Werbőczy István
Werbőczy István
E korszak jogtudományát csupán egyetlen mű képviseli: Werbőczy híres és hírhedt Tripartituma, mely a magyar nemesi szokásjog első koncepciózus, tudományos összefoglalása, rendszerezése. Werbőczy István (1460 k. – 1542) Bereg megyei nemesi családból származott, melynek visszamenőleg is több tagja volt középértelmiségi deák-prókátor. Ő maga is ezen az úton indult el, s mint Báthori István országbíró és erdélyi vajda deák-familiárisa bekerült a kisebb kancelláriába, melynek már 1483-ban levéltárőre, "conservator"-a. Egyetemre később ment: 1492-ben a krakkói universitáson találjuk. Alapos humanista műveltséget szerzett. Latinul, görögül és németül tudott. A bécsi egyetem humanistáival voltak kapcsolatai, ezek nem egy kiadványukat neki ajánlották, Janus Pannonius elégiáit pedig ő küldte Bécsbe kiadásra.
Csavaros eszű kisnemesi prókátorba oltott, mindenre kész reneszánsz-karrierista, ki eszközökben nem válogatva, kielégíthetetlen mohósággal tör felfelé és gyűjti a vagyont. A Jagelló-kor rendi harcaiban a köznemesi, úgynevezett "nemzeti párt" hangadója, majd vezére és ideológusa. Demagógiájával (kitűnű szónok is volt!) egyre szította az e pártba tömörült, elmaradt, műveletlen kisnemesek, a "populus Werbőczianus" amúgy is lángoló elégedetlenségét, a török veszély árnyékában növelte az országos zűrzavart, elősegítve a teljes feudális anarchiát és végeredményében – Mohácsot. Ha egyéni érdekei éppen úgy kívánták, pártját és "elveit" is elárulta, titokban lepaktált az ellenféllel: a főpapokkal és a bárókkal, s így mind a két féltől leszedte a sápot. 1512-ben ítélőmester lett, 1514-ben királyi személynök, majd 1525-ben az ország nádora. A Dózsa-féle parasztfelkelés leverése után hozott embertelen, a jobbágyságot rabszolgasorsra kárhoztató törvények legfőbb sugalmazója is ő volt. A pápaság híve, a lutherizmus, a "német hit" esküdt ellensége. Még magát Luthert is meg akarta téríteni 1521-ben, mikor is magyar követként jelen volt a wormsi birodalmi gyűlésen, s az odacitált reformátort meghívta ebédre. Mohács előtti utolsó ténykedése – 1526 áprilisában – a felvidéki bányászfelkelés kegyetlen vérbefojtása. Pályájának íve Mohács után már lefelé haladt: kezdetben Szapolyai vezető embere, de Fráter György mögött mindinkább 253háttérbe szorul, s Buda elfoglalása után a török Buda magyar "főbírájaként" halt meg. "Alkotásai" közül egyedül a Tripartitum élte túl, de az sok századdal, páratlan hatással: 1848-ig az uralkodó nemesi osztály jogi-ideológiai fegyvertára, mondhatni – bibliája volt.
A különböző időkből származó, egymásnak sokszor ellentmondó törvények, rendeletek, döntvények stb. bizonytalanságot és zűrzavart hoztak létre az igazságszolgáltatásban, s ennek következményeit leginkább a köznemesség érezte meg, ezért több országgyűlés követelte a jogszokások összeírását és rendezését. II. Ulászló "híveinek kérései és folytonos panaszai által ösztönözve" adott megbízást Werbőczynek, hogy "az ország jogait, törvényeit, bevett és elfogadott szokásait és rendeleteit, melyek szerint az országban, kiváltképp a királyi udvarnál, a peres ügyek elintézése, eldöntése és az ítélet hozása történni szokott, gyűjtse egybe… és egy könyvbe foglalja; hogy, amiképpen csaknem minden jól és bölcsen kormányzott nemzetnél és tartományban, végre a magyar nemzetnél is, az ítélethozásnak és igazságszolgáltatásnak ne csupán a változó és múló szokás, hanem biztos és maradandó törvénykönyv szolgáljon alapul". Ő e megbízásnak eleget is tett, s munkáját, melyen "hosszú és sok ideig' dolgozott, 1514 tavaszára be is fejezte. Az 1514. évi országgyűlés, melyen bemutatta, egy bizottsággal megvizsgáltatta, s miután az új jobbágytörvényeket is beledolgozta, a rendek elfogadták, és a király jóváhagyta és megerősítette. Törvényerőre való emelését a főurak azonban megakadályozták. Ezért művét saját költségén adta ki Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae (A nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve), (Bécs 1517) címmel.
