A teológiai irodalom
108A teológiai irodalom
A teológiai irodalomnak – huzamosabb ideig működő egyetem hiányában – nem alakulhatott ki külön magyarországi iskolája vagy akárcsak valamelyes hazai folytonossága. Az egyes írók munkássága nem egy hazai, hanem a nemzetközi irodalmi, illetve tudományos élet organizmusába illeszkedett bele, s a magyar teológusok műveinek java része is külföldön, elsősorban az egyetemi központokban keletkezett. Többen közülük végleg el is szakadtak hazájuktól, mint például Alexander de Hungaria ágostonrendi szerzetes, aki 1302–1311 között a párizsi egyetem egyik teológia professzora volt. Az egyetemet végzett teológusok többsége ugyan visszatért, irodalmi munkásságuk azonban rendszerint csak külföldi tartózkodásuk idejére szorítkozott, bár lehet, hogy itthoni műveikről csak azért nincs tudomásunk, mert elkallódtak. Paulus de Hungaria például, aki a 13. század elején a bolognai egyetem kánonjog professzora s az első domonkos rendtagok egyike volt, a rendalapító Szent Domonkos megbízásából egy gyóntatási kézikönyvet (Summa de penitentia (A bűnbánat szentségének kézikönyve), 1220–1221) írt, hazatérve azonban már rendjének a szervezésére, illetve a pogány kunok térítésére fordította minden erejét. Két évszázaddal később Michael Pannonius († 1444), Párizsban tanult pálos szerzetes, viszont folytatni akarta külföldön megkezdett munkásságát (több teológiai traktátust írt, ezek kézirata azonban elveszett), de hiába győzött I. Ulászló király színe előtt egy Mária szeplőtelen fogantatásáról tartott teológiai dispután, rendje nem nézte jó szemmel ambícióit, inkább visszaengedte Párizsba, ahol a héber nyelv tanulmányozása közben váratlanul meghalt.
A magyarországiak a teológiai irodalom szokott műfajait művelték: dogmatikai és kánonjogi munkákat, bibliai kommentárokat, prédikációkat írtak. Merőben eredeti munkát keveset találunk közöttük, ez azonban a külföldiek munkásságára is éppígy vonatkozik: a középkor teológus-írói – akárcsak a krónikások – többnyire kompiláltak, korábbi írásokból szerkesztettek össze újakat, de közben korszerűsítették azokat, önállóan is hozzáadtak egyet s mást, s a hagyományos mondanivaló újabb és újabb árnyalatait dolgozták ki. Különösen vonatkozik ez a legelterjedtebb s a magyarok közt is legnépszerűbb műfajra, a prédikációra.
A prédikációnak, melynek írását és szerkesztését külön tankönyvek, az ars predicandik szabályozták, két fő típusa volt: a sermo ad clericos és a sermo ad laicos (a papokhoz, illetve a világi hívőkhöz intézett beszéd). Igényesebb tartalom, tudományos okfejtés főként az előbbit jellemezte, hiszen tanult hallgatóság előtt hangzott el s gyakran bonyolult teológiai kérdéseket boncolt – esetleg polemikus éllel. A hívők számára írott beszédekben, vagy helyesebben beszédmintákban, hiszen ezeket anyanyelven kellett tolmácsolni, viszont példák, tanulságos történetek elbeszélésével igyekeztek szemléletessé, közérthetővé tenni az elvont vallásos témát. Mindkét típusból maradt fenn magyar szerző által írt vagy összeállított néhány prédikáció-gyűjtemény.
Tudós, egyetemi beszédgyűjteményt írt össze például a 13. század második felében egy Párizsban tanuló magyar klerikus, aki talán azonos Salomon de 109Hungariával, Aquinoi Szent Tamás párizsi tanítványával, később magyarországi domonkos rendfőnökkel. Gyűjteményébe (Vatikáni kt.) részben divatos korabeli szónokok ismert beszédeit vette fel, a máshonnan nem ismertek közül néhány talán tőle magától származik. Több bizonyossággal tulajdonítható részben vagy egészben magyar szerző (szerzők?) művének az a domonkos eredetű tudós beszédgyűjtemény, melynek prédikációit valószínűleg a pécsi egyetemen mondották el a különböző egyházi ünnepeken. A Sermones compilatae in Studio generali Quinque Ecclesiensi in Regno Ungariae (A magyarországi pécsi főiskolán kompilált beszédek) (Müncheni Áll. kt.) címen összefoglalt beszédek kis skolasztikus értekezések teológiai és filozófiai témákról. Érdekessé teszik a gyűjteményt a magyar szentek ünnepeire írott prédikációk (Szent Istvánról 5, Erzsébetről 4, Lászlóról 2 és Imréről 1), melyek itt-ott az illető szent hazai legendájára is támaszkodnak, mondanivalójuk azonban nem különbözik a többi beszéd általános teológiai, tanító jellegű fejtegetéseitől.
