A hagiográfiai irodalom
A hagiográfiai irodalom
A szentek életével, tetteivel foglalkozó (hagiográfiai) művek sora a 11. századi magyar szentek legendáinak megírása után sem szakadt meg, történeti és irodalomtörténeti jelentősége azonban – a magyar nyelvűek kivételével – már jóval csekélyebb. Míg a 11–12. században a dinasztikus politikai érdekeknek is komoly részük volt a legendák létrejöttében, később már csaknem kizárólag az egyes szerzetesrendek szempontjai irányították a hagiográfiai irodalom alakulását. Talán ennek tulajdonítható, hogy az egyik Európa-szerte ünnepelt magyar "szent"-nek, II. Endre leányának, Erzsébetnek nem is akadt magyar életírója – szemben Margittal, akinek a kultuszát a domonkosok saját ügyüknek vallották.
Margit első legendáját valószínűleg már halálának az évében megírta lelkiatyja, Marcellus domonkos provinciális, majd ezt az őslegendát újra meg újra kibővítették a szenttéavatási eljárások során felvett jegyzőkönyvek, 111tanúvallomások anyagával. Marcellus Margit-legendája még inkább a "vita"-típust képviseli, különösebb irodalmi értéke nincs, nem törekszik nagyobb hatáskeltésre. Nem is felelt meg később a rendi kívánalmaknak, s ezért a 14. században külföldön két újabb latin Margit-legendát írattak, melyek (különösen az ún. Nápolyi legenda) hősüket a konkrét történeti háttértől már teljesen elszakítva, a misztikus szent minden vonásával felruházták. A magyar irodalomtörténet számára ez a latin nyelvű Margit-irodalom elsősorban a magyar nyelvű legenda előzményeként érdemel figyelmet.
Félig-meddig magyar szentnek számított a pálosok névadója, az ókori legendás Remete Szent Pál, a remeteség első képviselője. A magyar pálosok és az őket erősen pártfogoló Nagy Lajos király valóságos "nemzeti" üggyé tették állítólagos csontjainak a megszerzését. Ezeket az ereklyéket előbb Bizáncban őrizték, ahonnan a velenceiek 1240-ben városukba hurcolták; innen szerezte meg őket Lajos király, az 1381. évi torinói békekötés egyik titkos pontja alapján kényszerítve a köztársaságot azok átadására. Az ereklyéket nagy ünnepélyességgel szállították Budára, majd a budaszentlőrinci pálos főmonostorba. Ez adott alkalmat a Historia de translatione Sancti Pauli Thebaei cognomento primi eremitae (Az első remetének nevezett Thébai Szent Pál áthozatalának története) című hagiográfiai munka megírására, 1381–1385 táján. Az ereklyék legendás történetét művelt – talán a királyi kancelláriához tartozó – egyházi ember írhatta, ünnepélyes stílusban, a világi pompa iránt sem érzéketlenül. Nemcsak a "szent" dolgoknak tanúsít figyelmet, hanem a földi szépségnek is: Buda fekvését, az ereklyéket tartalmazó láda művészi kivitelét, az "áthozatalt" végrehajtó Alsáni Bálint püspök beszédének a stílusát nem mulasztja el magasztalni. A Translatiónak és a nagy remete legendájának az alapján később, a 16. század elején, Hadnagy Bálint magyar pálos írta meg újra Remete Szent Pál életét, már nyomtatásban is kiadott munkájában (Krakkó 1507).
Utoljára Kapisztrán János magyarországi működése szolgáltatott okot a középkori latin hagiográfiai irodalom művelésére: Soproni Péter franciskánus összeírta a vele kapcsolatos csodákat (Preconisatio beati patris Johannis de Capistrano (Boldog Kapisztrán János atya csodálatos cselekedetei), 1457), Laskai Osvát, a híres késő-középkori ferences hitszónok pedig megírta életrajzát. Ez utóbbi elkallódott, Soproni írása viszont nyomtatásban is megjelent Nicolaus de Fara és Hieronymus de Utino Vita et gesta beati Joannis de Capistrano (Boldog Kapisztrán János élete és munkássága), (H. n. 1523) című munkája függelékeként.
