utána!

Eresztik az öreghálót. (78)
A nyolc hajó indul s nyomban távolodnak egymástól (78). Szép sorjába, ahogy a régi evezősök bontakozhattak hadisorba. A halászmester hol ide, hol amoda siklik közöttük kátrányos kis lélekvesztőjén, úgy dirigálja a munkát. Szó alig esik, tudja a dolgát mindenik. Az evezősök nekifeszítik lábukat a rugófának: láb, derék és kar ugyancsak dolgozik, mert ekkora bárkán nem játék az evezés. Göndöcs alám teríti esőköpenyét, a viaszosvászon cirádi-t (nyilván a francia toile-ciré magyarositása), pipára gyujt s csak úgy, a pipacsutora mögül, adogatja a szót.

Huzzák az öreghálót a bekerített hallal. (79)
– Ma nem sok szerencse lesz! Ilyen susorgó széllel nincs szerencse. Rossz ez, amikor így: se fuj, se anélkül! Kis hullám nem a mi vizünk.
Mellettünk halad pajtásunk, a postahajó. Onnan szól át Szita Sándor, a kiskormányos:
– Bezzeg a mult csütörtökön! Reggel tíz órakor értünk haza, hajnal helyett. Akkora szélvész volt. Öntözött a víz bennünket, egész éccaka, feszt!
– Gyütt ránk a víz a Balatonból, mint egy-egy nagy ponyva. Förödtünk.

Fogás után hajóba huzzák az öreghálót. (80)
Mert a balatoni halász soha a maga jószántából nem fürdik. Az öreg Göndöcs jó tíz esztendeje nem járt a Balaton vizében. Velünk Csák Árpád dr., – a keszthelyi múzeum régészeti osztályának őre, aki most Fenéken a régi Mogentiát ásatja, – ő se szereti a vizet, ha csak lehet, hátat fordít a bárkában is a víznek, s magyarázza:
– Az urifajta is ilyen a Balaton vidékén. Nagyapám, az üreg Csák, kilencvennyolc esztendőt ért, soha a Balatonban meg nem fürdött.
A vihart szeretik. Akkor keveredik a hal. Északi viharban szélutáni részen halásznak, mert olyankor az alsó részen van a hal, déli széllel meg felső oldalon kell «zavarnyi».
Így haladunk a gyönyörű öbölben, el a grófi tanyamellék partján, a Vízfoló irányába, ahol hajdan a római földhányások, Mogentiana védősáncai emelkedtek; mert valaha berek, mező, ingovány volt itt a partvidék. Hévíztől idáig, a római légiók csapolták le, Galériusz katonai, részint a malária miatt, részint hogy hajózható utat kapjanak a Sión le a Dunáig… A Balatont csókolgatja a bucsúzó nap s a ragyogó víz belépirul, majd sápad, zöldül, kék lesz. A hegyeken sötétlila párázat, – Szent Mihály kápolnája mögül elétűnik a Badacsony. Milyen szép!
– Mindenki szereti látni, – mondja Göndöcs, – csak a halászok nem! Hogy miért? Mert amikor már megint nem látjuk, hazafelé menet, mindjá’ otthon leszünk.
Az előttünk haladó hét hajón már kezdenek ereszteni, távolodnak egymástól, bocsátják vízbe a hálót s azután majd ki állnak (79.)
Mi is helyt vagyunk, Göndöcs átkiáltja a postahajóra: Kijár!… Onnan átvetik hozzánk az istápért a kötelet; a kötelet a hálóhoz. akasztott első istápra hurkoljuk, – az istápot a vízbe s eresztjük utána a hálót. Az öles istáp függélyesen, mint amilyen széles a háló, megáll a vízben, talpra állítja az alsó végére hurkolt fenék-kő – s viszi véle a hálót tovább a postahajó. Mi horgonyt eresztünk s a hálót apránkint bocsátjuk a hullámok közé.

1. Az öregháló c) A zsák, ebbe menekül a hal 2–9 háló-kövek. 10, 11 Öregháló két vége. (81) (Jankó János dr. után.)
Az öles istáp alsó és felső végére hurkolt két kötél – az alsó és felső in – között maga a négyszázméteres háló (léhés, hálósühém); a felső inon – amelyen parafakarikók, póták vannak, hogy vízszinen tartsák a felső inat, – száz méterenkint egy-egy gyékényből kötött vánkos, a négy jelpóta; az alsó inon szalmacsutakok, hogy a tófenék sarába ne ragadjon a háló. A háló közepén a zsák amibe a lassankint körbe vont hálósühémbe kerülő hal szorul be menekvés közben. A zsák fölött libeg, vízszinen, az ötödik gyékényvánkos: a torokpóta (81).
A négyszáz méter hálósühém vízbe van eresztve, vége, – kiment már a második istáp is. Most következik a háló után, mindkét hajóról, 400–400 méter húzókötél, ami a hajókon a gránitdobra van csavarodva. Be a macskát!… A horgonyt bevonja Lakics József, a macskás; az evezősök munkához látnak s a két hajó a torokpótát vigyázva, annak az állása szerint igazodik félkörbe; a vezeres bocsátja a hajófarról az egész bárkán végighúzódó s a gránitdobról lecsavarodó kötelet a háló után, ezalatt – keze el lévén foglalva – testével irányítja a csipőjéhez feszülő kormánylapát rúdját. Most a postahajó, a félkör másik végén, macskát ereszt, áll; ott már lefutott a négyszáz méter húzókötél. Végihez ér a miénk is, – kiállunk. Lakics macskát ereszt ismét. Amíg a macskakötél meg nem feszül, nem feszül a húzókötél sem. Egy perc – s feszül mind a kettő.

A szántódi révház. (82)
Állunk vagy száz ölnyire a somogyi parttól, szembe a Vízfolóval, s délkelet felé ott a Badacsony.
Az emberek szusszannak egyet. Ezalatt Lakics megtanít bennünket, hogy a macskakötélnek két szála van: egyik a faroskötél, a hajófar második bokonyjára hurkolva, másik az orrkötél, amelyet a hajótőkéhez és egyik hosszabbra ácsolt bokony fejéhez, a bikához erősítenek meg. Most már kezdődhetnék a hálóbevonás, de hogy annál nagyobb tanyát foghassanak (akkorát, mintha mindkét hajóról 800–800 méter húzókötelet bocsátottak volna a háló után): rugatnak.
A gránit mellé áll két ember s hajtja: vonják be, csavarják vissza a gránitdobra a huzókötelet s így 400–400 méterrel közelebb vonják a hálót. A dobra csavarodó kötelet a macskás igazgatja rendbe a csapófávat (kötélvető, kötélvettető). Kattog a csipkéskerék s erre a gyári muzsikára riadtan kelnek a parti nádasból a vadrucák… Tréfa, dévajkodás dehogy van, nóta sincsen ehhez a napszámos nehéz munkához, csak verejték az emberek homlokán. Régen, akkor sem volt kevésbbé kemény munka a hálóhúzás, de nem ilyen keserves. Húzták kézzel s motolával: «csak úgy sodorta a kötél az ember tenyerit dorozsmásra, akkor volt mesterség halásznyi!»
Amikor a háló tíz-tizenöt ölnyire van már, amit megmutat az istáp vízből kiálló felső vége: a macskát fölveszi Lakics, evezünk hátrébb négyszáz métert s bocsátjuk vízbe ismét a húzókötelet a gránitdobról.
Ezalatt szó esik a régi világról.
Amikor még négy bokor halász volt Keszthelyen s négy halászmester; az öreg Böröczi, meg Zábó, Kardos és Horvát; a keszthelyi vizet ők vették ki bérbe a gróftól és közösbe dolgoztak. A gazda két részt kapott a fogásból, az emberek egy-egy- részt; mérték a halásztarisznya volt, amint az asszony szabott. Jobb karral a balválltól csuklóig mérve, – amelyik halásznak bögyösebb volt a párja, annak a tarisznyája annyival kiadósabb is volt. A halat az asszonyok hordták piacra. A keszthelyi főutcán, a zsidóháztól – ahol Goldmark, a világhírű zeneszerző született – a városházáig, egész soron, ott volt a halpiac; az apró hal fontját, jól megtetézve, két krajcárért vesztegették; a fejedelmi falat, a süllő, meg a fogas fontja tíz-tizenöt vas. Ma?…

A szántódi rév kompja, háttérben a tihanyi félsziget. (83)
A Balatonnak ötvenhárom ura s gazdája volt. Mind Zichyek, Hunyadiak, Festeticsek, a veszprémi káptalan s néhány község, Kővágóörs, Boglár közbirtokossága; 1883-ban jött a halásztörvény: a vizek mentén lévő birtokosok kötelesek halásztársulattá alakulni s dolgozzanak ki illő üzemtervet! Védeni kellett pusztuló halállományunkat. Ez megtörtént a Balaton mellett is; a Társulat azután kiadta bérbe az egészet a Halászati Részvény Társaságnak. Nem utolsó üzlet!… Keszthelyen dolgozik négy háló, Fonyódon tíz, Akaliban kettő, a tihanyi vizen négy s most van a Kis-Balatonon, Alsóörsön keletkezőben egy új telep; a keszthelyieket kivéve, mindenik háló hatszáz méteres. Igaz! Ne feledjük: Révfülöpön is dolgozik egy hálója a részvénytársaságnak. Csak egy!… A révfülöpi közbirtokosság ugyanis kikötötte, hogy ott a süllő ára 30 krajcár marad s 8 krajcár a keszeg! Gondoskodtak magukról az előrelátó polgártársak, így’ hát elég oda egy háló, máskülönben… ráfizetne révfülöpi üzletére a társaság, lévén most az árak megállapítva így: garda kilója 20 fillér, keszeg 30, őn és csuka 60, ponty 1 korona, harcsa 80, a nagy harcsa (hat kilóstól föllebb) 1·20; süllő és fogas egy, négy osztályba válogatva (35 centimétertől félkilósig a IV. osztályú s két kilóstól fölfelé az I. osztályú) 1 korona 80 fillér, 220, 3·40 és 4 korona.
És van most a Balatonon vagy harminc bokor halász, ezelőtt pedig voltak s mind megéltek, jó száz bokorral. A fizetség pedig ma: a kormányos, a vezeres kap hatvan koronát hónaponként, a kiskormányos ötven koronát, a többi negyvenet; naponta minden ember egykiló vacsorahalat, szombaton három kilót, meg nagyobb fogás után valami kis mázsapénz is jár, a halak minősége szerint, Aprilis elsejétől június tizenötig semmi munka, tehát sallárium se jár.
Múzeumban a régi bödönhajó, ott lepi a por az öblös céhkorsókat is, nem dalol már a balatoni halász s ha testét nehéz munkában ellepi a verejték, nyel egy korty vizet a meregetővel a tóból.
– Régen volt, igaz se volt, a mikor a halász a vizen nem vizet ivott!… Régen, amikor ha nem volt halászmunka, volt szőlőmunka. Jött a filoxéra, megette a szülőt… s odalett, elhagyta már a szegény halászt a Balaton is. Elszéledtek, ki erre, ki arra. Akinek volt itt egy kis szőlőcskéje, eladta, egy hold árán kapott Szlavoniában tizenöt hold földet. Azon nyomorog. Ott keressék a tekéntetes urak, Szlavóniában, a kapa mellett a balatoni halászt!
A húzókötél ismét künn van mind a két hajóról. Most a két hajó összemén, most csapatunk. Ki a macskát, kattog a csipkés kerék, vonjuk be a húzókötelet.
A régi halásznóta helyett ez a gyári muzsika ismét s két simléderes sapkájú, rongyolt ruhájú, ványolt arcú napszámos hajtja a kereket. Maga az öreg Göndöcs is, – akinek hány öregapja, mind a Balatont halászta, – ő is olyan ágrólszakadt formájú; kopott, pöcsétes, rég elviselt piros paszomántos nadrág van rajta, a csizmaszárba szorítva.

