Antonio Bonfini
250Antonio Bonfini
A Magyarországon működő olasz történetírók között a legjelentősebb Antonio Bonfini (1427–1503) volt. Egyetemi tanulmányait Firenzében, Padovában és Ferrarában végezte, majd szülővárosában, Ascoliban, később Recanatiban lett iskolamester. Közepes tehetségű, nem tartozott az olasz humanizmus kiemelkedő csillagai közé. Mátyás király 1486-ban meghívta, s ő az előlegezett bizalom jogosságának és saját tudományának igazolására tarsolyában több kész művel érkezett. Ezek közül hármat, a Corvin-család eredetét tárgyaló s azt egészen Jupiterig visszavivő művecskéjét, melyet később magyar történetébe is beleszőtt (De Corvinae domus origine (A Korvin-ház eredete) elveszett), valamint Herodianus történeti művének (Historiarum libri VIII (Történelem 8 könyvben)) és Hermogenész retorikájának (De arte rhetorica (Az ékesszólás művészete)) latin fordítását Mátyás királynak ajánlotta; Ascoli történetét (Historia Asculana (Ascoli története) elveszett) s a házaséletről és a szüzességről írt dialógusát, melyben az előbbinek adja a pálmát, Beatrix királynőnek (Symposion de virginitate et pudicitia coniugali (Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról)), végül epigrammáinak gyűjteményét (Epigrammata (Epigrammák) egy híján elveszett) Mátyás természetes fiának, Corvin Jánosnak. Mátyás király ekkor már az elfoglalt Bécsbe tette át udvarát, itt Bonfini a királynő felolvasója lett, s lefordította Philosztratosz néhány művét görögből (Heroica et Icones et Vitae sophistarum (Félistenek; festmények; szofista filozófusok életrajzai)) és Antonio Verulino építészetről írt híres munkáját, az Architecturát (Az építészet) olaszból. Eme mutatós bemutatkozás után megkapta a megbízatást a magyar történet megírására, melynek azonnal neki is kezdett, és még Mátyás életében elkészült az első tizenegy könyvvel, tehát művének kb. egy negyedével. A király halálának híre Recanatiban találta, mert többnyire Itáliában dolgozott, ott juthatott legkönnyebben a szükséges könyvekhez. 1491 közepén Mátyás utódának, II. Ulászlónak meghívására jött újra Magyarországra, s mint a király udvari historikusa folytatta megkezdett munkáját, melynek jutalmául magyar nemességet is kapott. 1496-ban agyvérzés érte. Ez évben be is fejezte művét, mely a Bibliotheca Corvinába került, másolatai pedig egyes magyar humanisták birtokába.
Bonifini életműve, a Hungaricarum rerum decades IV et dimidia (A magyar történelem négy és fél könyve) az első, s egyben nagyarányú humanista feldolgozása a magyar történelemnek, annalisztikusan, a kezdetektől az 1496. évvel bezárólag. Követett mintája s a feldolgozás módszerében és technikájában példaképe Flavio Biondo (Flavius Blondus, 1388–1463) nagyhatású történeti műve, a Historiarum ab inclinatione Romanarum decades III (Történelem 3 decasban a rómaiak hanyatlásától), mely nyomtatásban először 1483-ban (Velencében) jelent meg. Ez a középkortörténet tulajdonképpen Biondo korának története: ugyanis az 1400-tól 1440-ig terjedő négy évtized történetét tíz könyvben (egy 251decas) tárgyalja részletesen, az ezt megelőző ezer évnek csupán húsz könyvet szentel. Bonfini is elsősorban a történeti jelen írója: Szkítia leírása, Attila és a huntörténet, a longobárdok, gótok stb. történetével megtűzdelve, valamint a magyarok története 1458-ig – huszonnyolc könyvet kap, az erre következő harmincnyolc esztendő pedig huszonhetet. Kútfőértéke, valódi történeti becse is az egykorú vagy közel egykorú eseményeket tárgyaló fejezeteinek van.
