III. SZÍN.
S nem is azért! Halld íme búm okát:
Urunk olyan sokáig élt vele;
S ő oly kegyes nő, a kiről soha
Nem monda senki rosszat; mást talán
Megbántani se tudna; s annyi évi
Uralkodás után, folyton növekvő
Dics, pompa közt – mit elveszitni több
Keserv ezerszer, mint megnyerni üdv –
Egyszerre ily irtóztatóan el-
Taszitva lenni! – Van-e szörnyeteg, kit
Ez meg nem indit?
Ah, kemény szivek |
Oh bizony |
Mert bár világi jó, de ha irigy
Sors elrabolja, válni tőle szintoly
Kín, mint a lélektől a testnek.
Oh |
Köztünk.
De annyival méltóbb a rész- |
Alant születni és alázatos
Társakkal élni megelégedésben,
Mint megismerni a fényes nyomort
S ragyogni gond közt.
Megelégedés |
Szűz leány fejemre, |
Lennék biz én, |
S lennél te is, te kis szenteskedő!
Te, annyi női báj mellett, ne birnál
Nőszívvel is? – Nő-szív pedig csak a
Kitüntetésre, fényre, rangra vágy:
Mik, igazába’. jók is, és miket
(Ne tedd magad’) szép irha-finom és
Szintoly nyulós lelkismereted is
Bevenne – nyujtsd csak!
Oh bizony nem! |
Oh, |
Nem én, a nagy világ nagy kincseért!
Be furcsa! Engem egy lyukas garas
Rá birna venni, vénségemre, hogy
Legyek királyné. – S herczegnő? talán?
Mit szólsz ehhez? Érzesz-e ily tehert
Elbirni, erőt magadban?
Nem biz én. |
Be gyönge alkat! Szálljunk még alább.
Nem állanék, mint ifjú gróf, utadba:
Félnék, belém szeretsz. Ha hátad e
Terhet se birja, arra sem való vagy,
Hogy gyermeket hordj.
Oh miket fecsegsz! |
A nagy világért!
S a kis Angliáért |
Carnarvonshire-ért, ha semmi több
Nem járna a koronával! – Ha! ki jő?
Lord Kamarás jő.
Jó reggelt, hölgyeim! Ah, mit nem érne
Beszélgetésök titkát tudnom!
Oh, |
Urnőnk baján kesergtünk.
Ily szelid |
Hogy jóra fordul minden.
Adja ég! |
Kegyednek áldott szive van, s az ég
Megáld ily jó szivet. S hogy lássa nagysád,
Szavam minő igaz, s hogy szép erényi
Föntebb is szembetüntek: tudja meg,
Hogy ő felsége jó indulatát
Jelenti önnek, s nem kisebb kegyét,
Mint hogy pembrokei grófnévá teszi,
S e czimhez, évi járulék gyanánt,
Ezer guinét rendelt kegyelmesen.
Nem is tudom, hálás alázatom’
Mi szókba öntsem. Mindenem, kevésb
A semminél; imám se szent eléggé,
S hő vágyaim szegény szóknál alig
Többek; de minden, ima, vágy – övé!
Lordságod, esdek, tolmácsolja hű
Hálám’, alázatom’, mint piruló
Rabszolga-lányét, ő felséginél,
Kinek hatalma- s élteért szünetlen
Imádkozom.
Nem múlasztandom el
Táplálni, szép hölgy, a király kegyét
Nagysád iránt! – (Félre) Szivébe láttam! Ott
Szépség s erény vegyülnek ugy, hogy a
Királyt megejték. És ki tudja, még
Nem szűl-e gyöngyöt egykor, mely egész
Hazánkra fényt vet? – (Fen.) Ő felségihez
Most visszatérek, tudtul adni, hogy
Szóltam kegyeddel.
Drága lord – | (Kamarás el.) |
Na hát! |
Évig koldultam az udvar körül
(S ma is csak ott vagyok): mindig korán, vagy
Későn jövék, el nem találhatám
A jó szerencsét! S lám, te – még ujoncz
Az udvarnál (ah, ugy-e megveted a
Tolakodó szerencsét?) – szájadat
Föl sem nyitottad, s már is tele van!
Valóban, én sem értem.
Nos, hogy izlik? |
Volt egyszer egy hölgy (rég történt dolog),
Ki nem akart királyné lenni, nem
Egyiptom minden kincseért. Ugyan
Nem hallottad hirét?
Menj, enyelegsz! |
Helyedbe’, vélem madarat lehetne
Fogatni! Pembroke grófné! és ezer
Font évi díj: csak tiszteletbül, és
Szolgálni érte nem kell. Istenemre
Ez több ezert igér még! A becsűlet
Uszálya hosszabb, mint előköténye.
Most, azt hiszem, elbirja hátad a
Herczegnőséget. Nem vagy-é erősb,
Mint az imént?
Jó hölgy, mulasd magad’ |
Belőlök. Inkább haljak meg, se’hogy
Kedvemre volna mind ez; sőt megíjeszt,
Ha arra gondolok, mi lesz tovább.
– De a királynét egyedül hagyók,
Vigasztalan, s feledtük, ily soká!
Kérlek, ne szólj előtte az egész
Dolog felől!
Minek vélsz engemet?
(Mindketten el.) |