A laikus hallgatóság számára készített gyűjtemények közül figyelmet érdemel az 1310–1320 körül összeállított Sermones sacri (Szentbeszédek) című ferences kötet (Gyulafehérvári Batthyány-kt.), mely szentbeszédvázlatokat tartalmaz. Nevezetességét annak köszönheti, hogy a beszédek főbb gondolatait, "kulcsát" (clavis) előre jelző s vers-jellegű sorokban összefoglaló ún. distinctiókat három ízben magyar fordításban is közli. Ezek a magyarban is vers módjára összecsengő vezéreszmék Gyulafehérvári sorok címen legkorábbi összefüggő nyelvemlékeink közé tartoznak. Magyar bejegyzéseiről ismert az 1450 körül összeállított Sermones dominicales (Vasárnapi szentbeszédek) (EK) című vaskos kompiláció is. Anyagának jelentékeny része Jacobus de Voragine (1230?–1298) hasonló című gyűjteményéből származik, s feltehető, hogy a többi prédikáció is jórészt külföldi szerzők alkotása. Az ismeretlen magyar ferences (vagy domonkos?) hitszónok azonban magyar vonatkozásokkal egészítette ki a beszédek szövegét, sőt a magyar nyelven való prédikálás megkönnyítésére bőségesen megtűzdelte azokat magyar szavakkal és kifejezésekkel (glosszákkal) is. Miközben e kódexek írói a nemzetközi anyagot így a magyar hallgatósághoz igyekeztek közelebb hozni, a Michael de Hungaria néven szereplő – egyébként ismeretlen – 15. századi domonkos szerzetes bármely nemzet fiai számára írt eredeti beszédeket. Sermones tredecim universales (Tizenhárom általános (jellegű) beszéd) című könyve annyira népszerű volt, hogy a 15. század végén külföldön számos alkalommal ki is nyomtatták (legkorábbi ismert kiadása: Strassburg 1482). Nagy olvasottságot eláruló, a szigorú skolasztikus tárgyalásmódhoz ragaszkodó, de tanulságos példákat is bőven alkalmazó beszédei elvont általánosságban értekeznek az uralkodásról, szolgálatról, halálról és hasonló témákról. Nála valóban minden "universalis", sehol semmi egyéni vagy hazájára utaló vonás. Mikor egy ízben elmondja Attila és Leó pápa találkozásának legendás történetét, az ekkor már évszázadok óta a magyarság büszkeségének tartott hun királyra csupán "quidam rex"-ként (egy bizonyos királyként) utal, még a nevét sem említi. A magyar késő-középkor nagy prédikátorai, Temesvári Pelbárt és társai éppen ezen a téren fognak gyökeresen különbözni 110elődeiktől: ők már mindig a magyarországi helyzetet s a magyar hallgatóságot látták maguk előtt.
A teológiai irodalom jobb magyar képviselői, mint Michael de Hungaria is műveltség tekintetében megütötték a nemzetközi átlagszínvonalat: nemcsak az egyházatyák és a nagy középkori teológusok, hanem az ókori klasszikusok-komoly ismeretéről is tanúskodnak. Erről tesz bizonyságot Andreas Pannoniusnak, talán a legönállóbb középkori magyar teológus elmének, a már a következő periódusba átnyúló munkássága is. Hunyadi János előkelő nemesi származású katonájából 1445-ben lett karthauzi szerzetes, s ezután itáliai rendházakban élte le életét. Hazájával való kapcsolatát azonban nem vesztette el, sőt egyik művét egyenesen Mátyás királynak ajánlotta: Libellus de virtutibus Matthiae Corvino dedicatus (Az erényekről szóló könyv, Corvin Mátyásnak ajánlva) (1467. Vatikáni kt.). Ez a munkája, valamint egy a ferrarai hercegnek ajánlott hasonló tartalmú másik könyve (1471) skolasztikus szellemű királytükör, a királyok erényeiről szóló teológiai traktátus. Fő műve az Expositio super Cantica canticorum Salomonis (Fejtegetés a salamoni Énekek énekéről) (MTAK) volt, melyet már 1460-ban megírt, de még élete végén, a 16. század elején is csiszolgatott. Az Énekek énekéről, a bibliának erről a híres és a misztikusok által különösen kedvelt könyvéről hatalmas teológiai ismeretanyagot megmozgató eredeti művet alkotott, a skolasztika és a misztika szemléletét egyaránt érvényesítve. Andreas Pannoniusszal jutott el a magyarországi egyházi tudományosság arra a szintre, hogy a nemzetközi teológiai irodalom számára is figyelemre méltót alkothasson, – ekkor azonban már késő volt, a középkori teológia ideje lejárt, nem annak fejlesztése, hanem kritikája, rombolása volt már napirenden. Ennek is akadt tudós magyar képviselője a 15. század első felében: egy ismeretlen pálos szerzetes, aki Arisztotelész materialista arab továbbfejlesztőjének, Averroesznek radikális filozófiai nézeteit szegezte szembe a teológia tételeivel. Nem sok sikerrel, mert az egyházi hatóságok, megfélemlítve őt, visszavonatták vele merész tanításait.