Rianás, a Balaton becsukódva. (84)






Sárközi biborvégek. (III. tb.)







Himzett sárközi jegykendők. (IV. tb.)
– Miféle pantalló az kigyelmeden, öreg Göndöcs?
– Az öcsém küldte, aki sürgönydrótos Zágrábban. Valami olyan postásféle a fiú!
Szinte este van. Jó harmadfél órája folyik a munka már. Minden szél elült. A nagy víz síma tükrén vadrucák úszkálnak.
Közeledik a hajóhoz az istáp, az egyre erősebben feszülő húzókötélen elébukkan a vízből egy nedves, sáros bőrdarabka, a célle, amit a mai halászok megváltónak is neveznek, mert azt jelenti, hogy vége a kerékhajtásának. Be a macskát! Kezdünk ismét evezni: a két hajó összemén, azután kereszteznek: a kör a hálóval bezárul s amikor a két istáp is összekerül, horgonyt vetünk.
Eközben a vezeres bukál, hosszúnyelű fasulyokkal csapkodja a vizet, ügyesen, úgy hogy a víz nem csap vissza a hajóba; arra való ez, hogy visszariassza, a becsukódó hálókör közepe, a torokpóta, illetve az ottlévő zsák irányába riassza a menekvő halakat. Olyik hal, kivált a ponty, megtanulta már, hogy nem kell megijedni a bukálástól: kisurran a hajó mellett, s ha kell, átveti magát a hálón is.
– Huncut állat, – mondja Göndöcs, – mégis annak adta a törvény a leghosszabb tilalmi időt. Kár neki egy óra is, mert se télen, se nyáron meg nem fogjuk.
Mihelyt együtt van a két istáp, a postahajóról átjő három ember s már most, az alsó- és felső-inat megmarkolva, nyolc ember vonja be a súlyos hálót, kézerővel. Kemény munka, kivált viharban. Egy-egy ember a bevont hálósühémet rendezi a hajófenékre, veti ki a hinárt belőle, hajigálja vissza a vízbe a hálószemek közé akadt, ijedten pipáló apró keszeget; a vezeres szorgalmasan bukál s mihelyt az első keszeget megpillantja, fölsóhajt: «Nincs szerencse! Ha ilyen büjkét hoz a léhés, annak a jele, hogy nem lesz hal.»
A húzás eltart jó félórát, az egész mívelet vagy három óra hosszat. Az eredmény ezúttal: mintegy húsz kiló keszeg, csuka, ponty, egy szép harcsa s néhány süllő a hálózsákban. Az apróbb süllőt sietve vetik vissza a vízbe, mert az «nagyon gyáva állat, mihelyt levegőt ér, menten hóttra rémül»; a többit a postahajó halasládájába öntik. Ha szerencse van, kerülhet a hálózsákba százhúsz kiló is, de megesik, hogy három kilót is alig fognak. A százhúsz kilónak sem örvend a mai napszámos-halász túlságosan.
És kezdődik a tanyavetés elülről, még kétszer így, hajnalig.
Most már éjszaka van.
A vizen a hold pazar ezüstje. Minden szél elült. A sima, nagy víztükrön vadrucák úszkálnak. Ruca anyókák oktatják pihés kicsinyeiket az élethez, ma is csak úgy itt is mint régen, mint száz, mint ezer esztendő előtt.
Két napszámos forgatja ismét a gránitot, kattog megint keservesen a csipkés kerék, szól tovább, egyhangúan az emésztő gyári muzsika… Megszokták már a vadrucák is. Mi pedig eltanakodhatunk ismét három óra hosszat, hogy ez, ez az a muzsika, amellyel az elmuló magyar nóta helyett – majd átmennek maholnap a patakon… az ökrök.
Hogy miféle patakon s micsoda ökrök?
…Van egy kis patak, akkorka csak, hogy a pendelyes gyerek átlábolja. A patak egyik felén, százholdas legelőn, hasig érő kövér fűben, a jóllakottságtól alig tud már enni két-három elhízott szarvasmarha. A patak másik oldalán, két-három hold kavicsos, sivár, leaszott földön éhezik, nyalja kínjában a követ száz sovány ökör. Csak egy lépés: átmehetne a patakon, jóllakhatnék a kövér fűben a száz ökör. Hát miért nem megy át a patakon az a száz ökör?… Mert ökör.
Mesélik már egymásnak az ilyen veszedelmes példákat a hajdan békés balatoni halászok is. Sok a régi s mind több az új kastély a Balaton vidékén, valamennyinek zárva a kapuja, csukva vannak az ablakai, pedig jó lesz kinyitni azokat az ablakokat s meghallani, mit beszélget egymásközt verejtékes munka után a nép a ridegen elzárkózó méltóságos dominiumok környékén, meg a Balaton partján, «aki elhagyta már a szegény halászt».
Nagy lelki gyönyörűséggel kapjuk a hírt innen is, amonnan is, hogy népművészeti gyüjtésünk célját számosan megértették és segítenek lelkesen az önmagunk megismeréséhez szükséges adatok összehordásában – s ha majd ezt a mai hazát egészen megleltük. Talán az «őshazát is megtalálhatjuk, valahol a Himalája tövében», írta egy Indiában kutató honfi társunk, Tóth Jenő, a festőművész.
Jó multkoriban, horvát földről (Piszanica, Grdjevac–Belovár) keresett föl soraival Haller Jenő, tudatván elhatározását: «a horvát-szlavonországi magyarság népművészeti tárgyait én is gyűjteni fogom, hogy mentsem, a mi menthető; szintúgy a pásztorok életét, eszközeit, szerszámait, ruházkodását, a nép nyelvét, szokásait, szóval néprajzi adatait segítem hazám javára megrögzíteni – papiroson».
De mennyire szükség van ilyen munkára!
Tapasztaltuk a Balaton mellékén. Alig tengődik ott ma harminc bokor halász, ezelőtt pedig voltak s mind megéltek, jó száz bokorral. Múzeumban a régi bödönhajó, ott lepi a por az öblös céhkorsókat is, – nem dalol már a balatoni halász, s ha testét irgalmatlan napszámos munkában ellepi a verejték, tüzes badacsonyi helyett, nyelhet egy korty langyos vizet a meregetővel a tóból.
És sóhajt a vezeres, Göndöcs István, az öreg halász, aki negyven esztendeje járja a Balatont, s járta apja, nagyapja, minden nemzetsége: «régen vót, igaz se vót, amikor a halász a vízen nem vizet ivott!… Régen, amikor ha nem volt halászmunka, volt szőlőmunka. De jött a filloxéra, megette a szőlőt… s odalett, elhagyta már a szegény halászt a Balaton is. Elszéledt a nép innen. Ki erre, ki arra. Akinek volt itt egy kis szőlőcskéje, eladta. Egy hold árán kapott Szlavóniában tizenöt hold földet. Inkább azon nyomorog. Ott keressék a tekéntetes urak, Szlavóniában, a kapa mellett keressék a balatoni halászt!
Meg amit Galambos János Nyakas mondott, a zalavári földműves: «Baj lesz! Nem szeretjük az urakat. Ha gyün közibénk, – alig gyün, – az ember alig ember nékijük. Csak a csalingós fehérnép tetszik. Ha elpöttyent egy jó szót, úgy veti, mint alamizsnát a kódisnak. Érjed be vele! Ha meg nem tetszik: coki arébb!… Ilyen itt a mai úr. Tilos az út, a dülő, csukva minden kapu, bepillantani sem igen szabad oda, ahol az úr él. De amerre a szem ellát: minden csak az úré… Állatra az erdőn, szarvasra, fácányra több gond van itt, mint az emberre. A fácányt étetik maggal, a szarvasnak szénát raknak ki télire… Az öregek mondják, nem így volt régen. Nem is lehetett így, mert akkor nem győzték vón’ el az urak ennyi idáig. Ha így tart, se tudom, meddétig futja!… Lesz baj, tekéntetes uram, ha mi belészoktunk is már a szegénységbe.»
Aki nem győzi tovább, megyen világgá, a barázda mellől is. Megy, s visz magával, pusztulóba, a magyar lélekből is valamicskét, mindenik.
Ezeket keresi majd meg Haller Jenő.
Ezuttal egy Somogyországból odaszakadt vérünkhöz, Napos Öllésékhez (Illés) kopogtat be vélünk. Hogy micsoda szomorúság nékünk, s mennyi okulni való abban, amit az apránkint idegenbe vesző s onnan is tovább, még messzebb, persze Amerika felé szállingózó magyar tűzhely mellett tapasztal!…
Naposéknak – írja ilyenformán Haller Jenő – právájuk (jog) mai napig sincsen Horvátországban, de földjük van: husz rál. Az egy tagban fekvő kis birtokot nyolcszáz pengőért kótyavetyélte el néhai gazdája; a granicsár nem tudott megélni negyven holdon, most három gazda van jómódban a lősszel elegyes televényen. (Jóravaló magyar munka érvényesülhetett ott, mert földhöz juthatott.) A granicsár kukoricakóréval födött putriban szorongott, ma ott a magyaros porta. Helyes istálló az udvaron; csak tömés az oldalfala, de olyan takarosan, s olyan tartósra van megcsinálva, hogy örök mindétig abban leli gyönyörűségét Napos bácsi. Kivált a pajta kontyos tetejét kedveli.
A garádos, két kőoszlopon nyugvó pitvar, a sellenc ajtaján nyitunk a konyhába. A konyhában rend és hideg, mert itt csak nyaranta tüzelnek, meg kenyérsütéskor; az ajtóval szemben mélyedés van ágyalva a konyha falába, s ott lógnak a színes tányérok, rózsás, tulipános, iratos, madaras tányérok; – de biz’ ez már németes tempó, mert a magyar egyszerűbben, inkább tálason rakja polcra cseréptányérait, bujtatva egyiket a másik után.
A lepedővel függönyözött ajtón át kihallatszik a vidám, pajkos csevetölés. Az öreg Öllés leányának két kis cselédje játszik odabent kumróst:
«Ögyedöm, bögyedöm, bögy vállára,
Szól a rigó rigoncára!
Cérnára, cünögére,
Cuc ki madár a mezőre!
Cuc ki,
Akaszd ki!
Hadd száradjon odaki!
A zsinatolásba valami tompa hang veri a taktust: a szüjőfa (szövőszék) lábitójának kattanása; kisálódik a nyomító, egy kis hájkenegetés után nyöszörög.
Bedicsérünk.
– Mindörökké! – dünnyögi Ölés bátya, aki már olyan öreg, hogy mindenkit halálsejtelmeinek panaszolásával fogad.
A két kis unoka megriad. A diákleány a szeneskemence kuckójába bújik, az öccse megmert itt a húg is öccs – a szüjőfa csikatéjához törleszkedve menekül anyja kötője alá.
A menyecskén csak dógzónapi ruha, de ingválla fehér, mint a zuzmara, viganója patyolattiszta, biborfehér fejkötőjének csipkecsücskei látszanak a feketeselyem keszkenőből készült hátrakötő buggyanói alatt, amelyről bokrárakötött piros és zöld szalagvégek fityegnek le hátul. Igazi magyar menyecskefajta. Gömbölyded, karikós arc; a kissé erős vonásokat, mihelyt megszólal, csintalan mosolygás enyhíti.
Indul az öreg, hogy a Noha borából héberézzen, a menyecske meg két izromban is letörli a széket, amire leüljünk.
– Elcsunyították a gyerekek, – mentegetőzik, – pedig tiszta az a szék, akár a tükör.
– Hát az ember? – tudakoljuk az urát.
– Már Newyorkban van. Irja már, hogy odaért.
Nézegessük a szüjőfát. Kérdezgetjük, minek mi a neve rajta? A menyecske félig szégyellősen, félig gyanakodva, de egészben csodálkozva, mégis csak elmondja, hogy van a szövőmasinának bordája, bordahéjja, csikatéja, nyüstje, mellfája, közfája, vászonhajtókereke, feszítő csimpácája, szobolfája, nyomító dorongja; meg hogy van a keréken szárny, van kis lába is, orsója, közfafeje, szolgája, srófja, padja, lába, tengelye, torokvasa, vendégkarikója, macskája, kerékvetélője, csüggőfája, vetélővölgye. (Lám, még minden neve magyar annak a magyar szerszámnak, még a sróf is hazai.)
Ezalatt játéknak bátorodik megint a két apróság, s nótáznak:
«Elmöntem én arra alá, arra fő, Ispurgis város felé!
Ott irgyák jaz levelet,
Bele töszik nevemet,
Háromágu tulipán
Nyilik a Tisza partján,
Ergye litya, fogj fát!
 
