Verancsics Antal
Verancsics Antal
A Mohács utáni főpap-humanisták harmadik neves képviselője, Verancsics Antal (1504–1573) a dalmáciai Sebenicóban született, tanulmányait Padovában végezte. János király 1530-ban titkárává nevezte ki, 1531-től kezdve jóformán állandóan diplomáciai küldetésekben járt. Tehát nem egyházi, hanem világi funkciókban gyakorolta magát, s az udvarok életéhez szokott világfi módjára élt. Miután Fráter György mellett hivatali érvényesülését nem látta biztosítottnak, 1549-ben elhagyta Erdélyt. Ferdinánd követeként Zay Ferenccel évekig volt Konstantinápolyban; 1569-ben Oláh Miklós utódaként esztergomi érsek lett, majd királyi helytartó.
Noha ő sem volt vérbeli költő, humanista képzettsége versírásra is kötelezte. Akárcsak Oláh Brüsszelben, ő is megjátszotta az udvari költő szerepét a Zápolyák környezetében. A gyermek János Zsigmondról szerzett költeményében például róla mint a Mátyás-örökség megújítójáról szól, aki majd helyreállítja az ország egységét és békéjét. Néhány szerelmes megemlékezés is akad költeményei között. Barátaihoz intézett elégiáit, csipkelődő epigrammáit Gamrat Péter krakkói püspök állítólag ki is nyomtatta. Költeményeinél sokkal jelentősebb az arányaiban is rendkívül gazdag, a szigorúbb antik eszményektől ugyan erősen elhajló, de annál szabadabban csapongó, érzelmileg túlfűtött stílű levelezése. Tudatosan a nyilvánosság, a kortársak és az utókor számára készült írások ezek. A diplomata művei, akinek meggyőződése, hogy leveleivel történelmet ír.
Brodarics példáján kívül nyilván ez a diplomata-tevékenység és polihisztor műveltsége is hozzájárult ahhoz, hogy nagy történetírói terveket érleljen magában. Igen alapos régészeti stúdiumokat folytatott. Összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben (De situ Transsylvaniae, Moldaviae et Transalpinae (Erdély, Moldva és Havasalföld jellemzése)) dolgozta fel. Tudományos érdeklődése révén kapcsolatot tartott nemcsak osztályának humanistáival, hanem a polgári humanistákkal is (Brenner Márton, Honterus). Az 1530-as évek közepétől tudatosan készült Bonfini nemzeti történeti szintézisének 284folytatására. A nagyarányú mű terve szinte élete végéig foglalkoztatta, de a rengeteg energiával gyűjtött adat- és forrásanyag feldolgozására közéleti funkciói mellett már nem maradt ideje. Mindössze az előszó és néhány levélnyi töredék megfogalmazásáig jutott csak el. Pedig a részletek – de egyéb írásai is – arról tanúskodnak, hogy Verancsics nemcsak tájékozott, jó szemű, éles eszű tudós, hanem igen sokoldalú, nagy műveltségű és széles látókörű humanista. Jól ismerte a korabeli történetírás módszereit, a modern történetírói stílust, s különösen a Paulus Jovius olasz történész által terjesztett, kötetlenebb publicista latinságban mozgott könnyed leleményességgel. Tervezett szintéziséhez Werbőczytől Zsámbokiig minden ismerősétől információkat gyűjtött, és arra unszolta őket, hogy foglalják írásba azokat az eseményeket, melyeknek szereplői, tanúi voltak. Forrásgyűjteményében azonban saját fogalmazású feljegyzése (pl. Fráter György életéről) alig egy-kettő maradt fenn. Terjedelmesebb írása mindössze egy van köztük: Budától Konstantinápolyig vezetett útinaplója. Művei racionálisabb felfogású historikusnak mutatják Bonfininél. Érdeklődésének középpontjában az ember, annak cselekedetei és a természet áll. Akárcsak Brodarics és Oláh, néprajzi, régészeti, geográfiai és természetrajzi megfigyeléseit ő is gondosan számon tartotta, de épp ilyen vonzalom élt benne a művészetek iránt: műtárgyakat, képzőművészeti alkotásokat, a zenét, a táncot hozzáértéssel, a bennük kifejezett művészi erő szerint ítélte meg.
Jó néhány latin és magyar nyelvű emlékirat, történeti feljegyzés köszöni létét Verancsics ösztönzésének. Azok között, akikről bizonyos vagy legalábbis feltehető, hogy Verancsics felszólítására írták meg történeti visszaemlékezéseiket, társadalmi és műveltségi szempontból igen különböző osztályokhoz tartozó személyek találhatók. Magasabb reneszánsz műveltsége talán csak az egy Zay Ferencnek volt közöttük. Többségük, úgy látszik, a deák műveltség színvonalán nem emelkedett túl. Osztályhelyzetüket tekintve volt köztük alsópapsághoz tartozó jobbágy-ivadék (Szerémi György), városi polgár (Bornemisza Tamás), kis vagy legfeljebb középnemesi sarj (Mindszenti Gábor) és főrendű (Zay Ferenc). Noha e prózaírók a humanizmus mértékével mérve nem alkottak tudós műveket, mégis a reneszánsz kultúra, a humanizmus már többé-kevésbé megérintette őket.
