A vágáns szatíra
A vágáns szatíra
A világiság kibontakozása a vágáns költészetben érte el tetőpontját, hiszen ez már kifejezetten az egyházi szemlélettől való elfordulásnak a terméke. A gyökerek azonban itt is a latin himnuszköltészethez vezetnek vissza: a 14. század elején írt, magyarországi Planctus clericorum (Papok siralma), mely az alsópapság elégedetlenségét fejezte ki az egyházi vezető körök irányában, a biblikus és himnikus stílust már némileg a szatirikus ábrázolás eszközévé változtatta. A vágáns lírának éppen ez volt a módszere, s egyik legerősebb ága is éppen a szatíra lett, latinul s az anyanyelveken egyaránt. Az ilyen vágáns gúnyversek magyarországi népszerűségére vallanak a Magyi-kódexben és más hazai kéziratokban olvasható latin egyházgúnyoló és társadalombíráló vágáns versek; s arra is van adatunk, hogy a bakonybéli bencés szerzetesek a 16. század elején magyar nyelvű gúnyverset írtak a rendi fegyelem helyreállítását erőltető Tolnai Máté pannonhalmi főapát ellen. Az egyházon belüli ellentéteket kifejező, vagy pedig már az egyház ellen kívülről irányuló gúnyos kiéneklés egyaránt irányulhatott személyek vagy társadalmi típusok ellen; szélesebb látókör, mélyebb mondanivaló elsősorban az utóbbi esetekben várható.
A már általánosabb gondolatokat szatíra keretében tolmácsoló vágáns versnek egyetlen, de annál értékesebb magyar nyelvű emléke maradt fenn: Apáti Ferenc Cantilenája (Peer-k.). A szerző (Franciscus Batto de Apati) valószínűleg a dunántúli Monostor-Apátiban vagy Zalaapátiban született a 16. század elején; beiratkozott a bécsi egyetemre is, a költségek azonban meghaladhatták a kisnemesi vagy középnemesi Battó család erejét, ezért tanulmányait megszakítva hamarosan visszatért Magyarországra. Életútja ettől fogva ismeretlen, valószínű, hogy nem lépett egyházi pályára, hanem megmaradt valamely főúr környezetében, familiárisi szolgálatban. Nem tudjuk, hogy hazatérte után mi indíthatta Cantilenája megírására (1523–1526), keserű hangjából csak annyi következtethető ki, hogy egybeesik életének kedvezőtlen irányba fordulásával.
A költemény nem reked meg az egyéni érdek szűk keretei között: Apáti az egész feudális társadalmat átfogja tekintetével. Versének egyes strófáiban a társadalom különböző osztályait és típusait énekli ki, még a királyról sem feledkezve meg. Gúnyos, de mély igazságokat rejtő megjegyzései nem kerülik 188el az egyháziakat és világiakat, a szerzeteseket, az alsópapságot, a deákokat, a kikapós menyecskéket (csepkéket) sem. Hangja mindig szellemes, kitűnően találja meg az éppen odaülő eszközöket: a királlyal szemben még tapintatos, a nagyurak bírálata viszont már megsemmisítően éles, de ugyanakkor elegáns, mint az udvari etikett stílusa. Legélesebben – és legművészibben –a bencéseket pellengérezi ki, egyetlen versszakba tömörített, hatásos ellentétekre épített kritikájában:
Igen kevés hajok, számtalan jószágok,
erős regulájok, kevés zsolozsmájok,
bársonyos szolgájok, fekete kápájok
az apáturaknak.
erős regulájok, kevés zsolozsmájok,
bársonyos szolgájok, fekete kápájok
az apáturaknak.
A "csepkék"-ről szólva az asszonycsúfolók hangja csendül bele a szatírába, de megbocsájtóan, inkább csak kötekedve. Egyetlen alkalommal tesz csak félre minden kíméletet, amikor 1514-re célozva a jobbágyságról szól: itt kifejezetten durva, anélkül, hogy szellemes lenne. Osztályelfogultságát azzal is elárulja, hogy a köznemességről viszont hallgat.
Típusát tekintve Apáti éneke a középkori vágáns szatírák egyik elterjedt fajtájához, a "dolus mundi" típusához áll legközelebb. Az ilyen jellegű versek a társadalom különböző elemeinek szatirikus bemutatása által kívántak képet adni a világ hitványságáról. Korábban ezekben az énekekben még sok volt a moralizálás, az Apátié azonban már teljesen elvilágiasodott, érett változatát képviseli. Formailag, stílusát tekintve a középkor legjobb magyar nyelvű költeménye: könnyedség vonul rajta végig, de ez a legszigorúbb fegyelemmel, pontos, mindig jellemző szóhasználattal párosul. Az ötletes szójátékok, ellentéteket kiélező jelzők helyenkint szinte virtuózzá teszik sorait. Strófaszerkezetét tekintve első képviselője a három 12-es sort egy 6-os félsorral megtoldó – később oly népszerű – versformának.
A vágáns szatíra eszmei és formai-stiláris hagyományait a reformáció új társadalmi és ideológiai nézeteket valló írói (Szkhárosi Horvát András stb.) értékesítették a következő korszakban.