Ha én litya vónék,
Egeret is fognék,
De én litya nem vagyok,
Egeret se foghatok.»
Messzi, délibábos vidékről kerültek ide ezek a játékversikék, örökre hol vesznek el majd? Itt-e, vagy a tengeren is túl?…
Előkerül az öreg is. Avatag, rózsairatos kancsó remeg a kezében. Meg-megbiccen, mintha italos volna, de csak az aggság rogyasztja.

Szekszárd. (85)
– A magam termése, – mondja amikor tölti. Ha a szaga olyan volna, amilyennek az izinek lenni köllene: egészen jó bor válna belüle.
Ennek a kiszólásnak is magyar még a zamatja. Régi, de legalább ki van próbálva.
Szóba kerül – aféle téli beszélgetés – az egészség, az időjárás, a vetés, a kancák ellése, meg… a politika.

Öcsényi leányok (86)
– Nem sajog-e belül, Illés bátya, ha úgy olykor-máskor visszagondol Somogyországra?
– Nem! nem! – s még a feje ingatásával is nyomatékot akar adni tagadása állhatatosságának.
– Ugyan? Hát nem kívánkoznék vissza soha a beleznai rezulák közé? Illés bátya, a lelkibül!
– Nem én. A lelkembül! – feleli makacs határozottsággal. Ott én a más kutyája voltam, itt a magam kódusa. Cselédjeim is jobban el lehetnek ebben a görbe országban. Lisztem van, kenyerem is van. Elgyünni nehéz volt, de már itt maradunk. Maholnap ugyis már fölülről pislangatok én majd a csillagokra is, de legalább nem vagyok ollan tedd-ki, cuc-ki ember!… Csak právánk volna! De ezek a fortélyos horvát opcsinabeliek elsikkasztik a jogosításunkat. Huj, csak právánk lenne, akkor minden megjárná!


Fiatal menyecskék templomozás után, Öcsényben. (87)
Vajjon: minden?…
Egy régi lapicka is van a házban. Tiszafából. Hazai. Még Öllés bátya számadókorából.
A mángorlólapicka derekatájára kétfejü sas vésve, berzenkedő szárnyakkal, s alatta az évszám: 1803.
– Miért éppen kétfejű?
– Mer’ ilyen volt, az uraság címerében is. Apám faragta.
– Nem eladó?
– Nem ez! Két leánycselédemet már eladtam, de ezt nem. A lányféle romlós portéka. Minél vénebb, antul kevesebbet ér. Ez meg annál fiatalabb árban, minél idősebb korban.
Így az öreg, aki még Horvátországban is ilyen magyar tud maradni. De mire Amerikába viszi – ha ugyan elviszi magával! – a vén lapickát valamelyik a két unoka közül, akik még dudolják:
«Háromágu tulipán
Nyilik a Tisza partján…»

Az uj sárközi párta. (88)
*
A tolnamegyei Sárközbe nézzünk le, ahol gazdag a nép, nagy a mód… Ott talán jobb világ van még, ha a szegénység olyan baj.
Pünkösd vasárnapja, Öcsényben (87).
Szekerünk megáll a templom piacán s ámulva nézzük: mintha tulipánerdő vonulna a templomba, az Urasztala köré – «jóval élni».
Szól a harang, gyülekezik a gyönyörű magyar nép. Külön a férfiak, öregek, és a fiatalok is külön. Külön a fehérnép is; bandák szerint a kortársak, akik együtt jártak iskolába, együtt a játszóba s egyszerre tűztek pártát; választott vezérükkel jönnek: külön Ábró Évi bandája, Korsós Sáráé, Lovas Judité, Deák Évié, a Bóli Judika bandája is külön. Köztük már egy-egy menyasszony, s vélük vannak, még fátyolosan a fiatal menyecskék is, olyan káprázatos pompában, olyan díszesen, oly művészi érzéssel összeválogatott szinekben, hogy ehez foghatót csak a néhai nagy velencei mesterek álmodhattak. Veronese, amikor a kánai menyegzőt festette.

Öcsényi menyecske paritya-főkötővel és nyakdisszel. (89)
Elül a teljes tavasz, pünkösdi virulás, – a fiatalság.
Utánuk, a szinek méla, egyre lemondóbb, mind bánatosabb lefokozódásában a többi asszony: haloványodó zöld, folyton sápadóbb lilaszínben, mind sápadtabb, mind egyszerűbb színben, aszerint, amint korosodik; még selyem, még bársony, egy kis kék, egy kis sárguló zöld még van a negyveneseken, az ötven éves azonban már csak fehér és fekete, – a hatvan esztendős pedig feketében tetőtől talpig. Hogy mily szépen, mennyire nemesen tud itt a korral lemondani a nő!… Ahány tavasz elhervad az életéből, annyiszín marad le a köntöséről is, – ravatalán kerül reá ismét a biborümög, a gabocánhímzésű hófehér ing. Mert nem piros ám a magyar bibor, hanem fehér, («Az Árpádok-korabeli oklevelekben találkozunk személy- és helynevekkel, miket a korbeli ruha-nevekről vettek: suba, guba, palást, bybur, barsun, cuntus (köntös). A besztercei szójegyzékben (1410–1412) két szót találunk egymás mellett: az egyik byssus, mit a szójegyzék írója a byssus szó alatt bybur szóval fordított magyarra; a másik szó purpur, amit barsun szóval fordított le. A byssus régi latin szótárunk szerint: fehér szövedék, fehér szövet.») A sárközieknél ma is fehér a biborümög s a biborkendő.

Öcsényi menyecske. (90)
És mindezt ragyogva ragyogtatja a sugárzó nap.
Vakít a gabócánhímzésű bulyavászon, tükröződik a duflarostos, meg a bütkös hármas-selyemkendő, virít a bluz, aminek itt jó magyar neve röpike s maguk szövik, maguk varrják meg; csillog az islangos szorítkó, az öv, ami arasszal átérhető, például Kökény Örzse karcsú derekán. Tündöklik a színes kötény is, rajta a gyöngyös paszomány, az ezüstcsiga, arany csiga, selyemfonyás, százvirágos pántlika. Homlokukon a szép barna arcokat arkaikusan tetőző hármas fekete bársony (homlok-bársony, középbársony, nagybársony), színes szélhímzéssel, gyöngysorral, dúsan bodrozott szegéssel; a nagybársonyon a rezgő berék, piros, kék gyöngyös zsinórok, amelyeknek a végén, ércsodronyon rezeg a gyöngyszem, mint a fűzfa, meg a nyárfa barkája, a cicabere; a nagybársony közepén virág koszorúból emelkedik elé, kócsagformán, a rezgőberés, gyöngyvirágos targyag. Mellükön, keblet retjve, a magukfűzte gyöngyék, amiknek mintáit megleljük az egyiptomi sirokban de a mordvin is így fűzi a gyöngyöt. Az asszonyok fején, amit éjszaka is viselnek, a parittya fékötő (89).
Külön sort kezdünk ennek a mesés finoman hímzett holminak. Csudálatos szép! Kivált a régiek. Szerencsére, e gyönyörű magyar munka szépséges régi példányait gyüjtögeti, menti a pusztulástól munkatársunk Ács Lipót, a jeles szekszárdi professzor.

Deák Évi Andics Józsefné, Öcsény, (91)
Parittyaszíj-formájú fekete selyemfátyolra varrják, öreg asszonyok cirokszállal vetett rajza nyomán, a leheletfinom egyelös hímzést, többnyire fehér szállal: szíves ruzsát, makkos ruzsást, metélléses ruzsát, pávaszemest, a tulipánosat, ókosat, gránátalmást, százmód inazva.
Valaha így készült a magukszőtte menyasszonyfátyol, a biborfátyol is, aranyszálas piros-kék-zöld hímzésű biborvéggel.
És ragyog a nap a fátyolozó («tekerődző») menyecskék biborján is.
– Ősi szokás ez is, uram, mint a csafring, – magyarázza Kovách Aladár.
Azt a fejdíszt, az esküvő, illetve a lakodalom után következő nap reggelén kapja a menyecske. Másütt ez a kontyolás, a fejbekötés. Itt, a Sárközben, ahol a nőnek soha nem volt, nincs is kontya, fátyolozás a neve. A fiatal menyecske fejét finom fehérlepelbe, biborba tekerik s azt addig viseli a menyecske, míg gyermeke nem lesz; az első gyermek születése után többé nem illeti meg a bibor. Nincs is eset rá, hogy fölvenné. Sajnos, a régi szép biborvégek divatja is mulik már. Az osztrák meg cseh gyárak elárasztják a Sárközt arany s ezüst paszománttal, azt varrják a régi hímzés helyébe.