Könyve elé írt, II. Ulászlóhoz címzett ajánlólevelében, illetve utószavában – mindkettő tulajdonképpen a tudós humanista világnak szól – közép-európai, főként bécsi humanista stílusban és sablonokkal nem kis öntudattal fejti ki műve genezisét, jelentőségét és ennek kapcsán saját tudós intencióit. Mintha csak egy klasszikus auktort kiadó humanista filológus-kommentátort hallanánk: "annyi század lefolyása alatt elhanyagolt munkához" fogott, az ország törvényeit "ezelőtt a legsűrűbb homály és sötétség borította," s ő ezt a sok százados, középkori homályt "az írás fényével" eloszlatta, hogy honfitársai jogi ismereteiket, "országunk törvényeinek első zsengéit ezentúl ne azokból a régi mesékből, melyekkel eddigelé más és más törvények kiadásával csaknem minden időt haszontalanul elvesztegettünk, hanem a tudás előcsarnokából és szentélyéből és magából a polgári tudománynak forrásából vegyék". Hogy a magyar nemesi nemzetnek századokon át nem volt jogkönyve, "hallatlan és nagy szégyenünk" ugyan, s az is igaz, a múltban idegenkedett a tudományoktól, de ennek megvan az elfogadható, alapos oka – fejtegeti Werbőczy, s osztálya apológiáját adja a Marsot és Pallast egymás ellen kijátszó humanista sablon segítségül hívásával és a "nemzeti párt" ideológiájának nacionalista szellemében. Eszerint a nemességet "egyedül hadi szolgálatra alapították," s minden energiáját a harc kötötte le Attila óta, "országunk határait messze mindenfelé kiterjesztvén," "s nem volt olyan nép vagy nemzet, mely a keresztény köztársaság megvédése és tovább terjesztése mellett erősebben, állhatatosabban állt volna őrt, mint a magyar; amely (hogy a régebbieket ne is említsem) mintegy száznegyven éven át a rettenetes törökkel szemben" a kereszténység 254védőpajzsa… Mars mezején megálltuk és megálljuk a helyünket, de hovatovább Pallasnak sem kell szégyenkeznie miattunk: "immár közelállónak látom azt, hogy e dicsőségre nézve sem fogunk a többi nemzetnél alábbvalónak látszani." S e szerénykedő formulával sejteti, hogy már nem is vagyunk alábbvalók…
Utószava teljes egészében jogkönyve nem humanista stílusban és nyelven írt voltának nagyon is humanista, igazát a klasszikus auktorok légiójával alátámasztott apológiája.
"Lelkem előtt lebegtek azok a hazánkfiai, kiket e munkámmal oktatni kellett," s azt más, mint "hazánkfiai," értve rajtuk a zömében műveletlen, konzervatív "populus Werbőczianus"-t, alig használhatja, ezért természetes, hogy "némely olyan szavakat használtam, melyek inkább Magyarországunkban, mint Latiumban jöttek szokásban".
A tankönyv jellegű Tripartitum előbeszédre (Prologus) és három nagy részre (Pars), azaz könyvre tagolódik. A részeken belül titulusokra, illetve paragrafusokra. Az elméleti természetű Prologus a jogi alapfogalmak ismertetését adja. Az első rész a nemesség birtok-, család- és örökösödésjogi kérdéseit rendszerezi, a második a vagyonügyi perekben követendő eljárás szabályait, a harmadik pedig Szlavónia és Erdély jogszokásait, illetve a városi polgárság és az "örökös szolgaságra" taszított jobbágyság "jogviszonyait" rögzíti.
Rendszerezéséhez jogi tankönyvek szolgáltak alapul, közelebbi mintáit azonban nem ismerjük. Forrásai: a hazai törvények, rendeletek, szokásjog, bírói végzések s közvetve a kánon- és a római jog stb. Jogszemlélete nem a római jogban gyökerező humanista szemlélet, bár az is megérintette, sokkal inkább a hagyományos kánonjogihoz áll közel.
Bár azt állítja, hogy Tripartitumában semmi új nincs, semmi olyan, amit nem elődeitől örökölt, s amit a hagyomány nem szentesített, – műve erősen célzatos. Werbőczy, a köznemesség vezére és ideológusa, a köznemesség aspirációit, a "nemzeti párt" programjának alappilléreit, egész ideológiáját beleépítette történetileg okadatolt, a köznemes Thuróczy János Chronica Hungarorumára támaszkodó jogtörténeti érveléssel, hogy rendje érdekeit, hegemóniáját biztosítsa. Ezeknek elseje az "una eademque nobilitas," vagyis a nemesség jogi egyenlőségének lerögzítése ("nincs valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága") és történeti igazolása. A nemesi jogegyenlőség mellett a "közjót és hazánk békéjét és nyugalmát elősegítő" Tripartitum kodifikálta a nemesség érdekében a jobbágyság teljes jogfosztottságát is.
Werbőczy Tripartituma gyakorlatban a nemesi Magyarország elfogadott jogkönyve lett. Csupán a 16. században még négy latin kiadása jelent meg. Ezeken kívül pedig magyar (Debrecen 1565, Weres Balázs fordítása), horvát (1574) és német fordítása is (Bécs 1599).
