III. SZÍN.
Csatatér Towton mellett.
Riadó; csatározás. Warwick jő.
WARWICK.
Versenyfutóként elcsigázva, kisség
Ledűlök itt, hogy magamat kifújam.
A sok csapás, mely ért s én visszaadtam,
Vas izmaim erőit ellopák:
Meg kell pihennem, bármi érjen is.
Edvárd jő, futva.
Versenyfutóként elcsigázva, kisség
Ledűlök itt, hogy magamat kifújam.
A sok csapás, mely ért s én visszaadtam,
Vas izmaim erőit ellopák:
Meg kell pihennem, bármi érjen is.
Edvárd jő, futva.
EDVÁRD.
Mosolygj, szelíd ég! vagy sujts, zord halál!
A világ komor s napom felhőbe vész.
Mosolygj, szelíd ég! vagy sujts, zord halál!
A világ komor s napom felhőbe vész.
WARWICK.
Nos, uram, hogy áll szerencsénk? van remény?
George jő.
Nos, uram, hogy áll szerencsénk? van remény?
George jő.
GEORGE.
Kétségbe’sés reményünk, vesz szerencsénk:
Hadunk leverve, romlás van nyomunkban.
Vaj merre fussunk? mit tanácslotok?
Kétségbe’sés reményünk, vesz szerencsénk:
Hadunk leverve, romlás van nyomunkban.
Vaj merre fussunk? mit tanácslotok?
EDVÁRD.
Futás nem ér czélt: ők repűlve jőnek,
S gyöngék mi, hjába szaladunk előlök.
Rikhárd jő.
Futás nem ér czélt: ők repűlve jőnek,
S gyöngék mi, hjába szaladunk előlök.
Rikhárd jő.
RIKHÁRD.
Mért távoztál, ah Warwick, a csatából?
A szomju föld öcséd vérét ivá,
Megcsapolá Clifford aczéla azt;
S ő felkiálta a halálkínok közt,
Mikéntha rémes jaj szól messziről:
„Warwick! boszút! boszúld meg holtomat!”
És igy a mének körmei alatt,
Melyek párolgó vérit gázolák,
Kiadta lelkét a nemes lovag.
Mért távoztál, ah Warwick, a csatából?
A szomju föld öcséd vérét ivá,
Megcsapolá Clifford aczéla azt;
S ő felkiálta a halálkínok közt,
Mikéntha rémes jaj szól messziről:
„Warwick! boszút! boszúld meg holtomat!”
És igy a mének körmei alatt,
Melyek párolgó vérit gázolák,
Kiadta lelkét a nemes lovag.
WARWICK.
Hát részegüljön meg vérünktől a föld!
Lovam’ leszúrom, futni nem fogok.
Mért állni is, mint lágyszívű banyák,
Mig ők dühöngnek, elmulton jajongnunk,
S néznünk, mikéntha e tragédiát
Csak tréfamódra játsznák színpadon?
Im térden itt Istenhez esküszöm,
Nem nyúgoszom meg, meg nem szűnöm addig,
Mig e szemet halál nem zárja bé,
Vagy sors boszúm telt mértékét megadja!
Hát részegüljön meg vérünktől a föld!
Lovam’ leszúrom, futni nem fogok.
Mért állni is, mint lágyszívű banyák,
Mig ők dühöngnek, elmulton jajongnunk,
S néznünk, mikéntha e tragédiát
Csak tréfamódra játsznák színpadon?
Im térden itt Istenhez esküszöm,
Nem nyúgoszom meg, meg nem szűnöm addig,
Mig e szemet halál nem zárja bé,
Vagy sors boszúm telt mértékét megadja!
EDVÁRD.
Oh Warwick! térdet hajtok én veled,
S ez eskü fűzze lelkem’ a tiedhez!
S mielőtt e térd a hideg arczu földrül
Fölkelne, hozzád száll e sziv, e kéz, szem,
Te, ki emelsz s buktatsz királyokat,
Könyörgve, hogyha az határzatod,
Hogy e test az ellen martaléka légyen,
Nyiljék meg e menny érczkapuja mégis
És bebocsássa bűnös lelkemet! –
Távozzatok most, lordok, mig akárhol,
Földön vagy égben meg’ találkozunk.
Oh Warwick! térdet hajtok én veled,
S ez eskü fűzze lelkem’ a tiedhez!
S mielőtt e térd a hideg arczu földrül
Fölkelne, hozzád száll e sziv, e kéz, szem,
Te, ki emelsz s buktatsz királyokat,
Könyörgve, hogyha az határzatod,
Hogy e test az ellen martaléka légyen,
Nyiljék meg e menny érczkapuja mégis
És bebocsássa bűnös lelkemet! –
Távozzatok most, lordok, mig akárhol,
Földön vagy égben meg’ találkozunk.
RIKHÁRD.
Nyujts kezet, Edvárd; és te, drága Warwick
Jer, hadd ölellek fáradt karjaimmal.
Ki soh’se sirtam, könyre készt a bánat,
Hogy tavaszunkra tél borúja támadt.
Nyujts kezet, Edvárd; és te, drága Warwick
Jer, hadd ölellek fáradt karjaimmal.
Ki soh’se sirtam, könyre készt a bánat,
Hogy tavaszunkra tél borúja támadt.
WARWICK.
El, el! urak! Még egyszer, áldjon ég!
El, el! urak! Még egyszer, áldjon ég!
GYÖRGY.
De sergeinkhez menjünk mind együtt.
Hadd fusson az, ki nem akar maradni;
Ki velünk kitart, azt oszlopnak nevezzük,
És czélt ha érünk, oly díjat igérjünk,
Minőt olympi győzők nyertenek.
Ez új erőt önt csüggedt kebleikbe:
Mert van reményünk élni s győzni még.
Tovább ne késsünk! – Rajta, mint előre!
De sergeinkhez menjünk mind együtt.
Hadd fusson az, ki nem akar maradni;
Ki velünk kitart, azt oszlopnak nevezzük,
És czélt ha érünk, oly díjat igérjünk,
Minőt olympi győzők nyertenek.
Ez új erőt önt csüggedt kebleikbe:
Mert van reményünk élni s győzni még.
Tovább ne késsünk! – Rajta, mint előre!
| (Mind el.) |