Szarvas Mariska «katolikus» viseletben, Öcsény. (92)
A biborra kerül a hat darab ezüst tű, meg husz-harminc gyöngyöstű; a bibor alá, hogy át ássék a fátyolon – színes pántlikák a tarkóra s hátul lóg le, színes zsinóron a három gyöngyös boklyóból szerkesztett csafring, mint a misemondó pap tallárján. Ősi holmi ez is.
A besztercei szójegyzék írójának is nyilván ez a főkötődísz lebeghetett szeme előtt, amikor a capitium nevű ruhadarabot chafrang szóval fordította magyarra. De milyen körülményes a fésülködés hozzá!…
A leány se tud itt maga megfésülködni; az anyja, valamelyik napamasszony vagy a szomszéd fésüli, a fiatal menyecske pedig kénytelen a fátyolozó asszonyhoz folyamodni. A kis konty, még pedig kettő, a két halántékra kerül s háromfajta remek, valóságos miniatür fonásban. A menyecske haját, a homlok fölött, kétujjnyi szélességben, le nyírják, odajön a parittya fékötő s valószínűleg ősi szokás maradéka, a leányságtól való megfosztás egyik külső jelzése ez is. A szappanos vízzel, jó másfélóra hosszat, csipkeszerűen fonott kis hajtincsek a vakszömön (halántékon) egybefésülten maradnak a következő vasárnapig, akkor újra fésüli a fátyolozó asszony. Ez a szokás a legmaradandóbb a viseletben. A többi bizony, elvész apránkint. Elveszett a férfiviselet java, el a nők piros csizmája, a hímes jegypapucsok teljesen el a csörgős cipellők. Az volt a játszóban a fehér nép lábán: a hímes félcipő sarkára, belül, a talpfelől, rézrudacskán két-három rézkarika s az csörgött, pendült mulatás közben.
De párta még találkozik. Nem ugyan a régi, az aranyszálakból épített héttülkös, (olyan már csak a szekszárdi múzeumban, van: a csücsökpárta), de van még elvétve csigasoros s mindenik csigában egy-egy csillogó fémlemezke: islang. Bezzeg a régi!.. A tülkök között rezgő ezüst- meg aranyszálakból, fórisból csavart rózsa, meg tulipánbokréta díszlett… Az utolsó tülökpártás menyasszonyt 1887-ben látta Kovách Aladár (aki, ha meg nem írja, amit az elmuló Sárközben annyi szeretettel kutatott a multból s őriz a rohanó jelenből, nyomtalanul elvész egy kupa gyöngy ismét ősi magyarságunkból), akkoriban is már, úgy kérte kölcsön a menyasszony, mert a nyolcvanas években csak egy-kettőt őrzött a falu.

Öcsényi tekerődző (fátyolozó) menyecskék. (93)

Deák Sárika. (94)

Varga Sára gyászban, Öcsény. (95)

Gyönge Jánosné és Erzsike. Öcsény. (96)

Idősebb sárközi asszonyok. (97)
Ábró Évi Nyéki Józsefné (őscsaládból), Öcsény. (98)
A régimódi papok tiltották, nagyon hívságosnak találták ezt a fönséges, hazánkban párátlan viseletet, – az új nemzedék készíteni se tudja már s az ősi fejdísz helyét elfoglalta apránként a szekszárdi német-menyasszony viselet, a tüllből csinált virágkoszorú, amit egy szekszárdi Hellebrand nevű kapcásmester feleségének az édesanyja készített. Az igaz, magyarosítottak rajta, megtoldották bodorral, rezgővel, de a régi héttülkös pártának nyomába se léphet a mai új párta. (88).
Érkeznek lassan, módosan; méltóságosan komoly apraja, nagyja; szólítja őket a lassú, komoly harangszó s a nagy templompiacon, dísztelen, egyszerű házak keretében még pompásabb, méltóságosabb a káprázatosan színes kép.
A nők kezében a fekete zsoltáros könyv, fehér kendő és színes virág.


Sárközi özvegy öregasszony viselete. (99)
Hófehérben egy-egy asszony: gyászol. A fehér volt itt a gyász színe, mint ma is a somogyi Csökölyben. Ma ugyan már feketét is viselnek (95). Micsoda jó módra vall, amikor a földívesnek külön köntöse vagyon a gyász jelzésére!… A mód különben elengedhetetlen az ilyen viselethez; a sok selyem, a nehéz brokátok, a csipke, a rojt, – négy-ötszáz pengő egy-egy menyecske pünkösdi köntöse. De illik rájuk, s a férfi nem sajnálja, aminthogy egyébként is nagy jó sora van itt a fehérnépnek; munkára csak a szőlőbe jár ki s a földekre is inkább csak kerti munkára. Van is olyan puha, bársonyos, formás kezük, hogy cirógatására vágyik, aki látja.
És a szavuk! Milyen szelíd, andalító!
– Menyecske, lelkem, álljon meg! «Lekapjuk!»
Elmosolyodik, nyugodtan a fényképező masina felé fordul, igazít egyet a nyakbodorján s bár sohase látott bennünket, azt feleli:
– Igen, kedves angyalom.
A kép készen van, ő pedig megyen, nyugodtan, szó nélkül, tovább, a templomba.
– Van-e régi főkötője, nénémasszony?
– Néköm, nincsen, gyönyörűségem. Nincsen. De hozok.
És megy a faluba, régi főkötőt keresni, örömest, egy jó szóért.
Mialatt üres maradt a nagy templompiac, de egészen üres és a község bent énekelt az Urasztala körül, eltanakodtunk: milyen méltóságos az ilyen nagy térségre szabadon emelt falusi templom!…
Nem hinnők, hogy az építkezésnek ez a módja véletlenség. Az ősmagyar oltár is künt állott, nagy térségen, a sátortáboron kívül. Első keresztény őseink, amikor már a sátrak helyett szalmatetős gunyhókat raktak, ők is csak nagy térségre, a falun kívül építhették az Isten házát. Szent hely volt az, emberi hajlék nem való köréje; az ekevas, a falvak alatt ma is még megcsorbul a hajdani templomfalak romjaiban. A tisztes távolságot utóbb is megtartották. Az ünnepet azonban mindig a templom piacán ülik meg. Ezek is, régente, itt gyülekeztek a délutáni könyörgés után; külön a férfi, külön a nő és külön a leány, külön a férjes asszony.
A játszó is itt volt, csak a nyolcvanas években vonultak a korcsma udvarára. Előbb azonban kiki hazaviszi énekeskönyvét s csak azután indul játszóra, de mindig ünnepi ruhában. Mondják, azért hagyták el a templom piacát, mert akadt olyan sívárabb kedvű lelkipásztor, akinek nem tetszett a templom árnyékában űzött vigalom. Pedig, milyen tiszta mulatás a mi játszónk!…
Nem is tánc ez! Ősi szertartás maradéka, pogány elejink istentiszteleti szertartásának a lelke él még ma is a csillegőben, a lépőben, meg az ugrósban, amit a sárközi fehérnép táncol. Csak a fehérnép, férfi közöttük nappal soha.
Élvezet azt hallgatni, amit Kovách Aladár. az ő magyar lelkével megérez a sárközi játszóban.
…Eljöttek a gyulák, megrakták az oltárt, meggyujtották az áldozati tüzet. Előlépett a táltos, ledöfte a hófehér harmadfű csikót, az apró papság fölkoncolta s miután a táltos jövendőt látott, a tetemből megtetézték a tüzet. És ekkor előlépett a fehérnép. Leányzók, ifjú asszonyok nagy körben, kéz-kézbe fogózva lejtették körül az oltárt. Lassú, tipegő volt a tánc kezdetnek, majd valamelyest gyorsult, mint hullámzó tó tükre; lengett, ingott s a tánchoz szüzek, ifijú menyecskék daloltak, hol egyedül, hol meg együttesen… Egyszer csak megtorpant a karéj, a menyecskék kiléptek: maradtak a leányok, lenge biborban, koszorús fejjel s összefogózva, ők lejtették már most, gyorsan, mind sebesebben, bomló fürtökkel, egyre sebesebben… Fejkoszorúik virágja szóródott az oltár köré s hangzott a dal, a csodálatos, a bűbájos. Észbontó szertartás az ifijú embernek! Jaj néki, ha egyszer látta a tündérkaréj táncát. Tiltva is voltak onnan a leventék, – a sárközi férfinép ma se elegyedik a táncba. Nem illik, hát nem is cselekszi.
A sárközi játszó és tánc, törvénye: a teljes ünnepi dísz, meg az, hogy férfi nem veszen részt benne.
Eljönnek a bandák, négy, öt, tíz leány; a fiatal menyecskék; a fiatal anyák, karjukon a kicsi, a lölköm-aranyom; jönnek az öreg szülék is, de meg a kis leánykák is jönnek, már fölpártázva, csillegőt tanulni. A kedv inkább csöndes, ünnepi.
Mondja az egyik: no kezdjük!
Erre egy csoportba verődik leány s menyecske, körbe fogóznak: jobbkéz a jobbfelőli második szomszéd balkezébe, balkéz a balfelőli második szomszéd jobbkezébe, úgy, hogy mindenik táncos keble alatt a két szomszéd bal- és jobbkeze fogózik össze. A tánc pedig, mindig ballábbal kilépve, baloldalvást indul, soha fordítva.

Varga Évi, Kis Jánosné; Pörnyi Éva, Kovács Istvánné; Kara Rákel Örsi Istvánné, tekerődző menyecskék. (100)
– No!
Kezdődik a csillegő.
A banda vezetője, valamelyik Évi vagy Judika, halk nótára kezd s lassú tempóban indul forgásnak a kör: féloldalt balláb előre, ujjhegyre föl, vissza a sarokra, – jobbláb előre, ujjhegyre föl, sarokra vissza, aztán megint, így tovább, amíg az egész kör fordult... Valamelyik táncoló frissebb dalra gyújt: pillanatra megáll a kör s kezdődik, ballábbal indulva, a lépő. Olyanforma, mint a bokázó; a dallam lassú, inkább bús mint vidám, mégis enyelgő, – balláb féloldalt előre, utána a jobb és a sarkak: bokázva össze, aztán ismét balláb előre, a jobb pedig kecsesen hátra csosszantva, a bal mögé, ujjheggyel a balsarukhoz közel. Ha csak egy lépés hibás, a szomszéd már megbotlanék s a kör megállhat. De egyik se hibázza el.

Sárközi férfiviselet: Kis János attilában. (101)
A táncmozgás üteme adva vagyon a szó értelmében. Csillegni annyit tesz: lappangva járni; mondja is: ott csilleg a kertek alatt. A csillegő alatt lassú ringásban mozog a kör. A lépő már sokkal enyelgőbb: a test hajlik: jobbra, balra kecsesen, mint a lassú szellő ingatta nádas, a nagy pártán rezegnek a berék, ringanak a dús rödbe szedett rokolyák, amint a karcsú derék ring jobbra s balra.
– Lányok, ugorjunk! – kiáltja Judika.
Egyszerre megáll a kör, a menyecskék kilépnek. A menyecske, akár ha egynapos is, az ugrósban részt nem vessz. Az a pártások mulatsága.
A kör összezáródik, hangzik a gyorsütemű magyar nóta, kigyúladnak a szemek, kipirul az arc, a berék hevesen rezdülnek, repülnek a rokolyák s forog a kör, gyorsan, gyorsabban, mind sebesebben forog a tündérkaréj…
Kinek ne jutna eszébe: Hej! regő röjtöm. Röjtött regém kezdöm…
…Űzik a hímszarvast Hunyor és Magor ifijú leventék s a szarvas nyomán bukkannak Bulár király népének táncoló szűzeire; erdő tisztásán, férfiszemtől óva lejtik bűvös táncukat azok…
Itt is csak a fehérnép járja, mint hun és magyar ősanyáink s csakolyan egészségesek, tiszták, üdék és olyan bódító szépek a sárközi geszteshajú leányok ma is.
*
Az öcsényi nagy módból iparkodunk a még gazdagabb Decsre, a szomszéd községbe, a legérdekesebb, leggazdagabb sárközi portára, a legfiatalabb és legszebb sárközi menyecskéhez, a törzsökös gazdag bíró, Kis Széll Kálmán unokája feleségéhez, a «nagyportára». A bíró egyetlen fiának egyetlen fia (egy portán él a három nemzedék s milyen nagyon elférne a nagy portán!), Kis Széll Mihály alig tizenkilenc esztendős; öt hónapja mult, hogy feleségül adták Mihály öcsénkhez Boli Jánosék (felesége Kara Judit) tizenhatesztendős egyetlen leányát, a házasságuk tizenkilencedik évében született szépséges Judikát.