A múlt tárgyalásánál szinte kizárólagosan a közkézen forgó, általában ki is nyomtatott feldolgozásokat használta. A hunok és a magyarok múltjának történetét Thuróczy Chronica Hungarorumából veszi kölcsön. Thuróczy mondanivalóját a kötelező humanista tudóskodással megtoldozza, dísszel, piperével ellátva "elrómaiasítja", s a középértelmiségi ítélőmester puritánabb körmondatait szélesen hömpölygő humanista periódusokká bővíti. Rajta kívül hazai írott forrást még négyet használt: Hartvik István-életrajzát, Szent Imre és László latin legendáját, valamint Rogerigus Siralmas énekét. Nem elégedett azonban meg a magyar forrásokkal, mondanivalóját kibővítette a külföldi történetíróknál olvasottakkal. Világtörténeti értesültségét elsősorban Biondótól veszi, de a huntörténetnél Jordanes (De rebus Geticis (A gótok története)), az avarok kapcsán Paulus Diaconus (De gestis Longobardorum libri VI. (A longobárdok viselt dolgai 6 könyvben)), a cseh vonatkozásoknál Aeneas Sylvius Piccolomini (De Bohemorum origine et gestis (A csehek eredetéről és tetteiről)), I. Ulászló tárgyalásánál Callimachus Experiens (De rebus ab Uladislao gestis libri III. (Történelmi események Ulászló korától 3 könyvben)), valamint Andrea Navagero (Storia Veneziana (Velence története)) és mások munkáit kivonatolta és használta fel.
Már Zsigmond korának második felét tárgyaló fejezeteiben fel-feltűnik nem kinyomtatott forrásokból merített némi frissebb tájékozottság is: "több magyartól," illetve "Corvin (Hunyadi János) néhány katonájától hallottam" megjegyzés kíséretében. Művének "jelenkori" része azonban már nem humanista ízlés szerint átstilizált tudákos kompiláció, hanem nagyon is élő, ellenőrizhető hagyomány, személyes utánjárás, történeti szereplőktől, szem- és fültanúktól összegyűjtött, megrostált és ellenőrzött, valamint 1487-től közvetlenül is tapasztalt történeti anyagnak kötelező, humanista formába öntése, egy nem kiugró tehetségű, nem mélyenjáró elméjű, de sokoldalúan és jól képzett olasz átlag-humanista szellemi és stiláris szintjén. Nemcsak esemény-és köztörténetet ad, a humanista értelmiségi kulturális érzékenységével veszi számba a Mátyás idején kibontakozó reneszánsz kultúránk megnyilatkozásait és eredményeit, a királyi udvarban tapasztalt "urbanitas"-on kezdve, Mátyás építkezésein, a Bibliotheca Corvinán stb. folytatva, az egyes magyar humanisták számontartásáig.
A 15. századi történetírásról fentebb adott jellemzésünk teljességgel áll Bonfini nagy történeti munkájára, mely minden ízében tipikus történeti opus rhetoricum. Ott van igazán elemében, ahol dramatizálhat vagy deklamálhat, legszívesebben egyszerre teszi mind a kettőt, illetve portrét festhet, legyen az akár egy-egy nevezetesebb hőséről adott jellemrajz, akár a királyi udvar leírása. Az elsőre talán a legjobb példa a kenyérmezői csata "szcenírozása," 252melynek csúcspontja az egymást kereső Kinizsi és Báthori "nagyjelenete." Mátyás király – túlstilizáltsága ellenére is – szuggesztív erejű, művészi portréja, valamint a budai udvarról rajzolt remek reneszánsz freskója még a mai olvasót is megragadják.
Bonfini műve, középpontjában az eszményített nemzeti reneszánsz fejedelemmel, Hunyadi Mátyással, századokra meghatározta történetírásunk útját és a magyar múlt történeti felfogását. A 16. század első évtizedeiben – kéziratossága miatt – még nem vetekedhetett Thuróczy János két kiadásban is közzétett Chronica Hungarorumával, 1453-ban vált részlegesen közismertté: a három első decast Brenner Márton kiadja Bázelban, és három év telik csak el, s német fordításban is megjelenik. Első teljes kiadása 1568-ban látott napvilágot, szintén Bázelban, Zsámboki János gondozásában. S ezt a 18. század végéig még öt kiadás követi. Magyarra Heltai Gáspár dolgozta át Chronica az magyaroknak dolgairól (Kolozsvár 1575) címmel.
