A filológia
A filológia
A legsajátosabban humanista tudományág, mely valójában a humanizmus korának szülötte: a filológia. Minden valamirevaló humanista többé-kevésbé filológus is volt. A humanista "tudomány" forrásainak, az antik latin és görög szerzők munkáinak felkutatása, kiadása, a romlott, hibás szövegrészek helyreállítása, 255rekonstruálása, helyes értelmezése, glosszázása és kommentálása, a görög auktorok munkáinak latinra fordítása a legmagasabbra értékelt humanista tudósi feladatok közé tartozott. S mindezt a humanista iskola módszeresen tanította.
A magyar humanisták, minthogy kezdettől fogva a legjobb iskolákban tanultak, tisztában voltak a filológia mibenlétével, s élvezni, értékelni tudtak egy-egy jól sikerült filológiai teljesítményt. Aktívan azonban legtöbbjük, más tudományágakhoz hasonlóan, ezt sem művelte, legfeljebb saját kódexeik emendálásának erejéig. A Hunyadiak korából – Janus görög fordításait nem számítva – két jelentősebb filológiai teljesítményről tudunk: Ivanich Pálnak Vitéz János leveleit s Váradi Péternek Janus Pannonius verseit egybefoglaló kötetéről. Jellemző módon csupán Janus foglalkozott a klassszika-filológiával, Ivanich és Váradi hazai humanista szerzők műveinek összegyűjtésére vállalkoztak.
A 16. század fordulójától kezdve megszaporodnak a hazai filológiai teljesítmények, megjelenési formájuk sem a kéziratosság: szinte kizárólag nyomdai kiadásra készülnek. Ekkor már a hazai klasszika-filológia is hallat magáról, mégpedig igen jelentős, európai szintű kezdeményezéssel, illetve eredménnyel.
Az Erdélyben található római feliratokat szórványosan már Mátyás korában is gyűjtögették, például Bonfini is, aki ezek némelyikét történeti művében is felhasználta. A dáciai epigráfia-kutatás első rendszeres művelője és megalapítója a Janus-rokon és költő-utód Megyericsei János (1470–1517). Tanulmányait Itáliában végezhette. Gyulafehérvári kanonok, Geréb László erdélyi püspök magántitkára, később királyi titkár, majd püspöki helynök. 1495 óta foglalkozott a fennmaradt római feliratok gyűjtésével, több erdélyi megyét végigkutatva. Az ókori Sarmizegethusa helyét is ő határozta meg elsőnek. Halála után gyűjteménye kéziratát Csulai Móré Fülöp, Ulászló humanista diplomatája, 1521-ben levitte Velencébe, valószínűleg abból a célból, hogy az Aldus-nyomdában kinyomtassa. E kiadás – nem tudni, mi okból – elmaradt, s a gyűjtemény ifjú Aldus Manutius hagyatékából a vatikáni könyvtárba került, ma is ott őrzik.
Mathaeus Fortunatus Pannoniusszal (1480 k.–1528) pedig az első, a legmagasabb mércével is európai szintű magyarországi klasszikus filológus jelentkezett teljes tudományos vértezetben. Mohács későbbi történetírójának, Brodarics Istvánnak pártfogoltjai közé tartozott, ki, midőn 1522-ben követségbe ment Rómába, magával vitte s közben Padovában, Romolo Amaseo professzor házában hagyta klasszikus tanulmányok végett arra az időre, míg ő Rómából vissza nem tér. Fortunatus 1523-ban az Aldus-nyomdában kiadta Seneca Quaestiones naturalesét (Természettudományi kérdések) és ezután Plinius Historia naturalisának (Természettudományi enciklopédia) kiadására készült. Ez utóbbi terve azonban nem valósult meg.
Seneca Quaestiones naturalesének kiadásával a lehető legnehezebb szövegkritikai feladatra vállalkozott. Seneca ugyanis – az egykorúak tanúsága szerint is – a legromlottabb, legolvashatatlanabb szövegek közé tartozott. Voltak már nyomtatott kiadásai – ezek között Erazmusé –, de a javítást alig vitték előbbre.
256Hogy minél alaposabb munkát végezhessen, teljességre törekedett a források összegyűjtésében. Számon tartotta az addig megjelent Seneca-kiadásokat. Ezek közül azonban igazában Erazmus 1515. évi teljes kiadását használta, s ennek megfelelő részét vette alapul, amely szintén egy régebbi nyomtatott kiadásnak alig javított változata. Több emendációját is átvette, külön jelezve a forrást. Igazi szövegkritikus nem mellőzheti a kéziratokat sem. Több manuscriptum állt rendelkezésére: "codices vulgati" és "codices vetusti". Legnagyobb tekintélyként a "codex vetustissimus"-ra hivatkozik. Az összevetésnél természetesen a régebbi kódexeket veszi hitelesebbnek. Ha pedig egy javítandó helyet a forrásokban mindenütt hibásan talál, konjektúrához folyamodik. Ehhez a hasonló tárgyról író auktorok felhasználása is szükséges. E téren nagy apparátussal dolgozik. Alig van latin szerző, akit fel nem használna, sőt a görögöket is, bár gyérebb számmal. Ezeknél sem csupán egy kiadásra támaszkodik, hanem – ha lehetséges – több kéziratot is megnéz.
Értékes szempontok szerint dolgozott, s ezeket szerencsés kézzel és biztos ítélőképességgel alkalmazta. Igaz, vannak kevésbé sikerült, sőt hibás emendációi, "a szórend megfigyelésére, interpolációk statuálására alig fordít gondot," sőt van hely, melyet ki sem tud javítani, de – mint maga mondja – "egy vadásznak sem lehet bűnül felróni, hogy egy hatalmas rengetegben nem ejtett el minden vadat". Műve a korabeli filológiai teljesítmények első vonalát jelenti. Filológiai teljesítménye előtt nemcsak Rotterdami Erazmus, a filológusok fejedelme hajtott zászlót, a modern klasszika-filológia ma is számon tartja.