Nádi János forditásos háza Öcsényben. (102)
Két nagy vagyon egyesült, két parasztmajorátus politikája aratott diadalt.
– Így a szokás – magyarázza az úton Kovách Aladár. – De nem mindig ilyen volt s ma se mindig ilyen a feleségszerzés módja a Sárközben. Vannak ma is még, akik a nótafákkal rakott hosszú dombsoron, ott az öreg Sár fölött, a szőlőhegyen keresik meg a párjukat. Hajdan is ott űzték a leányt bakháton, horgoson, gyalogúton át, egyik tanyáról a másikra. «Mikor a nap őszrejárt, legény űzte a leányt».

Öcsényi öreg emberek. (103)
Rég ideje, biz’ az úgy volt, hogy mikor a szőlőt javában érlelte az őszi napsugár s az édes szemre rákapott veréb, seregély, meg sok torkos madár: madár hessegetni, szőlőt megőrizni a sárközi leányok jártak a hegyre. Bukóujjú biborüngben, islangos kötővel rostos selyemkendővel, gyöngyékkel bodornyakkal, piros szattyán kis csizmában, hét elején mentek. Fűzvesszőből fonott csörő-kosárkában vittek magukdagasztotta kalácsot s a kalácsra virágot hintettek és úgy hívogatták. egymást a komák leánygyermekei; «Érik a szöm, gyere mátka szőlőcsősznek!» Hét utolján tértek haza, vasárnapra, istentiszteletre, más héten megint ki s így, hétről-hétre, míg a szüret nem kezdődött.
A hegyen elszéledtek, ki-ki a maga tanyájára s hangzott a kóté (Kóté = kézi kereplő; régi magyar szó; igéje: koltog, zörög, zörget, – sárközi l kilökéssel: kotog, innen: kolté, kóté.) vidám berregése a pászták aljában s rebbent más határba a szőlőtolvaj madársereg, Madárriogatás közben daloltak:
Édös szülikém, csak ne is kérdözze.
Hányszor nézök én a csillagos égre.
Mikor este csillag támadt,
Kend se mondta az annyának,
Csupán csak a kedves édös apámnak.
A nótára érkeztek a legények, ünneplőben ők is: varrott pitykés kék mellesben, csillagosra vágott pöngős sarkantyújú rámás csizmában, – falkára szakadva csaptak a leányhad után. Azok nótaszóval, pörgő kótéval menekültek, kanyarogva hosszú sorban a tőkék között s egy-egy tanyatéren verődtek ismét csapatba. A legénység így cserkészte őket s mikor egyszer-egyszer találkoztak: szótlanul, kipirulva néztek farkasszemet és menekült a leány megint, dalolva:
Hej iszalag, iszalag,
Futnál, de megfogtalak.
Szaladj rózsám, hogyha tudsz.
Elérsz még ma, hogyha futsz.
Gyer utánnam, gyere hát,
Csizma nélkül, mezitláb…
Újabb találkozásnál valamelyik bátor leány odaszólt a legényhadnak:
– Mit akarnak kigyelmetek, hogy úgy reánk estek? Nem vagyunk mink nem tudom mik, mi utánunk mit kóvályog kendtek?

Decs (Sárköz). (104)
Az egyik legény pironkodva feleli:
– Nem akarunk mink sömmit se, csak titöket nézünk.
– Ejnye, úgy-e?… Nohát nézzön kigyelmetek. Bakháton a csizmánk nyoma, nyomon járhat két szömük világa. Gyerünk lányok!
Surrant a leányhad és szólt a nóta újfent:
Kend csak olyan ólommadár,
Mikor viszik, sebösen jár,
Meg is botlik két ballábra,
Csigarigás karikába…
Így, alkonyatig. Akkor, valamelyik tanyatéren, könyörögtek a legények: Álljatok meg egy-két szóra! «Hát mögállunk, hanem aztán böcsülettel gyüjjön kigyelmetök!…»
Megbékéltek, ismerkedtek, nyájaskodtak s a leány megmutatta, kinek a kedveskedését fogadja. Azután, külön, pihenő tanyára vonultak a legények s úgy felelgettek egymásnak a távolból, nótával, furulyaszóval. A leányok játszóba kezdtek, járták, karajba fogózva, a csillegőt, majd a lépőt, meg ugrósba kezdtek s dalolta a soros, a többi meg rája:
Bibor üngöm pántlikája
Fújja a szél a Dunára,
Barna legény fut utána,
Mikor a szél fujdogálja,
Ihaj! tuhaj!
Tilaj! tulaj!
Mikor a szél fujdogálja.
 
Haggya kendtök, hadd lobogjon,
Vőfélyboton fönnakadjon,
Legyen annak is virága:
Barna kislány pántlikája… stb.
 
Adok másat a helyébe,
Szivet varrok a végére,
Kendtök nevét közepébe,
Abba vigyön esketőre,
Ihaj! tyuhaj!
Tilaj! tulaj!
Abba vigyön esketőre.

Decs. (105)
És így forogtak, örvényeztek, míg nótával bírták; amikor eltikkadtak, oszlatták a játszót. Kedves, tiszta mulatás volt ez; az esztendő elvégzett nagy munkája, a takarodás után pihenő is, – úgy mondták: szüretre készülődnek, pedig lakodalom lett belőle, új borra vagy esztendőre, zöld farsangon (husvétkor).


Fehérben (Decs) (106)
Ilyen volt hajdanán, gyönyörű Sárközben a szüret eleje. «Szüret után pedig, egy-két öreg Sára susogóba jára: vajjon a kis Sára, lehet-e hamarján Deák Pali párja?»
A susogó megmaradt, járják az öreg szülikék, ők boronálgatják össze az egymásnak szánt legényt meg leányt ma is, de kevesebb lett a nóta s nem elegendő már a furulyaszó, hogy kiadják az egyetlen leányt a nagy portáról.

Sándor Judit fehérben (Decs) (107)

Decsi leányok. (108)







Himzett sárközi jegykendők. (V. tb.)







Sárközi himzések. (VI. tb.) 1, 2, 3, biborvégek. – A többi jegykendő himzése.



Sárközi himzések. (VII. tb.) A felső, a jobb kettő és az alsó középső biborvégek. – A középső jegykendő dísze. – A baloldali halotti vánkos himzése.
Tekintsünk be a legnagyobbra.
Valóságos városi ház; hat tükörablak az utcára, üveges veranda; a szobaajtókon maratott reneszánsz díszítésű kétméteres üvegtáblák; a régi szemes kemence helyén zománcos kályha; mozaik a konyhában (ahol nem főznek); kövezve a hatalmas udvar, példás rendben a baglyába rakott tüzelőfa; elkerítve a gazdasági udvar. A házban előszoba, nappali, háló (még ott a föstött menyezetű, szúnyoghálós nyoszolyák), szalon… A szalonban még böcsületben két régi, komáromi tulipántos láda, de a gyönyörű sok varrottas, a remek islangos biborümögök, a drága selyem meg nehéz brokát-kendők már üveges szekrényben; Petőfi rézmetszésű arcképe a falon, de ott vannak a modern színnyomatok is. Az öregszüle – rövid fekete rokolyában – mezítláb tessékeli a vendéget a szalonba, de már az unokán pantalló és vászon regatta cipő. Hanem a bejáró ajtón ott libeg még, légyhajtónak, a virágos piroskarton lepedő, s a háziak nem az üveges tornácon, hanem a ház végiben, a tornáclépcsők mellett, a pincegádorban poharazgatnak, ingujjra vetkezve a férfiak, mezítláb a nők, akik most öltöztetik délutáni istentiszteletre a ház gyönyörűségét, Judikát.

Decsi leányok fehér díszben. (109) Kis Éva, Szücs Éva, Sándor


Decsi fehér ünneplő. (110)
Nyomasztó nagy csönd a hatalmas udvaron. Érzik a makulátlan fehér falakon, a melléképületeken, a pompás, modern gazdasági eszközökön is a zavartalan, a biztos jó mód – és mégis, valami tikkadt, valami szomorú van itt.
A bíró, Kis Széll Kálmán példája a törzsökös magyarnak. Remekbe mutogathatnók. Öles alak, kifent deresedő bajusz; erős, de nem túlságosan testes; komoly méltóság arcán, mozdulatain, de szemében ott az egészséges dévajság. Fogának, hajának, dereka feszülésének semmi híjja (111).
– Isten hozta az urakat. Hoztak-e essőt?
Fia, az egyetlen, alacsonyabb, zömökebb; kopasz fejére fölfésülve az oldalválaszték, bajusza hajdúsan pödrött, napbarnított arcán egészség, de őt már köpcösíti a nagy mód.
Ott ül a harmadik nemzedék, az unoka is. Sápadt, napsütésen is borzongó, vékonyka legény, utolsó és egyetlen hajtása a nagyapában még százados nemzedéket igérő törzsnek.
Nagy, nagy itt a megőrzendő gazdagság!
És hogy imádják azt a legénykét!… Édesanyja viszi utána a párnát, ahová leül, s az öregszüle is jár utána a kendővel, hogy borzongó vállacskájára terítse. Ügyelik, lopva, mikor köhint, hordják helyibe órákint a tápláló malátasört.
– Csak a jó Isten nekipendítse, viszem megint, – mondja elboruló szemmel nagyapja.
– Mi baja?
– Kolótikus, – súgja az öregszüle.
– Tuberkolótikus – mondja a nagyapa. – Foglyászni jártak három esztendő előtt, az apjával. Nedves ősz volt, meghült. Hoztak haza vagy harminc foglyot, benne van azóta mindenik ötven pengőmbe. Megjártam már vele Tátrafüredet, a pesti orvosokat, most viszem Gleichenbergbe.

Kis Széll Kálmán decsi biró. (111)
– Vele marad bíró uram is?
– Hát hogy hagynám el, az unokámat!…
– A nagy gazdagság örököse, az utolsó Kis Széll, az egyetlen: fáradtan, közömbösen tekint valahová messze a napfényben izzó tágas udvaron, ahol vidám gyermeksereg űzhetné egymást a kerekes kút körül s jutna azért majdan mindeniknek ekkora udvar – és elférne a házban hat boldog család.
– Hol marad Judika? – kérdi a fiú.
– Hát e sápadt legényke felesége a legszebb sárközi menyecske?
– Az övé.
– Nem tagadhattuk meg a kívánságát – mondja a nagyapa halkan.
– Nagy örömet szereztünk néki.
– Szerették egymást gyerekkoruk óta – mondja Boli János, Judika apja, mert ő is itt van így délutánonkint s vigyázza, mint gyógyul a veje.
Jő elé Judika.
Képzeljék az egészségben most bimbózó legüdébb teremtést, szépet, amilyenről a nóta szól: aki nem anyától lett, rózsafán termett, piros pünkösd napján, hajnalban született. Elnémultunk a bámulattól. A sápadt férj szeme is, a hunyó parázs, megcsillant, de arcán maradt a fáradt kööny s fázott tovább. Judika elefántcsontfényű fehér brokát köntösben, ugyanolyan rojtos kendő a vállán; fején haloványzöld nehéz selyemkendő, az állalá-való. Formás kis kezében az imádságoskönyv. Tizenhat tavasz, tizenhat pünkösd vasárnapja virult, tündöklött, hódított a piruló, bájos arcról. Csudáltuk és csudálta a nagyapa, az öregszülék, csudálta apja s anyja, csudálták a sápadt férj szülei. Modorán meglátszott, hogy megszokta a kényeztetést amióta él s ma már meg is követeli.
– Tizenkilenc esztendeig várakoztunk rá mi is, – mondja Boliné, az anyja.
– Meggondoltuk jól, – mondja az apja, Boli János.
– Nem is hibázták el kigyelmetek, – hagyja helyben a nagyapa, a bíró.
Csak a férj nem dicséri hangosan, akinek keskeny, horpadt keblére tűzték a pompázó virágszálat, hogy «öröme legyen»… Nézi s a mi élet még iparkodik benne, az már ott tüzel mind, sóvárgó szemében.
Az asszonyok simítgatnak, egyre igazgatnak Judika köntösén. Ahogy a kápolnában, búcsújáróhelyt pompásítják hívő asszonyok a csodatévő Mária-képet. Hiszik, mind azt reménylik: Judika is cselekszik csudát, mellette gyógyul meg a férje, akinek nem tagadhatták meg ezt a kívánságát…

A decsi templom előtt. (112)
Beszélgetünk, poharazgatunk a pincegádorban. Érkezik egy-egy szomszéd asszony, jön Pörnyi Éva, Kara Rákel, Héjjos Vica, Judika kortársai, a banda. Odaszólnak mihozzánk: «Adjon Isten jó beszélgetést;» – s ők is csodálják a gyönyörű menyecskét. Jő egy szép öregember, a régi generációból, a nagyapa kortársa; nyolcvanöt éves; helyet foglal, mert «nem tudja, mi oka hogy úgy gyöngülnek a lábai!
– Aztán nem árt majd ez a házasság a gyógyuló fiúnak?
– Tud talán ügyelni magára, – mondja halkan a bíró s miután egy csepp könyet szertemorzsolt szeme alatt, koccint és erőltetett vidámsággal biztatja nászát, Boli Jánost: Igyunk, nászom! Mert az a mi nótánk: «Elmennék én a bú elől, de a bánat megyen elől…»
– Tetszik Judika az öreg bácsinak is?
– Tetszik bizony – magyarázza a bíró; sodorint daliás bajuszán s úgy mondja: a fiatal kecske nyalja a sót, a vén meg harapja.
– Nehéz sor-e Decsen a bíróság, bíró urunk?
– Széll Kálmánnak hívnak engem is, tekintetes uram, de olyan a községi bíró sora is, mint a miniszteré. Csak kisebbe. Mindenik maga vakargatná ebben a községben is, ha a szunyog megcsípte. Pedig mé’ nem mondja, inkább én ütöttem vón’ oda. A miniszter is csak így. Ő azonban nem koccintgathat így, vasárnap délután, a pincegádorban. Mi így szíjjuk a tudományt, ettől leszünk filozófusok. Mert ilyenkor összebékélünk.
Elhallgattuk volna napestig a bíró kedves, józan, egészséges szavát.
– De az az «egy» gyerek, bíró urunk. Az nem jól van. Abból veszedelem lesz. Elfogy itt a magyar.
Elkomorodott.
– Van hiba, van. Ügyelem is már, tekintetes uram, az új menyecskéket… De itt Sárközben annyi az infámis bába, hogy Debrecenben nincsen diák annyi.
Csönd lett. Hosszú csönd. Mennyi irgalmatlan keserűség kavaroghatott a nagyapa lelkében, akinek egy fia s most unokája is csak egy, az a sápadt, akit maholnap viszen megint Gleichenbergbe, mert «menjen rá mindenünk, csak egyszer még ha egészséget adna néki az Isten!»
– Hogy micsoda esze van annak, tekintetes uram! Tudja az kívülről Petőfit, Vörösmartyt, pedig csak itt tanult a községi iskolában. Rajzolni is hogy tud! Lerajzolta Kontot meg a harminc vitézt… Csak egy kicsit nekipendülne! Ha nem fáznék mindig, meg ne verejtékeznék annyit éjszakánként!… Egy kérésem volna, tekintetes uram, ha meg tenné?… Ha Pestre érkezik, ne feledné: egy kosárka zöldbabot küldetne nékem! Nagyon vágyik utána a gyerek. Itt nálunk még nincsen. Már mentem volna érte magam, föl Pestre, ha éppen ilyen munkaidő nem volna.
*
Másutt, ahol többet is kivánnak az istenáldásából, – azt tartja a romlatlan magyar, ember, hogy pohárból, gyerekből sok legyen a háznál, mert hamar törik az, – sorra, mindenik az «egyetlen» a legkedvesebb, a legdrágább édes szülőjének; itt, ebben a szerencséjére kissé még eldugott, gyönyörű magyar világban, a sárközi Öcsényben, Decsen, Pilisen, Nyéken, de Bátán és Bogyiszlón is, a gazdag ősmagyar, kunbesenyő falvakban, itt félnek, óvakodnak az áldó Isten bőkezűségétől. Minél több a mód, és mind több, annál inkább félnek. Őrzik a vagyont, a tallért s maguk pusztulnak belé.
Itt csak egy a gyerek; satnya, beteges, pusztulásra kényeztetett az «egyke», a «drágaságunk», az «eédös öggyem, te!»
És ha aztán az ilyen «egy» eltörik… Négy jó magyar szív szakad utána, amint hogy ilyennek a keserves példáját láttuk ott Decsen, éppen pünkösd vasárnapján. Elborult lélekkel gondolok vissza rá.
Két lelkes emberrel járjuk a Sárközt. Mutogatják lépten-nyomon a kincset, amit, – ha nem is annyit ma már, mint amennyi még tegnap volt, – amit nemzeti kulturánk számára még értékesíthetnénk. Ács Lipót és Kovách Aladár vezetgetnek faluról-falura. Ács Lipót rajzol, Kovách Aladár írja s gyűjti a magyar szót, magyar szokást – és rajongva szeretik ezt a népet. Kovách Aladár, mint szerelmes legény a választottjáról, akiért száz halálnak menne, úgy beszél az ő szépséges sárközi magyarjairól.
«Az elmult, elveszett magyar századok lelke szól belőlük hozzám. Idegen nem is mindig érti őket. A kódex-nyelvet, az ősmagyart beszélik ezek ma is. Itt még busz a földpára neve, sötemös a sötét, esenyős az esős, gomba itt az esevényen nő, kóté a kerepelő, sügresnek hívják a berket, buti a balta, kuti a sótartó; a leány, az őzikés mozgású, karcsú sudar szép leány, az Évi, a Vici, a Judika févót teszen a fejére, amikor terhet cipel. Pontosan «öz»-nek, csak a kenyér nem könyér, hanem kinyer, – a térd pedig röviden terd. Rövidítéseikre jellemző: Szomfova, ami azt jelenti, Asszonyfalva.
A nótáik!… Itt, uram, nótafa a szőlőtőke neve s mialatt bakhátra kapálják, terem az ilyen:
Az öcsényi templom alja
Márványküvel van kirakka,
Mikor végig mögyök rajta
Citorál a csizmám sarka.
Az öcsényi templom előtt
Háromágú diófa nőtt,
Három ága, hat levele,
Nem t’om mi a ruzsám neve…
Itt, uram itt temessenek el engem, a Tejesszögben, ahol a legdúsabb, legízesebb fű terem, ahová ma is betévesztik a boszorkányok az embert, s ott dalolják majd a hantomon:
Ulöm a tömlöcöt
Hét szilaj tinóér’,
Zörgetem a vasat,
Nyerges paripákér,
Az én égő gyertyám
Kígyók, békák szeme,
Takarózó párnám
Tömlöcöm teteje…
Visz bennünket a kocsi Öcsény felé, az eperfás úton. Gazdag termés a lecsapolt síkságon. A mély fekvésekben pompás füzesek; a Csatárpatak, az Öreg Sár és a Kis Sár közeiben topolyfák, de a régi nád és sás helyén gyönyörű vetés: a dús sárközi falvak veszedelmes gazdagsága.
Itt, nem is olyan régen még, egyetlen fából vájt lélekvesztőn járt, zajtalan iramodással, a síró nádas nyomtalan rengetegében a halász. A keskeny fokok hátán ringott a csöndes tavacskák halfészkeihez s ott szigonyra kapva, egymásután vágta a termetes pontyokat, karcsú csukákat. A leső halász szabad birodalma volt ez. A buja legelőket hol itt, hol amott, karikásra gyűrűzve ölelte a nagy Duna. A Duna, a Sárvíz, meg a Báta hármas vízközén, a gyürök, meg a szegek selymes füvét címeres fehér gulya harapta, odébb szilaj ménes vasalatlan körme rúgta a port s tán át is került vón’ a szegen, ha a csikós – lóháton nőtt, tizenhatszélgatyás, lobogós ümögujjas, csúcsos túri süveges legény – elibe nem vág s erős szíjteleken kigyózó karikásának egyetlen kongatására lábagyökerezve állott meg a vágtató ménes… Itt, a hármasvíz közén bujdosott katonafogdosás elül a legény, s dalolgatta:
Megfogadott engöm a komiszáros
Mint a rétön a marhát a mészáros;
Arra kéröm komiszáros uramat:
Engedje el ezt a csökéj bajomat.
Engedje el ezt a csökéj bajomat:
Majd hajtok én pejparipát az urnak;
Hajtok neki hat pár lovat feketét,
Ki fölszántja Tolnamegye mezejét.
El is möhetsz betyár gyerök békével,
Nincsen bajod, nincs panaszod senkivel;
Ergye hát el betyár gyerök szabadnak,
Csak azután ura légy a szavadnak...

Decsi házak. (113)
Vége, eltünt. El a bugás nádrengeteg, a halászok nádgunyhói, ménes, gulya, lobogós üng, – el a héttülkös párta, a dorombéskartonból ráncolt rokolya. És a nép is fogytán. Alig egy-egy gyümölcs a fán, amelyről gonoszul tépik a termést már bimbókorában.
Nincs, alig van gyermek a falvakban.
Nékem, – mondja Kovách Aladár – ha kérdem, minek nincs úgy, mint volt régen, öreg Döme Péter uram egyet sóhajt s nagy bölcseséggel vallja: «Tuggya, kigyelmed, más a talaj, más a hang.» Egykor szabad mező, szabad vizek, most meg határt szab az eke, eddig a tiéd, a többi a másé. Jól vigyázz, hogy a sok osztozkodó közül majd a legkisebbik, a legkésőbbik is annyit kapjon, mint a legelső, nehogy majd szíjdarabkaföldön koldusivadék nyögje a nyomorúságot.
Vigyáznak is, megdöbbentően jól, hogy ne sok legyen az osztozkodó s bezzeg, annyival kevesebb a legpompásabb magyar fajta.
Nincs, alig van gyermek a falvakban. Aki van, azok között is sok a sápadt, a vérszegény; meddőségre kárhoztatott, meggyötört ágon félve, későre termett sovány gyümölcske a mai nemzedék. «Egyke» volt már apjuk s anyjuk, de még telve az ősi erőből, – ők már fiatalon aszottak: a harmadik nemzedék. És innen terjed a métely, szét Túladunán, mindenüvé, ahol a magyar félti, óvja a jussot.
Amióta gazdagok lettek. Amikor a vizeket lecsapolták, s a tömérdek legelőből jutott mindenkinek szántó bőven, határmérés nélkül, ameddig a kasza vége elért…
Pedig hát itt álmodják a fiatal menyecskék a sátoros ágyban Emőse álmát ma is, – nagy ünnepük a csöröglő.
Mi az?
– Zamatos csengésű ősi szó, nem afféle német vagy tót kitalálás, – magyarázza Kovách Aladár.
Keletről érkezett őseink családi életének titkát rejtegeti ez az ősi szó is. Csapai ügönszüle, meg a többi öregszülék bizonykodnak róla, hogy hajdan, még az ő öreg szüléik korában, «körösztölő, mög poszit jóformán ögybe mönt; most, úgy is mondik, hogy poszit, pejg a’ csak csöröglő.»
Hónapokkal a «keresztelő után ülik meg, hogy illendően elkészülhessenek rá: az igazi ősi pogánykeresztelőre».
Mert azért ma is, mint régen, az ifiju magyar asszony eseng itt remegő vágyakozással a házasság első évében az elsőszülött fiugyermek után, mert az az ő ura öröme és az lészen érdemes asszony, azé a család, a vérség és nemzetség tisztelete, akinek első gyermeke fiu. Ennek csöröglő az ünnepe. Ezért álmodják itt ma is a sátoros ágyban ezek a kései szépséges kún-besenyő menyecskék: Bendeguz felesége, Álmos anyja, a tündérszép Emőse álmát, akinek turul madár jelenté meg a fiút, nagy nemzetség ősapjának születését… Nem is ült hajdan a sárközi magyarság csöröglőt, csupán az első fiu örömére, vagy ha az első meghalt és született elsőnek egy második; ma már jut csöröglő a leánygyermeknek is, de ma is csak az esetben, ha elsőszülött, mint a szép Bóli Judika.
Ma is, – mint hajdan – a kis egyke érkezése elé az első komaasszony, a menyecske asszony anyja rendezi a kis házban (második szoba) a külön sátrat: a szúnyoghálós menyezetet a nyoszolya fölé; szúnyogháló csupán csak akkor kerül oda, előbb soha régebben sem, mai nap sem.
– Anyámasszony, minek ‘a? – tudakolja a menyecske.
«Nyári gólya eémögy, maj’ mög gyün a teéli, eédös lánykám, úgy ám! Te csak tödd a magad dógát, eén is a magamét.»
A csiszlér a nyoszolya négy sarkára magas léceket szögezett, a léceket kivagdalta cifrára, megföstötte sötétkékre, végig rajta piros sávot s aközé piros tulipánvirágot fehér cirommal, vagy fehéret pirossal, a tulipánok közé meg pávaszemes rózsát. Erre, körül, a virágos vásznat, a szúnyoghálót, a csörgét, s a nyoszolyába «feétökmagos» párnahéjat ujdonatt szőtt madarasokkal és a nagy dunnahéj helyébe táblás héjjat; alul is puhát, fölül is pölyhöset.
Ebben a puha fészekben száll az asszony pilláira Emőse álma…
És amikor majd fölpillant, két orcáját asszonyanyja simogatja, nyájas szóval kérdezgeti: «Hogyan eérzöd magad, eédös, kegyös kis madaram? Eédös öggyem te!… Ehun, a tiéd!… Fiu!… Szakajtott eédös kegyös apja!»
Hatodnapra a fiatal anya leánykori pajtásai, két mátkája (szülék komasága után a leányok mátkák s a fiúk komák egymással), meg a menyecskék, akik véle egy bandába tartoztak, de korábban férjhez mentek már: gyülekeznek. Férfi csak egy akkor: a koma. A nyoszolya mellett terítve a kalács, tojásos perec, meg egy kis konty alá való bor: decsi szagos, keverve sárfehérrel. Csudálják a pirinyót; hogy pedig «meég mög ne verjék szömmee», a szüle az ajtó menyezetfájába odabökött két nagy evővillát, hogy a boszorkány csak fél lábbal tudjon beférni az ajtón; van kés a vánkos alatt is, – megvágja magát a gonosz lélek, ha ott járna. A gonoszüző két szerszám ott is marad a gyermek kétesztendős koráig. Azután a lölköm aranyomat piros-pántlikás pólyában viszik keresztelőre (ahogy azt Csók István megfestette), édesanyja egy falatka kenyérkét hajít utána, hogy majd «jó evő lögyön.» Keresztelő után csókolja meg az apja: az eédös öggyemet!
– Töszi kiee mindjárt a kalapját a kis fejibe!
És bizony az apja kalapjával befödik háromszor. «Mer’ mikó’ az aptya szüve örömeébe úgy megröpdös rá», – a szeme könnyen megárthatna a kis ártatlannak. Azután kapja a bába is nagy hamarsággal az apróságot s be, a nyoszolya alá, jó messzire be, hogy aki utána kíván nyúlni, másszon is egy kicsikét, szolgálja meg az örömet, hogy «először kaphati föl.» Kiáltja is a bába: ki szereti, maj’ fölvöszi!… Úgy illendő, hogy a legközelebbi komaasszony «lögyön a fölkapója.»
Ha most ríva fakad: az eédös öggyem!
A szüle aszondi, hogy mögverték. Elé nyomban egy zöld tányért, teli vízzel s a vízbe három szem parazsat a vacsoratűzből!… A parazsak mind leülnek – s az apróság szemikéjét, homlokát, két halántékát, pici száját meg is mosogatják belőle, a szenes vizet pedig odaloccsantják a söprüszögbe, az ajtó mögé. Így. «Most a boszorkány lösz mögverve.»
De ő nem tágít, az eédös öggyem. Keservesen rí tovább.
Ki verhette meg a szemivel? Ki nézegette olyan sokáig? Alighanem a Gamós Évi szeme ártott néki! A szüle hamarosan nekiindul: Gamósékhoz. Sebbel-lobbal ront, egyenest Évinek:
«Hallod-e, Gamós Évi, te verted mög szömmee Jánoskánkat! Adj most a hajadbu, mög a pöndölyöd kötőjjéébü!»
Az Évi adja, jó szívvel. A szüle, otthon, parazsat rak egy serpenyőbe, a hajat, meg a pöndölykötő darabot a parázsra veti s annak a füstjével füstölgetik körül Jánoskát.
Keresztelő után való naptól kezdve, a komaasszonyok – minden nap másik komaasszony – hordják a házhoz rendre: a komatálat. Kitesz magáért mindenik: finom, erősítő leves, sült tyuk, liba, nagy karimás rétesek a vörös réztepsiben. Amit hoznak, ők maguk, a komák kóstolják meg legelébb, mert ez az illendőség. És így tart, amíg a fiatal anya az egyházjárást meg nem cselekedte; utóbb, hónapokkal, fél esztendőre is, az ősi pogány keresztelő következett: a csöröglő.
Nagy áldomás az! Együtt a sok fehérnép, csupa komaasszony, módosabb helyen százan is vannak, de harminc-negyven mindig: leányok, menyecskék, sógorság, atyafiság. Férfi egy sincs még. Mindenik fehérnép hoz valami süteményfélét, csörge vagy csöröge fánkot, aminek innen a neve, nem pedig megfordítva.
Az asszonynép örvendezik a fiugyermeknek.
Az apa künt a szálláson vagy a tanyán – s úgy viszik neki hírül: fiút adott az Isten. De nem siet haza. Végezzenek előbb ők, az asszonyok. Alkonyat felé, – amikor már a vendégség eltakarodott a háztól – akkor ballag haza s csókolgatja boldogan az öggyemet.
Ma már, férfinép is van a csöröglőn, amit rendesen aratás utánra, még inkább szüret idejére halasztanak. Ha évderekán született az első: disznóüléskor ülik a csöröglőt. Egész kis lakodalom, vigasság, tánc világos-viradtig.
A csörge, cserge – magyarázgatja Kovách Aladár – török szó, nemez takarót, pokrócot jelent; a perzsa csärgä értelme sátor; ugyancsak a török csöröglü azt jelenti: sátoros, nemeztakarós. A székelységben máig megvan a csörge és cserge. Vegyük már most a lebetegedés idején nyoszolyára vont takarót, a sátrat, megkapjuk a csöröglő magyarázatát, sátorban született fiugyermek ünneplése. Az alkalmi sütemény, a csőrögefánk neve? A nyers tésztát úgy vagdossák föl, mintha nemez-szőnyeget, lepedőt szabdalnának.
Hogy milyen ősi mindez! Ha kissé kalandos is a magyarázat!…
Eleink török-tatár faj voltak; része annak a nagy ujgur népnek, akik legősibb időkben Ázsia legkeletén, a nagy Altáj-hegy tövén, a keleti nagy hun birodalom javarészét alkották, élve egymás mellett hosszú időket a mongol, ujgur és finn-ugor elemek. Ebből a hun-ujgur török népből váltak ki először Atilla hunjai, később az avarok, – majd pedig egy részük egyesülve a finn-ugor magyarsággal, hozták ide azt, ami a miénk itt ma is. Ami mese és rege ma, ősi valóságból termett az. Emőse álma az anya vágyódása az elsőszülött fiugyermek után; a sárközi sátoros ágy az anyaság elé készülő ősanya külön sátra, ahol csupa asszonynép viselte gondját, – s a születés hírét úgy viszik az apának, mint vitték Bendeguznak valaha Álmos érkezte hírét.
Az Árpád-nemzetség nyámsága (atyafisága), a kun törzsek Kiew alatt csatlakoztak Árpádhoz s ezek lehettek a Sárköz első települői, amint később rokon kunság telepedett a Duna–Tisza közé is: fajbeliségüket, szóban és szokásban, hűségesen a megőrizték máig.

Kara Judika gyászban (Decs). (114)
De mi marad belőle holnapra?… És hányan maradnak, akik még őrzik, satnya, pusztulásra kényeztetett «egykék?»
Veszedelmesen meggazdagodott az elmult hatvan-hetven év alatt ez a gyönyörű nép, belépusztul, ha nem ügyelünk a sorsukra.
*
És jellemző, hogy minél gazdagabb, annál sivárabb ezen a vidéken a magyar falu képe.
Virágos kis kert nincs az ablak előtt; kapu, kerítés, tető, csupa tucatmunka; azzal törődtek, hogy jó tartós legyen, szépségére ügyet már nem vetnek. Minél több a tallér, annál tetézettebb, egyre több a pénz becsülete. A szép ösztönszerű megérzését elnyomja, mint dudva, a szüntelen mohóbb gazdagságra vágyás. Itt már látszani kivánkozik a vagyon, a paraszt nem szereti, ha parasztnak mondják, ő már polgár s a gyönyörű női viselet ellen is csak azért zúgolódik kevesebbet a férfinép, mert az is a módot mutatja.
A szegényebb, lám, még tudja szeretni holmiját, gazdasági eszközeit, szerszámját, a maga építette kis házát, – egy van csak belőle, azt megbecsüli, cifrázza, himezi, fösti, csinositja, megkülönbözteti, annak gondját viseli. A gazdag… Gombház, ha leszakad, lesz más! A vagyon a piacról él, gyári holmi pótolja a magukkészítette szép régit. A zsidónál is, a magyar bótban is kap mindent, amire szüksége van, kap pénzért. Ki farag ma már hímes áspát, a főzőkanalat ki cifrázza, ki puskaporozza a pásztorbotot, a tülköt, a sótartót, a tükröst ki díszíti pöcsétviaszos berakással; hímes sulykon, ékített lapickán ki vesződik; a biborvászonnál olcsóbb a bolti patyolat s nem is emészti véle magát a fehérnép.
Ennek a két szomszédos falunak (Öcsény és Decs) a képe se festői már, pedig itt még nem pusztult el a régi világ egészen. Bár ezek is meggazdagodtak, túlságosan. Akárhány százezer pengős gazda üldögél a városias nagy ház előtt s várja csöndes pipaszó mellett az esőt a szekszárdi Rohadt Sarok felől, a haloványzöld tamariskus ritkás árnyékában.
Hogy még sivárabb legyen az utca, szögleten ott a csúf hivatalos figyelmeztetés: «Balra hajts! Jobbról előzz! Az úttesten megállani tilos!»
A mód elemésztette a barátságosabb régi építkezést; mint első pár keztyűjében a káplárrá rangosodott parasztlegény eke szarvához szokott ökle, úgy feszeng a városiaskodó házakban a falu. Egy-egy oromfalon még találunk jóízű parasztbarokkot, de az egész építkezést elgermánosította a szomszédos német Bátaszék és Szekszárd. Hogy mennyire nem stílusos az uraskodó tornácon a tavaly óta kiaggatott paprikafüzér, s a nagy tükörablak mögött milyen parvenü a himes párnákkal magosan megrakott falusi nyoszolya!
És nem is tudják telilakni a négy-öt szobás nagy házat, amelyben mozaikos a konyha s magas üvegajtók nyílnak a szobákba. Az asszony nem a díszes konyhában főzi a baboshúst, hanem a hátulsóház régimódi kis konyhájának nyitott tűzhelyén, – a tágas, magas utcai szobának lebocsátott redőnyei mögött szalonna, kolbász, sonka lóg a menyezetre erősített rudakról a sötétben, a másik szobában meg a női ruhák vannak fölaggatva ma még, de nemsokára (ha ugyan az «egyke»-rendszer mellett marad még itt magyar) lesz majd zongora is azokban a szobákban. Gramofon bizonyosan!

Decsi Könczöl Sára pártában. (115)
És milyen szomorú ezeknek a hivalgó házaknak az üressége!
A kővel kirakott tágas udvaron nem futkos apró cseléd, egy-egy szomorgó, magányos gyermek ődöng a kerekes kút árnyékában s azt vigyázza, félti széltől, óvja még a napsütéstől is anyja, az eédös eggyemet! az egyetlen világomat!
A gazda is kedvetlen. Eső sincs, az is baj; gabona talán lesz elegendő, de – – de még megeshetik, hogy mák nem terem az idén!
Dicsérjük a szép női viseletet. Milyen szép! Ilyen színeset még csak Kalotaszegen találtunk!
– No! – morog a gazda, hogy az asszony meg ne hallja (ha már gyermeke nincsen, respektusa az van itt az asszonynak) – no! no! Azér’ elég sokba van ám ez a szépség a Sárköznek!
– Sajnálja talán rólam, kigyelmed… éédös, kegyös uram?
– No! No! – csittítja párját az ember s inkább az eget tekintgeti. – Az, az! hogy az esső nem akar gyünni! – s nékünk is magyarázza, abba a parádés házba illő parádés szóval: – Rosszul áll a nép mifelénk, tekintetes uram, az esső nem létele végett.
A kis Deák Sárikát is ilyen parádésan dicsérték (94). Egy kőre állítottuk a kedves csöppséget, amikor fényképeztük. Tetszett a polgároknak. Megszólalt az egyik:
– Az a kis büdös, milyen tartalommal áll ott!
Bezzeg hivogatóbb, barátságosabb régimódi épület a Nádi József fordításos háza, olyan L alakú, sövény kertelésű falusi ház, ahol még istenfa lóg a ház ajtaja mögött – s amikor belépsz, Nádiné megtör egy keveskét a tenyerében az illatos csomóból, körüljárja a vendéget s csak azután köszönt (102).
Hogy micsoda szokás ez, és hogy micsoda szerszám az istenfa? Kovách Aladár magyarázza meg.
– A seprős sutát hívják a mieink istenfának. Évelő illatos növény s néhány esztendő alatt olyan bokrossá gyarapszik, mint a levendula, rozmaring vagy a zsálya. Régebben megvolt minden kiskertben, ma a temetőben tenyésztik közvetetlenül a fejfa mögött vagy mellette. Hajdan, ha meghalt valaki a háznál, a kiskertből ástak ki egy bokrot az elhantolás után s azt ültették a sirhalom tetejére. Hogy a házban is ott lóg a szárított istenfa? Úgy tudom, a XVIII. száz évben, egy pestisjárvány után adták ki az országos rendeletet, hogy minden házban tartsanak illatos növényt s «ha idegen lép be, jó illatot gerjesszenek.» De a mieink aligha rendeletre választották az istenfát. Az anyák itt, bizonyos alkalmakkor, ma is ezt adogatják titkos talizmánul gyermekeiknek. Az öcsényiek, a decsiek és a többi Sárköz reformátussága is, hathatós bűvszernek tartják a félelem ellen. Az öreg szüle istenfa-ágacskát teszen a menyasszony kebelére, mielőtt templomba indulnak; ilyen ágacskát rejtenek szivük fölé törvénybemenéskor, ilyen van az iskolában a gyermek mellén. De titkolják s azt se vallják meg, a temetőből szedik-e, vagy egyebünnen? Az «istenfádat» káromkodásnak is nyilván ebben rejlik a magyarázata.

Az öcsényi oroszlános kapu (116)
Régi módi épület Zelei János háza is; a kapu elé le van ásva az utcán a hajó orra, azé a hajóé, amin Zelei bácsi járta valaha a nagy vizet; ez volt a régi dunai molnár emberek tisztes szokása: a hajó vélük együtt pihente az öregséget.
Akad a falu végén nádkertelés is, de már dróttal kötözve; a napraforgó (itt: tányérvirág) szárított szárából kötözött szotyola-kerítésnek ma már hírmondója sincs, aminthogy nyoma veszett itt teljesen a kis keréken nyiló régi módi sövény-kapunak is.
Az öcsényi utolsó ház két kapuzábéján egy-egy fából faragott oroszlán őrködik; a Gagyi István házán (l16117).
– Az oroszlánokat, gyönyörűségem, – magyarázza Gagyiné, – azokat Paprika János Faragó faragta, az kedves kegyöském, aki egyszer agyonütötte Vida Rozit, a szeretőjét. Hogy itt van-e? Itt ő, az utcasor végin a háza. Az alvégen.
Paprika János
No, ez temperamentumos magyar lehet! Agyoncsapta a kedvesét, Vida Rozit!… A csinkvecsento művészeiben is túlságos volt a hevület!… Gyerünk Paprika János Faragóhoz!
Már azt nem igen szerettük, hogy olyan tükörablakos, nagyon is módos polgárház az övé is. Inkább valami festői gunyhó, amilyet művészi kedvteléssel csinosít a maga egyéniségéhez gazdája, mint például Nagy Sándor, a festőművész cselekedte volt az ő veszprémi házacskájával, amelynek hepehupás vályogfalán bájosnál bájosabb és milyen elmés, milyen odaillő díszítéseket remekelt az otthonát szerető és megbecsülő művész! Hiszen nem vártunk mi stilizált fecskés frizeket, indás menyezetdiszítést, bizalmas műtermet a sárközi magyar otthonában, – de kerestük azt, ami annyi szépet teremt Kalotaszegen a alkot itt is, áspafán, lapicka hátán, főzőkanál nyelén, ha nem garas után sóvárogva dolgozik a magyar, de kedveset akar cselekedni valakinek, akit szeret és kedveset ezzel magának is…
Nagyon tallérszagú az a ház. Az utcai szobákban lóg ott is a szalonna, meg a kolbász, leeresztett redőnyök mögött. Ó maga is túlságosan józan, meggondolt mozdulatú öreg polgár, aki nem adja olcsón a szót. Csak a két kék szeme: mint a szelid hajnali ég. Házsártos, gonosz vászoncseléd lehetett az a Vida Rozi, aki valaha, akármilyen régen, úgy ki tudta zökkenteni módos gazdához illő flegmájából Faragó bácsit!… Vagy csak az elmúlást permetező idő csöndesített rajta ekkorát? Nem hinném. Paprika bácsi művészkedésének a természete is túlságosan józan: tudja, mindig is tudta ő, hogy pénzt ér az ügyessége.
Lám, vagy tíz esztendő előtt nekiült s nap-nap után, évekig bajlódva, kifaragta a tömérdek kezdetleges panorámát: Szigetvár viadalát, fából. Háromszázötven alak: magyar vitézek, török katonák, lovasok, vezérek, pasák, ágyúsok, bástyaostromlók, – egy egész szoba, teli a ládába csomagolt, útrakészen tartogatott ármádiával. És milyen gondosan vannak elcsomagolva!… Csupa narancssárga papirosba. Külön a kucsmák, a csákók, a zászlók, az ágyútöltő rudak, az ezüstözött ágyúgolyók; csapatonkint a kezdetleges alakok a tucatba faragott paripák.
És minek mindez?
A fáradság nem veszett kárba. Megjárta munkájával a pécsi kiállítást.
– Tetszett?
– Majd vívásra került, annyian nézték. Voltam vele Baján is. Aratás után viszem megint, talán Kaposvárra.
A vigasztalódáson kívül, hogy ime van még televény őshumusa a nemzeti művészetnek, ahonnan erőt, egészséget, mívelésre alkalmas matériát nyerhet, ha a nagyvárosi kultura, a nemzetköziesség Herkulese fojtogatja: e duzzadó nyers tehetségnek, e naivul féktelen alkotókedvnek, Paprika János Faragó élete művészi munkálkodásának mi is hát az eredménye? Két suta oroszlán Gagyi István kapuzábéi fölött – és teli ormótlan faármádiával a sivár nagy ház egyik üres szobája.
Mindent megmagyaráznak azonban azok a narancssárga papirosok.
Veszem egyiket (piros nyerges, feketére mázolt paripa volt belétakargatva): plakát… Maga az eltévelyedett falusi művész veri magának a garasgyűjtő dobot, így:
«ÚJ! ÚJ! MEGJÖTT! A volt MAROSI JAKAB-féle üzlethelyiségben naponta reggel 8 órától este 9 óráig látható a MAGYAR EMBER művészete: SZIGETVÁR OSTROMA és BEVÉTELE, saját készítménye, fából faragva, természethűen utánozva a törökök által ostromolt Szigetvár. Beléptidíj 30 fillér, gyermekek 10 éven alul 20 fillér. A n. é. közönség szives pártfogását kérve, maradok kiváló tisztelettel PAPRIKA JÁNOS. (Nyom. Kazal József könyvnyomdájában, Baján.)»
Igy a nagy házban.
Odébb, a kis házban, ugyancsak azon az udvaron. nyitott tűzhelyen főz egy kevésbbé módos kun menyecske. Kerek vörösréz tepsiben, pünkösdi ebédet.
– Igön, kedves angyalom, a tepsziben. Lesz köröskörül túrósrétes, beljebb mákosrétes, aztán diós, közepin meg a sült csibe. Maradjon hozzá, gyönyörűségem, ha nem veti meg!

Gagyi István háza Öcsényben. (117) Az oroszlános kaput Paprika János faragta.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages